Két város közt, félúton

Teljes szövegű keresés

Két város közt, félúton
A megszálló hatóságok már 1944 október végétől megkezdték az új helyi hatalom kiépítését a faluban. A község vezetőivé elsősorban a cseh hatóságok által betelepített, megbízható, kommunista érzelmű ruszinokat – akiknek hivatalosan ekkortól ukránnak kellett magukat vallaniuk – nevezték ki. A közigazgatásban bevezették az orosz és az ukrán nyelvet, a magyar nyelv használatát gyakorlatilag csak a magánéletben engedélyezték. A fizetőeszköz azonban 1945. november 15-ig a szovjet pénz, a rubel-kopejka bevezetéséig a pengő-fillér maradt. Ezután egy rövid ideig átszámítási kulcs szerint – két pengő = egy rubel – fizettek. 1949-re a szovjet hatóságok Gáton is befejezték a falu életének szocialista átalakítását, az általános kollektivizálást. A magyar férfilakosság elhurcolása után, a megszállás első éveiben a szovjet hatóságok az 1925 és 1930 közötti években született, akkor tizenöt-húsz éves fiúkat úgynevezett fezeóra kötelezték. A szakmunkásképző intézeti tanulást is jelentő munkára a hatóságok falunkból is sok fiatalt Ukrajnába, a donyeci szénmedencébe, Dombaszra rendeltek dolgozni, és csak évek múlva engedték haza őket. A környező falvakban élőkhöz hasonlóan a gáti fiataloknak is Beregszászon kellett jelentkezniük. Ha nem tettek eleget a fezeóra való sorozásnak, éjszaka a rendőrség hurcolta el őket a lakásukról. Az 1940-es évek második felében emiatt sok helybeli ifjú hosszú hónapokig bujdosott – köztük Kovács Emil (Kovács Vilmos író testvére), Bak Viktor későbbi középiskolai tanár, helyi adatközlőink és mások –, és hárman-négyen összebeszélve a szomszédos házak padlásán aludtak. Zsigmond nevű, betegeskedő társuk nem tette ezt, a legtöbbször őt is elvitték, de egészségi állapota miatt mindig hazaengedték. Ha egy sorozáskor Gátról két fiatal megjelenését írták elő, akkor az előbbi fiú megjelenésével a hatóságok ötven százalékig teljesítettnek tekintették a bevonulási plánt, vagyis a tervet, és egy ideig nyugton hagyták a gáti ifjakat.
A szovjet népek nagy családjában a kárpátaljai magyarság, bár a terület sík vidéki részén mindenkor abszolút többségben élt, 1945 és 1991 között – miként ma sem – nem élvezte az önállóság, az autonómia egyetlen formáját sem. Hivatalosan szabadságban és boldogságban élt, gyakorlatilag azonban csak retorikai szinten volt szabad. Helyzete és körülményei a valóságban kettős elnyomást jelentettek: egyrészt felülről, a szovjethatalom által mindenkor és mindenhol megjelenített, a rendszer lényegét adó diktatúrát; másrészt alsóbb szinten és más módon a helyi ukrán párt- és állami aparatcsikgarnitúra hatalmi fölényét is mindennaposan el kellett szenvednie magyarságáért. Az 1970–1980-as évek fordulójától javult valamelyest helyzete. Néhány, a kommunista rendszert hűségesen kiszolgáló janicsár magyart neveztek a döntően magyar lakta beregszászi járás egyes vezető tisztségeire, de a hatalom nemzetiségi kérdésben tett engedményei csak látszólagosak voltak. Csak 1989. február 26-án alakulhatott meg Ungváron a magyarság első szabad érdekképviseleti szervezete, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a KMKSZ. Március közepén már Gáton is mozgolódtak, a helyi szervezet létrehozásának egyik kezdeményezője Czébely Lajos, aki a KMKSZ Beregszászban tartott első választmányi ülése után Kovács Emillel vitatta meg az ügyet. Elhatározásukban erősítette a szervezőket az anyaország figyelme a kárpátaljai magyarság iránt, s az is, hogy annak akkori első számú vezetője, Grósz Károly (1930–1996) pártfőtitkár április első napjaiban látogatást tett Ungváron, Munkácson és Beregszászon.
A KMKSZ helyi, gáti alapszervezete az ungvári, megyei zászlóbontás után két és fél hónap múlva, május 15-én alakult meg, 187 taggal. Elnökének Kacsó Zoltánt választották. Az alakulás után a KMKSZ gáti szervezete – elsősorban Kovács Emil középiskolai igazgató vezetésével – védnökséget vállalt a község magyar anyanyelvi intézményei felett, valamint részt kért a legsürgetőbb gondok megoldásából.
A kolhoz megalakulása előtt, a XX. század derekán Gát földterülete 1620 hektár volt, ebből szántó 1020, legelő 380, erdő 135, kaszáló 250, szőlő 42 hektár. A falu állatállománya: szarvasmarha 1550, ebből tehén 350, ökör 85, ló 110. A faluban öt cséplőgép működött. A szovjet hadvezérről, Szemjon M. Bugyonnij (1883–1973) marsallról még életében elnevezett kolhozt itt 1948-ban néhány nincstelen alakította. Már az előző évben a falu valamenynyi földművelőjét kötelezték a közös gazdaságba való belépésre. Az emberek vonakodtak, meggyőzésükre és elrettentésükre K. Jaró Gyulát, a község leggazdagabb parasztját – aki egyébként röviddel korábban térhetett csak haza a malenkij robotról, többévi kényszermunka után a szibériai gulagról –, huszonöt évre, s újra kényszermunkára ítélték.
Ezt követően felsőbb parancsra a kolhozba nem lépett gazdákat Gáton is kuláklistán bélyegezték meg, és megnyomorító adóösszegeket és beszolgáltatási kötelezéseket róttak ki rájuk. A termőföldek tagosításával eredményes gazdálkodásukat is igyekeztek lehetetlenné tenni, mert egymástól távol a határban rossz minőségű szántókat, legelőket jelöltek ki számukra.
A szovjet hatóságok évekkel a kolhoz létrejötte előtt, már 1945-től súlyos terménybeszolgáltatási és adóterheket róttak ki a gáti gazdákra. A kötelezettségek teljesítése azért volt különösen nehéz, mert a férfialakosságot kényszermunkatáborokba hurcolták, és a földet az asszonyoknak, lányoknak, gyerekeknek és az öregeknek kellett megművelniük. A szovjet mintára szervezett kolhoz összes földterülete a megalakuláskor – 1948-ban – 1320 hektár volt, ebből szántó 810, legelő 320, szőlő 42, erdő 36 hektár. Az újonnan szervezett mezőgazdasági üzemnek az állam két kombájnt és három vetőgépet juttatott. A közös gazdaságot később kisebb, korábban a gróf Schönborn-Buchheim család tulajdonában álló és elkobzott földterületekkel is gyarapították. A nyárasgorondi termőföldek nagyobb részét a gáti kolhozhoz csatolták, a csikósgorondi területen pedig úgynevezett tenyészállat-fejlesztő központot hoztak létre. Ez utóbbit később átszervezték, jelenleg sertéstenyésztéssel és takarmánytermesztéssel foglalkozik.
A Gáthoz tartozó előbbi két tanyaközpont állapota 1944 után fokozatosan romlott, mert az itt lakóknak mind kevesebb lehetőségük maradt korábbi életvitelük folytatására. Csikós és Nyáras földjeit 1945-ben kiosztották a környező falvak szegény sorsú lakói között. Keveset könnyített a helyzetükön, mert nem voltak mezőgazdasági eszközeik a megművelésére. A nyárasi tanyáról az elmúlt évtizedekben a családok elköltöztek, mára az épületek is összedőltek. Az 1990-es évek közepétől Csikósgorond is mindinkább visszafejlődik, előbb-utóbb az előbbi tanyaközpont sorsára jut. Mindkét külterületi lakott helyen a XX. század közepéig egy-egy szép kastély állt, amelyeket 1945 után egy ideig kultúrházként használtak az ott lakók. Napjainkra mindkettő romba dőlt, a nyárasinak már a helyét sem lehet felfedezni, használható építőanyagát elhordták.
Az 1991. évi impériumváltozás után a kolhozt átszervezték, napjainkban Kárpáti Állami Tenyészüzem néven működik, ahol a mezőgazdasági termelés mellett elsősorban kárpáti borzderes fajta tehenek szaporításával foglalkoztak. 1997 nyarán a gazdaság összterülete 3014 hektár volt, ebből szántó 2184, legelő 450, kaszáló 380 hektár. A tenyészüzem az 1990-es évek közepén még átlagosan 340, idénymunka idején négyszáz embert foglalkoztatott. Dolgozói fizetésük egy részét napraforgóolajban és más termékben kapták és kapják, mert a tenyészüzem mindig szűkölködik készpénzben.
A gáti gazdaságnak több évtizede fő ágazata az állattenyésztés, de az állatállománya csökken, s a hajdaninak alig egyötödét teszi ki, szarvasmarhából mindössze 285, ebből tehén 165, anyajuhból 840-et, lóból 22-t tartanak. A közös gazdaság viszonylag jelentős gépparkot üzemeltethetne – 32 traktor, 18 tehergépkocsi, kilenc gabona-, illetve nyolc silókombájn, hét vetőgép –, de ezeknek az eszközöknek a nagy része elavult, működésképtelen. Gáton évről évre több száz hektár szántóföld marad parlagon.
A mezőgazdaság szocialista átszervezésekor a szinte kizárólag paraszti foglalkozású falusiakat megfosztották legfontosabb tulajdonuktól, szántóiktól, legelőiktől, gyümölcsöseiktől. Összesen 160 hektár – családonként legfeljebb fél hektár – háztáji föld maradhatott a kezükben, amely azonban csak a porták udvarát és kertjét jelentette. Az elmúlt évtizedekben emiatt is csökkent a község állatállománya, nemcsak a közösben, jelentősen megnehezítve ezzel a falu lakosságának élelmiszerekkel való korábbi, nagymértékű önellátását a háztáji gazdaságokból.
A községi tanács az elmúlt években úgy igyekezett segíteni a bajokon, hogy a gazdák korábban néhány száz négyzetméteres háztáji földterületét átlagban hetven árra, illetve egy hektárra egészítette ki. Így a falu lakói – foglalkozásuktól függetlenül – ma már megtermelik a családok számára szükséges élelmicikkek nagy részét.
Az 1990-es évek közepén Ukrajnában megkezdett igen lassú ütemű privatizáció csak az elmúlt esztendőben, 2000-ben tette lehetővé, hogy a gátiak hajdani földtulajdonuk egy részének ismét a birtokába jussanak. Napjainkban a korábbinak már több mint ötszörösét, összesen 836 hektár földet művelnek itt az egyéni gazdák tizennégy traktorral, illetve százöt lóval. Jelentősen nőtt az állatállomány, szarvasmarhából például már 345 darabot tartanak, ebből 260 darab tejelő tehén. Ennek többszöröse a sertéseké, a baromfiaké pedig több ezer. Számtalan nehézséggel öt egyéni farmergazdaság működik a faluban, összesen 35 hektár földterületen.
A Kárpát-medencei alföld északkeleti peremén fekvő Gátra soha nem települt jelentős ipar. Az 1920-as évektől működött a községben egy malom – kezdetben vízerő segítségével –, amelyet új tulajdonosa, Moravec János villanymeghajtásúvá alakíttatott át. Kárpátalja szovjet megszállása után, az 1940-es évek közepén természetesen államosították. Igen jó minőségű lisztet őrölt, a szomszédos falvak gazdaságai is idehordták gabonájukat. A malom három éve leállt, épülete és berendezése pusztul. Az 1970-es évek elején Kovács Vilmos A nagy valóság című írása említte, hogy ekkor egy százötven munkást, főként nőket foglalkoztató varroda működött a faluban. Közben, 1993-ban ukrán-magyar vegyes vállalkozásban pékséget létesítettek a községben, amely napjainkban mintegy harminc embernek ad munkát. Szintén ebben az évben alakult Gáton a Mérce Kft. a tagok összeadott alaptőkéjéből, amelyet mezőgazdasági gépek, járművek vásárlására fordítottak. Arra számítottak, hogy fuvarozással, a falubeliek megrendelésére szántással, vetéssel, betakarítással juttatják keresethez a kft. huszonöt dolgozóját. Kezdetben az akkori üzemanyagárakkal még kifizetődött a szállítás és bérmunka, napjainkban egyre kevésbé. A társaság több ágazatban igyekszik megkapaszkodni, több-kevesebb sikerrel.
A szovjet korszakban néhány új közintézmény épült a községben: 1977-ben a hatszáz személyes művelődési ház, a régi elemi helyett 1980-ban a középiskola. 1989-ben adták át a száznegyven gyermeket foglalkoztató magyar tannyelvű óvodát négy csoporttal, mely napjainkra kettőre csökkent. A falunak ma önálló postahivatala, takarékpénztára van. A tanács hosszú évek óta anyagi gondokkal küszködik, alig van pénze fejlesztésekre. Többször előfordult, hogy a közintézmények – az óvoda, a középiskola, a művelődési ház, a tanácsháza – villanyszámláját sem tudta kifizetni, ezért a szolgáltató időlegesen kikapcsolta az áramot.
A magyarlakta kárpátaljai Tiszahát Magyarországgal való újraegyesülése utáni évben – 1939-ben – nyitották meg Gáton az első orvosi rendelőt, amely a környező falvak lakóinak az egészségügyi ellátását is megoldotta. A falu első körorvosa doktor Krammer Lajos, akit emberségéért mindenki becsült és szeretett. A jeles szakorvos 1944 végén, az oroszok bejövetelekor elköltözött, ezután a faluban évekig nem működött rendelő. 1958-ban a településen egy tizenhat ágyas kórházat nyitottak, ahol a következő években az alábbi orvosok gyógyították a betegeket: Pancó István, Gerzánics József, Fábián István. E községi kórház sem töltötte be azt a szerepet, amelyet a közegészségügyi hatóságok elvártak tőle, ezért évek múlva bezárták. A faluban napjainkban gyógyszertár és orvosi rendelő – miként itt nevezik: ambuláns betegellátó – működik. Gát orvosa jelenleg doktor Bak Olga. A fogorvos minden második napon fogadja a betegeket.
Az 1980-as évekre Gát a döntően magyarlakta beregszászi járás egyik fontos településévé fejlődött – természetesen az akkori szovjet viszonyok között –, átlagos életviszonyakkal. A városi rangú járási székhely Beregszászon kívül egyetlen nagyközség – Bátyú – és 42 falu feküdt a területen. Gát akkor a hét legnépesebb, 2500 és 3500 lakos közötti község egyike – 1988-ban népessége 3025 fő –, és kárpátaljai viszonylatban nagy, azaz népes településnek számított. Az 1990-es évek legelején 810 lakóházában mintegy kilencszáz, 1997-ben már 945 család élt, ez időben már a járás harmadik legnagyobb lélekszámú községe.
Az 1980-as években – csakúgy, mint a kárpátaljai magyarság zöménél – már a kétgyermekes családmodell volt a jellemző a faluban. 1976-ban hatvan gyermek született, de már ekkor is kevés famíliában vállaltak három gyermeket, az ennél több utód pedig ritkaságnak számított. 1998-ban már csak 32 gyermek született. 1976-ban Gáton 36, két évtized múlva, 1998-ban mindössze 21 esküvőt tartottak a faluban. Közben az 1991. évi adatok szerint Kárpátalján a születések aránya 16, a gyermekhalandóság 12,8, a halálozási mutató 9,4 ezrelék volt. Ekkor a családoknak már több mint a felében csak egy gyermek született, kettőnél több gyermeket a famíliák mindössze 6,6 százalékában neveltek.
Napjainkban a fiatal házasok többsége Gáton is csak egy gyermeket vállal, de még a kettő sem ritka. A községben is sok az olyan huszonéves legény és lány, aki évek óta keresi élete párját. Egy évtizede – miként a kárpátaljai magyarság valamennyi településén – évente többször temetnek, mint keresztelnek. A község népessége mindennek ellenére változatlanul döntően magyar. 1999-ben összlakossága 3350 fő, ebből 2810 magyar (83,88 százalék), 195 ruszin-ukrán (5,82 százalék), 325 cigány (9,70 százalék) és hat orosz nemzetiségű. Az ukrán statisztika a cigányokat külön nemzetiségnek számítja, de – miként Kárpátalja sík vidéki területén – szinte kivétel nélkül magyar anyanyelvűnek vallják magukat. A népességszám visszaesésének egyik – imént említett – oka a házasságkötések számának csökkenése, de a kedvezőtlen demográfiai folyamatokhoz ennél döntőbben járul hozzá a katasztrofális gazdasági helyzet, a munkanélküliség magas aránya – mely a magyarság által lakott sík vidéken a becslések szerint eléri az ukrán hivatalos statisztikai adatok több mint tízszeresét, a hetven-nyolcvan (!) százalékot –, valamint az életszínvonal drasztikus csökkenése. Gáton is – miként a többi kárpátaljai magyarlakta településen – érzékelhető a kivándorlás, de szerencsére nem vált tömegessé. Azt tapasztalják ugyanis, hogy az országhatár szomszédos oldalán lévő, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei falvakban sem sokkal könnyebb az élet.
1988-ban a falu 3025 lakosa közül 1725-en voltak munkaképes korúak és töltöttek be valamilyen állást. Felerészben a helyi mezőgazdasági nagyüzemben, illetve közintézményekben, a másik hányaduk a Beregszászon és Munkácson működő építőipari, fafeldolgozó vállalatoknál talált kereseti lehetőséget. Akkoriban reggelente öt autóbusz szállította a gátiakat a két város gyáraiba, intézményeibe dolgozni. Napjainkban azokban lehetetlen álláshoz jutni. Jelenleg a falu ezerkilencszáz keresőképes lakosa közül csak négyszáznak (21 százalék!) van állandó munkahelye. A vállalati, üzemi kényszerszabadságolás most már hosszú éveket számlál.
Számos gáti lakos vállal rendszeresen munkát Magyarországon, de áttelepülni nem akarnak. A kishatárforgalmi igazolvánnyal az államhatár átlépése – a közismert nehézségek és gyakran kriminális körülmények ellenére – viszonylag könnyen megoldható. A közeli átkelő – Asztély-Beregsurány – révén több gáti lakos is cserekereskedelemmel igyekszik némi jövedelemhez jutni, elsősorban Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Néhányan az Avon kozmetikumokat terjesztik, ami szintén hoz némi pénzt a konyhára. Sokan tavasztól őszig Ukrajna belső, keleti területein végeznek mezőgazdasági idénymunkát, mások Szlovákiában, Magyar-, illetve Csehország, valamint a FÁK-államok építkezésein dolgoznak. A középiskolát végzett fiatalok egy része csak azért tanul tovább, mert így néhány évvel később kell állást keresniük, bár diplomásként is nehéz elhelyezkedni Kárpátalján.
A szovjet korszak utolsó évtizede, az 1970–1980-as évek óta új közintézmények nem épültek a faluban. Az 1970-es évek elején emelt kétszintes áruházat az üzemeltető Makkosjánosi Fogyasztási Szövetkezet az 1990-es évek elején bezárta. Hiába kérte a gáti tanács, adja bérbe helyi vállalkozóknak, hiszen mégsem járja, hogy például egy tűkészlet megvásárlásáért kilométereket kelljen utazni. A tulajdonos azonban megfizethetetlen bérleti díjat kér, így csak idő kérdése, mikor válik teljesen használhatatlanná maga az épület is.
A falu közellátásról jelenleg két-két élelmiszer-, illetve pékárubolt gondoskodik, illetve gondoskodna, ha lenne elegendő mennyiségű és minőségű árucikke. Az elmúlt években a hiány pótlására sajátos rendszeres piac alakult ki a Gát központjában, ahol elsősorban Magyarországról és Szlovákiából származó termékeket kínálnak a határ menti cserekereskedelemmel foglalkozó magánszemélyek. A településen ezenkívül egy fodrászüzlet dolgozik, valamint több szabó és cipész magánkisiparos tevékenykedik.
A vendéglátóhelyek száma három, de a lakosság általános elszegényedése miatt alacsony a forgalmuk. Évszázadokig messze földön híres fogadóként működött a kőből épült Veres kocsma, amely a helyi emlékezet szerint hajdan veres színűre festett falaitól kapta a nevét. A vendéglátóhelyet – mely a csehek, majd a magyarok alatt az Ackermann család tulajdonában volt – az 1960-as években bezárták, és két család lakásává alakították át. Az épület külső formája nem változott, de jellegzetes vörös homlokzatát átfestették más színűre, és konyhakertet, szőlőlugast alakítottak ki előtte. A gáti életviszonyokat jelzi, hogy napjainkban 3380 kerékpárt és mindössze 265 személygépkocsit használnak a faluban.
A község leghosszabb utcáján, a Fő úton – mely a Beregszászt és Munkácsot összekötő országúttal azonos – kívül a mellékutcák igen rossz állapotban vannak, a tavaszi és az őszi esőzések idején, valamint télen szinte járhatatlanok. Megjavításukkal anyagiak híján sem a községi tanács, sem a beregszászi járási útkarbantartó vállalat nem törődik. Gáton nem épült ki gázvezeték-hálózat az elmúlt évtizedekben, pedig egy nagynyomású vezeték néhány száz méterre húzódik a falu mellett. A községi tanács most abban reménykedik, hogy a 2001. évben sikerül egy leágazást kiküzdenie. A településen vezetékes vízhálózat sincs, a lakosság a saját ásott és fúrt kútjaiból nyeri a vizet. Ebből következik, hogy napirendre sem került a csatornahálózat kiépítése. Pénzhiány miatt hosszú évek óta a középületek felújítására sincs lehetőség, állaguk évről évre romlik. Csak a postahivatalt korszerűsítették 1999-ben a beregszászi járási postavállalat költségvetéséből, amelyhez a gáti tanács üres helyiségek átadásával járult hozzá. A régiekből ugyanis a hivatalnak ki kellett költöznie. Ennek ellenére a szolgáltatás egyetlen napig nem szünetelt a faluban, ahol jelenleg Élész Valéria a postamester.

Idősebb Bak Viktor (1901–1966) kolhoztag az 1950-es években. Vesszőjéről és leveléről százféle szőlőfajtát tudott meghatározni

Jellegzetes gáti parasztudvar

Gazdája, Bíró Király Viktor 2001 márciusában halt meg, 83 évesen

 

A negyedszázada emelt művelődési ház hosszú idő óta felújítás alatt áll. Falán a hajdani építését hirdető, kétnyelvű emléktábla

Kenyérbolt a Fő utcán

Élelmiszerbolt a Fő utcán, előtte autóbuszmegálló

A hajdani, évszázadokon át messze földön híres Veres kocsma

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT