Gát Összefoglaló

Teljes szövegű keresés

Gát
Összefoglaló
A hajdani Szernye-mocsár – más néven Gáti-tó – nyugati szélén, a Munkács-Beregszász közötti országút felénél található az Árpád-kori eredetű település: Gát község. A létét mindig meghatározó tó – stagnum – először 1272-ben említtetik, V. István király adománylevelében. Partja feltehetően már jóval korábbi időkben lakott, hiszen a láp körül számos, az előző századokból származó régészeti leletet tártak fel. Kőszekercék, harci eszközök, különféle használati tárgyak, ékszerek, hamvvedrek bizonyítják, hogy a mai falu területén vagy közvetlen környékén már a magyar honfoglalás előtti századokban, évezredekben emberek laktak. A mocsári halászat, a vadászat és a gyűjtögetés adta megélhetésüket, és a táj ősrengetegének fájából építették házaikat, készítettek sövényeket, hogy saját magukat és háziállataikat megóvják a ragadozó vadaktól. Háborús időkben a láp adott menedéket az itt élő embereknek.
Az 1374. évi beregszászvégardói határjárásról szóló oklevél Gát (Gaath) falut már, mint a (Makkos)Jánosival szomszédos és határos települést említi. Neve a „gát” (töltés) főnévből keletkezett, valaha a mocsaras helyeken áthaladó utakat is gátnak nevezték. A község – feltehetően – az Árpád-kor derekától a munkácsi várhoz, illetve annak uradalmához tartozott. Sorsa hosszú évszázadokon át, az 1940-es évek közepéig összefonódott a domíniuméval.
A XVI. században a falu különösen sokat szenvedett az átvonuló ellenséges hadaktól, az 1552. évi adóösszeírás szerint például teljesen elpusztult. A település hamarosan újjáéledt, majd lakói református hitre tértek, ekkor már saját papja volt a gyülekezetnek. Vallásukat 1681-től gyakorolhatták szabadon, 1750-ben a pesti királyi Helytartótanácstól kaptak engedélyt egy fatemplom felépítésére. Ennek helyébe 1828-ban kőből emeltek istenházát, amelyet hat év múlva szenteltek fel. A református egyházközség anyakönyve 1779-től kezdődik. A falunak 1796-ban már tanítója volt, elöljárósága 1874-ben tágas községi iskolát épített.
Gát határának földje nagyrészt rossz minőségű, sok legelővel, kaszálóval. Az 1920-1930-as években már nem tudta eltartani a falu népét. A nincstelen, illetve a kevés földű parasztok napszámba jártak a beregszászi szőlőhegyekre és a környező pusztákra, tanyákra. Közben az 1920. évi trianoni békeszerződéssel – Kárpátaljával együtt – Gátat is Csehszlovákiához csatolták. Az új impérium a színmagyar lakosság etnikai megbontására tizenhárom ruszin családot telepített be, akiket földjuttatással, állami házépítéssel és hosszú lejáratú kölcsönnel módos gazdává tettek. A helyi magyarság öntevékeny kulturális élettel igyekezett megőrizni anyanyelvét, ápolni nemzeti tudatát, hagyományait. Színjátszó csoport, könyvtár, önkéntes tűzoltó-egyesület alakult, az utóbbi is kivette részét a közművelődésből.
Az 1938. november 2-i bécsi döntéssel Kárpátalja déli, magyarlakta, tiszaháti sávjával együtt e település is újra egyesült Magyarországgal. A következő években megnőtt az iskoláztatás igénye a faluban, a helyi fiatalok bejáró diákként polgári, illetve kereskedelmi iskolákban, gimnáziumokban tanultak Munkácson és Beregszászon. A magyar állam – a háborús nehézségek ellenére – e faluban is takaros ONCSA-házakat épített a szegény sorsú családok számára.
Kárpátaljával együtt 1944 októberében a községet is megszállta a szovjet hadsereg, novemberben a kárpátaljai magyarság deportálása keretében Gátról is elhurcolták a férfiakat, akik közül ötvenegyen a gulagon pusztultak el embertelen körülmények között. A görög katolikus ruszinokat (ruténeket) hatósági intézkedéssel – miként Kárpátalja-szerte – e településen is ukránoknak nyilvánították, így nem estek áldozatul a megtorlásnak. Sőt a község új vezetői is közülük kerültek ki. A hatóságok megkezdték a közigazgatás átszervezését, a magyarság intézményeinek felszámolását. Hivatalossá tették az orosz, illetve az ukrán nyelvet, s 1949-re befejezték a teljes körű államosítást és a kolhozosítást. A helyi magyar iskolában orosz és ukrán tannyelvű osztályokat indítottak. Csak húsz esztendő múlva engedélyezték a magyar nyelvű középiskola megnyitását.
Egy évtizede már Gáton is – miként a kárpátaljai magyarság valamennyi településén – évente többször temetnek, mint keresztelnek. A faluban 1983-ban 45-en haltak meg (tizenöt ezrelék), a legkevesebben – 24-en – 1987-ben (nyolc ezrelék). Az évtized nyolc esztendejének halálozási adatsora a fenti két éven kívül, 1982: 28, 1984: 27, 1985: 31, 1986: 32, 1988: 25 fő. A népességszám csökkenésének egyik oka a házasságkötések számának csökkenése. A kedvezőtlen demográfiai folyamatokhoz az előbbinél döntőbben járul hozzá a katasztrofális gazdasági helyzet, az életszínvonalnak egy évtizede tartó, drasztikus csökkenése. S különösen az a tény, hogy a faluban a lakosság nagy része már az 1990-es évek közepétől munkanélkülivé vált, amelyből a jelenleg folyó földprivatizáció várhatóan csak részben hoz kiutat. Az állástalanok aránya igen magas, jelenleg a falu ezerkilencszáz keresőképes lakosa közül csak négyszáznak (21 százalékának!) van állandó munkahelye.
Az elmúlt több mint egy évszázadban betelepített ruszinok leszármazottai már kisebb közösséget alkotnak, ezért napjainkban Gát község már vegyes lakosságúnak tekinthető. Az elmúlt évtizedekben a helyi ukrán nemzetiségűek többnyire vezető szerepet töltöttek be, így a számarányuknál mindig nagyobb mértékben hatottak a falu életére. A település népessége 1999-ben 3012 fő (95 százaléka magyar) volt, az 1920-as években a betelepített ruszinok (ukránok) leszármazottainak, valamint az azóta hatósági ösztönzésre beköltözöttek száma jelenleg másfélszázra tehető a faluban.
Gát legjelesebb szülötte Kovács Vilmos (1927-1977) költő és író, akinek Holnap is élünk című regénye a kárpátaljai és az egyetemes magyar irodalom fontos értéke. A három és fél évtizeddel ezelőtti teljesítményt azóta sem tudták meghaladni az ottani alkotók, nem született a regény színvonalához mérhető alkotás a kommunizmus összeomlása óta eltelt időszakban sem. A pártszervek és a hatóságok két évig akadályozták a mű kiadását, amely 1965-ben megjelent, de hamarosan betiltották. A regény a kárpátaljai magyarság 1944 utáni sorsának napjainkig a leghitelesebb ábrázolása. Az 1960-as évek végétől Kovács Vilmosnak döntő szerepe volt a Forrás Stúdió keretében tevékenykedő fiatal írónemzedék nevelésében, támogatásában. Az író a kárpátaljai magyarság nemzetiségi jogainak a csorbítása ellen is fellépett.
Szintén Gáton látta meg a napvilágot Cipola Gizella (1945), a Kijevi Állami Operaház magánénekese, a nemzetközi Glinka Díj egyik nyertese. A Japánban hagyományosan rendezett Giacomo Puccini nemzetközi énekversenyek egyikén, 1976-ban elnyerte a Pillangókisasszony címet. A világ sok országában szerepelt, és számos kitüntetés birtokosa.
Az elmúlt csaknem egy évezredben a falu históriája folytonos megpróbáltatások, pusztulások és újrakezdések története. Így van ez napjainkban is, amikor megint csak a remény élteti a talpra állást, a lelki-szellemi feltámadást.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT