Az oskolától az iskoláig
Az oskolától az iskoláig
Az iskolai nevelés és oktatás az óvodákban kezdődik, így mielőtt a gyönki protestáns gyülekezetek magyar és német tannyelvű iskoláival foglalkozva a település „oskoláit és oskolamestereit” bemutatnánk, álljon itt néhány adat az 1908-ban megnyitott első gyönki óvodáról. Az annak idején csupán egy csoporttal, de nagy létszámmal indult „kisdedóvó” jelenleg három osztatlan csoportban biztosítja a község apróságainak egész napos ellátását. A német tannyelvi nevelésben minden gyermek részt vesz. Az általános iskola épületében, megfelelően elkülönített részben működik, jól felszerelt játszóudvar és kert tartozik hozzá.
Gyönk XVIII. századi újratelepítésének első évtizedeiben nem lehet élesen különválasztani az egyháztörténetet az iskolatörténettől. Kezdeti kicsiny lélekszámú gyülekezeteikben a protestánsok kénytelenek voltak papjaikat tanítói, tanítóikat pedig nemegyszer igehirdetői, bibliafelolvasói teendőkkel megbízni. Így az oktatás történetének első, bátortalan lépései általában összefüggenek, egybeolvadnak az egyháztörténet más eseményeivel. Sajnos a kezdeteket tekintve a gyülekezeti levéltárakban őrzött iratanyag meglehetősen hiányos.
Gyönkön az alapfokú iskolai intézménynek az úgynevezett „Nationalis Oskola” felelt meg. Alapításáról, fenntartásáról az egyház gondoskodott, felügyeletét is az evangélikus, illetve református lelkipásztor és a presbitérium látta el. A katolikusok az elemi szintű ismeretek megszerzésére a legközelebbi iskolát látogatták, a hitoktatás és a templomlátogatás számukra a közeli Szakadáton történt. Katolikus plébánia alapítása Gyönkön csak a második világháborút követően, a protestáns németek helyébe költöző magyar katolikusok révén vált szükségessé.
A XVIII. század eleji betelepítések nyomán két lutheránus gyülekezet működött, a magyar és a német, külön paplakkal és iskolával, sőt a csekély lélekszám ellenére külön templomot is emeltek maguknak. Ez természetesen megszűnni nem akaró viszályt szült, mely feldúlta a falu békéjét. Az 1730-es években, Dénes István prédikátor nyugdíjba vonulásakor a magyarok nem tartottak igényt német papra, inkább egy Vajda Imre nevezetű obsitos katonát hívtak meg, aki „oskolamester” és jegyző volt egy személyben. Vajdát vörös katonamundérja után a gyönkiek csak „vörös nótárius”-nak hívták. Az érdemes hadfi bibliai olvasmányokat és történeteket olvasott fel az imaházban, s miután nemcsak írástudó ember volt, hanem jó zenei készséggel és zengzetes hanggal is megáldotta a Teremtő, a betűvetés tudományán kívül korálok éneklésére is oktatta tanítványait. Nagyon természetes ezek után, hogy a korabeli iratok „dicséretre méltó férfi”-nak említik őt. De nemcsak az oktatásra találtak megoldást a nyakas magyar evangélikusok, hanem az úrvacsoraosztásra is. Sátoros ünnepeken inkább a sárszentlőrinci Bárány Györgyöt hívták el, csak hogy ne kelljen szívességet kérniük a német testvéregyháztól.
A kiszolgált katonák, úgy tűnik, a német evangélikusoknál is kelendőek voltak. 1729-ben egy Mathias Dienstbruch nevű obsitost bíztak meg a tanítói feladatokon kívül immár a lelkészi szolgálattal is. A hívek valószínűleg tanítóként is kedvelhették a törököt hazánkból kiverő szövetséges felszabadító hadseregnek ezt a lutheránus dobosát, mert népies kedélyességgel egyszerűen csak tamburnak nevezték. 1730-ban lépett szolgálatba Rudolf Richard, az első olyan prédikátor, aki lelkészi szolgálata mellett „az első oskolát is tanította”. Hét esztendővel később pedig már Johann Heinrich Semmelroth, a korábbi hidegkúti Schulmeiszter szerepelt a gyönki anyakönyvekben.
„Főállásban” elsőként Michael Conrad tűnik fel 1741-ben, és töltötte be az oskolamesteri tisztet 1744-ben bekövetkezett haláláig. 1755-ig nincs adatunk tanítóra, akkor szerződtették Győrből Rotarides Samuelt, aki haláláig tanított Gyönkön. Német Ádám itteni működéséről az a legfontosabb adat, hogy az ő idejében épül meg az „oskolaház”. Ezt követően legközelebb Knar János működéséről van adatunk, aki 1804-ben azt jegyezte fel, hogy ekkor már 29 éve (azaz 1775 óta) szolgálta egyházát Gyönkön, s az ő idejében épült fel a német lutheránusoknak az az iskolája, mely 1832-ben egyesült a magyarokéval.
Az iskolaépületről az akkori superintendens, Kiss János 1820. augusztus 19-én tett gyönki látogatásának jegyzőkönyve is említést tesz. Megjegyzi, hogy a 1145 lelket számláló lutheránusok német eklézsiájának tőkéje ugyan teljesen felhasználásra került az „igen betsületes oskola felépítésére, mely az oskolamester házának udvarában vagyon keresztben”, de nem keveredtek adósságba. Ugyanebben az egyházlátogatási jegyzőkönyvben olvasható az a nagyon személyes jellegű meghagyás is, miszerint „a német oskolamester Lemle Vilmos megintetett, hogy ennek utána serényebb legyen hivatalya folytatásában, kivált a gyermektanításban, a magyar mesternek meghagyatott, hogy feleségét arra bírja, hogy ezután tisztábban tartsa háza táját, s viseletében tisztább legyen”.
Véleménye szerint a „Nationalis Magyar Oskola” épületei ekkor elfogadható állapotúak voltak, a gyermekek osztályterme a magyar eklézsia kicsinységéhez képest elég tágas volt, hiszen mindössze húsz fiú és tizenhat leány látogatta. A gyerekek nyáron nem jártak iskolába, csak télen lehetett őket látni, akkor is rendszertelenül. A szülőknek ugyanis nyáron szükségük volt gyerekeik otthon tartózkodására, messzire kellett munkába menniük, s nem hagyhatják magára a házat, a kisebb testvéreket és az aprójószágot.
A magyar iskolában vallástant, bibliai történeteket, olvasást, írást, számvetést, éneklést tanítottak, ahogyan azt a kiadott metódus megszabta.
A tanfelügyelők évente látogatták az intézményt, s ha nem esett egybe saját iskolájuk vizsganapjával, a vizsga alkalmával a gyönkieket is fölkeresték. Rajtuk kívül helybéli inspektorok is ügyeltek a rendre. Megtudhatjuk, hogy az iskolaigazgató, aki egyúttal kántor is volt, maga választotta ki a templomi énekeket, hogy az új énekeskönyvet a hívek „ellenállás nélkül” elfogadták.
A „Nationalis Német Oskola”, mint láttuk, ekkor már egy fedél alatt volt a magyarokéval, de minthogy túl nagy volt, kifűtése gyakran ütközött nehézségekbe. A német nebulók csak november elsejétől a következő év húsvétjáig jártak iskolába, amikor is vizsga zárta le a tanévet. A prédikátor hasztalanul hirdette a templomban a szülőknek a gyermekek iskolába küldésének fontosságát, a fenti kényszerű okok folytán minden rábeszélés hiábavalónak bizonyult. Ezért a német tanulók tudása még a magyarokétól is elmaradt. Tankönyveik is jelentősen eltértek a magyar iskolában használt könyvektől. Ábécéskönyvet, énekeskönyvet, újtestamentomi olvasmányokat olvastattak velük, valamint Dávid zsoltárait hallgatták. Az alsóbb osztályokban egyetlen segédletként az „Erste Milch der Wahrheit” (vagyis ez a könyv az az anyatej, mellyel az igazságot szívják magukba) állt rendelkezésükre, a felsősök viszont már a heidelbergi katekizmus magyarázataival is találkoztak.
A másfél évtizeddel később megtartott hasonló vizsgálat már megfelelőnek nevezte Szilvágyi Sándor magyar és Arnold Mihály német iskolai tanítók munkáját, csupán arra hívta fel a figyelmet, hogy utóbbi tanítsa meg diákjait magyarul írni, olvasni és beszélni. Ennek érdekében segédtanítót rendeltek mellé. Változatlanul nagy hibaként rótták fel, hogy az 1100 lelkes evangélikus gyülekezet iskoláskorú gyermekei közül sok az iskolakerülő, ami gyakran a szülők hibája.
Az oktatás helyzetének javítására több alapítványt is létrehoztak az évtizedek során. Az alapítványt tevők közül név szerint is ismerjük például Bognár Józsefet és Takács Lídiát, akik 1857-ben a magyar tanulók tanszerellátására, Busbach Ádámot, aki 1895-ben a német gyerekek magyar nyelvtanulásának ösztönzésére áldozott jelentősebb összeget. Sajnos ezeket – más, nagyobb összegű alapítványokkal egyetemben – az első világháborút követő infláció teljesen elértéktelenítette.
Az 1929. évi látogatás jegyzőkönyvében megelégedéssel szóltak az iskola jó állagáról, kifogásolták viszont a rendkívül szegényes tanszerhelyzetet és a tanulók gyakori hiányzását. Most már nemcsak a gyülekezet vezetőségét, hanem a gyönki községháza figyelmét is felhívták a tanulókért viselt felelősségére. A gyönki elemi népiskola ekkor hatosztályos koedukált intézmény volt. A vizitációs jegyzőkönyv szükségesnek tartotta megállapítani, hogy a rajztanítás, valamint a cirokkötés útján művelt „szlöjd” (azaz kézügyességi foglalkoztatás) heti egy órában történik a felsőbb tagozatban.
Időnként az iskola két tanítója, Horvay Árpád és Kring Ödön a községi faiskolába vezették tanulóikat kertészeti gyakorlatra, és a gazdasági ismétlőiskolában is ők foglalkoztak a gyerekekkel. A községnek ekkor már tanonciskolája is volt, ahol a különböző mesterségek alapismeretire oktattak. Az evangélikus gyülekezeti iskolában pedig heti két órában folyt a hit-oktatás. Október 31-én, a reformáció ünnepén, március 15-én a nemzeti ünnepen, továbbá szüretkor és farsang végén három-három nap iskolai szünetet tartottak az evangélikus iskolákban.
A gyönki reformátusok – az evangélikusokhoz hasonlóan – két nemzetiségi gyülekezetbe tömörültek. Ennek megfelelően magyar és német iskolát tartottak fenn, működésük egész történelme alatt egy, legfeljebb két tanítót alkalmazva egy-egy oskolában. A tantermekbe három, néha hat osztály tanulói zsúfolódtak össze.
A református templomszentelés századik évfordulóján, 1877-ben megtartott emlékünnepség beszámolójából kiderül, hogy az évek során sok viszály támadt a vagyonöröklések körül, mert „ismereteink hézagosak, (mivel) őseink nem tartották szükségesnek az események feljegyzését”. Ez például odavezetett, hogy – bármilyen hihetetlen is, de – az első templom helye máig ismeretlen. Írásos egyháztörténeti anyag hiányában a református elemi iskolákról is csak a püspöki vizitációk jegyzőkönyvei alapján alkothatunk némi – s nagy valószínűséggel meglehetősen hiányos – képet.
Az 1816. évi látogatás időpontjában a „Nationalis Magyar Oskola” rectora Bocsor Antal volt, aki a szentesi gimnázium elvégzése után két évig tógátus diákként tanult a pápai református kollégiumban. Ottani tanulmányai után rectorként tanított Komáromban, és még 1815-ben is a nagyszékelyi magyar eklézsia iskolájában találjuk igazgatóként (valószínűleg egy személyben tanító). Az 1816-ban már kétgyermekes családapa tanítványainak bibliatörténetet, egyháztörténetet, éneklést, írást és számtant oktatott. A gyönki iskolák gondjai azonban úgy tűnik, nem voltak felekezetfüggők. A gyermekek csakúgy, mint azt az evangélikusoknál láttuk, rendszertelenül látogatták az iskolát, mivel „a szülék nem ügyelnek a presbiterek intésére”, és tavasztól késő őszig nem küldik gyerekeiket iskolába, mert szükség van otthoni munkájukra.
A „Nationalis Német Oskolá”-ban ha lehet, még vigasztalanabb volt a helyzet. A német iskola rectora, Zeth Márton a nagyszékelyi német iskolában tanult, melynek elvégeztével kitanulta a „németvarga” mesterséget. A gyönkihez hasonlóan szorult helyzetben lévő nagyszékelyi német eklézsia megfogadta őt segédtanítónak (preceptornak), s ebből az állásából hívta meg a gyönki német iskola „mesteré”-nek, azaz tanítónak. Az 1816. évi püspöki látogatás idején már négy éve tanított Gyönkön, ahol családot is alapított és két gyermeket nevelt. Növendékei csak novembertől a ta-vaszi vizsgáig jártak iskolába, többek között ezért is tervezte ekkor már az eklézsia a magyar iskolával való egyesülést, vagy pedig azt, hogy Zeth Mártonnál alkalmasabb tanerőt alkalmazzon. Egyébként a német iskola a gimnázium épületében kapott helyet, mely túlságosan tágas volt a kevés tanulóhoz, így telenként tanító és tanulók egyaránt fáztak, mert nem lehetett kifűteni a tantermet.
A német református iskola tankönyvei nem egyeznek meg a magyarokéval. Ábécés- és énekkönyvön kívül más taneszközük nem volt. A tanító az Új testamentumból és Dávid-zsoltárokból olvasott fel a kisebbeknek, a nagyobbak pedig a heidelbergi katekizmussal ismerkedtek. A püspöki vizsgálat végül azt a lesújtó megállapítást tette, hogy a német iskola tanítványainak előmenetele igen csekély és „a tudományra nézve még a magyaroknál is sokkal hátrább vannak”.
Legközelebb Szász Károly 1887. május 16-i egyházlátogatásáról van hírünk. A magyarosítás elkötelezett híveként ismert püspök szorgalmazta a magyar nyelvoktatás kiterjesztését a német iskolákban, ezért Német Gyönkön nagyon bosszúsan fogadta az őt üdvözlő Szilágyi Béla lelkész „jól kiesztergályozott”, de német nyelven elhangzó üdvözlőbeszédét. Mint ezek után várható volt, a vizsgálat eredménye sem kedvező a német iskola oktatói számára. Sőt! A jegyzőkönyvben az alábbi, már csaknem goromba észrevételek sorakoznak: „A lelkész az egyház magyarosítására kevesebbet tesz, mint a sokkal régebbi sváb német Nagyszékely, holott Gyönk olyan város, hol magyar gimnázium is van… a tanítók az elképzelhető legszörnyebben vannak ellátva. Fiúk-lányok vegyesen a tantermekben. Nőthling Dániel az I–III. osztályokat gépiesen olvastatja, tanítványai semmit sem tudnak. Rossz német versekben taníttatja az ótestamentumot, alig tudnak számolni. A IV–VI. osztályokban Lezsetár Sándor segédtanító németül rosszul beszél, magyarul csak gépiesen magoltat. Irtózatos!” A vizsgálat idején a német iskola I–III. osztályába 36 fiú és 37 leány járt. A felső osztályokban összesen 46 tanulót számláltak.
Német Gyönkről a püspök még aznap átment a néhány utcával odább fekvő Magyar Gyönkre, ahol Tóth Pál lelkész-tanító fogadta és tájékoztatta arról, hogy a paplak tágas helyiségében ötven tanuló is elférne, de folyó évben is mindössze csak tizenhat fiú és húsz leány látogatja az ott folyó oktatást. A hívek elmondták, hogy elégedettek papjuk iskolamesteri tevékenységével, de kérnének egy főállású kántortanítót is, aki „az iskolás fiúkkal utcahosszat énekeljen”, amikor a halottasháztól a temetési menet elindul. A hívek elégedettségét a presbitérium nem nagyon oszthatta, mert a püspöki látogatás alatt mindvégig támadta papját.
Az 1976-ban épült állami általános iskolát a négy település által létrehozott Közoktatási Társulás tartja fenn. Hét település 380 általános iskolás korú gyermekének oktatása folyik az intézményben 18 tanulócsoportban, melyből nyolc osztály két tannyelvű, német nemzetiségi osztály. Nyolcban nemzetiségi német oktatás folyik, és két csoport a kisegítő. Az intézményhez tartozik egy saját üzemeltetésű konyha étteremmel, ezenkívül van tornaterem, könyvtár és sportudvar.
Az iskola auláját Vecsési Sándor seccója díszíti. Udvarán Janzer Frigyes térplasztikája és Kisfaludi Strobl Petőfi-mellszobra található.
Az evangélikus elemi iskola tablóképe 1930-ból (Archívum)
A gyönki általános iskola. Épült 1976-ban (Lönhárd Ferenc felvétele)
Vecsési Sándor seccoképének részlete az általános iskola aulájában (Lönhárd Ferenc felvétele)
Janzer Frigyes térplasztikája az általános iskola udvarán (Lönhárd Ferenc felvétele)
A Dózsa téri butiksor előtt álló Vénusz-szobor Cyránszky Mária alkotása (Lönhárd Ferenc felvétele)
