Dombok amfiteátrumában
Dombok amfiteátrumában
Gyönk – a németek ajkán Jink – Tolna megye legnagyobb kiterjedésű tájrészletén, a Hegyháton található. A megye közepén fekvő terület vélhetően a honfoglaló magyaroktól kapta a nevét, akik a csupa hátakból és völgyekből álló, hajdan sűrű erdőkkel borított dombvonulatot találóan Hegyhátnak mondták.
Az északon Simontornyánál, a Mózsé-heggyel kezdődő és délen a Sióagárd melletti Leányvárral végződő, 712 négyzetkilométer kiterjedésű kistájat nyugatról a Kapos, keletről a Sió-Sárvíz völgye határolja, délről pedig az úgynevezett Alsóhidas-patak választja el a Völgységtől.
Egy országos felmérés kérdőívére válaszolva Schleining János jegyző és Werling Péter bíró 1864-ben az alábbi szűkszavú leírást adták a település általuk ismert történetéről:
„Eredeti neve Gyönk, és más elnevezése soha nem volt, ide tartozik még a határral összekapcsolva Szabatony és Gerenyás nevű két puszta. Ezen község fekszik a Tolna megyei Simontornyai járásban, a Megye Székhelye Szekszárd és van a Sopronyi kerületben. A községet magyarok és németek lakják, legelsőbben is Magyarok szálták meg 1713ik évben és későbben a Németek 1722ik évben jöttek ide: – A Magyarok Magyarország külömbféle helyeiről, de különössen kezdetben egyszerre Veszprém Megyéből Csoótról 13 család jött ide, a református németek inkább Hesszen Casselból, az evangelikusok pedig Német országnak több tartományaiból származtak…”
A falu még a közelmúlt évtizedekben is két, etnikailag jól elkülönülő részre tagolódott. A református és evangélikus templomok közötti képzeletbeli összekötővonaltól északra helyezkedett el a Magyar Falu, attól délre pedig a Német Falu. (Korábbi forrásokban Magyar Gyönk és Német Gyönk.) A faluhatár dűlőnevei sok érdekes adatot őriztek meg a község egykori domborzati viszonyairól, növény- és állatvilágáról, gazdálkodásáról, a művelési ágakról. Beszédesek például a Hanfléner (kenderáztató), a Kukuruckrunt (kukoricaföld) vagy a juhnyájak elterjedtségére mutató „akó”- (akol-)völgy nevek. A Fazekasvölgy, Festőföld, Alsóborjúkút, Malomvölgy, Tolvajvölgy, Kisködmönhegy, Téglaházi dűlő, Ráczirtás, Bitófa, Kis-csárda (a hagyomány szerint az ősi Gyönk helye), Lófejhegy nevek valamilyen mesterségre, többnyire elfelejtett eseményre vagy éppen az adott határrész szokványostól eltérő alakjára utalnak. A szelíden egymás felé néző három dombocska mára csaknem elfeledett Dreiarschäcker elnevezése a népi humor bizonyítéka, s aligha tévedünk nagyot, ha a Csontásás dűlőnév eredete mögött az egykori „önkéntes régészek” tevékenységét, illetve annak helyszínét sejtjük. Sajnos régi neveink egyre fogynak, pusztulnak. Többségüket a nagyüzemi gazdálkodás rideg táblaszámai váltották fel, de napjaink sem kíméletesebbek a kevés megmaradottal. Ki fog emlékezni mondjuk két évtized múltán az Egyfa-dűlő nevére, hiszen névadóját, a Gyönk és Szakadát falvak határán „emberemlékezet óta” állott határfát a közelmúltban láncfűrésszel kivégezte valaki. Pedig az évszázados cserfát minden környékbeli a magáénak tudhatta. Tájékozódási pont volt, s nyári nagy melegek idején délidőben még az ökrös szekerek is hűsölhettek hatalmas árnyékában. (Gyönk összegyűjtött földrajzi neveit a Függelék I.-ben adjuk közre.)
A Gyönk környéki táj vadállománya ősidőktől fogva prédája a mindenkori vadászoknak. Gímszarvas, őz, vaddisznó, borz, róka, nyúl és újabban a szelíd dámvad lakják a pannon táj sűrű erdőit, ligetes mezőit. A gerenyási és miszlai halastavak környékén, a Kapos folyó és a Donát patak csendes vizei mellett vidra, pézsmapocok rejtegeti gereznáját. Az erdőben élő nyuszt, a baromfiudvarokhoz settenkedő görény és nyest, a házi egérnél is kisebb, ezerszámra szaporodó hegyes orrú, apró szemű cickány, a bozontos farkú fürge mókus, valamint a templomok, présházak padlásán tanyázó denevérek mind-mind őshonosak itt. Az utóbbi években szerencsére ismét szaporodnak a vegyszerek következtében csaknem kipusztult ragadozó madarak, a karvaly, vörös- és kékvércse, ölyv és a kánya. A határban élő számtalan énekes- és vízimadár különböző fajtái szinte felsorolhatatlanok, de mindenképpen említésre méltó, hogy Gyönk szomszédságában, Keszőhidegkút és Belecska térségében van a magyar vidék egyik kedves madarának, a gólyának a legnagyobb környékbeli gyülekezőhelye is. Vadászható vadmadárként van jelen a fácán, a fogoly és a sok helyen ritkaságnak számító szalonka.
A település határában termesztett kultúrnövények között nedvességkedvelő és szárazságtűrő fajok egyaránt előfordulnak. Kalászosok, tengeri, burgonya, kender, dohány és napraforgó csaknem minden dűlőben díszlik. A régi időkben a falu mezőgazdaságilag teljesen önellátó volt. Csupán a dohányból törekedtek pénzszerzésre, hogy legyen miből adót fizetni, a zsidótól a konyhai cikkek egy részét, valamint a rézgálicot, szöget s egyéb nélkülözhetetlen cikkeket megvásárolni vagy éppen választási malacot venni a tavaszi vásárban.
A vadon élő cserjék közül ma már csak a galagonya, a gyepürózsa, a bodza és a kökény fordul elő nagyobb számban. Sok az ültetett akác, de sajnos az eredetileg itt erdőalkotó tölgy már ritkaságszámba megy. Az amerikai szövőlepke károkozása miatt az útszélekről s egyéb helyekről is kivágták a selyemhernyó tenyésztése érdekében a múlt században telepített eperfákat, melyek pedig az említett akáccal együtt a tolnai táj flórájának jellegzetes tagjaivá váltak. Erdeit így ma többnyire akác, cser, szilfa és kevés tölgy alkotja.
A nagyközség belterületét meghatározó, Y alakú völgyet nem nagy szintkülönbségű, mintegy ötven-hatvan méter magas dombok veszik körül, melyek 242 méteren lévő legmagasabb pontja a községtől északra található. A településhez tartozó 3812 hektárnyi területéből 206 hektárt tesz ki a belterület.
Az 1990. évi népszámlálási adatok szerint 2380 lelkes volt a község, de a legfrissebb adatok szerint azóta ez a szám sajnos mintegy másfél százzal csökkent, s ez kevés híján ezer fővel kevesebb lakost jelent, mint ahányan éltek itt a száz év előtti népszámlálás idején. Akkor 2145-en vallották magukat német nemzetiségűnek, ám a második világháború után véghezvitt kitelepítés következményeként ma már csak néhány száz főre tehető a – zömmel protestáns – német ajkúak száma.
Gyönk hosszú időn keresztül járási székhely volt, s élvezhette ennek minden előnyét. A közhivatalok és intézmények jelenléte jótékony hatással volt szellemiségére, fejlődésére, és ekkor épült ki kisvárosi jellegű központi része is. 1961-ben azonban székhely státusa megszűnt, ami megállította a második világháború alatt és után amúgy is jelentősen lelassult fejlődést. Úgy tűnt, hogy a gyönki dombok fölött átfúj a szél, s a táj mozdulatlanságra ítéltetett.
Némi változást csak a következő évtized hozott. 1970-től pontosan húsz éven át volt Gyönk közös igazgatás alatt hat társközségével, nagyközségként osztva meg velük gondját és örömét. Közülük Miszla, Szárazd és Udvari nehéz sorsú „zsáktelepülés”, ahonnan még csak út sem vezet tovább, de Diósberény, Szakadát, valamint Varsád felé is csak dombok öleiben elrejtező keskeny utak kanyarognak. Ezt az időszakot említik a helybéliek némi öniróniával a „Gyönki Köztársaság” idejének, amikor a központi településen hozzávetőleg két és fél ezren, az egyenként néhány száz lelkes hat községben valamivel több mint háromezren laktak.
Gyönk ebben a korszakában ismét a szűkebb régió vezető települése lett ugyan, de a régi problémák változatlanul fennmaradtak. A társközségek elöregedése egyre inkább jellemzővé vált, s a fiatalok között is folyamatosan növekedett a munkanélküliek száma. A hajdani fejlett állattenyésztő falvakban csak mutatóban lehetett szarvasmarhát és lovat látni. Az elsősorban növénytermesztő termelőszövetkezetek pedig egyáltalán nem tartoztak az élvonalba, és a keresetek is ennek megfelelően alakultak. Hozzávetőleg négyszáz munkás ingázott be ezekben az években a gyönki ipari szövetkezeti üzemekbe és utódvállalkozásaikba, valamint Hőgyészre, Szekszárdra. Az otthon maradt öregekhez és betegekhez heti egy-két alkalommal látogatott ki a körorvos.
Az iskolák körzetesítése nyomán a felső tagozatos diákok mind Gyönkön folytatták, folytatják tanulmányaikat. Igaz, jelentős részük német tagozaton, s a legjobbaknak adott az a lehetőség is, hogy helyben, a közel kétszáz éves múltra visszatekintő Tolnai Lajos Gimnáziumban tanulhassanak tovább. A település tragikus fordulatokban és viszontagságokban bővelkedő történetében talán egyedül ez az intézmény képviselte az állandóságot és a megbízható színvonalat, fontossága és szerepe messze túlmutat a község határain. Tény azonban, hogy az aprófalvak iskolásai közül édeskevesen lépték át az elmúlt évtizedekben a gimnázium s még kevesebben az egyetemek küszöbét. (Tanulásról esvén szó, ide kívánkozik két apró, gyönki vonatkozású adat, melyek érintettjei minden bizonnyal innen származtak. Sajnos örök homály fedi, hogy a XVI. század elején hol szerzett alap- és középfokú képzést az a két, minden bizonnyal jeles fiatalember, akik közül az elsőt 1511-ben Gyenkhi Györgyként, a másodikat Gywnchi Jakabként vettek nyilvántartásba a krakkói egyetem magyar diákjainak szállásán.)
A település közlekedése megoldott, de jónak egyáltalán nem nevezhető. Mind Gyönk, mind társközségei csak a Gyönktől mintegy tíz kilométernyire lévő Keszőhidegkútról tudnak továbbutazni vonattal, a megyeszékhelyre autóbusszal közlekedhetnek. Gépkocsival és autóbusszal a 61-es útról Pincehely felől, a 65-ös útról Hőgyész felől, Szekszárdról pedig Kölesden át lehet a településre eljutni.
Falurészlet az egykori pincelakások előterében (Lönhárd Ferenc felvétele)
Gyönk mezőgazdaságra és gimnáziumára utaló címere
Vaddisznócsalád (Farkas Dénes felvétele)
A szőlőket dézsmálgató borz (Farkas Dénes felvétele)
Aranyérmes, 708 gramm súlyú őzagancs. Elejtője Lickert Henrik, 1974. 07. 10. (Farkas Dénes felvétele)
