Kőbe vésett malenkij robot

Teljes szövegű keresés

Kőbe vésett malenkij robot
Gát történetében az 1944. esztendőhöz két tragikus esemény kapcsolódik: tavasszal a helyi izraelita közösség tagjainak, ősszel a falu magyar férfilakosságának a deportálása. 1944. március 19-ig, Magyarország német katonai lerohanásáig Kárpátalján is lényegében zavartalanul élhetett otthonaiban a területen élő, mintegy százezer főre becsült izraelita lakosság, az össznépesség tíz-tizenhárom százaléka, miközben a katonaköteles zsidó férfiak munkaszolgálatot teljesítettek a honvédség alakulatainál.
A Munkácsról és a környékbeli falvakból a Latorca-parti városba összegyűjtött mintegy harmincezer zsidó deportálását Kassán keresztül Szlovákiába, majd Németországba 1944. május 11–24. között a német SD (Sicherheits Dienst – Biztonsági Szolgálat) hajtotta végre a magyar csendőrség közreműködésével. A mintegy nyolcvan zsidó vallású falubeli elhurcolását Gát lakosságának együttérzése kísérte. A helyi izraeliták közül jó néhányan túlélték a borzalmakat, de a háború után már nem tértek vissza a községbe.
A szovjet hadsereg 1944. szeptember 27-én a Tatár-hágónál tört be Kárpátalja területére, ahol a magyar honvédség erőteljesen védekezett. A megszállók csak egy hónap múlva jutottak el Gát környékére. Október 26-án az V. magyar hadtestnek – rendezett visszavonulás közben – sikerült megkapaszkodnia Beregszász és Szerednye között, ahol seregtestjei közül a 16. gyalogos hadosztály a Makkosjánosi–Gát szakaszon állt meg. Másnap a szovjet 17. gárda lövészhadosztály alakulatai közül a 8. lövészhadosztály a Dercen–Gát–Makkosjánosi vonalig nyomult előre. A magyar csapatok ezt követően visszavonultak, és Gátat október 26-án harc nélkül foglalta el a szovjet katonaság.
A Kárpátalján berendezkedő új impérium hivatalos szóhasználatában azonnal bevezette az október szó szinte szakrális használatát, amely frazeológiájukban a felszabadulást is jelképezte. Évtizedekig ebben a hónapban ünnepelték (ünnepeltették) a lakossággal, így a magyarsággal is a szovjet megszállók érkezését e vidékre.
A község történetének másik legtragikusabb eseménye 1944 novemberében történt. E hónap 13-án a 4. ukrán front törzse parancsot adott ki arról, hogy a Kárpátalján élő magyar és német nemzetiségű, tizennyolc és ötven év közötti férfiaknak három napon belül jelentkezniük kell a legközelebbi szovjet katonai parancsnokságon. A mozgósítás hivatalosan közölt célja, hogy három napig tartó malenkij robot (kicsi munka) keretében helyreállítsák a harcok alatt felrobbantott hidakat és a megrongálódott utakat. Előző nap, november 12-én ülésezett a 4. ukrán front katonai tanácsa, amely viszont a kollektív bűnösség elve alapján hozott, 0036. számú határozatában elrendelte: „Számtalan településen katonaköteles magyar és német nemzetiségű személyek élnek, akiket csakúgy. mint az ellenség katonáit is, le kell tartóztatni és fogolytáborba kell küldeni!” A szovjet hatóságok a határozatot azonnal végrehajtották, és a malenkij robotot hadifogságra változtatva november 18-ától listák szerint, NKVD-alakulatok kíséretében, gyalogmenetben hurcolták el az embereket a Szolyván felállított gyűjtőlágerbe. A napjainkig nem pontos adatok szerint több mint negyvenezer kárpátaljai magyart és néhány ezer svábot vittek innen tovább ukrajnai és szibériai lágerekbe, akiknek több mint a kétharmada a megpróbáltatásokban, elsősorban az éhségtől és a fagytól elpusztult.
A körzeti katonai parancsnokság Gáton is kötelezte a férfiakat malenkij robotra. Az ukázt mindenhol a helyi kisbírókkal doboltatták ki. A faluban 131-en (más adat szerint 157-en) tettek eleget a felszólításnak, közülük 51-en soha nem tértek haza, a gulagon pusztultak el, a hozzátartozóik még napjainkban sem tudják, hogy hol vannak eltemetve.
Csak kevesen kerülték el a megtorlást, Tóth László igazgató-tanító fia, Endre – aki a beregszászi magyar gimnáziumban 1941-ben érettségizett, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán tanult – 1944 őszén és telén a szülőfalujában tartózkodott. A magyar honvédség behívóját ide már nem tudták számára kézbesíteni, mert Kárpátalja szovjet katonai megszállás alatt állt. A fiatalembert, hogy a deportálást és a lágert elkerülje, segítőkész emberek a faluban bújtatták.
A kárpátaljai magyarság 1944 novemberi deportálásáról, a gulagokról évtizedig tilos volt beszélni, az áldozatokról megemlékezni. Csak 1989-ben kezdhették el a mártírok névsorának az összeállítását a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a KMKSZ helyi szervezetei. Így történt ez Gáton is, ahol a KMKSZ vezetősége és Lőrincz Béla tanácselnök készítette el a listát. A faluból 51-en nyugszanak Szolyva és az ukrajnai Szambor lágereinek tömegsírjaiban.
A mártírok névsora (zárójelben a születési évük): Bak Béla (1903), B. Bak Béla (1900), Bak Béni (1917), Bak Bertalan (1896), Bak Endre (1923), Bak Gedeon (1925), Bakos András (1908), Bakos Béla (1914), Bíró Géza (1909), Bíró Kálmán (1907), Botos Lajos (1908), Csontos József (1905), E. Turi Menyhért (1905), E. Turi Sándor (1921), Heé Áron (1902), Heé Elek (1903), Heé Gyula (1901), Heé Ignác (1908), Heé Sándor (1912), Járó Márton (1910), Járó Sándor (1901), Kacsó Béni (1897), Kacsó Bertalan (1903), Kacsó Dániel (1903), Kacsó Ignác (1898), Kacsó Pál (1909), Kacsó Viktor (1909), Király András (1907), Király Endre (1925), Király Ernő (1912), Király Ignác (1908), Király János (1915), Király Sándor (1898), K. Lőrincz Bertalan (1906), Lőrincz Bertalan (1926), Lőrincz Lajos (1921), Lőrincz Pál (1909), Márton Béla (1912), Menyhért Bertalan (1915), Molnár Ignác (1915), Molnár Sándor (1896), Mónus János (1906), F. Orosz Ferenc (1908), Orosz Ferenc (1896), Stencinger József (1903), Szabó Antal (1912), Szabó Sándor (1910), Torma Dániel (1913), Turi Gyula (1903), Végh Károly (1913), Verbiás Lajos (1914).
A születési dátumokból kitűnik, hogy az 51 áldozat fele – huszonöten – harminc és negyven év közöttiek, egyharmaduk – tizenhat személy – 41 év feletti, az utóbbiak között a legidősebb 48 éves volt. Heten 20–29 évesek voltak, hárman pedig húsz év alatti fiatalok. Az iménti arányok Kárpátalja-szerte jellemezték az elhurcolt, negyvenezer léleknél népesebb magyar férfiközösség korfáját. A lényegében megtizedelésnek számító veszteség jelentősen hatott az ottani magyarság demográfiai mutatóinak alakulására.
Gátról és a többi településről 1944 novemberében malenkij robotra hurcoltakon kívül még sok ezer férfi harcolt a fronton a magyar honvédség soraiban – falunkból 103-an –, akiket korábban soroztak be, s akik ekkor még nem voltak otthon. Sokan később sem tértek haza, közülük 58-an vesztették életüket a második világháborúban. Az áldozatokhoz számíthatjuk azt a féltucatnyi elhurcolt falubelit, akik a hazatérésük után hetekkel-hónapokkal haltak meg a gulagon szerzett testi és lelki gyötrelmeik, betegségeik következtében.
A deportálás után több mint fél évvel a Beregszászon székelő járási szovjet hatóság 1945. július 2-án szigorúan titkos iratban utasította a községi hatóságokat, hogy „...a hadifogolytáborban tartózkodó kárpát-ukrajnai illetőségűek névsora 2 nap alatt és 2 példányban futárokkal beküldessék a beregszászi körzeti Népbizottsághoz. A névsorokhoz kapcsolják a következő adatokat: születési hely és dátum, az illetőség és a láger helye, amelyben tartózkodik.” A gáti helyhatóság – elnöke ekkor Jurij Kampo (Kampó György), titkára Kozák András – július 4-én összeállított listája szerint ekkor 260 férfi tartózkodott a községen kívül. Közülük 157 személyt – akik 1894–1926 között születtek – vittek el civilként malenkij robotra. A magyar honvédségbe sorozott – már említett – 103 gáti lakos hollétéről, sorsáról a dokumentumban nincs szó. A lágerek neve többeknél pontatlanul szerepel, másoknál fel sem tüntették. Ez utóbbi azt bizonyítja, hogy a családtagok egy része még ekkor sem tudta, melyik gulagra hurcolták hozzátartozóját. 1945 júliusában az összesített beregszászi járási listán 38 magyar településről 13 605 rab nevét sorolták fel.
A helyi magyarság 1944 novemberi tragédiája volt az is, hogy a deportálás hatására félelmükben sokan szlováknak és ukránnak vallották magukat, illetve íratták be családtagjaikat, holott ezeket a nyelveket még csak nem is beszélték. A tragédia után csak négy és fél évtizeddel később, 1989. november 26-án állíthatott a KMKSZ helyi szervezete kopjafát a gáti temetőben a faluból a gulagra hurcolt áldozatoknak. Ugyanitt egy év múlva, 1990. november 23-án a községből a megtorlás idején elpusztult-elpusztított lakosainak a nevét felvésve, emlékművet emeltek a második világháború és a sztálini diktatúra áldozatainak, ahol minden év novemberében megemlékezést tartanak.
A kárpátaljai magyarság elhurcolásával egy időben, 1944. november 19-én megalakították Kárpát-Ukrajna Kommunista Pártját, amely határozatot fogadott el Kárpát-Ukrajna újraegyesítéséről Szovjet-Ukrajnával.
Kárpátalja történelme során soha nem tartozott a mai Ukrajnához, még határos sem volt azzal. Egy hét múlva, november 26-án Munkácson, a városi moziban az NKDV felfegyverzett osztagának jelenlétében mégis összeült az előző napokban sebtében megszervezett kárpátaljai népi bizottságok 663 küldöttje, akik határozatban kimondták Kárpátontúli Ukrajna újraegyesülését Szovjet-Ukrajnával.
Aki az újraegyesülési határozat ellen szót mert emelni, mint például doktor Orosz Vaszil tanár, azt a tanácskozás szünetében eltüntették. Úgy menekült meg, hogy kollégái és barátai addig nem voltak hajlandók az ülésen tovább részt venni, amíg a tanár újra meg nem jelent közöttük.
A magyar-, a román- és a németlakta településekről azért sem jelenhettek meg küldöttek, mert a gulagra hurcolták a férfilakosságot, illetve háborúban vagy hadifogságban voltak. A munkácsi ülés előtti napokban a hatóságok faluról falura aláírásokat gyűjtöttek azzal az ürüggyel, a helyiek akarják-e, hogy férjük, fiúk hazajöjjön a lágerből. Mindenki igenlően aláírta az íveket. Később kiderült: az embereket kegyetlenül becsapták, mert azt íratták alá velük, hogy kérik Kárpátalja újraegyesülését Ukrajnával. A csalás akkor derült, amikor a névsorokkal teli íveket kiállították az ungvári múzeumban, és a gáti, s a szomszédos derceni magyarok felismerték aláírásaikat.
A Munkácson kiadott manifesztum azt is leszögezte: „a magyarok az ukránok ősi ellenségei”. Kárpátalján az állami szervek ezt a kitételt a mai napig nem hatálytalanították, most is érvényben van. Így a gulagra hurcolt áldozatokat sem rehabilitálták. Ennek szellemében ma is születnek történelmi művek, amelyek Kárpátalja magyarországi éveit, az 1938/1939–1944 közötti esztendőket a fasiszta iga korszakának minősítik. Ezek sorába tartozik a Kniga pamjati Ukrainii című kiadvány, amely a magyar fasiszták ellen küzdő kommunista hazafiaknak állít emléket.
Mint írtuk, Gáton a két világháború között erős volt a Csehszlovák Kommunista Párt befolyása, ezért nem véletlen, hogy a faluból – az emlékkönyv szerint – hárman, Iczkovics Tibor és Lengyel Mihály a Szovjetunióban alakult 1. csehszlovák hadtestbe jelentkeztek, Hajnali János pedig a Vörös Hadseregbe állt önkéntes közkatonaként. Mindhárman meghaltak a harcokban. A helyiek emlékezete szerint viszont ketten-ketten – Heé Mihály, Kacsó Gyula, illetve Tkács János, Harsányi Béla – álltak be önkéntesként a csehszlovák, illetve szovjet hadseregbe, közülük Tkács a fronton az életét vesztette. A világháború után a szovjet hatóságok Beregszászon és a hozzá tartozó járásban tizenegy hősi emlékművet létesítettek – az egyiket Gáton – az elesett felszabadítóknak. A művelődési ház előtt egy két méternél magasabb, faragott oszlopra – melynek tetején vörös csillagot helyeztek el – két dátumot írtak: 1941–1945. Az elmúlt években a feliratot és a csillagot eltávolították a kőről.

Kárpátalja szovjet megszállása után, 1944 novemberében elhurcoltak kopjafája a gáti temetőben

A második világháború és a szovjet lágerek áldozatainak emlékműve a temetőben

Az emlékmű központi táblája

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT