Harácsoló török világ
Harácsoló török világ
A falut és közvetlen környékét 1545 nyarán megszállta a török. A hódító az élet majd minden területén gyors ütemben hozta meg intézkedéseit. II. Szulejmán szultán, a „törvényhozó” már 1541-ben, Buda elfoglalásakor megfogalmazta győzelmi levelében, hogy „a harangok hangjához szokott vidékeken ezentúl a müezzin éneke és a katonai zenekar játéka lesz hallható”. Meghatározta a tennivalókat, s egyben úgymond „védő-szárnyai alá” fogadta Magyarországot. Rendelkezése a futárok útján rövidesen eljutott a Gyönköt is magába foglaló simontornyai szandzsákba is:
„…mindenki maradjon a helyén, sem maguknak, sem gyermekeiknek soha senki bántódást nem okoz… A birtokukban lévő ingóságok, házaik, boltjaik, más épületeik, szőlőik és kertjeik ültetvényei a saját tulajdonuk, birtokolják, használják azokat úgy, ahogy akarják. Jogukban áll azokat eladni, elajándékozni, s haláluk után a tulajdonjog szerint szálljanak örököseikre.” – Eddig úgy néz ki, mintha csak a magyar törvények szerint folytatódna a magántulajdon birtoklása. Ám „a szántók maradjanak ugyan használatukban, de nem tulajdonként, mint a fent említett ingatlanok, mert ezek a mohamedán kincstár földtulajdonát képezik, ezek csak kölcsönadás útján jut a ráják (a nem mohamedán alattvalók) birtokába”. Nem mulaszthatjuk el idézni a szultán szavait: „…Ő nem a hatalmas magyar nemzet leigázására és szétszórására jött Magyarországba, hanem hogy felszabadítsa ezt a német szolgaságból.”
A szultáni üzenetet rövidesen követték a konkrét tennivalók. 1546-ban, egy évvel Gyönk, Nagy- és Kisszabaton adózóképességének megállapítására adójegyzék (defter) készült. „A deftert tedd zacskódba, pecsételd le és add át az illetékesnek” – szólt az utasítás. A szintén Gyönk határában fekvő Gerenyás csak az úgynevezett dzsizje, azaz fejadódefterekben fordul elő 1571-ig. Nagyszabadit (ma: Szabatonpuszta) faluként vették jegyzékbe.
A földesúri jogok alapján fizetett tizedjövedelmek és illetékek 1590. évi úgynevezett tahrirdefterében Szeng- és Szentgyörgy-puszták is hozzá tartoztak, de valószínűsíthetjük, hogy a puszták megjelölés mögött inkább dűlők, mintsem különálló birtokok rejlettek.
A török közigazgatás és igazságszolgáltatás általában nem szólt bele a keresztény közösségek belső életébe, sőt bizonyos önállóságot biztosított a számukra. Az igen ritka ellenpéldák egyike azonban éppen területünkről hozható. A Gyönk térségét is magában foglaló simontornyai szandzsák székhelyén, Simontornyán az 1669-ben ott parancsnokló Ahmed ugyanis olyan – tizennégy pontból álló – szabályrendeletet hozott, mellyel a mezőváros és környéke választott testületének életébe is beleavatkozott. Nem elégedett meg a „gyaurok” adójával, hanem tételesen előírta nekik a viselkedési normákat is. Elrendelte például, hogy az esküdtek igaz keresztény módon éljenek, járjanak el az istentiszteletre, s erre ösztönözzék a híveket is. Az alajbég irománya valóságos leltárt nyújt át az utókornak a XVII. századi magyar ember lehetséges „bűneiről”. A megtorlandó „undok szitkozódás” módozatai voltak például a „Ördög-teremtette, Ördög-adta, Ördög-lelkű és Hitű…” stb. De büntették a lélekmondást, a paráznaságot, latroknak pártfogását és a „Barátságos Atyafiuságot” is, mely utóbbi alighanem a férfiúi „másság” korabeli elnevezése lehet. Akit rajtakaptak az effajta bűnök elkövetésén, azt pellengérbe tették, s úgy rendelte, lett légyen az férfi vagy „asszonyi állat… üssenek hatot az Farán”. Előírta, hogy vasárnap mindenkinek templomban a helye, ám aki nem hallgatta végig a prédikációt, annak négyet ütöttek a farára. A rágalmazó személyt ugyanúgy kellett büntetni, mint a bűnpártolásra vetemedett esküdteket, azaz „Vasárnapon jó regvel a Pellengérben tétessék és Uzsonna korig mind ott tartassék, azután pedig ütögessék meg jól és botsássák békével”. A községi elöljáróság zárt üléseire még a prédikátor sem léphetett be, asszonyok pedig semmilyen jogcímen sem tartózkodhattak ott. Végül egy muzulmántól valóban szokatlan rendelkezés: Aki hanyagságból elmulasztotta a „szent Sakramentom” vételét, azt halála után búcsúztató nélkül, a temetőn kívül kellett elhantolni. Ha pedig a figyelmeztetések ellenére a nép nem tartja magát az előírásokhoz, s az elöljáróság a községet a jóra nem kényszeríti – így a rendelet –, „a Prédikátort vastag büntetéssel megbüntetjük, az eskütteket megpálcázzuk és megbirságoljuk, hogy minden latorság megszűnjék, minden jámborság és tiszta Élet megmaradhasson”.
A török adóösszeírások (defterek) a hódoltság első huszonöt-harminc évében csak a nép módosabb, háromszáz török akcsénél (hat magyar arany) több ingósággal bíró rétegét vették számba. Az adózási gyakorlat változásával, a század hatvanas éveitől a dzsizjefizetési kötelezettség fokozatosan kiterjedt minden magyar családfőre. (A papok, bírók és szolgák még ekkor sem fizettek.)
A magyar gazda tetszése szerint termeszthetett gabonát, hüvelyeseket, de terményének tizedrészét, a „harádzsot” be kellett szolgáltatnia. Ezt persze nemcsak a magyarnak, hanem – a mohamedán vallásjog szerint – terményei arányában a muszlimnak is fizetnie kellett, az így összegyűlt javakból istápolták szegényeiket. S méghozzá „tiszta szívből” kellett leróni a tizedrészt, különben az elvesztette értékét Allah előtt.
A török pénzügyi szervezet az előző háromévi termésátlag alapján tervezte meg a következő esztendő jövedelmét, illetve annak tizedrészét, mint adóbevételét. Az adófajták kezdeti nyolc-tíz tétele 1570-ben már tizenötre emelkedett. Az adóztatás főbb elveit az összeírások elejére függesztett rövid törvénykönyv (kánun-náme) tartalmazta. Gyönk, Szabaton és Gerenyás adófizetői huszonnyolc pontban ismerhették meg adózókötelmeiket: a kapuadótól a Donát-patak hídján szedett átkelési illetékig, a menyasszonyadótól a fejbetörésért kivetett bírság összegéig. A hódoltság korában közmondássá vált, hogy „az embernek még a szaván is dézsmát vesznek”. Erre jó okot szolgáltatott például a káromkodás is.
A török bíróra (kádi) tartozott a bírság kivetése vagy annak mellőzése. Rá tartozott többek között a válóok megállapítása is, mely lehetett erkölcstelen életmód vagy pedig meddőség. De aki arra vetemedett, hogy megverte az anyját, az ugyancsak a töröknek fizetett súlyos bírságot.
A legáltalánosabban alkalmazott két adófajta a harács és a kapuadó volt. A harácsadóként emlegetett fejadót (dzsizje) mindazon férfi fizette, aki legalább hat magyar forintnyi vagyonnal bírt. Ennek lerovásával válthatta meg a töröktől jogképességét és vagyoni biztonságát. A másik jelentős adónem, a „kapuadó”, hazánkban korábban is használatban volt. Károly Róbert király 1351-es portatörvénye óta a telket „kapu” zárta, melyen „gabonás vagy szénás szekér ki- és bemehet”. A magyar királyságban mindazokra kirótták a kapuadót, kiknek hat forintot érő javai vannak, s azt hadiadóként kezelték. A török hódoltságban ez a hat forint háromszáz török akcsénak felelt meg, vásárlóértéke pedig egy ökör árában fejezhető ki. Évi két részletben fizették: az április 24-re eső György-napon („Hizir”) és az október 26-i Dömötör („Kászim”) napján.
Csak a földdel rendelkező egész, fél-, negyed- és nyolcadtelkeseket vették jegyzékbe. A besorolás nem a teleknagyságtól, hanem a gazda igásjószág-állományától függött. A faluközösségben kezelt földeket az ökrök száma szerint két-három évenként újra elosztották. Nyolc ökör az egy teljes jobbágy-telkiállományt tette ki, sokszor harminc-negyven holdat is.
Sújtotta a gyönkieket a kincstári bevételek harmadik nagy csoportjának, a vámoknak és a forgalmi adóknak a fizetése is. Vámot elsősorban sóra vetettek ki a vásárokban, a malmokra pedig illetéket róttak ki. A simontornyai szandzsák és az ezen belüli nahie kötelékébe tartozó Gyönkön az egész évben működő malmok ötven, az időszakos malmok huszonöt akcsét fizettek. Külön kikötés volt például az is, hogy a falusi asszonyok kötelesek a beszolgáltatásra váró méhviaszból előbb gyertyát önteni. A leggyakoribb igazgatási illetéket a birtokátírásért és az igazságszolgáltatásért szedték. Aki adománylevelet (berát) kapott valamely bérlet elnyerésével, szintén illetéket fizetett.
A török kincstár 1570. évi adóbevételeit tételesen is ismerjük. Gyönkről 7000, Nagyszabatonból 5126, Kisszabatonból 2000 török akcse adó- és terménytized állt össze. A legnagyobb adótételek (a három falurészben együtt) akcséban kifejezve:
| Kapuadó (58 kapu után) | 2900 |
| Búzatized (310 kile) | 3720 |
| Kétszeres (114 kile) | 912 |
| Musttized (52 cseber) | 3744 |
| Méhkastized | 325 |
| Káposztatized | 175 |
| Szénatized | 505 |
| Kender- és lentized | 80 |
| Tűzifaadó | 290 |
| Sertésadó | 500 |
| Kertadó | 138 |
| Bírságpénz | 413 |
(A kile a magyar fertálnak, azaz 30,76 kilogrammnak megfelelő gabona-mértékegység, melyet 12 akcsében számoltak.
Az akcse kisméretű ezüstérme és pénzegység, török váltópénz, melyből a XVI. század derekán 50 darab, 1570 körül pedig már csak 72 darab tett ki egy török gurust, illetve egy magyar forintot.
A cseber űrmérték volt, melyből egy cseber 42,42 liternek felelt meg.
Az úgynevezett kétszeres a búza és rozs keveréke volt.)
A gyönkiek állattartására utal a „sarlópénz”, azaz a legeltetési illeték szerepeltetése az 1570-es gyönki defterben. Szabatonpusztán ugyanakkor illetéket szedtek egyes épületek birtoklási jogának megváltásáért (tapu), végül „mezei kártevés” címén 47 akcse bírságot szabtak ki ugyanezen időszakban.
A török adójegyzékek alapján időrendbe állítjuk Gyönk és két lakott pusztájának, Nagy- és Kisszabatonnak adatait:
Magyar adófizetők száma a török defterekben (1546–1590)
Helység
|
1546
|
1552
|
1565
|
1570
|
1580
|
1590
|
|---|---|---|---|---|---|---|
Gyönk
|
22
|
53
|
83
|
68
|
61
|
34
|
Nagyszabaton
|
40
|
45
|
49
|
34
|
16
|
14
|
Kisszabaton
|
18
|
24
|
29
|
36
|
22
|
18
|
Összesen
|
80
|
122
|
161
|
138
|
99
|
66
|
A családfők, illetve felnőtt családtagok tényleges száma – a szakirodalom szerint – nagy átlagban húsz százalékkal nagyobb lehetett, mint amennyire az összeírás alapján gondolhatunk. Ami pedig a családnagyságot illeti: a legmegbízhatóbb az ötös szorzó használata.
A török hadak megjelenésétől való félelmükben már a vesztes mohácsi csata után sokan elhagyták lakóhelyüket, s nemcsak a királyi Magyarország területén állapodtak meg, hanem a közeli mezővárosokban is, ahol a török helyőrség védelmét élvezhették, állataikkal, terményeikkel kereskedhettek. Egy ideig még Gyönk is biztonságot nyújtott például Berencs (Szakadát pusztája) és Kesztőlc (Bikácstól délre az anyavári uradalomban) lakóinak. Ezt a tényt az 1546–1552 közötti gyönki defterekben fellelhető családnevek is igazolják.
De még inkább vonzották a biztonságosabb környezetre vágyókat Dombóvár, Ozora, Simontornya és Tamási török kézen lévő várai, illetve a falain kívüli népes mezővárosai. Gyönk és környékére vonatkozóan e tekintetben a közeli Simontornya jöhetett leginkább számításba. A menekült falvak lakói néha évtizedekig a fogadó városok és falvak kültelki birtokain éltek, s mi több: onnan is adóztak a még biztonságosabb királyi Magyarországon tartózkodó földesuraiknak vagy az adóbeszedés jogát zsoldjukként megkapó közeli vagy távolabbi magyar végváraknak.
Még a viszonylag békésebb években is folytatódott az elvándorlás, miközben részint magyar, részint délszláv és velük együtt sodródó más balkáni csoportok népesítették be a kihaló falvakat. A kihaló és újraéledő falvak száma 1546 és 1590 között majdnem megegyezik. A megszállás első húsz évében az adófizető családok száma növekszik, s még öt év elteltével is meghaladja az ötvenes évek létszámát.
A férfinépesség családi állapot szerinti megoszlása (1565)
Helység neve
|
Nős férfiak
gyermek nélk.
|
Fiúgyermekek
össz.
|
Családfő
össz.
|
Nőtlen férfi
össz.
|
A helységben
összeírtak össz.
|
|---|---|---|---|---|---|
Gyönk
|
17
|
36
|
44
|
3
|
100
|
Nagyszabaton
|
5
|
25
|
21
|
3
|
54
|
Kisszabaton
|
4
|
16
|
12
|
1
|
33
|
Összesen
|
26
|
77
|
77
|
7
|
187
|
Gyönk és két pusztája: Nagy- és Kisszabaton férfilakosságának teljes körét az 1546., 1552., 1565., 1570., 1580. és 1590. évi defterek adatai alapján a Függelékben adjuk, ezért e helyütt csupán a következő észrevételekre szorítkozunk.
Az 1546. évi gyönki defter tizenkét családfőt s azok két testvérét, valamint nyolc, legénysorban lévő fiuknak a nevét rögzítette: Becsei, Berencsi, Bertalan, Dornai, Dunai, Máté, Mátyás, Szár, Vajda (Berencsi és Mátyás több ízben is előfordul).
Az 1565. évi defterben már Gyönk harmincnyolc családfőjének nevét jegyezték fel. A jegyzékben szereplő négy Máté család egyikének tagjai például a következők: Máté Alberd nős, fia Ferenc legény, másik fia Balázs is legény, testvére Alberd nős, kinek legény fiát Miklósnak hívják.
Az eddig megismert családneveken kívül találkozunk még Gór, Darabos, Benedek, Somodi, Kerekes, Kis, Szőke, Kádi (vagy Máti), Sebestyén, Győrfi, Móric és Zámbó nevűekkel is. 1570-ben a korábbiakhoz képest újdonságnak számít Dorka és Katalin asszony feltűnése az adózók sorában. 1580-ban nem szerepel egyetlen új név sem, csupán kisebb-nagyobb mértékű elírás fordul elő a korábbiakhoz képest. A defterírnok Darnait Darnásnak, Tarnainak, a Mátét Metinek kanyarintja apró arab betűkkel. Végül 1590-ben négy-négy Káti és Kerekes, három-három Berencsi és Móric, két-két Bertalan, Kis és Mátyás, végül egy-egy Bodai, Szőke, Tót (Tód) és Vajda neve szerepel. Mindössze három felnőtt fiút jegyeztek fel, ami szembetűnően kevés.
Nagyszabaton faluban 1546-ban huszonhárom adózó családfőt írtak össze, továbbá azok összesen tizenegy fiát és hat testvérét. Négy Győrfi, három Tikáz, két Tót és egy-egy Nyír, Vince, Farkas, Pap, Tar, Dijános, Császár, Bevemin, Jakabfi, Bozsó, Fekető és Berencsi fordult elő. 1552-ben csak Petre Antal és fia, János mutat fel újdonságot a hét évvel korábbi névsorhoz képest. 1565-ben további családnevekkel bővült a nagyszabatoni defter: Börzsöny, Helös, Kesztőc, Szalafi. A húsz családfőn kívül harminc felnőtt fiú és testvér, összesen ötven adózható személy szerepel. Ez a feltűnő szaporulat a simontornyai livában (kerületben) foganatosított szigorítással magyarázható. Kiderült ugyanis, hogy a fejadó súlya alól oly módon lehetett kibújni, ha az egyébként önálló keresetű nős testvérek és szolgák azt mondták a defterírnoknak: „mi a családfő asztalánál étkezünk, s csak ő köteles évente az ötven akcse fejadót megfizetni”. Ezután azonban minden önálló keresetűtől be kellett szedni a fejadót. Ne fogadjátok el – szólt a parancs –, ha azt mondják, hogy „közös a kenyerünk”.
A rendelkezésünkre álló legkésőbbi, 1590-ből származó összeírások névsorai mindennek ellenére Gyönk és környékének nagymértékű népességfogyásáról vallanak. Fontosnak tartjuk ugyanakkor, hogy Gyönk (és az akkor még lakott falunak mondott szabatoni puszták), valamint a szomszédos Szakadát és a vele együtt említett Berencspuszta, Udvari, Varsád névsoraiból az is kiderült, hogy ezek a települések – más, itt nem említettekkel egyetemben – megőrizték magyar jellegüket. A XVI. század második felében Nagy- és Kisszabatonban gyakori Berencsi és Kesztőc nevek a más magyar falvakból való átköltözésekre utalnak, ugyanakkor az itteni magyarság a korábbi évtizedekben végbement déli beköltözések alanyait is magába olvasztotta. Erről tanúskodik a sok Tót (szlavóniai eredetűek), a gyakori Rác és ritkább Horvát családnév. Távoli területekről történő betelepedést jelez az egyes falvakban több ágon is futó Kun név is.(A defterek idevágó adatait a Függelék II-ben közöljük.)
A magyarokon kívül a legnagyobb létszámú csoport a megszálló oszmán haderő és a velük tartó polgári személyzet volt. A száznépű oszmán birodalom szinte valamennyi rétege képviseltette magát, vidékünkön leginkább a bosnyák, horvát, albán és szerb elem talált második hazát, ám viszonylag kevesen voltak a „született” törökök. Dombó és Koppány térségében sok helyütt szólnak a defterek a XVI. század derekán mintegy ötven volt magyar falut benépesítő iflákokról, ám mint láttuk, ilyen teljes lakosságcsere Gyönkön és környékén nem volt.
A török hódoltság ezt követően még közel száz évig állt fenn, de sajnos Gyönkre vonatkozóan nem rendelkezünk értékelhető összeírásokkal a tizenöt éves háborút követő évtizedekből, így ebből az időszakból a magyar adózó lakosság létszáma sem ismert.
A másfél évtizeden keresztül dúló háború második esztendejében tömegesen menekült el a dunántúli hódoltság falvainak népe Szinán török nagyvezír Győr ostromára igyekvő hadai elől. A Tolna megyeiek jelentős része az óvári uradalomba, Érsekújvárra, Győrbe és Komáromba menekült, s feltételezhetően Gyönk lakossága is erőteljesen megcsappant ebben az időszakban. Csak az 1626. április 8-i anyavári urbáriumban (Anyavár vár és nahieközpont Szekszárd közelében, a mai Sióagárdtól északra) említik először Gerenyás nevét: „Ezt magyarok lakják, ezek irogatnak és magok is meg valyák, hogy Anyavárához valók volnának, de az vesperimy vicekapitány birya eőköt, de chak portiyát mondgya benne felesége után, de azonban mindenesteöl birya.”
Míg a Balkánon a birtok egy részét a török meghagyta keresztény kézben, addig nálunk erről szó sem lehetett. Ennek ellenére a király és a magyar urak továbbra is úgy osztogatták a hódoltságbeli birtokaikat, mintha
a török itt sem lett volna. I. Ferdinánd magyar király 1561. június 4-én kelt mandátumában az áll, hogy Nagy és Kis Szabaton Bodó Farkasé. Egy 1626 körüli feljegyzés felsorolja azokat a Bodó családhoz tartozó anyavári falvakat, amelyeket idegenek bitorolnak. Ezek között van Gerenyás is, amit a komári Fekete László használt illetéktelenül. A régi és új magyar birtokosok a határ túlsó oldalán éltek, de kellő gondot fordítottak jobbágyfalvaik természetbeni és pénzbeli kötelezettségének behajtására, szükség szerint akár fegyverrel is. Kezdetben többnyire pénzben, a pénzromlás miatt a XVII. századtól inkább természetben írták elő a magukhoz felrendelt falusi bírók számára a járandóságokat. Ilyenek voltak: a bélelt papucs, csizma, búza, kenyér, szárnyas, hal, tojás, sajt, vaj és így tovább. Az erőszakos foglalásairól hírhedt Magyar Bálint fonyódi várparancsnok 1556-ban a Gyönk közeli három községet, Bácsmegyei Simon és Brankovits János pedig Szentlőrincet és Szabaton falukat nyugtalanították követelődzéseikkel.
A magyar részre való adózásban a szokványos adófajták mellett ezernyi különleges szolgálatot is követelnek a földesurak hódoltságbeli jobbágyaiktól. Egyeseket szarvasmarha- és bőrfelvásárlásra köteleztek, másokat borfoglalással és konyhai ajándékok beszolgáltatásával terheltek, megint másoknak hozzá kellett járulniuk az esküvők, temetések, országgyűlési tartózkodások költségeihez. A jobbágyoknak kellett viselni az igazgatásukkal és adóztatásukkal megbízott ispánok és tiszttartók fizetésének költségeit is.
Érdekes gyönki vonatkozású adatot találtunk 1654-ből: Szily Gergely, Batthyány Ádám veszprémi tiszttartója visszaköveteli Fánchy Páltól három gyönki „hódolt” rác jobbágyát, akiket Fánchy elrabolt, jóllehet ezek rendesen fizették magyar földesuruknak is az adót (amit a szomszédos magyar lakosokkal is bizonyíthat), s ezért elvben ugyanaz a jogvédelem illette meg őket magyar részről, mint magyar jobbágytársaikat. Egyébként a „hódolatlan” rácok elfogása is megszokott tevékenysége volt a magyar hajdúknak és végváriaknak, hiszen a magyar végvári katonaság gyakran hónapokig, évekig sem jutott zsoldjához, ezért szó szerint létfontosságú volt számukra az emberrablás és az emberkereskedelem.
A kettős adózás egyik furcsa epizódjára derített fényt a Veszprémben 1690-ben tartott, negyvenegy tanút felsorakoztató kihallgatás, melynek során bebizonyosodott, hogy Koppány vára mellett lévő malmának jövedelméből még maga az ottani török uraság is adót fizetett a veszprémi püspöknek. Vagyis a malmok jövedelméből akkor is részt követelt a magyar földesúr, ha azt maga a török földesúr építette, és nem alattvalóik kezelték, illetve működtették.
A magyarországi magyar–török együttes birtoklás példa nélküli az oszmán birodalom hódításainak fél évezredes történetében. Jelen ismereteink szerint csak a meghódított magyar területeken fordulhatott elő az, hogy a Dunántúlról elmenekült földesurak kívülről is csaknem teljes sikerrel gyakorolhatták jogaik nagy részét, köztük az adóztatást. A hódítónak rögtön, berendezkedésének kezdeti szakaszában, katonai sikerei teljében el kellett viselnie, hogy az adók után járó magyar hajdúk és végvári katonák rendszeresen behatoljanak területére, s nemegyszer hatvan-hetven kilométer távolságról akár fegyverrel is érvényesítsék jogaikat. Vagyis ha úgy tetszik, kompromisszumot kellett kötnie egy tőle idegen, általa számtalanszor legyőzött európai feudális állammal.
A magyar és a török részre történt egyidejű adózás Gyönkre és környékére is érvényes ellentmondásos volta lényegében abból fakadt, hogy a „hódolt” jobbágy megfizette a töröknek azt az adót, amely a magyarok elleni hadviselés költségeit fedezte, de egyszersmind mint a magyar földesúr jobbágya, a végvárak fenntartásához szükséges anyagi, pénzbeli és munkaszolgálatokkal hozzájárult a magyar katonaság török elleni védelmi harcaihoz is.
A Bécs felmentése után 1683-ban támadásba lendült szövetséges hadak csapásai alatt a következő néhány esztendőben tojáshéjként roppant össze a másfél század alatt kiépített magyarországi török várrendszer és vele együtt a hódoltság is. Buda visszafoglalása után négy nappal, 1686. szeptember 6-án dél felé induló keresztény csapatok feladata a Duna mellékének felszabadítása és nem utolsósorban a Buda felmentésére már késve érkező és tatár utóvédeinek fedezetében Eszék irányába sietve távozó nagyvezér üldözése volt. A Tolnán tartott haditanácsot követően szeptember 23-án a Szekszárd melletti Újpalánknál a seregből kivált csapat Bádeni Lajos herceg vezetésével a Délkelet-Dunántúl felszabadítására indult. Simontornya után Döbrököz, Dombóvár, Pécs, majd onnan visszafordulva Kaposvár felszabadítására került sor. Ezekben a napokban válhatott szabaddá Gyönk és környéke is, a szabadságnak azonban nagy ára volt. A harcok közepette ugyanis „Tolna vármegye úgy elpusztula, hogy Nagy Székelyen kívül egész Péter Váralljáig, amint mondatik, Helység nem volna” – olvasható a gyönki evangélikus gyülekezet történetének „rövid leábrázolásában”.
A gyönkiek számára oly nehéz időszaknak azonban ezzel még nem szakadt vége. A felszabadító háborúkkal szinte egy időben támadó pestisjárvány és a Rákóczi-szabadságharc éveiben végbement pusztulás általános és gyökerekig ható volt.
Egykorú metszet a szandzsákközpont Simontornyáról
Gyönk és környéke a simontornyai nahiéban (Dávid – részlet)
Gyönk felnőtt lakosságának 1580. évi török nyelvű összeírási jegyzéke (Dávid)
Gyönk 1590. évi török nyelvű összeírása (Dávid)
)
