Egy megtűrt felekezet
Egy megtűrt felekezet
A Kárpát-medence zsidóságának legrégibb törzskönyveként számon tartott 1735. évi zsidóösszeírás (Conscriptio Judaeorum) két zsidó családot említ a Magyari-Kossák birtokán. A földesúr bizalmát élvezik, s ez nem is lehetett másként, hiszen abban a világban a földbirtokosok nagyobbik része tartózkodott zsidók befogadásától. Így például Szekszárdon is csak a XVIII. század végén, s akkor is inkább átutazó vásározók szállásadójaként s a megyei áristomban szabadulásukat váró fogva tartott hitsorsosaik élelmezőjeként, mint fogadósok élveztek tartózkodási lehetőséget, de illetékességet csak 1848 körül kaphattak.
III. Károly 1726. évi egyik rendelkezése Cseh- és Morvaországban korlátozta a zsidók házasodását, de megengedte, hogy külföldön keressék boldogulásukat. Családonként csak egy fiú házasságkötését engedélyezte, ezért is rajzott ki oly sok fiú atyjának kísérőjeként a birodalom magyar területeire. Főként a török uralom alól nemrég felszabadult, ám lakatlan vármegyékben tűntek fel, csaknem egy időben a felvidéki magyar, szlovák és birodalmi német telepesekkel. Elsőként az 1720-as évek elején Pincehely, majd Dombóvár és Dunaföldvár, rövidesen utánuk Bölcske, Gyönk, Hőgyész, Nagyszékely, Simontornya és Paks földesurai fogadták be a morva földről érkezőket, akiket csakhamar otthon hagyott családjuk is követett. Egy-két famíliánál több – kezdetben – nem kapott letelepedési engedélyt, csupán Paks az, amely már 1735-ben elnézte egy „szabályos” hitközség kialakulását. A paksi Daróczi és Száraz földbirtokos famíliák, úgy is, mint a vármegye befolyásos emberei, időben felismerték a befogadásukból származó előnyöket, és a város növekedésével párhuzamosan hagyták megerősödésüket.
Gyönk, Nagyszékely, Pincehely földesurai nem tekintettek ennyire messzire, hanem elsősorban arra törekedtek, hogy csak annyi izraelita vállalkozó tartózkodjék birtokukon, amennyit a gazdasági élet egészséges vérkeringése megkíván. Nagyon találóan jellemzi Perczel Mór Az aranykor Tolna megyében című emlékiratában a XIX. század első felében uralkodó állapotokat, amelyeket joggal vihetünk vissza akár egy évszázaddal is: „mint minden falunak megvolt hajdanán az ő cigánya, kellett, hogy meglegyen az ő zsidaja is. Be kell vallanunk, hogy zsidó nélkül, ki vevőt szerzett nyers termékei számára és hitelezőt sürgős kiadásai, fizetései fedezésére: nem bírt ellenni a földesúr, a tekintetes úr és zsidó boltos nélkül a falu népe. Úgyhogy a zsidó akkoriban a társasági (társadalmi) élet nélkülözhetetlen faktora és így a nemzetnek hasznos, szükséges tagja volt… hajdanán nem is fordult elő zsidóüldözés Tolna megyében.”
A vármegyében letelepült 42 zsidó családból 1735-ben még 21 meg tudta nevezni egykori földesurát és szülőfaluját. Legtöbben Morvaországból jöttek, Kaunitz gróf birtokáról. Az érkező hat család öt faluban szóródott szét, s közülük kettő Gyönkön települt meg. Egy ideig még fizetniük kellett Kaunitznak, akinek ők „örökös” jobbágyai voltak, de nemcsak ez kötötte őket óhazájukhoz. A ottani hitközség is sokáig elvárta tőlük, hogy az őszi nagy ünnepekre, párválasztásra, rokonlátogatásra utazzanak fel hozzájuk. Rabbit és tanítót is gyakorta a szülőföld küldött nekik.
A Helytartótanács 1743. április 2-i leiratában elrendelte megadóztatásukat azon a címen, hogy az uralkodó csak akkor tűri meg őket, ha úgynevezett „türelmi adót” fizetnek. A zsidók mint „nemtelenek” mentesültek a honvédelmi szolgálattól, ezt is pénzzel kellett megváltaniuk. A Helytar-tótanács minden vármegyére kivetette a szerinte méltányos és arányos türelmi adót („taxa tolerantiae”), s azt a vármegye alispánja a zsidóság választott vezetőivel közölte. A vezetők – igaz – ágáltak a nekik sérelmes adónem ellen, de végül is összehívták a falvak és mezővárosok bizalmi embereit azzal, hogy mindegyik ossza fel az adót úgy, ahogyan azt igazságosnak látja. A Gyönkkel szomszédos Kölesden Perczel Gábor szolgabíró feljegyzést készített 1778-ban arról a gyűlésről, melyen a megemelt adóösszeg elosztásáról kellett dönteni. Valóságos jeremiáda volt a gyűlésen megjelent férfiak panaszáradata. „Hogy ott micsoda siránkozás és jajveszékelés volt! Mindenki folyton a maga baját hangoztatta” – kezdte beszámolóját a szolgabíró. Kikeltek magukból és sorolták a gazdasági élet nehézségeit. A nyersbőr-, a gyapjú- és a dohánykereskedelem egyre több megszorítást szenved. Az állam mindenbe beleavatkozik. Behozatali és kiviteli tilalmak, magas vámok és egyéb megkülönböztető intézkedések gátolják a normális üzletmenetet. Egyesek elkeseredésükben el is hagyták a vármegyét, hogy másutt keressenek boldogulást, de az itt maradottak adóterhei ettől persze nem csökkentek. Jó példa erre, hogy amikor a paksi zsidóságot egy jelentősebb tűzkár érte, hátralékukat jóindulatúan elengedték ugyan, de újra felosztották azt a megye többi, ezen a hiten lévő lakosa között. Az addig irigyelt bérlők sorsa is rosszra fordult. A korábbi jólétre hivatkozva tetemes árendát, közadót és vármegyei adót varrtak a nyakukba, most még a türelmi adóból is kijutott nekik. Ugyanakkor pedig a bérletek haszna is jelentősen megcsappant. „Erőtlen vállunkra vettük ismét a terhek maximumát. A türelmi adó kivetését sok háborgás és ellenkezés után, amellyel napokon át martuk egymást: végül is elfogadtuk… Egyszóval: a felső fórumoktól jött parancsnak kötelességtudóan eleget teszünk.”
A Helytartótanács családonként hat forintban állapította meg a türelmi adót. Az érintettek ezt sérelmesnek tartották, már az elnevezés okán is. Miért ne lenne a birodalom egyenjogú polgára a zsidó? Miért csak megtűrt egyén? (Tény, hogy II. József trónra lépéséig ez volt a neve ennek az adónemnek. A kalapos király egy humánusabb kifejezést talált rá: „taxa tolerantiae” helyett „kamerális taksának” nevezte el – és szedette tovább.)
Mária Terézia 1746-tól kezdve felnőtt személyekre s nem a családra vetette ki az adót, s hat forintról kettőre módosította, s ezáltal lényegesen nőtt a kivethető összeg. Valószínűleg a családok, illetve háztartások személyi, méghozzá felnőtt személyi létszáma (a háznál maradó legénysorban levő fiúk, a családfő testvérei, az alkalmazottak: segéd, kocsis és így tovább) idézhette elő azt, hogy a Gyönk tíz zsidó családjára 1760-ban kivetett 34 forint „türelmi adójából” Philip Isak kereskedő és pálinkafőzdés egymaga 18 forintot fizetett be. A fennmaradó 16 forint pedig kilenc családra hárult, azaz még két forint sem jutott valamelyikükre. Lehet, hogy ő volt a hitközség magatehetetlen szegény embere.
A zsidóság itt-tartózkodásának kezdetétől gondoskodott gyermekei (eleinte csak fiúgyermekei) taníttatásáról. A vallástani ismereteken kívül a héber írás és olvasás tudományát a kis létszámú közösségekben csak a jobb módúak házánál lehetett elsajátítani. Később (Gyönkön például 1754-ben) négy család már iskolamestert is foglalkoztatott, 1778-ban metszőt a rituális vágások elvégzésére. 1789-ben Simon Herzl rabbi, 1808-ban pedig Löbl rabbi volt a 37 család vallási vezetője. Két tanító és Isak Salamon „éneklő” (kántor) személyében kiegészült a közösség teljes papi és tanítói létszáma. 1789-ben már volt seborvosuk („Chirurgus”). 1848-ban 63 családban 360 lelket számláltak.
Már 1823–1833 között olyan egyénisége volt a gyönki hitközségnek, mint R. Móse Kanizsa, aki vallási döntvények, állásfoglalások ügyében sűrűn váltott leveleket Szófér Mózes pozsonyi rabbival. 1848/49-ben Riesz Lipót, 1851-ben Jákob Ádler lett a gyönkiek rabbija. Munkásságukról nem maradtak fenn emlékeink. Annál több hírünk van Ábrahám Glasner rabbiról, aki a pozsonyi főrabbi, Ábrahám Sámuel Benjamin Schreiber jeles tanítványa volt, s az ő ajánlatára választotta meg papjának a gyönki hitközség. Innen Kolozsvárra hívták meg, majd nagy tehetségű fia követte őt – halála után Kolozsvárott – a rabbi székében. Glasner után egy rabbidinasztia került a hitközség élére. Első tagja Fischer Akiba, akit a Győr megyei Tétről hívtak meg Gyönkre, s mint a Goitein-rabbik láncolatát Hőgyészen, úgy a Fischer rabbicsalád életét és folyamatosságát Gyönkön az 1944. évi deportáció szakította meg. Utolsó tagja: Fischer Imre, híveivel együtt lett a fasizmus áldozata.
A gyönki református gimnázium XIX. századi történetében jeleztük, hogy szép számmal voltak izraelita növendékei. Az ott közölt statisztikákból csak egyet idézünk fel, az 1903/4. évi gimnáziumi értesítő adatait. Ezek szerint a hetvenkét gimnazista közül tizenhatan tartoztak ehhez a felekezethez (a tanulók közel egynegyede). A jobb módú zsidók vidéki kosztos diákokat vállaltak, akik a hét minden napján más családnál érezhették az otthon hagyományos melegét. Mások zsebpénzzel támogatták a jesivanövendékek élelmezését. A gimnázium konviktusának fenntartására rendszeresen adakoztak helybeli és vidéki hitsorsosok. Alapítványokat hoztak létre, melyek kamatait az év végi vizsgaeredmények ismertetésekor szegény sorsú, de jól tanuló diákoknak ítélték oda.
1867 után a hagyományokhoz szinte görcsösen ragaszkodó ortodoxok és a modernizálást sürgető neológok között megyeszerte nagyon erős belső viharok zajlottak le. Az újító szándékú neológok a vallásos és társadalmi szempontok egybeötvözésére törekedtek. Gyönkön és a szomszédos Hőgyészen azonban minden nagyobb zökkenő nélkül vette fel a hitközség az ortodox jelleget, ami azt jelentette, hogy a hitközség életét befolyásoló minden lényeges kérdésben a világi elnök – általában gazdasági és társalmi súlyából eredően – háttérbe szorította a rabbit, szinte csak a zsinagógai teendők ellátására korlátozva tevékenységét.
A megyénkbeli zsidóság történetében nem kevés példa adódott arra, hogy a tudományra hajlamos ifjú a házasságkötés után is többet tartózkodott a talmudegyesületben, mint az apjától vagy apósától örökölt boltban. Helyette ilyenkor az asszony kereskedett. Bonyhádon, Hőgyészen és Pakson kívül Gyönkön is tevékenykedtek karizmatikus rabbiegyéniségek, akik meg tudták kedveltetni a talmudot, azt a hatalmas szentírás-magyarázati irodalmat, mely keletkezése óta foglalkoztatja a zsidó elméket. Házasságkötése után Gyönkön telepedett le a meggyőződését harciasan képviselő Grieshaber Izsák paksi rabbi filozofikus hajlamú fia, Mózes, aki rokonszenves magántudós hírében állt, s akit még a zsidó felvilágosodás irodalma is érdekelte, ami pedig konzervatív talmudtudósoknál akkoriban nem volt gyakori. Szerencsés anyagi körülményeinek köszönhetően minden idejét tanulmányai folytatásának szentelhette, és függetlenségét megőrzendő, még azt a megtisztelő meghívást sem fogadta el, amely atyja örökébe hívta meg őt. Hasonlóképpen bátyja sem, aki szintén jó nevű magántudós volt, de foglalkozására nézve kereskedő.
A gyönki zsidókat nemcsak szokás- és viseletbeli, nyelvi és gondolkodási különbség választotta el protestáns, zömmel német ajkú közegétől. Szinte egész történelmük során két, illetve három nyelv használói voltak. Kezdetben a héberen, majd jiddisen kívül a lakóhelyükön használt magyar és német nyelvet is elsajátították. Az 1851. évi vármegyei felmérés szerint Gyönk hitközségi iskolájában 45 gyermek részére „magyar–német–héber nyelvek írása és olvasása” folyt. Ezenkívül két magániskolába húsz tanuló járt. Mind az üzleti, mind a családi életben szívesen beszéltek németül. Gyáros és nagykereskedő partnereikkel németül értették meg magukat.
II. József császár 1787. évi névváltoztatási rendeletéig a héber nevek voltak az uralkodóak. A gyönki ortodox családokban utónévként megtartották a bibliai neveket is (pl. Baruch=áldott, Elchanan-Elkán=Isten kegyességét tanúsította). Hivatalosan csak német nevet használhattak (egyházi anyakönyveikben és síremlékeiken megtartva a bibliai neveket!), így lett Salamon Löblből Leopold Lichtenstein (neje: Ráchel, új nevén Rosina, fia: Izrael=Joseph, lánya: Cheile=Katarina). Egyesek foglalkozásuk német megfelelőjét kapták vezetéknévül, például Tobias Schachterből Prister, Abraham Jacobból Mathias Gerber (cserzővarga), Jacob Moysesből Jakob Lehner (bérlő), Isac Marcusból Daniel Schnaider (szabó), Elias Gottlibből Kaufman (kereskedő). A névváltoztatási rendelet Gyönkön 23 házaspárt és annak 53 gyermekét érintette.
A gyönki zsidó családokban – az 1829-től vezetett statisztika szerint – nagy volt a gyermekáldás. (A hagyományhű családok országszerte népesek voltak!) Az első évtizedben 90, 1840–1850 között 149, 1851–1860 között 212 gyermek született, s ez a növekedés 1870-ig tartott. A házasságkötések számát csak 1851-től regisztrálták (ekkor írták elő a hitközségeknek az anyakönyvvezetést!). E szerint 1851–1860 között: 52, 1861–1870 között: 66, a következő évtizedben két év adatainak hiányával is: 59, 1881–1890 között: 70 házasságkötésre került sor.
A zsidó lakosság lélekszáma és százalékos aránya Gyönkön
1787
|
99
|
4,3%
|
1910
|
180
|
5,5%
|
1836
|
225
|
9,9%
|
1920
|
116
|
3,8%
|
1869
|
275
|
8,4%
|
1930
|
77
|
2,4%
|
1890
|
228
|
6,8%
|
1941
|
70
|
2,3%
|
1900
|
177
|
5,5%
|
1949
|
6
|
0,2%
|
A hitközség tisztségviselői: a rabbi, kántor, metsző, templomi énekes, tanító, templomszolga, fürdőgondnok, hajnali költögető (Schultlopfer – aki reggelenként bezörgetett a kapun, hogy itt az idő a templomba menni) fizetését és a közintézmények: templom, fürdő és iskola részbeni fenntartását közvetett adókból, a különféle fogyasztási illetékekből biztosították. A hitközségi mészárszékben kimért minden kilogrammnyi hús után lerótt „húskrajcár”, a különféle szárnyasok rituális metszése fejében befizetett illeték, a vallási előírások szerint készített bor és egyéb szeszes italok után fizetett csekély járandóság megfelelő jövedelmet biztosított a községnek. Annak érdekében, hogy e bevételek el ne aprózódjanak, a vágatási és italmérési jogot gyakran bérbe adták, általában egyévi időtartamra. A bérbeadás nyilvános árverés útján történt.
A szárnyas állatok vágatási jogáért például 1843-ban évi 1500 forint bérleti díjat állapítottak meg. Liba levágása kilenc, kisebb szárnyasoké három krajcárba került. A nyári hónapokban a díjakat egy-egy krajcárral mérsékelték. Gyermekágyas asszonyok és nagybetegek részére díjmentesen vágtak. A pászkaliszt szállításáért fizetett engedély is hozzájárult a község bevételeinek gyarapításához. A hitközség a hagyományos szokásoknak és előírásoknak megfelelően gondoskodott arról, hogy a rászorultak díjmentesen juthassanak lisztszükségletükhöz. A zsinagógai ülőhelyek eladása, illetve bérlete útján is gyarapították bevételeiket.
Vezetőik gondosan ügyeltek arra, hogy a vitás ügyeket lehetőleg a község keretein belül intézzék el, és feleslegesen ne háborgassák a földesurakat, mert ez nemcsak a perlekedőkre, de mindnyájukra rossz fényt vetne.
Az erkölcstan szabályai ellen vétőkről könnyen tudomást szerezhetett a rabbi az olyan földrajzilag könnyen áttekinthető községben, mint Gyönk. Kiváltképpen vigyázott arra, hogy legalább a liturgikus személyek ne kövessenek el olyasmit, ami megbotránkoztató lehet a hívek szemében, s kétségeket támaszthat az illető személy vallási megbízhatósága és alkalmassága tekintetében. Egy bizonyos Ezekiel nevű kántor renitenskedése miatt a rabbi 1864-ben az alábbi határozatot hozta:
1. Egy ideig nem végezhet kántori funkciót, még a tóra elé sem járulhat.
2. Estéit sötétedéstől kezdve otthon kell töltenie.
3. De a bormérésbe még nappal sem teheti be a lábát.
4. Egy éven keresztül mindenféle szeszes italtól tartózkodnia kell, e tilalom alól csak a szombati és ünnepi alkalmak kivételek.
5. Minden reggel és este pontosan jelenjék meg az istentiszteleten, s bűnbánata jeléül mondjon el fejezetet a zsoltáros könyvből.
6. Csütörtökön déli 12 óráig böjtöljön.
7. Szóban és írásban kötelezze magát arra, hogy ha bizonyítottan áthágná e határozatokat, úgy elismeri, hogy kántori tisztségére méltatlannak bizonyult.
Az ország német megszállásának napja, 1944. március 19-e egyben a magyar zsidóság fizikai felszámolásának kezdetét is jelentette. Tíz nap múlva kötelezően felvarratták ruhájukra a társadalomból való kirekesztés megkülönböztető jeleként a sárga csillagot. Gyönkön május első hetében tették közhírré, hogy a zsidóknak egy erre a célra lefoglalt házcsoportba kell költözniük, s azonnal megindult a találgatás további sorsukat illetően. Elterjedt a hír, hogy a Kárpátaljára kell kitelepülniük, hogy ott mezőgazdasági munkát végezzenek. A „jól értesültek” pedig úgy tudták, hogy Galíciába viszik őket, ahol már el is készültek a rezervátumok. Auschwitzról, Majdenekről, Dachauról és Theresienstadtról azonban még jó ideig senki sem hallott. Pedig a Bonyhádról Izraelbe elszármazott neves történész, Eisner János szerint a zsidóság fővárosi vezetői júniusban már tudtak e táborok létezéséről és céljáról. Véleménye szerint: „Soha sem menthető vétkük marad, hogy azt, amit tudtak, nem kiáltották világgá, hogy fusson mindenki oda, ahova tud!”
A gettóba költöző családoknak távozásuk előtt leltárt kellett készíteniük lakásukról. Új lakhelyükre mindössze egy fekhelyet vihettek a rá való ágyneművel, valamint családonként egy asztalt és egy szekrényt. Az értékes festményeket, keleti szőnyegeket, ezüst evőeszközkészleteket, porcelánokat és bútorokat pedig beraktározták a gyönki zsinagógába. Nem sokkal ezután kigyulladt az ódon épület, és a benne lévő – addigra erősen megdézsmált – holmikkal együtt porrá égett. Ma is többen tudni vélik, hogy kiknek állt érdekében az árulkodó nyomok eltüntetése.
Június végén a gyönkieket szekéren Hőgyészre fuvarozták, ahol az egyik házcsoportban 250 hőgyészit, egy másikban – ide kerültek a gyönkiek is – 233 környékbelit helyeztek el. Pár nap múlva, július elején vasúton továbbvitték őket Pécsre, majd Érsekújváron át Auschwitzba indult a halálmenet. A gyönki családok elhurcolásának idején a hadköteles zsidó férfiak már az orosz harcmezőkön teljesítettek munkaszolgálatot. Közülük is csak nagyon kevesen térhettek vissza. Nagyobb részük az orosz hómezőkön vagy az ausztriai és németországi koncentrációs táborokban lelte szörnyű halálát, s a gyönki otthonokból deportált civileknek is csupán töredéke térhetett haza. A második világháború gyönki áldozatainak emlékművén a faluból hetven zsidó neve olvasható.
Zsidó eljegyzési tányér 1512-ből
A gyönki zsidó temető részlete, előtérben az 1904-ben elhunyt Breier Salamon sírköve (Gaál Attila felvétele)
