Stagnum, Nagy út, Clausura, Gaath, Gát
Stagnum, Nagy út, Clausura, Gaath, Gát
Az új Bereg vármegyei főispáni és uradalmi székhelytől, Munkácstól mintegy tizenöt kilométerre, a mocsár közepén fekvő Gát községet viszonylag későn, csak Nagy Lajos király uralkodásának idején, 1374-ben említi először oklevél. Az ekkor készített beregszászvégardói okmányban a falu mint Makkos(Jánosival) szomszédos és határos település szerepelt. A Szernye-mocsár azonban – mint tó, latinul stagnum – már egy évszázaddal korábban föltűnik, 1272-ben, egy V. István királytól származó adománylevélben. Az egyik 1374. évi oklevélben fordul elő a Nagy út Beregszászvégardó és Makkosjánosi között, mely utóbbi minden bizonnyal – miként ma is – Gátnál vezetett Munkács felé. E Nagy út alatt kétségtelen országos jelentőségű hadi és közlekedési utat kell értenünk, amelyen már vámhelyeket is felállítottak.
Gát falu a nevét feltehetően onnan kapta, hogy a szinte áthatolhatatlan lápot – mely évente többször megduzzadt és áradásokat okozott – tápláló egyik fő vízfolyást, a Mérce-patakot a későbbi településnél elreteszelték, azaz gátat, illetve töltést építettek ide. Egykor gátnak hívták a mocsaras helyeken keresztül vezető utakat is, esetünkben ebből származó településnév-adás feltételezhető. Lehoczky viszont egyértelműen kijelentette: „Gát a Nagy-tón volt gáttól, »clausura«, melyről a XIV. század okmányaiban gyakran történik említés, kapta a nevét.” Ezt erősíti a község nevének eredetéről szóló helyi elbeszélés (monda) is, amelyet a faluban sokan ismernek, és igaz történetnek tartanak.
A környék településeivel kapcsolatban már a XIII. században gyakran említenek az oklevelek hasonló gátakat. Ez azt bizonyítja, hogy nemcsak a Szernye-mocsárban voltak ilyen építmények vagy a lápot keresztül-kasul átszelő utak, hanem a Tiszahát vízfolyásokkal szabdalt egész területén. Ezek a Munkács-Beregszász közötti hadi és kereskedelmi úthoz csatlakoztak, amely az ország más részeivel teremtett összeköttetést, így a Vereckei-hágóval, Ungvárral, illetve Szatmárnémetivel. Egy 1482. évi okmányban Gát, Dercen, Izsnyéte falu között határpontokul a Liget-, illetve Mocsár-erdőt, a Hidas-patakot, a Molnos-mocsarat és a Határos-ért jelölték meg.
A helyi történelmi emlékezet is kétséget kizáróan állítja Gát község jóval korábbi keletkezését, amelyet a szájhagyomány örökített át napjainkig. Úgy tudják, hogy a sűrűn benőtt mocsár alapos ismerete mentette meg az első tatárjárás idején, 1241-ben falujuk népét a pusztulástól. A monda szerint Gát lakóinak mintegy a fele a Szernye-mocsárban talált menedéket, mert jól ismerték a gázlókat, az ember súlyát megbíró zsombékokat. A tatárok viszont nem mertek a lápba hatolni, ezért elejtett magyar foglyokkal kiabáltatták be az ingoványba: „Sári, Mári, gyere ki! Elmentek a kutyafejű tatárok!” A gátiak azonban nem hittek a csalárd, hívó szavaknak, és nem jöttek elő. „Ennek köszönhetően nem halt ki a falu” – mesélik ma is.
A falu élete évszázadokon át – a XIV. századtól az 1940-es évek derekáig – összefonódott a Bereg vármegye központját elfoglaló munkácsi váruradaloméval. Csánki Dezső vette számba először munkájában a domíniumot, amely szerinte már a XIII. században „nagy hírre emelkedett... s magába zárta a megye (Bereg) szívét, főhelyeit. A Tisza partján fekvő Vári várostól kezdve Beregszász és (Nagy)Bereg városokon át északkeletre Újfalu... Gát... (Bereg)Déda képezik végpontjait s egy vár, négy város és 27 falu hatalmas testét.” Gát azonban még nem szerepelt az egri püspökséghez tartozó borsovai espresség 1233–1335 közötti négy évének pápai tizedjegyzékében, amelyet Györffy közölt. A szomszédos Dercen népe 1332-ben és 1334-ben nyolc-nyolc, Makkosjánosi 1333-ban három garast, a megelőző évben ismeretlen összeget fizetett.
A domínium nagyobb része ebben az időben magyarlakta területen feküdt, mert az 1241–1242. évi tatárjárást követően erősen megritkult magyarság a XIV–XV. század fordulójára kiheverte a hatalmas vérveszteséget, és az ország mintegy négymillió fős lakosságán belül elérte a nyolcvan százalékot. A napjainkban közvetlenül Munkács alatt húzódó magyar nyelvhatár húsz-harminc kilométerre északabbra haladt, az Ungvár–Munkács–Nagyszőlős–Huszt vonal felett, a mai Kárpátalja területén.
Egy 1364-ben „in festo undecim millium virginum” (a tizenegyezer szűz ünnepén), azaz Orsolya napján – október 21-én – kelt okmány szerint a felszólított leleszi konvent előadta, hogy (Nagy) Lajos király (1342–1382) Luprecthszászán (Beregszászon) ugyanebben az évben „in festo beati Michaeli archangeli” (Szent Mihály arkangyal ünnepén), szeptember 29-én kiadott parancsában neki meghagyta: Erzsébet királyné egyes Bereg megyei birtokainak a határát pontosan jelölje ki. A munkálatokra az uralkodó rendeletében négy hiteles személyt küldött ki, akik a tizenötödik napon megkezdték a bejárást a királyné Ordó (a későbbi Beregszászvégardó) nevű birtokán, majd határpontokul többek között kitűzték Ivánosi (Makkosjánosi), Gát és Kígyós helységet, a Nagy út vonalát és a Kígyós-patakot.
Nagy Lajos halála után, özvegye, Erzsébet uralkodása (1382–1387) alatt a domínium királynői birtok. Erzsébet halála után került a magyar trónra a Luxemburg-dinasztia utolsó uralkodója, Zsigmond (1387–1437), aki az apja trónját öröklő Máriát 1385-ben vette feleségül. A királynő tíz év múlva meghalt, és a király átvette a munkácsi váruradalmat, amely természetesen továbbra is koronai birtok maradt.
Zsigmond két év múlva, az 1397. április 28-án Budán kelt oklevelében szolgálataiért Perényi Péter macsói bánnak és nővérének Veronikának – ki Somsedwar-i (Szomszédvári) Toth – dictus – (nevezett) Miklós felesége volt – új adományul adta az utódok nélkül elhunyt Tákosi Gergely fia Miklós Gath (Gát) nevű birtokát. Néhány hónap múlva, augusztus 14-én Zsigmond felszólította a leleszi konventet, hogy korábbi parancsa értelmében Perényit iktassa be a Bereg vármegyei Gaath (Gát) birtokába, és ne törődjön semmiféle ellentmondással.
A XIV. század legvégén, 1397-ben érkezett hazánkba a rutének (ruszinok) – a monda szerint – egyik legnagyobb, negyvenezer főt számláló betelepülő raja Koriatovics (Korjátovics) Tódor podoliai herceg – egyes adatok szerint fejedelem – vezetésével az elnéptelenedettnek mondott Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegye háromszáz helyiségébe. (A Podolia hátság a Bug és a Dnyeszter felső folyásán, az Északkeleti-Kárpátoktól keletre terült el, s akkor Lengyelországhoz tartozott.) Zsigmond királytól Koriatovics a munkácsi váruradalmát kapta adományul, a következő évben már mint munkácsi herceget említik az oklevelek. Haláláig, 1414-ig birtokolta, majd 1419-ig özvegye, Walha és leánya, Anna tulajdona. Ezután rövid ideig Pálóczy Máté kormányozta a domíniumot, őt követve az 1420-as évek első felében Lazarevics István rác (szerb) despota, akitől unokaöccse és az uralkodásban utóda, Brankovics György (1375 körül–1456) örökölte. Az uradalom tartozéka ekkor négy város – Munkács, Beregszász, Mezővári és Nagybereg –, huszonhat környező falu, köztük Gát és a szomszédos települések, valamint a fornosi részek, a gáti és a gúti vámszedő helyek.
Büntetésül elpártolásáért I. (Jagelló) Ulászló király (1440–1444) Brankovics több várát, köztük Munkácsot is elfoglaltatta. Ismét a Pálóczy család kapta, de a szerb önkényúr a következő évben meghódolt a királynak, és kegyelmet kapott. A 1444. évi váradi békében Hunyadi János (1405 körül– 1456) támogatásával a despota visszakapta elvesztett szerb területeit. Ennek fejében magyarországi birtokaiból többet átadott a hadvezérnek, így került többek között Munkács is Hunyadi tulajdonába, aki 1446–1452 között, V. László király (1444–1457) kiskorúságának idején Magyarország kormányzója volt. Hunyadi 1446-ban kelt kiváltságlevelében Munkács mezővárosáról már mint a saját tulajdonáról tett említést. 1465 nyarán bekövetkezett halála után a vár és tartozékai özvegyére, I. Mátyás király (1458–1490) édesanyjára, Szilágyi Erzsébetre (?–1483) szálltak, aki azokat elhunytáig birtokolta.
Az uralkodó anyjának halála után, 1484-ben, Mátyás király Pozsonyban kiadott iratában a munkácsi uradalmat törvénytelen származású, Edelpeck Borbála boroszlói polgárlánytól született fiának, Corvin (Korvin) Jánosnak (1473–1504) és férfiivadékainak adományozta. Az oklevelet Pesty Frigyes (1823–1889) történetíró ismertette, és felsorolta a Bereg vármegyében Corvin Jánosnak adományozott munkácsi uradalom tartozékait. Ezek: mindenekelőtt Munkács vára és a hasonló nevű mezőváros, továbbá Beregszász, Vári és Bereg városa, valamint huszonhat környező falu. Közöttük Gát és szomszédos községei, Gút, Makkosjánosi, Izsnyéte és Beregújfalu a Szernye-mocsár körül.
Mátyás halála után, 1495-ben II. (Jagelló) Ulászló (1490–1516) – ekkor Corvin János már szlavóniai bán volt – a munkácsi uradalmat híveinek, Csáktornyai Ernuszt Zsigmond pécsi püspöknek és testvérének, Jánosnak adományozta zálog címen. Nem sokáig birtokolták, mert már ebben az évben Geréb László erdélyi püspöké, aki az országbírói tisztséget betöltő testvérére, Péterre ruházta át. Az utóbbi 1499-ben leszármazott nélkül elhunyt, Munkács visszakerült a királyhoz.
Az uradalmat a leleszi konvent beiktatási okmánya szerint 1504-ben zálog címen Drágffy György kapta meg, de Ulászló a következő évben visszavette, és feleségének, a francia király házból származó Annának (?–1506) adományozta jövedelmi forrásul. Egy év múlva azonban a királyné a későbbi II. (Jagelló) Lajos király (1516–1526) születése után gyermekágyi lázban meghalt, és Munkács ismét Ulászlóra szállt, aki azt a várnagyaival kormányozta. A királyné halála után II. Ulászlón végleg elhatalmasodott erélytelensége, ekkor szolgált rá a dobzse (jól van) jelzőre. Tékozlása következtében a királyi udvar ellátása akadozott, előfordult, hogy még az élelmezést sem tudták megoldani. Az 1514. évi országgyűlés ezért törvényt hozott, hogy Munkács és Diósgyőr váruradalmai koronai birtokok legyenek, a király jövedelmét képezzék, és legyenek elidegeníthetetlenek.
Az 1518. évi, a Bács vára (Bács vármegye) melletti mezőn tartott fegyveres országgyűlésen hozott 14. törvénycikk is kijelölte azokat a birtokokat, amelyeknek jövedelmeit, illetve termékeit a király udvartartására kell fordítani. Közöttük volt a korábbi döntést megerősítve a munkácsi uradalom, ahonnan zsiradékkal és borral kellett ellátni az uralkodó konyháját. Az utóbbiakkal kapcsolatban a munkácsi, a beregszászi és a mezővári bírák panaszára, hogy a végtelen zaklatásokba belepusztulnak. 1518-ban kelt oklevelében II. Lajos király elrendelte: évenként nem kell két szekérnyi terhen kívül több zsírt és élelmet a saját költségükön Budára szállítani. Meghagyta egyszersmind a várnagyoknak és a megyei alispánoknak, hogy a népet nagyobb teherviselésre ne kényszerítsék.
1521-ben a domínium az uralkodó nejének, (Habsburg) Mária királynénak (1505–1558) a tulajdonába került az I. Miksa német-római császár (1493–1519) és II. Ulászló között, 1515-ben kötött házassági szerződés alapján.
A munkácsi váruradalom birtokosainak gyakori változása a Szernye-mocsarat vagy a Gáti-tó körüli falvakban élő jobbágyokat minden bizonnyal kevéssé érdekelte. Szolgáltatásaik és kötelezettségeik nem csökkentek, inkább nőttek, mint azt az imént említett panasz is bizonyította.
)
