A kőszívű ember

Teljes szövegű keresés

A kőszívű ember
Tisza György kardjával, vitézségével szerzett magának nemességet. István fia az erdélyi udvar fontos személyiségévé vált. Házassága Doczó Ilonával olyan, létező, de a török megszállás miatt használhatatlan vagyon birtokába juttatta, amely az utódoknak lehetővé tette a kincstárral és a modenai hercegi családdal szemben egy reménytelennek látszó, fordulatos, hihetetlen kitartást igénylő, de sikeres birtokszerzési folyamat vállalását.
A következő generációt képviselő Tisza György ebben a folyamatban mint előkészítő szerepelt, elszegényedett, vagyontalan nemesként az ügyvédi pályára lépett, korának ismert és szakmailag elismert jogásza lett. Fia, Tisza László megszerezte a több tízezer holdnyi geszti uradalmat. Gyermeke,
II. Tisza László már grófi leányt vett feleségül, Teleki Katát, majd, elsősorban szívós kitartása, szigorú munkaerkölcse révén, Bihar vármegye főjegyzője, országgyűlési követe, egyszersmind császári és királyi kamarás lett. Őt követte az ugyancsak császári és királyi kamarás I. Tisza Lajos, a vármegye főispánhelyettese, országszerte ellenszenvet kiváltó, félelmetes adminisztrátora. Feleséget apjához hasonlóan a református grófi Teleki családból választott magának Julianna személyében.
Hét gyermekük született, mindannyian fiúk. Hárman közülük csecsemő-, illetve kisgyermekkorukban haltak meg. Az 1829-ben született László viszonylag csendes életet élt, a szabadságharc idején a hazát védve, a móri csatában komoly sebet szerzett. Kálmán is a végső pillanatig Kossuthtal tartott. A harmadik, az 1832-ben született Lajos 1848-ban közszereplést még nem vállalhatott, mint ahogy az 1837-ben született, szépreményű, tehetséges literátornak induló és emberileg rendkívül szimpatikus Tisza Domokos sem.
Az 1861-es országgyűlésen az időközben meghalt Domokoson kívül már mindhárom testvér meghatározó szerepet töltött be. Később Lajos mint Szeged újjáépítője a várostól szobrot, a császártól grófi címet, az utókortól itt-ott halványuló köszönetet kapott, Kálmán pedig a dualizmus korának legnyugodtabb, egyértelműen felívelő tizenöt évében Magyarország miniszterelnöke volt.
Lászlónak öt leánygyermeke született, Lajos utód nélkül halt meg. Ezért Kálmán fia számára adatott meg a lehetőség – erre személyes kvalitásai is alkalmassá tették –, hogy a magasra jutott család rangját és mindenkor sokra becsült tisztességét megőrizze. A magyar történelemben egyedülálló módon a fiúból is miniszterelnök lett, aki ráadásul a legkritikusabb években, 1903– 1905 és 1913–1917 között töltötte be ezt a tisztséget. Megítélése nem apja, hanem nagyapja ellentmondásos életútját követte, miközben tehetsége túlszárnyalta édesapjáét is. Halála, meggyilkoltatása 1918. október 31-én szinte egybefonódott a történelmi Magyarország elvesztésével, ezért az utókor szemében metaforikus, joggal szimbolikus értelmet is kapott, s mindig elsikkadt, lényegtelenné vált az egyébként ismeretlen elkövetők személyének, a felelősség felvetésének kérdése.
A család előrehaladásának titkát, generációkon keresztül végigkövethető s e téren megmutatkozó hagyományát nem a karriervágyban, nem a hiúságban kell keresnünk, hanem a legtisztábban megfogalmazott és képviselt, a Max Weber-i értelemben felfogott protestáns etikában. Ez a morál követelte meg az egyértelmű, színleléstől és politikai ravaszkodástól mentes magatartást az adminisztrátortól és a miniszterelnöktől is. Ez az erkölcs kényszerítette generációról generációra a közszereplést vállalókat, hogy tudásuk, tehetségük legjavát, munkabírásuk maximumát fejtsék ki az általuk helyesnek vélt közjó megvalósítása és megvalósulása érdekében. Ez a predestinatio tanításából, a sola fide (egyedül a hit által) értékrendjéből levezethető magatartás követelte, hogy az egymást követő generációk ne csak az értékrend szilárdságát, de a pályára történő felkészülés, elsősorban a tanulás igényét is kialakítsák.
Közismert a vélekedés, hogy Jókai Tisza Lajosról és gyermekeiről mintázta A kőszívű ember fiai című regényének figuráit. Az apa, az igazi Tisza Lajos nemcsak vagyona, császárhű magatartása, de tehetsége révén is komoly karriert futott be. Kiváló tanuló volt. Latin nyelven írt, 1815-ből származó Historiae Philosophiae című füzete a szorgalmas és kitartó tanuló példáját állítja elénk. (Ezzel apját követte, aki 1777-ben Historica Poetica címen, írta meg disszertációját.)
Iskolái elvégzése után, 1825-ben kezdte meg közéleti szereplését. Bihar vármegye aljegyzője, 1829-ben, a reformkor kezdetén pedig főjegyzője lett. 1832-ben már alispán és országgyűlési képviselő (követ). Tisztségéről lemondott, de 1837-ben ismét alispánnak jelölték, s 1841-ben kinevezték a vármegye főispáni helytartójának, adminisztrátorának. Ezt a tisztséget 1848-ig viselte.
A forradalom céljaival, a liberális eszmékkel soha nem értett egyet, ezért minden tisztségről, közszereplésről lemondott, és teljesen visszavonult geszti kúriájába. 1856-ban, ötvennyolc éves korában érte utol a halál. A helybeli temető családi sírboltjában helyezték örök nyugalomra.
A vármegyében meglehetősen éles volt a konzervatívok és az ellenzék, a reformtábor közötti ellentét. Mivel az erőviszonyok, ha nem is egyenlőek, de viszonylag kiegyenlítettek voltak, az itteni események – mint több más megyében is – viharosan, indulattól fűtötten zajlottak. Az ellenzék felkészült és tekintélyes vezérei közül különösen Beöthy Ödön személye az, akit az utókor is számon tart kivételes érdemeiért, s akinek a vezetésével a polgári reformokért küzdők hosszú éveken át folytattak kemény harcot az uralkodóházat képviselő, Bécset szolgáló, kőkemény Tisza Lajossal és híveivel.
Az 1843–44-es országgyűlés a kormány ellenállása miatt eredménytelenül végződött. A reformpolitika eredményesebb folytatása érdekében vált különösen fontossá az új megyei tisztikar megválasztása az országgyűlés bezárását követően, A tisztújítás körüli visszaélések rámutattak Tisza aulikus elkötelezettségére, mélyen konzervatív felfogására, de erős, határozott, ha szükséges, erőszakot vállaló és rendíthetetlen jellemére is. (Hogy nem szolgája, de képviselője volt az ügynek, arra bizonyíték az 1848-ban vállalt passzivitása. A császár vagy a nemzet iránti hűség dilemmájában nem az előbbi oldalára állt –valójában sehova –, erre bizonyság visszavonulása, ami emberileg tisztességes magatartás volt.)
Tisza nem riadt vissza a puccsszerű megoldásoktól. A rendes tisztújítást megelőzve, váratlanul rendkívüli közgyűlést hívatott össze – melyre csak a kiválasztott személyek kaptak meghívást –, s azon keresztülvitte, hogy minden nem nemes honorácior szavazati jogát, a korábbi szokástól eltérve, megsemmisítsék. A jól előkészített, azaz rafináltan manipulált gyűlésen párthívei szavazatával Tisza győzött. A tisztújításon viszont nagyobbnak tűnt az ellenzékiek tábora, ezért csaláshoz folyamodott.
Az évszázados törvény gyakorlatával ellentétben, amely szerint az előző alispánt mindenképpen, s vele együtt azokat, akiket a leghangosabban (közfelkiáltás) támogat a vármegye közönsége, jelölni kell a tisztségekre, Tisza csak saját hívei köréből jelölt tisztikart. Hogy a várható heves ellenkezésnek elejét vegye, katonaságot vezényelt ki a „rend” fenntartására.
Az egyoldalú javaslatok felolvasása után azonnal szavazást rendelt el, ami jellegében hasonló volt (de nevében eltért) az unokáját 1904-ben hírbe hozó „zsebkendő szavazáshoz”. Az első forduló „megnyerése” után a másodikban a választás hitelesítése következett. A magát többségben tudó ellenzék készült is ennek megakadályozására. De megismétlődött az előző napi jelenet, az új tisztikar névjegyzékének felolvasás után, mielőtt még bárki szólásra jelentkezhetett volna, Tisza Lajos befejezettnek nyilvánította a gyűlést, és hívei kíséretében gyorsan távozott a puccs helyszínéről.
A hoppon maradt ellenzéki képviselők a királyhoz fordultak sérelmük orvoslása, a törvénytelenség megszüntetése ügyében. A kor hasonló, Hont, Szabolcs vármegyei történései jelezték, hogy nagy reményük nem lehet a sikerre. Az uralkodó rendeletére a helytartótanács az ellenzéki folyamodvány megtárgyalását visszaküldte a vármegyei közgyűlésnek, annak döntését kérte. Az 1844. december 15-én és következő napokban tartott vármegyegyűlésre mindkét fél hívei nagy számban jelentek meg, de Tisza hatalmas kortestömeget szervezett. Nem bocsátotta tárgyalásra a folyamodványt, csak felolvasta azt, s híveinek gyors szavazásával keresztülvitte a beadvány elutasítását.
Az ellenzék a szólásjog visszaadását és a folyamodvány megtárgyalását követelte. A negyedik nap már erőszakot alkalmazott, mert a szólásra jelentkezőket „széksértési kereset” alá vetette. Egy ellenzéki szónokot azon szavaiért: „jelenleg Bihar megye küzd zsarnok adminisztrátorával”, 24 ezüst pénzbírságban marasztalta el. Ekkor az ellenzék kérte az adminisztrátor ellen a széksértési kereset megindítását. Erre Tisza a gyűlést bezáratta.
Innen idézzük a kor történetírójának, Horváth Mihálynak a leírását: „De csak ezután történt meg a legborzasztóbb törvénytelenség. Midőn a rendek, az administrator távozása után szintén szétoszlani készültek, egy szolgabíró és esküdt vezérlete alatt fegyveres hajduk rohantak a terembe, s a kijelölt ellenzékieket részint karddal, részint szuronnyal dühösen megtámadták.
A megye legjelesebb férfiai, Bernát, volt alispán, Toperczer, volt főjegyző, Beöthy László s mások mintegy tízen sebesíttettek meg többé-kevésbé súlyosan. Beöthy Ödönt csak a katonák, kik a gyülés kezdetén a megyeház udvarába állíttattak fel, s most az iszonyú zajra a terembe sietének, menthették meg a legnagyobb veszélyben.”
A konfliktus ezután – és ez az előzmények ismeretében természetes – állandósult. Az ellenzék nem ismerte el a törvénysértéssel pozíciót nyert tisztségviselőket, 1848-ig szinte minden megyei közgyűlés botrányokkal, verekedésekkel zajlott le.
Irodalmi szempontból telitalálat a kőszívű elnevezés, s tartalmilag is igaz a közszereplést vállalt Tisza Lajosra. Mennyiben tekinthető helytállónak a jelző a magán- és a családi élet tekintetében? A kétely már felvetődhet bennünk akkor, ha arra gondolunk, hogy gyermekei Kossuth mellé álltak. Az atya nem tudta, de nem is akarta akaratát rájuk kényszeríteni. Fennmaradt számadáskönyve alapján, amelyet közel négy éven át, 1841 januárjától 1845 márciusáig vezetett, teljes képet nem, de számos információt nyerhetünk életmódjáról, jelleméről. Viszonylag ritka az ilyen forrás, s a vezetés folyamatossága, rendszeressége önmagában is egy takarékos, pénzt beosztó, módszeres életvitelű ember képét vetíti elénk. Feleségével a kor szintjéhez képest bensőséges viszonyban, valószínűleg szerelmi házasságban élt. Erre mutat az, hogy hosszabb távollétei alatt, például 1844. február–márciusban, felesége készítette a feljegyzéseket, s azokat hazatérte után letisztázva másolta be a könyvbe. Nem volt köztük bizalmatlanság, megosztották egymással életük történéseit. Házastársát az intim jellegű feljegyzésben Júliámnak szólította, ami önmagában mutatja a kettejük közt fennálló testi-lelki közelséget.
Szívesen vásárolt neki ajándéktárgyakat, ezüstszelencét (bracelletet), arany ékszereket, legtöbbször porcelánokat, ami a fogyó asztali eszközök pótlását szolgálta. Szívesen vállalta a különféle házieszközök beszerzését, ami arra utal, hogy a család felé legalább olyan figyelemmel fordult, mint a közélet felé. Edényeket, takarítószereket, tisztálkodási eszközöket, szőnyeget, gyertyatartókat, mindenféle házi eszközöket vett hivatalos útjain. Gyertyát mindig csak belényesit vásárolt: egy-egy tétel hat-hét mázsa, talán ennyi lehetett a kastély éves szükséglete. Az, hogy nem jellemezte költekező életmód, következett puritán, kényelemre és luxusra nem törekvő, arra pénzt fordítani nem kívánó szemléletéből. Bejegyzéseiből kiderül, hogy gyermekei cipőjét is előbb javíttatta, s nem azonnal cserélte ki újra.
Hivatala miatt gyakran volt távol otthonról. A legtöbbet Nagyváradon tartózkodott, ahol házuk volt, s ott hetest (heti szolgálót) és szolgaszemélyzetet, összesen két-három cselédet tartott. A ház híres volt, hiszen ennek az udvarán tartották a városban az első református istentiszteletet 1784. január 1-jén. 1842-ben a következő utazásokat tette: január 21-én indult – családjával – Kolozsvárra, és február 17-én érkeztek vissza Gesztre. A „kincses” városban a Teleki rokonság, mint mondja, „kedves napám” lakott. (Természetes, hogy amikor 1844 augusztusában anyósa meghalt, az egész család felkerekedett, és részt vett a temetésen. A kolozsvári út oda-vissza százhatvan-kétszáz forintba került.) Július 5-én a fővárossá váló Pestre utazott, az uatzás költsége megközelítette a száz forintot. November–decemberben több mint egy hónapot Bécsben töltött.
A császárvárosba minden évben ellátogatott. Pestig lovas fogattal, onnan, ha az idő jó volt, gőzhajón tette meg az utat. Ezek nem kirándulások, hanem hivatalos látogatások, a helytartótanácsnál, a kancellárián, Pozsonyban, ha az országgyűlésen akadt dolga. Az bizonyos, hogy világlátott, a külvilág eseményeit hivatalánál fogva is szemmel tartó férfiúval van dolgunk, s mi sem állt tőle távolabb, mint a bezártság, mondjuk a Gvadányi által megénekelt peleskei nótárius zárt világa. Előfordult, hogy útjaira a hintóját is vitte, attól függően, hogy kellett-e éppen magyar főúrhoz méltóan reprezentálnia.
Útjai során rendszeresen látogatta a színházakat. Rangjából is következett, hogy páholyt bérelt, fél, akár egy évre is, legtöbbet a Magyar Színházban. Oda, ha az alkalom úgy hozta, gyermekeit is magával vitte. Bizonyára nem véletlen, hogy a magyar, 1840. augusztus 8-ától hivatalosan Nemzeti Színházba feljegyzései szerint csak 1843-tól kezdett járni. A válságot válságra halmozó színház ekkor, 1843 januárjában egy rátermett vezető, Bartay Endre zeneszerző igazgatása alá került. Az évek óta tartó versengés a Német Színházzal 1843. november 25-én, Szigligeti Ede Szökött katonájának bemutatásával végleg a magyar társulat javára dőlt el. (A zenei és operaelőadások terén a karvezető Erkel Ferenc már korábban kivívta az operatársulat rangját.) A Hunyadi László első előadása 1844. január 27-én, a kortársak szerint is új fejezetet nyitott a magyar opera történetében.
Tisza Lajos abban már nem követte társai szokását, hogy színésznőket patronáljon, velük valamiféle kapcsolatot építsen ki. Egyetlen adományáról tudunk: 1845. március 25-i bejegyzése szerint „Szathmáryné szinésznőnek 10 Ft”. Ez esetben a megérdemelt hódolat késztette a gesztusra az adminisztrátort. (Farkas Lujza tizenhat éves korában, nem is kezdő színésznőként ment nőül Szathmáry Dániel színészhez. Az 1840-es években már a jeles és ünnepelt magyar színésznők egyikének számított. 1891-ben ment nyugalomba a Nemzeti Színháztól.)
Hivatali rangja, udvarhűsége miatt hosszabb-rövidebb időre páholyt bérelt a Német Színházban is. Mivel jól beszélt németül, bécsi útjain is szakított időt az ottani színházak meglátogatására.
A festészetnek nem volt mecénása. A kastély későbbi leírásaiból tudjuk, hogy viszonylag kevés képet őriztek itt. Mégis, hébe-hóba előfordult, hogy képekkel tért haza. 1844-ben a felesége révén rokon „Teleki Laci” és Vay Miklós önarcképét vásárolta meg. A feltehetően rajzok, vagy elnagyolt metszetek ára mindössze tíz forint volt. Egy-egy jobbnak tartott festő (Spiró, Schmidt II. József, Boros József) képéért száz-százötven forintnál többet nem fizettek ki az arisztokraták. Ezért meglepő, hogy 1843-ban – igaz, egyszeri vásárlásról volt szó – több kép megvételéért 873 forintot fizetett.
Ki lehetett az a „képíró”, akinek munkáját ennyire nagyra becsülte? Neve az utókornak semmit sem mond, annyi más társával együtt eltűnt a későbbi generációk szeme elől. Saját korában viszont ismert és elismert festőnek számított Kiss Bálint, akire azért is felfigyelhetett, mert a művészt akkoriban választották meg a Magyar Képtár felügyelőjévé. A szentesi születésű fiatalember a Debreceni Kollégiumban tanult és ez sem lehetett teljesen mellékes szempont a festészethez nemigen értő Tisza Lajos számára. Kiss Bálint képei Lyka Károly szerint: „stilus dolgában közömbösek, tudása közepes, szempontjai nem telivér művészszempontok”.
Tudva azt, hogy gyakran és olykor hosszabb ideig kell Pesten tartózkodnia, a fővárosban is tartott lakást. A Horváth-házért évi ötezer forint bért fizetett. Maga is költségesnek találhatta, 1845-ben szerényebbre, az évi bér szerint kétezer-ötszáz forintos házra cserélte azt. Nagy fiai, László és Kálmán ekkor már szintén Pesten tanultak, s az ő lakásgondjukat is megoldotta így.
Sajnos nem tudjuk, hogy milyen újságokat járatott. Azt viszont feltételezhetjük, hogy viszonylag sokat: a rendszeres előfizetésre évente közel kétszázhúsz forintot költött. Ha ezt összehasonlítjuk azzal, hogy az általa is járatott, Horváth Lázár szerkesztette, s az arisztokrácia irodalmi ízlését befolyásolni hivatott Honderű féléves előfizetési díja tizennyolc forint harminc krajcár volt, látható: komoly summáról van szó. Könyveket többnyire könyvkereskedésektől, rendelés útján szerzett be. Pesten főleg a Gabel-féle kereskedést tüntette ki bizalmával. Rendszeresen vásárolt Nagyváradról, és a debreceni könyvkereskedésből. A magyar mellett német nyelvűeket is olvasott. A kastélyban a könyvtárat különlegesen nagy becsben tartotta. Könyvszeretetét fiai is örökölték, s a családi könyvtár unokája, Tisza István idején országosan is ismert és híres bibliotékának számított.
Számadáskönyvében a legtöbb bejegyzés fiaihoz kapcsolódott. Figyelmes apaként szinte mindent számon tartott. Az bizonyos, hogy szeretettel, de felelősséggel és nagy odafigyeléssel követte gyermekei fejlődését. Luxust nekik sem engedett, de semmit nem sajnált, ha előrehaladásukért volt szükség valamilyen kiadásra. A kor szintjén a maximumot igyekezett a számukra nyújtani.
Tanításuk kisgyermekkorukban a kastélyban, házitanítók közreműködésével folyt. Amikor felkészültek a vizsgákra, és sikeresen letették azokat, Tisza Lajos saját tanulmányai színhelyére, a Debreceni Kollégiumba küldte három fiát. Azután, a pesti egyetemi évek következtek. Havi zsebpénzüket tizenöt forintban határozta meg, ami a megélhetéshez elegendő, de kicsapongó életvitelre mindenképpen kevés volt.
Sohasem feledkezett meg gyermekei születésnapjáról, s ilyenkor igyekezett egyforma értékű ajándékkal kedveskedni. Ennek összege többnyire tizenegy forint volt. Mint saját ruháit, úgy gyermekeiéit is, ha szükséges volt és ameddig lehetett, kijavíttatta. Szinte mindent maga vásárolt nekik a fehérneműtől a télikabátig. Az persze természetes volt, hogy szolgát, inast tartott mellettük. A taníttatásuk költsége Pesten egy hónapban hatszáz–nyolcszáz forint között mozgott.
Kiadásai 1844-ben a következőképpen alakultak. Május: 661 forint harminc krajcár; június 631 forint harminc krajcár; július 762 forint harminc krajcár; augusztus 887 forint harminc krajcár. Arra, hogy miként oszlott meg ez a kor szintjén óriási summa, például szolgálhat a szeptember hónap részletezett számadása: „koszt: 180 Ft; fiuk [László, Kálmán] hó pénze: 22 Ft 30 krajcár, színház 15 Ft; könyvekre 50 Ft; Pauschale (?) 60 Ft; Illyéskuti víz [a híres józsefvárosi forrás vizét a Belváros üzletei Pesten palackozva árusították] 4 Ft 30 krajcár; Mátyás fizetése 25 Ft; inas fizetése 10 Ft; szolgáló fizetése 7 Ft; mosás 60 Ft; Chémia 75 Ft, Francia 50 Ft; Zongora 37 Ft 30 krajcár; Rajz 35 Ft, összesen 631 Ft 30 krajcár”.
Legkisebb gyermeke, az érzelemgazdag, a művészetek iránt fogékony Domokos ekkor még Geszten tanult. Az elkövetkező viharos események miatt otthon is maradt tragikusan korán, 1856-ban bekövetkezett haláláig. Apa és fia azonos évben haltak meg, s mindketten egy olyan korszakban, a Bach-rendszerben, amellyel semmilyen tekintetben sem tudtak azonosulni. Az apa Domokosra, testvéreihez hasonlóan, aprólékos gonddal ügyelt. Tánctanárt és vívómestert is fogadott mellé. Az ifjú gyermek és minden bizonnyal az apa is nagyon szerették Kovács Jánost, ezt a fiatal, ambiciózus és szépreményű nevelőt. A „Jancsi tanítónak” becézett nevelő mellé inast rendelt Tisza.
Jól felkészült, más, híres nevelők is segítették akkoriban a fiúk szellemi fejlődését. A számadáskönyvben egy helyütt Szőnyi bácsinak nevezett mester nem más, mint Szőnyi Pál, aki mai szemmel cseppet sem volt 1844-ben idős ember, alig volt több 36 évesnél. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választotta, korának híres pedagógusa volt, aki a Debreceni Kollégium tanügyi reformjának kidolgozásával vált országosan ismertté.
A Tisza fiúk nevelőinek sorában a leghíresebb mégis kétségtelenül Arany János volt, aki a szabadságharc leverését követő „bús időkben”, nagy nélkülözések közepette Szalontán tengődött családjával. A természettudományokhoz értő Kovács János jól ismerte hajdani iskolatársa sorsát. Amikor Tisza Domokost a poézisbe kellett volna beavatnia, eszébe jutott a költőóriás. Mint állította, a „magyar nyelvre, irodalomra se taníthatta senki illetékesebben tanítványomat. A görög nyelvvel is… nagy előszeretettel foglalkozott, s abban nem közönséges jártassága volt”.
Tisza valamennyit spórolni akart a költőn, és évi kétszáznegyven forintot ajánlott, de Arany négyszáz forintért vállalta a feladatot. Végül megkapta a kért összeget.
A költő valóban bevezette az általa „helyes tapintatú, finom ízlésű, s az igazi, az örök szépet felismerő” ifjúként jellemzett Domokost a poézisbe. Az alig tizennégy éves tanítvány mesterében eszményképre talált. Komolyan vette Arany neki, Domokos-napra (1851. augusztus 4-én) írt, örök érvényű sorait: „Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.”
Az alig féléves közös tanulás után, a barátság megmaradt közöttük, s a tanítvány több mint hetven levelet írt Aranynak, s mindig őszinte fájdalommal töltötte el az elválás. Tanár talán még soha nem kapott olyan szép sorokat tanítványtól, mint a koszorús költő: „Míg leválnál tőlem, a ki úgy szeretlek, / S gyermek, de hű szívvel atyámnak nevezlek, / (Életem reményi jóltevő atyjának) / – Hallgasd bús szavát a bús fiú dalának!” (Tisza Domokos: Búcsúhangok)
A Tisza gyerekek gondos és eredményes neveléséről képet alkothatunk Aranynak Tisza Domokosról írott jellemzéséből: „Már ötéves korában olvasott, írt, hajlama főképp a magyar versezetek felé vonta, melyeket meghatóan tudott felmondani… A franczia nyelvet már 1851-ben annyira bírta, hogy azon folyvást és szépen fogalmazott. Ez évben történt, hogy az áldozatkész szülék, határozott költői hajlamát felismerve, engem bíztak meg, hogy vezetném ez irányba fejlődését. Már ekkor ismerős volt a magyar, német, francia, nemsokára az lett az angol költészet számos gyöngyeivel, s engem meglepett a helyes tapintat, a finom ízlés, mellyel az igazi szépet, az örök szépet meg tudta választani.”
Bizonyos, hogy a legnagyobb hatással a fiúkra édesanyjuk lehetett, aki nem volt átlagos egyéniség. Erre vallanak a geszti református tiszteletes, Nagy Péter 1867-ben lejegyzett sorai: „Ezen nőnek legnagyobb elve volt a Krisztus lelke szerinti népboldogítás 1848 előtt is, mikor még az úri jog állott… a nép előtt mint Édesanya tünt fel… [a tragikus halálesetek, férje, gyermeke, más hozzátartozói halála ellenére] …vérzett szíve a magyar hazáért az 1848/9-iki szerencsétlen legyőzetés után következett sok szenvedés láttán.”
Jókai nemcsak az irodalmi mű szerkezete kedvéért tulajdonított az anyának meghatározó szerepet, az a valóságban is érvényesülhetett. Teleki Julianna a politikus Teleki László, s a közért, a nevelésért mártíromságot vállaló Teleki Blanka unokatestvére volt. Bizonyára sok rokon vonás kötötte össze őket. Az emberszerető geszti úrnő halálakor, 1863-ban Arany János Koszorú című folyóiratában az alábbi sorokkal emlékezett meg róla: „Áldást poraira, áldást fog mondani minden ismerője, az egész vidék, a szegények, kikkel jót tett, a betegek, kiket maga ápolt és minden, ki valaha forgott a nagy míveltségű, nemes szívű úrnő közelében.”
A takarékos Tisza Lajos rendszeresen adakozott egyházi események alkalmával, templomszenteléskor. Ezt a szalontai kerület helyettes egyházgondnoki tiszte meg is követelte tőle. Tudjuk, hogy apja már tett egy felajánlást a „Ludovicai katonai nevelő intézet javára”, láttuk, ennek tőkepénzét, 6646 forint negyven krajcárt és annak részleteit magára vállalta. Vissza-visszatérő tétel számadásaiban a „Deák káptalanbeli kamatok” és „apácák kifizetése”, amely hatalmas összeg, több mint nyolcezer forint. Alapítványt működtetett a Debreceni Kollégium diáksága javára is, amelynek részlete, „interese” harminc forint volt. Nem tudjuk, hogy kit (mit) takar az alábbi bejegyzés „G. E. Káptalan kamata”, de erre 2130 forintot áldozott 1845 októberében. Rendszeresen fizetett a református „Püspökség nyugpénzintézetének” százhúsz forintot.
Valamelyest megérintette őt is a reformkor szellemi mozgása, hiszen a tervbe vett gazdasági társulatra ugyanúgy adakozott, mint Széchenyi kétgarasos törvényére vagy az országgyűlési ifjak, jurátusok politikai, koncepciós pert követően börtönbe zárt és ott megőrült vezére, Lovassy László gyógyítására. Nemcsak színházi eseménynek, de honfiúi állásfoglalásnak kell tekinteni az Erkel Ferenc karmesteri pálcájára (ezüst karmesteri pálca) a Hunyadi László bemutatása után indított gyűjtést. 1844 májusában tizenkét forint harminc krajcárral járult hozzá az ajándékhoz. A védegyleti mozgalomban azonban már kerülendő rosszat látott.
A személyiség szempontjából fontos kérdés, hogy volt-e valami szenvedélye a rangban emelkedő nagyúrnak. Legelső helyen a vadászatot említhetjük. Ez a szenvedély a családban generációról generációra öröklődött. Nem véletlen, hogy már a Mária Terézia által kikényszerített urbáriumban is felvették a hatnapi vadhajtás szolgálatát. A birtoknak mindig volt vadásza, néha több is. A másik szenvedélye a dohányzás. Nagyjából havi rendszerességgel vásárolta a pipadohányt, illetve a szivarokat. Tudjuk, hogy a kastélyban, az ebédlő mellett – a kor szokásának megfelelően – külön pipázószobát rendeztek be. Ő maga mindenhol vásárolt dohányt, de 1844-ben már egy zsidó kereskedőt is megbízott, hogy állandóan lássa el jó minőségű áruval.

 

Gróf Teleki Julianna (1805–1863) és Tisza Lajos (1798–1856). A képeket Barabás Miklósnak tulajdonítják

A híres Tisza-könyvtár egy katalóguscédulája

Arany János kerti lakja a kastély parkjában. Mészöly Géza képének előterében a rajongó tanítvány, Tisza Domokos látható

Az újjáépített „Arany-ház” ma múzeum (Bánfi Barna felvétele)

A Szalontai út, amelyen Arany János is gyalogolt

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages