Új földesúr Geszten

Teljes szövegű keresés

Új földesúr Geszten
A Tiszák, mint valamely vérbeli Krúdy regény „ködlovagjai”, az ismeretlenből érkezve jelentek meg az 1760-as évek legelején Geszten, s olyan, nagy formátumú személyiségek egész sorát adták az országnak, akik maradandó és kitörölhetetlen nyomot hagytak maguk után. A XVII. században felbukkanó ősökről nem tudjuk, honnan jöttek, s azt sem, hogy hová tűntek el a már említett későbbi és országos jelentőségű „visszatérésük” előtt.
A családról szóló régebbi és újabb munkák sem oszlatták el a múlt ködét, a geszti foglalással kapcsolatosan pedig napjainkig is igen sokféle nézet él. Pontos források hiányában nehéz eldönteni, mi is a valóság. Az 1945 előtti munkákban az alacsonyabb rangú ősöket méltatlannak ítélték a valóban nagy formátumú utódokkal kapcsolatba hozni. A családtörténet megszépítésének azonban semmi értelme sincs, különösen abban az értékrendben, amelynek középpontjában az emberi kvalitás, a tehetség áll.
A középkor korai századaiban a Dunántúlon fel-felbukkanó Tisza neveknek semmi kapcsolatát nem lehet kimutatni a geszti családdal. Az első ismert személyiség Tisza Tamás, aki 1578-ban folyamodott nemességért a császárhoz, I. Rudolfhoz. A Benda Kálmán által (is) idézett folyamodványában kérését azzal indokolta, hogy „…Vérem hullásával, taglóm szakadásával szolgáltam Őfelségét. Rabságot is szenvedtem Őfelsége hüsége mellett. Nagy summa pénzen váltottam meg életemet.” Jól számított, mert a császár felemelte a polgári és „nemtelen” (nem nemes) állapotából („Ex statu et conditione civili et ignobili”).
A Bihar vármegye történetével foglalkozók többsége nem Tamásban, hanem a feltehetően iskolázott, deákként emlegetett Tisza Györgyben látja felbukkanni az első ismert őst, aki 1636-ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől adományképpen, s talán feleségétől, Cserepes Annától hozományul, Arad, Csanád és Temes vármegyében jószágokhoz, ha hihetünk a tudósításnak, tizennégy faluhoz jutott. Azok, mint akkor török megszállás alatt lévő területek, semmit sem javítottak a kenyerét fegyverrel szerző katona sorsán. Jelképesen ugyan beiktathatta birtokaiba – a kor szokása szerint – a vármegye nemesi bizottsága (az ellenséges területet kerülve, csak a vármegye határáig merészkedve el), de a falvak tényleges birtokbavételére sohasem került sor. Tudva azt, hogy ekkoriban a környéken élő Tiszák egy nemzetséghez tartozhattak, hajlamosak vagyunk kapcsolatot feltételezni a néhai Tamás és a magasabb rangra emelkedő György között, aki előnevéhez (Borosjenői) a szolgálati helyéül választott Jenő vára révén jutott.
Fia, Tisza István, már rangban is kiemelkedett környezetéből. Tudása, vitézsége lehetővé tette számára nagy(obb) vagyon gyűjtését. A gyakorlatban nem létező Zaránd megye szolgabírája, országgyűlési követe, később alispánja lett. (A vármegye török fennhatóság alatt állt, de irányító szervezete megmaradt, működött, és ezzel őrizte jogfolytonosságát.)
A tehetséges, ám nagyravágyó és felelőtlen erdélyi fejedelem II. Rákóczi György portai követeként (kapitiha) nemcsak a szultáni főváros szépségeit, de a szultáni börtön, a Jedikula nyomorúságát is kénytelen volt megismerni ura török engedély nélküli, 1657. évi lengyelországi, koronaszerző – egyébként tragikus kimenetelű – kalandja miatt.
Az 1658 végén hazatérő követ, minthogy Borosjenőt időközben elfoglalták a törökök, Váradon telepedett le. Itt érte a hajdúpalánkokat leromboló Szejdi és Ali basa egyesült seregeinek támadása. Bár a legenda szerint Nagyvárad ostroma előtt Szent László lovagkirályunk szobrának érclova elnyerítette magát, s azt „sokan hallották és mindenki jó jelnek tartotta”, a vár 46 napi ostrom után megadta magát.
A tárgyalások és a harc során az úgynevezett Aranyos bástyát vitézül védő Tisza kapitány megérdemelten szerzett hírnevet, és még ellenfeleitől is elismerést, amit a hagyomány úgy őriz, hogy a kivonuló Tiszának Szejdi tisztelettel köszönte meg, hogy „jég helyett oly sűrű ágyúgolyókat küldött eléje”. Egy darabig még kővári kapitányként szolgált, de 1675-ben bekövetkező halálakor már egyike volt a jelentéktelen rangú köznemeseknek. Utódai Erdélybe, Torda megyébe költöztek, Görgényszentimrén telepedtek le, de a források hallgatnak itteni tevékenységükről.
A török kiűzését követően I. Lipót császár, aki ugyan már kevéssé hangoztatta a jogeljátszás (Verwirkungstheorie) elvét, a gyakorlatban alkalmazta azt, s igyekezett mindent megtenni a modern, centralizált, abszolutista, egységes és katolikus Duna menti monarchia megteremtéséért. Az erdélyi fejedelmek adományozásait pedig végképp igyekezett semmisnek tekinteni. A fegyverrel felszabadított területeken a korábbi birtokosoknak dokumentumokkal igazolniuk kellett jogaikat, egykori birtokszerzésük jogszerűségét. Ez, annyi más sorstársához hasonlóan, az unokának, Tisza Györgynek sem sikerült.
Az újszerzeményi bizottság valóban új szerzeménynek tekintette a család birtokait, s előbb a kamara igazgatta, majd 1725-ben, a korabeli gyakorlatnak megfelelően, Arad és Zaránd megye nagy részét (122 falut és 82 pusztát) III. Károly császár rokonának, Rinaldo modenai hercegnek adományozta. Hasonlóképpen járt el Békés megyében, amelynek csaknem teljes egészét Harruckern János György hadseregszállító kapta meg 1720-ban.
A Tisza család minden reményét elveszthette, de Tisza László – Ady „tarisznyás embernek” nevezte – fanatikus kitartása, birtokszerző szerencséje, vélhető ravaszsága meghozta gyümölcsét. Az átmenetileg kegyvesztett III. Ferenc modenai herceggel szemben (akitől 1744-ben elvették említett birtokait) meghallgatásra került az újabb kérelem, s Tisza 1748-ban beadhatta perújrafelvételét. (1759-ben a kor egyik legnevesebb ügyvédje, Lehoczky Dávid segítségével nyerte meg az első fordulót). Már 1760-ben – és nem 1765-ben, vagy 1766-ban, ahogy a legtöbb forrás állítja – beiktatták az újabb per eredményeként, de nem a család korábbi, Bihar és Zaránd megyei birtokaiba, hanem a geszti uradalom tulajdonába.
Az uradalom 1760. szeptember 9-i leírása: „Mezőgyán falu, Nagy és Kis Gyanté szállás (diverticulum) egészen, Mátéháza, Iklód puszták, Geszt falu egészen, Vásony [Vátyon] puszta egészen, Kis Geszt szállás egészen, Bogyoszlóháza egészen, Begécs puszta negyede, minden falvával, szállásával, pusztájával, minden belső és külső jogos tartozékaival, jótéteményeivel, és hasznával”.
Kis idő múlva, még ugyanebben az évben a 143 forint húsz krajcárra becsült Csegődpusztával egészítették ki a foglalást. Az erről szóló tanúsítványt a királyi táblán 1761. január 20-án állították ki.
Aztán minden elveszni látszott, mert Tiszát okirathamisítással vádolták, amit egy írnokkal bizonyítani is véltek, s kezdődött minden elölről. A per tehát folytatódott, de a Tiszák 1761-től elkezdték a tényleges berendezkedést Geszten. Ebben az évben – nyilván nem véletlen az időbeli egybeesés – Tisza László házasságot kötött a Hégen család leszármazottjával, Bájoki Szénássy Rebekával.
Semmi nem bizonyítja azt a közvélekedést, hogy az uradalom korábban is a Tiszáké lett volna. Ők itt teljesen új birtokosoknak számítottak. A kalandos és változatos kimenetelű pernek több furcsasága volt. Ha igaz, hogy korábban tizennégy falu birtokosai voltak, akkor ez semmiképpen nincs arányban azzal, hogy 1761-ben mindössze két lakott falut, Gesztet és a szomszédos Mezőgyánt szerezték meg. Talán furcsa, de nem meglepő, hogy a forrásokban nem bukkanhatunk a korábbi tizennégy falu említésére, mintha nem létező vagy csak áttételes lenne a két birtokadományozás közötti kapcsolat.
Az is volt. A kortárs közvélemény is többnyire csak a borosjenői kúriáról tudott. Valójában nem is ezekért kapta a család az új uradalmat, hanem Aghya (Ágya), Zyntye (Szintye), Kis-Jenő faluért. Ezek a birtokok viszont nem adomány, hanem házasság révén jutottak a családhoz. A későbbi, nagy kiterjedésű Tisza-birtokok alapítója eszerint egy Váradon élő familiáris, aki „sum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelibus servitiis”, azaz megfeszített és megfontolt hűséggel és megbízhatósággal szolgált, s ezért kapta a fentebb már említett falvakat: „totales et integras possessionis Aghya, Zyntye et Kis Jenő vocatus in Co[mi]t[á]tu[s] existen habet”.
Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem az erről szóló adománylevelet 1590. augusztus 25-én adta ki Gyulafehérváron. Az öröklés fiú és leányágra egyaránt szólt. Bizonyára nem véletlen, hogy a XIX. századi nagy családi birtokperek idején az egymással perlekedő Tiszák abban egyetértettek, hogy a birtokszerző ősök között az említett hűséges vitézt előkelő hely illeti meg. A család minden ága által elfogadott, de a történelmi köztudatba eddig be nem épült leszármazási vonal az alábbiak szerint alakult. A közölt táblázat a birtokszerző „ősfájának” felét, férfi ágát mutatja. (Az ősfa abban tér el a családfától, hogy csak a szülőket követi nyomon.)
Kiss János
|
Kiss Anna concors / testvér
férjei: 1. Doczó András, 2. Deák Gy., 3. Nikoczky Mihály, [4. Vonza Péter]
|
Doczó Zsuzsanna – Tisza István
|
II. Tisza István – Bakó Katalin
|
Tisza György – Bihari Zsuzsanna
|
Tisza László – Szénássy Rebeka
|
II. Tisza László – gróf Teleki Kata
 
Az 1760-ban elnyert birtokok tehát két faluból és lakatlan pusztákból álltak; ezeket valóban nem érezhetjük arányosnak a történészek által emlegetett tizennégy faluval. A korabeli kimutatás szerint a birtokokból származó jövedelmek a következőképpen alakultak:
Ágya falu
803 forint
25,0 krajcár
Kis-Jenő falu
812 forint
26,5 krajcár
Szintye falu
943 forint
20,5 krajcár
 
A kapott új birtokok jövedelmét elsőre, az 1757., 1758., 1759. évi kamarai kimutatások alapján 2280 forint 18,5 krajcárra becsülték. (Más helyen a geszti uradalmat, továbbra is a kisjenői uradalommal felérő, de 42 653 forint tizenhat dénárra becsült vagyonként emlegették, ám ez a forrás már az 1850-es évekből származik.) Később kikerekítették az uradalmat (Tisza)Radvány , majd Csegőd- és Erdőspusztával.
Az újonnan szerzett birtokot meg kellett védeni a család oldalágától is, akik az ősiségre és „valóságos joggyökösségre” hivatkozva időnként pert indítottak az uradalom egy-egy részének vagy pénzbeli ellenértékének megszerzésére. Tisza László azonban elérte, hogy a geszti uradalmat nem csereként, hanem jogi értelemben új adományként, hűségéért, méltányos magatartásáért – mert lemondott a kisjenői uradalom birtokjogáról – kapta meg Mária Teréziától. Ezért őt „a vagyon első szerzőjének” (primus aquisitorának) tekintették, s így a felperesi keresetek a törvényszék különféle lépcsőin elutasításra kerültek.
Az adományozáskor feltételül szabták idősebb Tisza Lászlónak, hogy az oldalági rokonokkal, a leányággal egyezzen meg. Azzal még 1751. július 1-jén Gyulafehérváron, majd 1753-ban – feláldozva az Erdélyben szerzett javak nagy részét – el is rendezte vitáit. A biztos, ámbár szerényebb javakat akkor az oldalág elfogadta, annál is inkább, mert reménytelennek ítélte a folyó per sikerét. Ezt az egyik leszármazott, Finta Éva (anyja Tisza Klára) 1784-ben is elismerte, s elégedettségét fejezte ki az 1753. május 30-án történt osztály iránt, amikor is „Félegyház és Somboly nevü helységeknek törvényes” birtokába jutott a család. 1760-tól csak egyenes ágon öröklődhetett tovább a vagyon olyanformán, hogy a fiúknak a leánygyermekek részét pénzben meg kellett váltaniuk.
A sors különös szeszélye folytán, de a korban egyáltalán nem feltűnő módon a birtok sokáig egy kézben maradt. Az első szerzőnek, Tisza Lászlónak három fia született, de József hétéves korában meghalt. Felesége 1783-ban „száraz betegségben” (tüdővészben) hunyt el. István és László ekkor felosztotta két részre az uradalmat. Istváné lett Mezőgyán a pusztáival, Radvány és a csegődi puszta Gyepes oldali része. 1791-ben „Bécsben véletlen maga magának halálát okozta”, öngyilkos lett, s mivel utódja nem volt, testvére kezén egyesült ismét a birtok.
1831-ben meghalt az ifjabb Tisza László, akinek fiúgyermekei közül Károly, Ferenc és Imre, leányai közül pedig Emilia nem érték meg a felnőttkort. Az életben maradókkal – Karolina, Amália, Vilma, Paulina – az egyetlen fiúörökös, Tisza Lajos, az ismert reformer, Csengery Antal ügyvédi közreműködése mellett, becsületesen megegyezett. A hétezer-ötszáz forint készpénzt, 376 darab aranypénzt, és az ezüst ingóságokat öt egyenlő részre osztották; a fegyverek, a kardkötők, „csákók, kalpagok, kócsagtollak, forgók, nyeregszerszámok, nyeregtakarók stb, valamint a könyvek… törvényes szokásnál fogva… Tisza Lajos Úr birtokába[n] maradtak”. A lábasjószágokat „59 860 forint 50 krajcárra váltóczédulában” becsülték (egy pengő forint = 2,5 váltó forint), de a leánytestvérek minimum nyolcvanezer forintra tartották. Ezt a becslést Tisza Lajos elfogadta, és ötfelé osztva az értéket, megváltotta az állatvagyont. A váradolaszi házat minden eszközeivel 22 ezer forintra értékelték, a leánytestvéreknek Tisza Lajos ennek négyötödét kifizette. Magára vállalta édesapjának a „Ludovicai katonai nevelő intézetre tett örökités” összegének, a 6646 forint negyven krajcáros tőkerész részleteinek fizetését, négyezer forint kölcsöntartozás kiegyenlítését. Az 1798-ban szerzett varsányhelyi puszta, amihez a Beliczai családtól zálogjogon jutottak tizenhétezer forintért és egy negyedfű (négy tavaszt megért) tinó szintén az örökséghez tartozott. Testvérei megengedték azt „magához váltani örök áron”. Tisza Lajos a „Geszti és váradi pinczékben található extra és óborokra nézve határozott, hogy azok öt egyenlő részre osztozzanak fel”.
Az első nagy birtokfelosztás csak 1866-ban történt meg, amikor az életben maradt három fiúörökös, a később Szeged újjáépítéséért grófi rangot kapott Tisza Lajos, a majdani miniszterelnök, Tisza Kálmán és a móri csata egyik hőse, Tisza László egyenlő részekre különítették el az addig egységes uradalmat.
Az 1761 után véglegesen letelepedő földesúr a kamarától udvarházat nem örökölt, lakásról magának kellett gondoskodnia. Az utca sorában álló, de a templomhoz közel elhelyezkedő épületek között a vármegyének volt egy kicsinyke háza, amelyben a strázsamester (Blaga Mihály) lakott. Azt Tisza László elfoglalta, „ott állott, hol most az udvari épületeknek északi oldala van” – írta Nagy Sámuel 1827-ben. A kastély megépülésekor ezt lebontották, helye az udvar részévé vált, majd az udvari konyhát építették oda. Később az új földesúr két taxás telket is megszerzett, amelyek jobb oldali szomszédai voltak, és azok egyikén (korábban Varga Mihályé) felépítette a kastélyt. A másikon az angolkertet alakította ki. Valamikor a század második felében még egy telket foglaltak el, a Zsoldos családtól, amelyen a tiszttartó háza állt.
A kastély építésére vonatkozóan biztosan tudjuk azt, hogy 1769-ben még a földszintes épület sem állt. A szakmai közvélekedés szerint a kezdetben földszintes, barokk stílusú kastélyt 1772-ben építették. A kastélyon kis átalakítás, annál nagyobb bővítés történt az eltelt több mint kétszáz év alatt. Ezért az ma is a XVIII. század második felében épült vidéki, nemesi, de puritán lakói ízlésének megfelelő, egyszerű kúriák hangulatát idézi.
A kelet–nyugati tájolású épületnek kezdetben két oldalról nyitott kocsibejárója lehetett. Még a XVIII. században elfalazták ezt, helyén szobát alakítottak ki. Ilyenformán a bejáratot csak észak felől hagyták meg, de ott is zárttá tették. A kocsibejáró fölötti részre szerény, de mutatós, copf stílusú emeletet húztak. Az emeleti rész közepén ma romantikus vaskorláttal készült erkély tagolja az épület sík homlokzatát. Az erkélyt jón fejes oszlopok támasztják alá. A megkapó és a szabad természetbe épített együttes hangulatát döntő módon határozza meg az a két óriási platánfa, amelyek szinte teljesen eltakarják az utca felől.
Az eredetileg téglalap alakú épület fekvő L betűt formázó alaprajzáról tévesen terjedt el, hogy az 1890-es évek legelejéről származik. Ekkor csak egy oldalszárnnyal bővítették, s itt található a nyílásokkal áttört kőlépcső, amely a kastély egyik legszebb részlete.
Az oldalszárny köríves udvari tornáccal készült. A két szárny találkozásánál található a nyári terasz, amely a család egyik legkedveltebb, beszélgetésre, pihenésre szolgáló találkozóhelye volt. A földszinti szobák bolthajtással, az emeletiek sík menyezettel készültek. Az eredetileg zsindelyes tetőt az utolsó nagy bővítés idején kicserélték. A manzárdos tetőszerkezet középső, kiugró részét bádoggal, a többit palával fedték. A tető legmagasabb része a bádogváza, amelyen szélforgós zászlódísz található.
A kastély leírását, berendezését jeleníti meg K. Nagy Sándor Biharországi utirajzok című vaskos kötetében: a kastély közepén van a főbejárat „…hol lépcsőzet vezet fel jobbra a vendég-szobák, balra a családi szobák folyosójára s szemközt a kegyelmes ur dolgozó szobájába …milyen lehet az a terem, hol az ország első embere, a kormány elnöke dolgozik, kinek bölcsességétől nagy részben függ a haza sorsa …a kegyelmes úr dolgozó szobája sem nem nagy, sem nem fényes …hol még nem is a kényelem, hanem a czélszerüség vezette a berendezést. Egy négyszegletü nem igen téres szoba ez, melyet egyetlen nagy ablak világit meg, közepén egy kerek asztal, körülötte 4 magas kerek hátulju ódonszerü szék, a baloldali fal mellett egy hencser [heverő], jobbról 3 magas és nagy szekrény egymás mellett könyvekkel és irományokkal megrakva, melyek csak annyi helyet hagynak a belső szeglet felől, hol egy fali szekrény megfér, különben az egész oldalt betöltik majdnem mennyezetig. Az ablaktól jobbról van egy kis rácsos fiókos iróasztal, melynek berendezése a kegyelmes úr magán jellemének egyik legnemesebb vonását árulja el; elárulja …nemcsak a legszeretőbb férj, hanem egyszersmind a legkegyeletesebb gyermek, ki iróasztalára helyezi nejének és anyjának arczképét s aztal felibe teszi atyjának olajfestésü férfiasan szép és nemes vonású arczképét… Az olajfestésű arczkép párja, a boldogult Grófnő arczképe az ablakon túl, az irománytartó polczos fiókos asztal felett van. A kegyelmes úr kedvencz iróasztala, melyet leggyakrabban használ a napali órákban, az ablakra van véggel, – ez egy lehetőségig egyszerű ugynevezett »kecskelábú« fekete asztal, melynek lábai keresztben állnak mint az X, s az egész asztal sima, minden fiók és rácsozat nélkül (Egy geszti asztalos mesterrel csináltatott a kegyelmes úr egy pár kecskelábú asztalt, az egyiket saját magának fogta iróasztalul, a másikat gyermekei nevelőjének adta s az ott van Nagy Ferencz ur szobájában.) …Az egész dolgozó-szoba komoly, tiszteletgerjesztő benyomást tesz reánk s berendezése arra mutat, hogy a ki itt tölti idejét, az a komoly munkát többre becsüli a kényelemnél.
A dolgozó-szobából balra egy oldalajtó egy kis öltözőn keresztül pompásan berendezett »pipázó-szobába« vezet, hol az ajtó mellett egy nagy asztal, körülvéve magas hátulju gót izlésü töltött szines ülésü székekkel, melyek között legnagyobb az, mely az asztal végihez van téve a kegyelmes úr számára, a hol szokott reggelizni rendesen s reggeli után pipázás közben keresztül olvasni a lapokat (ezek között a nagyváradi lapokat is); – a bal oldali és jobb oldali szegletben egy-egy kártya-asztal, nádszékekkel, mig a középső szegletet egy pompás majolika kályha foglalja el. Ezután következik a nagy ebédlő, melyet könyvtár, családi arczképek diszesitenek s ezek közzül különösen érdekes két gyermek-arczkép 1799-ből, melyek az akkori öltözetet is feltüntetik. Az ebédlőből nyilik a nagy salon pompásan butorozva. A nagy salonból nyilik a kegyelmes asszony dolgozó szobája, atyjának a minden tekintetben oly kitünő Gróf Dégenfeld Imrének, a tiszántúli ref. egyházkerület évtizedeken át volt főgondnokának életnagyságú arczképével és pompás könyvtárral, majdnem kivétel nélkül magyar költők és irók műveiből; a kegyelmes úr arczképét is csak itt lehet látni az egész kastélyban; egy olajfestésü arczkép és egy fénykép; több olajfestésü kép sincs a kegyelmes urnak, mert éppen nem barátja az arczképezésnek. Pállik Béla tájlépeket vett fel e vidéken a csegődi pusztán – mely a geszti uradalomhoz tartozik –, lerajzolta azt az óriási fát, amelynek nagysága bámulatos, kora pedig vissza megy a múlt századra s a mely iránt a Grófnő s az egész család valóságos kegyelettel viseltetik, – (ennek az óriási fának pompásan sikerült eredeti rajza itt van a kegyelmes asszony dolgozó szobájában)…
A kegyelmes asszony dolgozó szobája után következik a főuri pompával, fényesen berendezett női lakosztály s végül a gyermekszoba. A gyermek-szoba nemcsak azért nevezetes , mert a kegyelmes úr is itt játszotta le gyermekkorának legelső éveit: hanem a kis Lajos (a kegyelmes ur legkisebb fia) véleménye szerint a legnevezetesebb a gyermek-szoba a fal kárpitjáról, melynek mustráját [minta] egy nagy csomagból maga választotta ki; ez egy sajátságos chinai mustra, melyen hosszú varkocsba fonott hajú, kerek hegyes tetejü kalapu chinai emberek állnak a pagoda előtt hosszu lelógó bajusszal; ezeket a harcsa bajuszu, görbe szemü, cziffra ruháju embereket szerette meg legjobban, kiknek fején egy-egy felforditott fületlen bádog-tölcsér látszik – és most boldog a kis Lajos, ha a látogató szinte oly gyönyörüséggel szemléli a szoba kárpitját mint ő…
A kegyelmes úr dolgozó szobájából jobbra menő folyosóra nyilanak a nagy fiúk és a nevelő szobái, a hol lakott a nagytehetségű, de korán elhunyt Tisza Domokos is, a kegyelmes úr öccse. Itt van még egy pár vendég-szoba.
A főbejárattól balra lépcsőzet vezet fel az emeletbe, vagy »pavilonba«, melynek fényesen berendezett termei fogadják be az idegenebb vendégeket, – itt szoktak beszállásolva lenni a miniszteri hivatalnokok is, kik a kegyelmes ur kiséretében lerándulnak. A pavillon erkélyéről szép kilátás nyilik a nádason keresztül a falura s azon túl egészen Szalontáig…”
A leírást olvasva első pillanatban is feltűnik, hogy hiányoznak a felsorolásból a tisztálkodási és az illemhelyiségek. A későbbi szemtanú, Schmidt Henrik, aki egy-két évtizeddel későbbi időkből számolt be a házról, maga is felhívta erre a figyelmet. Fürdőszoba csak a ház úrnőjének állt a rendelkezésére még a századforduló körüli időkben is. Az „uraknak egy kiterített pokrócra tett kis ülőkáddal kellett beérniök”. A miniszterelnök Tisza István úgy emlékezett, hogy ez a szokás is csak az 1870-es években terjedt el. Egy Angliában tanult erdélyi nemes mutatta be, akinek poggyászában egy kis pléhkád volt. „Ennek csakhamar híre járt, nagy volt a megbotránkozás, az idősebb mágnáshölgyek összedugták a fejüket és tanakodni kezdtek azon, hogy ezt az embert igazság szerint bojkottálni kellene, mert ahogy ez mosakodik, az tulajdonképpen közönséges disznóság.”
A nagyapa, Tisza Lajos, ötven-hatvan évvel korábbi feljegyzésében, amiben pontosan, részletekre kiterjedően vezette a saját és a család személyes kiadásait, soha nem találunk fürdőkádat a felsorolásban. Annál többször írt arról, hogy „cserép éjjeli edényekre” vagy „medencékre” költött kisebb-nagyobb összegeket.
A kastély semmi szín alatt nem tekinthető modern, akár csak a kor színvonalán álló épületnek. Nem volt több, mint egy átépített és bővített nemesi kúria. A Tiszák a vagyonban és rangban hozzájuk hasonló kortársaiktól e tekintetben jelentősen elmaradtak. Nem a kényelem, a minél nagyobb komfort, netán a luxus volt számukra a legfontosabb. Mintha az egymást követő generációk egyetértettek volna Podmaniczky Géza Tiszának adott tanácsával: „István, csak arra vigyázz, hogy az ököristállód mindig legalább kétszer akkora legyen, mint a kastélyod.”
A kastélyt a kíváncsi szemek, a falubeliek tolakodása elől hatalmas park takarta. A kicsit félreeső helyen elfoglalt területet nem is közelíthette meg más, csak akinek erre vitt az útja. Ettől függetlenül kevésbé volt zárt és elszigetelt, mint a kastélyok túlnyomó többsége. Ez különösen akkor tűnik fel, ha figyelembe vesszük, hogy hosszú ideig két miniszterelnöknek is otthonául szolgált.
Az épületegyüttes és a park tizenöt hektár területet foglalt el. A XVIII– XIX. század fordulóján s az azt követő években létesített angolpark ma is kellemes sétálóhely, a madarak hasznos búvóhelye. Egy már akkor is létező erdőfoltból alakították ki, meghagyva az eredeti faállomány kocsányos tölgyeit, kőriseit és juharfaféléit.
A napjainkra romjaiban megmaradt park fáinak pontos és tiszteletre méltó dendrológiai vizsgálatát egy kitartó és érdeklődő középiskolai tanár, Busa László dolgozta fel. Felmérésének eredményét térképvázlaton ábrázolta. Lombos fákból huszonöt fajt határozott meg. Tölgyfélék, juharfélék, hársak, nyírek, akácfák, kőrisfák, szilek, vasfák, bálványfák, vérbükkök és ostorfák találhatóak itt. Örökzöldekből hét fajt regisztrált, elsősorban fenyőféléket, de az udvarban lévő tiszafa is ezt a csoportot képviseli. A cserjék közül a fagyal, vadrózsa, tamariska, gyöngyvirágcserje emelhető ki.
A fák jelentős részét a helybeliek az 1944. év végi és azt követő zavaros időkben kivágták, építkezésekhez használták vagy eltüzelték. Az emlékezet szerint akkoriban egy-egy szebb fa „ára” öt liter bor volt.

A Tisza család nemesi címere

A geszti Tisza-kastély a századfordulón

A kastély híressé vált lépcsős terasza (Bánfi Barna felvétele)

A geszti kastély mai alaprajza

Az óriási platánok mögött szinte „rejtőzködik” a kastély (Bánfi Barna felvétele)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT