Falu a lápon

Teljes szövegű keresés

Falu a lápon
Gát község legősibb része dombos helyen, a Szegen épült, a Mérce-patak bal partján, amelyet hajdan a falu felett mintegy két kilométerre beleömlő folyócskáról Fekete-víznek is neveztek. A Mérce jobb oldala újonnan települt. A helységet lakosai az előbbiek alapján napjainkban is két részre osztják: a legalább nyolc évszázada megült részt, a Mérce bal parti részét Falunak mondják, mely dombon feküdt, és így soha nem veszélyeztette a Szernye-mocsár áradása. Az újabban betelepült lapos területet Újvégnek nevezik.
Fél évszázaddal ezelőtt az elkülönülés a jelenleginél sokkal érzékelhetőbb volt, a két településrész lakói közötti gyakori ellenségeskedésben – perpatvarokban, sőt verekedésekben – is megnyilvánult. Ha egy legény este az Újvégből a Nagyhídon át – így nevezik a Mérce-patakon átívelő hidat – a Faluba ment, ritkán fordult elő, hogy nem verték meg – egyébként minden különösebb ok nélkül. Az Újvégben lakó legényeknek különösen nem volt ajánlatos a Faluban élő lányoknak udvarolni, de így volt ez fordítva is, az oda való legények sem szemelhettek ki maguknak az Újvégből lányt az elpáholás veszélye nélkül. Régen sok gáti legény kényszerült futásra a megveretés elől. Ennek kockázata csak akkor szűnt meg, ha a udvarlás komolyra fordult, és a fiatalok már az eljegyzésről beszéltek.
Gát falu az egyikkárpátaljai kistáj, a Beregi-Tiszahát (más nevén Beregi-sík) központi részén fekszik, amelynek peremsüllyedéke a Szernye-mocsár már lecsapolt területe. A község – a korábbi évszázadokhoz képest számottevő – XVIII–XIX. századi fejlődését, lakosságának gyors gyarapodását elsősorban annak köszönhette, hogy az Alföld peremén kialakuló úgynevezett vásár-városvonal – Ungvár–Munkács–Beregszász–Nagyszőlős – mentén helyezkedett el, amelynek egyes állomásai már ez időben is a vidék legjelentősebb forgalomgyűjtő- és elosztópontjai voltak. A hagyományos árucsere mellett ezek a városok fontos fejlesztő szerepet töltöttek be, amelyek a környezetükben fekvő falvak százait is – különösen a XIX. században – mozgásba hozták. Ezzel a vonzáskörzetükhoz tartozó ungi, beregi és ugocsai Hegyalja tájait a tágabb világhoz képest fejlettebb területsávvá tették.
Az 1828. évből ismert adatok szerint Munkács piacához a környék falvainak összesen 101 662, Beregszászhoz 106 491 lakosa kötődött. Beregszászból Munkács felé és vissza – Gáton át –, már 1840-től elsőrendűvé minősített kereskedelmi és fő postaút húzódott. Naponta járt postakocsi, utas, és leveleket, poggyászt szállítottak. (Ez az útszakasz 1850-ben már állami kezelésbe került.) Gátnak 1848-ban 653 lakosa volt, és a település fontos közlekedési helyzetét jelzi, hogy ebben az évben csendőrőrsöt állítottak fel a faluban. A község népessége a következő három évtized alatt, 1870-re a másfélszeresére, 940 főre nőtt.
A településen átvezető országút a mai Kárpátalja két közúti főtengelyéhez csatlakozik. Az egyik a Tisza folyását távolról követő csap–beregszász
–nagyszőlős–felsőveresmarti, amelyet a munkács–nagydobronyi, illetve a munkács–gát–makkosjánosi út kapcsol a középvonalhoz. A gáti műút Munkácsnál a másik kárpátaljai közúti főtengelybe, a Csap–Ungvár–Munkács
–Lviv(Lemberg)–Kijiv(Kijev) szakaszba fut, amelyet az 1980. évi moszkvai olimpiára korszerűsítettek. Az utat ekkor új nyomvonalon vezették át a Kárpátok gerincén, Latorcafő falucskánál – napjainkban már Bagolyháza része –, és néhány kilométerre északra kikerülték a régi, a magyarság számára történelmei nevezetességű Vereckei-hágót.
A Gát községet is magába foglaló sík vidéki Tiszaháton a sokévi januári átlaghőmérséklet -14,0 és -16,3, a júliusi +21,6 és 26,8 Celsius-fok között van. Abszolút minimunként e tájon a -33,8-at, a legmagasabb hőmérsékletként a +39,3 Celsius-fokot rögzítettek. A nyarak általában tartósan melegek. Ez az időszak május első felétől szeptember közepéig tart, ezért Kárpátalján itt a leghosszabb a növények vegetációs időszaka, évi átlagban 236, miközben az északkeletre húzódó hegyekben már csak 166 nap. Az őszi hónapokban általában kellemesen meleg az idő, a szeptember-októberi középhőmérséklet 9,2–15,6 Celsius-fok. Télen a sík vidéki tájon a legnagyobb hóvastagság harminc-negyven centiméter, a magas hegyekben viszont a három métert is meghaladja. A napsütéses időszak évente 1630–1982 óra, a fagymentes napok száma 243–334. A munkácsi és a beregszászi meteorológiai állomások adatai szerint a délkelet felől fújó szelek a leggyakoribbak.
A szabályozások előtt – az 1838. évi adatok szerint – Bereg vármegye teljes, összesen 372,7 ezer hektáros területének egyharmadát (33,48 százalékát) – 124,8 ezer hektárt – állandóan vagy időszakosan víz fedte. Ebből 23,2 ezer hektárt folytonosan, 101,6 ezer hektárt pedig időnként árasztott el a víz. Az elöntött települések száma elérte a 116-ot! Különösen 1845-ben, amikor Bereg vármegyében 299 760 katasztrális holdat sújtott az ár, és a víz helyenként megközelítőleg négy (!) méter magasságban borította el a talajt.
Külön kell szólnunk a Tiszáról, amely falunktól ugyan mintegy harminc kilométerre nyugatra folyik, de Gát környékét keresztül-kasul szelő folyókkal, patakokkal évszázadokon át közvetlen összeköttetésben állt. Ennek következtében a Tisza mindig jelentős hatással volt a Szernye-mocsárra, vizének duzzadása – főként, ha a Borzsa áradásával időben egybeesett –, a községet és a környékbeli települések egy részét gyakran elöntötte, mert megemelte a láp vízszintjét. A XIX. század derekáig ugyanis a Borzsából kiszakadó Vérke-patak a Szernye-mocsárt tápláló vizekhez tartozott: Beregszász városának az átszelése után, Gát falutól néhány kilométerre délnyugatra, (Nagy)Gút község alatt ömlött a Szernyébe.
Emiatt már a XVIII. század elején napirendre került az északkeleti országrész folyóinak szabályozása. Lehoczkytól tudjuk, hogy Bereg vármegye „nemes közönsége” (közgyűlése) 1783-ban elrendelte a Vérke medrének a rendezését, két évvel azután, hogy doktor Krieger helytartósági vízépítészeti előadó és Budinszky János megyei mérnök megállapította: a Szernye-mocsár kiszárítása a patak elzárása nélkül kivihetetlen. A Tisza, a Borzsa és a Vérke, valamint a Szernye folyó, a Fekete-víz, illetve a Mérce-patak hálószerűen összekapcsolódó vízfolyása azonban csak 1854-ben bomlott meg, amikor elzárták a Vérke-Borzsa torkolatát, hogy lehetővé váljon a Szernye-láp lecsapolása. Azóta – napjainkban is – a Vérke medre többnyire száraz vagy nagyon kevés víz folyik benne.
A Bereg Megyei Vízszabályzó- és Árvízmentesítő Társulatot 1875-ben Beregszász székhellyel újjászervezték. A Latorca, a Szernye, a Csaronda, a Mic, a Szipa és más patakok szabályozását tűzték ki célul. Egy 1901-ben kiadott térkép szerint a társulathoz 148472 katasztrális hold terület tartozott, és összesen 108,859 kilométer hosszú töltést és 288,439 kilométer csatornát kezelt. Ezek kiépítésével, a láp egy részének a lecsapolával, illetve a Tisza további, Bereg vármegyén kívüli szakaszainak a szabályozásával, az árvíz járta részek mentesítésével a beregi Tiszahát, illetve a Szernye-mocsár és környékének korábbi állóvíz-rendszere döntő mértékben megszűnt. Napjainkban az itt Mércének – régebbi forrásokban Merhuice, Mertvice – nevezett kanális vezeti le a településen át a Szernye-, vagy Fekete-mocsár vizét. A lápból kilépő Mérce a szomszédos Gút falutól nyugatra felveszi a Beregszász felől érkező Vérke igen csekély vizét, e torkollattól már Szernyének hívják.
Régen a nyári hónapokban a Fekete-víz és Mérce vízhozama mindig jelentősen csökkent, és megkönnyítette a csíkhal fogását, a csíkászatot. E foglalatosságot a gáti asszonyok egy csoportja végezte. Az utat – mely a Mérce csíkban gazdag részéhez vezetett – ma is Csíkos-érnek hívják a helybéliek, bár hivatalosan Kossuth utca a neve. A patak régen más halakban is – ponty, csuka, kárász, sügér, cigányhal – gazdag volt. Ezért a községnek szinte minden lakosa halászott, de a halállomány napjainkra igen megcsappant. A Mérce ugyanis évszázadokon át szabadon, szeszélyesen kanyargott, semmi sem zabolázta. A tavaszi hóolvadáskor a Borló-hegységből lezúduló víztömegtől azonban mindig többszörösére nőtt a vízhozama, és gyakran elöntéssel fenyegette a falut. A Mércét az 1950-es évek elején szabályozták, medrét kiszélesítették, illetve kiegyenesítették, gyakorlatilag csatornába kényszerítették. Végül a Gáttól északra, Munkács felől folydogáló Kerepec-patakot említjük, amely a község mellett álló, évszázadok át híres hajdani Veres-kocsmánál lévő erdőségben szivárog be a Mércébe.
A XIX. század utolsó harmadáig állóvizek, süppedékes lápok, néhol sekély vízzel borított, többnyire vízinövényekkel sűrűn benőtt, szinte áthatolhatatlan vizenyős részek borították a Gát–Dercen–Makarja–Beregújfalu
–Nagybereg–Makkosjánosi–Mezőkaszony–Hetyen–Nagydobrony–Ignéc–Nagylucska által határolt ár-, illetve belvizes terület túlnyomó részét, a Szernye-mocsárral együtt több mint százötvenezer katasztrális holdat. A történeti Magyarország egyik legjelentősebb lápvidéke volt ez, amely csak nyugat felé nyitott, de ott is sokfelé homokdombok – gorondok – fogták vissza a vizet. Az 1870-es évektől végzett egységesített környezetátalakító – folyószabályozó, mocsárcsapoló és talajjavító – munkálatok előtt ezért az előbbi belvizes, illetve a kiterjedt lápos és mocsaras területen elő emberek – így Gáton is – sokrétű ártéri gazdálkodást folytattak. A váltakozóan nedves-száraz patak- és folyóvízi ártér két szintre különült: az alacsonyabb részeket ingoványok töltötték ki, az időszakosan elöntött, úgynevezett magasártéri szinteken mocsári tölgyerdők alakultak ki, amelyek fokozott kivágásával az állattenyésztés számára nyertek értékes legelőket.
A magasabb, az ármentes részeken, a gorondokon épültek fel a lápi falvak – köztük Gát is –, amelyek a sík vidéki, alföldi községeknél változatosabb szántó- és erdőgazdálkodást űztek. Halászóhelyeik, nádasaik, ártéri rétjeik, legelőik, erdeik, gyümölcsligeteik használatában rugalmasan alkalmazkodtak településeik helyi domborzati és vízjárási viszonyaihoz.
Az ártéri gazdálkodás mindenekelőtt rideg szarvasmarhatartást, azaz mocsári legeltetést jelentett, amely szervesen kiegészült más haszonvételekkel. Így a vizek nem járta részeken a földműveléssel, a láp szélén található kaszálók használatával, a tölgyerdőkben makkoltató sertéshizlalással, réti gyűjtögetéssel, halászattal, csíkászattal, pákászattal, fa- és nádvágással, sás- és gyékényfeldolgozással, kosárfonással, valamint a vadon termő gyümölcsök szüretelésével foglalkoztak az itt élő emberek.
Ínséges, kenyérszűkös időkben a Szernye-mocsár környékén lakók, természetesen a gátiak is, víz és láp adta élelmet – halat, rákot, vízimadarak húsát és tojását – fogyasztottak. Halászeszközeik – többnyire vesszőkosaraik – kezdetlegesek voltak, a sekély vízben, különösen a gyerekek, kézzel fogták a halat. A lápi pásztorok a zsákmányt sokszor haza sem vitték, a mezőn, vízparton nyársra fűzve sütötték meg. A legkedveltebbek a különféle csíkhalak – a réti, a kövi és a vágócsík – voltak, ezekből otthon készítettek káposztás csíkot. Olyan nevezetes étel volt ez, hogy még a lakodalmakban is feltálalták.
Nem véletlen, hogy régen külön foglalkozás volt a lápban a csíkhalfélék halászata, a csíkászat. A környező falvak lakói azonban féltek az ingoványtól, mert az évszázadok során sok beletévedőt környörtelenül elnyelt: emiatt Szörnyei-lápnak is nevezték. Kokojszános (áfonyás) ingoványai, nádszigetei között csak átvezető pallókon, gerendákon vagy vesszőkből készített átjárók százain, úgynevezett bürükön lehetett biztonságosan közlekedni.
A láp bőséges asztalt terített az állat- és madárvilágnak. Gémek, gödények (pelikánok), darvak, vadkacsák, szárcsák, vadludak tízezrei tanyáztak itt háborítatlanul.
A XX. század derekáig azok a gátiak, akik ismerték a még megmaradt mocsár járható útjait, kotláskor vadkacsatojást jártak gyűjteni.
Emberemlékezet óta Gát község keleti és nyugati táját sűrű, bokros, szinte járhatatlan ingovány, a Szernye-mocsár – miként a helyiek nevezik: a Tó – vette körül, amely a tavaszi és őszi esőzések következtében szinte tengerré duzzadt. A Nagy-tó vagy a Gáti-tó a Szernye-mocsár nevet csak a XIX. század elején kapta, 1808-ban Joannes Lipszky (János) Budán kiadott latin nyelvű Magyarország térképén szerepel először így. Az ingoványt egyébként a Szernye folyóról nevezték el, amely a fölös vizét levezeti. Neve kétségkívül szláv eredetű, a szó tövében a szrna (őz) szó rejlik, s mint az Északkeleti felvidék valamennyi jelentős vízneve egy igen korai, feltehetően déli szláv nyelvből származik. Mindez alapvetően ellentmond a dákoromán elméletekkel rokonszenvező kárpátaljai ukrán legendagyártók mítoszainak.
A Szernye-mocsár új nevét – Csorne boloto, Fekete-mocsár – az utóbbi évtizedben, az 1990-es évek elején kapta az ukrán szakirodalomban tőzeges, kotus földjének színe miatt, annak ellenére, hogy ez a talaj ma már csak néhány hektáron jellemző a láp területén. Az árvizekkel a környező hegyekből lezúdulva a szürke agyag egyre szűkebb részekre szorította és szorítja vissza a fekete foltokat.
A XX. század elején, majd a később végzett kutatások megállapították, hogy a hatalmas láp vulkánkitörés eredményeként keletkezett az oligocén – az óharmadkor fiatalabb szakasza – idején az ekkor sekély Pannon-tenger felszíne alatt, ahol ez időben tevékeny vulkanikus folyamatok zajlottak. Csak egyetlen kráter nem tört fel gázkitöréseket lövellve – pedig a későbbi Szernye-mocsár katlanában is elemi erejű, kirobbanó vulkanikus folyamatok zajlottak –, ott, ahol a tűzhányó tölcsérszerű mélyedést alakított ki. Ezt a Pannon-tenger visszahúzódása, majd eltűnése után a hegyekből érkező patakok hordalékkal lassan feltöltötték. Megmaradt azonban teknőszerű krátere, amelyben a mintegy tízezer hektáros tó, majd a nagy kiterjedésű mocsár keletkezett. A mélyedést deltájának legbővizűbb ágán, a Vérkén keresztül – annak elrekesztéséig – folyamatosan táplálta a Borzsa.
A honfoglalást követően a láp két és fél évszázadig az Északkeleti-Kárpátokat védelmező gyepűrendszer szerves része volt, stratégiai jelentőségét a későbbi viharos századokban is megőrizte. A lápot Nagy-tóként említi az 1364. évi Ardó falubeli határ-, azaz birtokjárást rögzítő oklevél. A későbbi Beregszászvégardó nevű településen – mely ma Beregszász város része – az Árpád-korban királyi erdőóvók laktak.
A mocsár hajdani területe száz-százhúsz négyzetkilométerre becsülhető, lecsapolására már 1781-ben tervet dolgoztak ki. Az ekkori mérnöki felmérés szerint a Szernye-mocsár 28 701 holdon – ezerszáz négyszögölt számítottak egy holdnak – feküdt. A láp kiterjedése ezt megelőzően ennél jóval nagyobb volt, különösen akkor, amikor falunknál még állt a Rákóczi család által sok évtizeddel korábban létesített vízimalom. Bereg vármegye közgyűlése határozatot hozott a gabonaőrlő építmény elbontására, építőanyagát 1752-ben elhordatták, de facölöpjei még az 1880-as években is jól látszottak.
A további tennivalók felmérésére bizottságot küldtek ki, amelynek javaslatait a vármegyei közgyűlés 1794. november 25-én fogadta el. A következő évben, 1795-ben Gát község alatt, a Vérke-Szernye torkolatánál kőből megkezdték egy zárógát építését, de azt – mielőtt teljesen elkészült volna – 1798-ban az árvíz elsodorta. A Szernye-mocsár lecsapolására végül az osztrák kormányhatalom 1853. március 2-i úrbéri pátense adott tényleges lehetőséget. Az 1867. évi szakértői műszaki adatok szerint a Szernye-mocsár területén a Mérce-patak, lápba ömlésétől a gáti hídig 3,79 méter volt a vízszint esése. A láp felosztására 1868-ban Beregszászon bírósági eljárást indítottak. A törvényszéki döntés után a következő évben több nemesi birtokos, illetve volt úrbéres között megtörtént a kimérése. Ezután az érdekeltek már a mocsár lecsapolását sürgették a nyerhető, várhatóan jelentős földterület reményében. Már a törvénykezés alatt, 1868. október 2-án Szunyoghy Józsefnek, a munkács-szentmiklósi uradalom főmérnökének a műszaki felvétele szerint a Szernye-mocsár területe 28 684 hold, 870 négyszögöl volt, a kerülete pedig elérte a 40,527 kilométert. A láp lecsapolására összesen 231 625 öl, vagyis 439 272 méter, azaz 439 kilométer (!) hosszú csatorna építését tervezték keresztül-kasul a mocsáron. Ebből 13,844 kilométer hosszú főcsatornát kellett építeni a lápon át a beleömlő Mérce folyásának irányában, ami 122 822 köbméter föld kiásását jelentette. Ebbe tervezték bevezetni a Hát-hegyről a mocsárba ömlő patakokat, valamint két folyó, a Csalhó és a Lipnica vizét. Ezek a kanálisok 231 holdnyi területet foglaltak el. A mocsarat tíz környező falu között szándékoztak felosztani. A tervezet szerint arányában a legnagyobb területet, csaknem egyötöd részt – 5109 holdat – Gát falunak szántak.
A lecsapolási munkálatokat csak 1874-ben kezdték meg. Sok nehézséggel járt: a mocsár mélysége ekkor még megközelítette a négy métert, a felületét pedig nagyrészt ingó láp, a széleit zsombékok, itt-ott nádrengetegek, illetve rekettyések borították. A láp főcsatornájának kiépítése után két négyzetmérföld (mintegy 16,7 négyzetkilométer) terület került mezőgazdasági művelés alá, amely azonban mindössze egyhatod része volt az ingovány kiterjedésének.
A Szernye-mocsár újabb részeinek lecsapolására Kárpátalja Csehszlovákiához csatolása után, az 1920-as években került sor. A gyors haszon reményében a munkácsi uradalom birtokosa, gróf Schönborn-Buchheim Frigyes Károly irányításával és a földbérlő munkácsi báró Kohner család közreműködésével a mocsárban új kanálist építettek, amely mintegy száz (!) mellékcsatorna vizét vette fel és vezette a Csap melletti Tiszaásvány falu közelében a Tiszába.
A kivitelezésben Gátról részt vett egy jól összeszokott kubikuscsapat, amely lelkiismeretes, kiváló minőségű munkájával szerzett elismertséget a környéken. A húsz-huszonöt ember tevékenységét Heé Elek irányította, aki vidám, tréfálkozó magatartásával is népszerűséget szerzett. A csapatot szívesen hívták földmunkákra. Jól megfizették, de bérükért a kubikusoknak keményen meg kellett dolgozniuk. A környék vizenyős, mocsaras területeinek, talajvizeinek lecsapolásával sok száz hektár területet tettek termőfölddé egyszerű munkaeszközeikkel. Ezek között a legfontosabb a furék, azaz a talicska, az ásó és a lapát volt. A csoport tagjai összetartottak, segítették egymást a becsület, a kölcsönös tisztelet alapján. Aki közülük ezeknek az íratlan törvényeknek nem tett eleget, azt nem tűrték meg maguk között. A szovjet megszállás után 1944-ben, Heé Elek is a malenkij robot áldozata lett.
Mindössze egy évtized telt el, amikor az 1930-as évek derekán a láp körüli birtokosok rádöbbentek, hogy számításaik nem váltak be, a lecsapolásra költött pénzük soha nem térül meg. A mocsárból nyert földek termőképessége ugyanis jóval alatta maradt a reményeiknek. Mindössze annyit értek el, hogy a régi biocönózist, azaz az azonos életfeltételeket igénylő növényeknek és állatoknak a kölcsönös függésén alapuló társulását, életközösségét megbontották, de újat nem hoztak létre helyette. Az 1945 utáni szovjet időkben rubel milliókat befektetve folytatták az elhibázott tervek kivitelezését, amelyek csak a lecsapolásban látták a megoldást. A már akkor elhangzott ellenvéleményeket elhallgattatták. A mocsári földek hasznosítására gyakorlatilag minden módszert kipróbáltak. A Mérce kanális újabb mederrendezésével egy időben elvégezték a Szernye-mocsár megmaradt részeinek lecsapolását. Ezután az 1950-es évek elején kiirtották a láp bokrait, elvezették a még megmaradt vizeket, és kivágták az erdős részeket. A korszerű mezőgazdaság megteremtésére hivatkozva a természeti értékekkel nem törődő, rablógazdálkodást folytató szovjet rendszer Gát környékén is felszámolta az ott élők sok évszázados életterét.
Két évtizeddel ezelőtt a Szernye-mocsárban duzzasztásos gazdálkodás bevezetésével is kísérleteztek, amelynek folyamán tetemes költséggel nagy halastavakat hoztak létre. Napjainkban három tározó táplálja a lápot, a Kissarkad melletti vize a Mérce kanálisba, a Pisztraháza, illetve a Fornos határában lévő kettőé pedig a Fekete-víz ágába folyik. Legutóbb, 1988-ban lembergi (lvivi) szakemberek igyekeztek a lápban meghonosítani a haltenyésztést, de az erre a célra épített vízmedencéket alulról nem szigetelték. A halastavak kialakítására fordított erőfeszítések meddőnek bizonyultak, ennek fő oka a rossz szakmai előkészítés volt. A dolog lényege, hogy az ősi kráter ma is él, és gázvegyületeket bocsát ki magából. A kiszabadult nitrátok, szulfátok, foszfátok és egyéb savas vegyületek alulról a tárolóba jutva nemcsak elfertőzték a vizet, de más, a halak szervezete számára mérgező anyagokat is tartalmaztak.
A Szernye-mocsár lecsapolt területén a lápi flóra évtizedek óta pusztul, a réti növénytársulások is csak foltokban maradtak fenn. A kiszárítás folyamán a mocsár olyannyira elvesztette víztömegét, hogy a kultúrnövények termesztése során gyakran öntözésre van szükség. Az ökológiai egyensúly megőrzése végett meg kellene állítani a láp további kiszáradását, valamint a nélkülözhetetlen szerepű fák kivágását. Napjainkban már szinte egyetlen őshonos bokorcsoport, vízfolyás, lápfelület sem található a hajdani Szernye-mocsár területén. A vadon élő állatok, a vízimadarak szinte teljesen eltűntek. Kivételes esetnek számít, ha valaki tavasszal egy vadkacsafészekre akad. A vadlibák és darvak sem szállnak le a hajdan volt lápra, tovarepülnek. Már csak az idős helyi vadászok – Bakos Lajos, Molnár Ignác – emlékeznek arra, hogy évtizedekkel ezelőtt milyen gyakran lőttek a nevezett szárnyasokból. A Szernye-mocsár teljes lecsapolásával napjainkra a természeti körülmények gyökeresen megváltoztak, a hajdani lápi életmód már csak történeti módszerekkel kutatható és rekonstruálható.
Évszázadokon át a község határa és a mocsár körüli erdőrengeteg is különösen gazdag volt különféle vadállatokban. A falubeli öregek emlékezete szerint a farkasok a közeli Borló-hegységből, sőt a távoli Verhovina alatti Borzsa-havasról a falu széléig merészkedtek, onnét ragadták el a kancákkal együtt legelésző csikókat. A Gáttól délnyugatra, Kisbégány falu felé húzódó legöregebb erdőt Csonkásnak nevezték, melyben hatalmas tölgyfák sorakoztak. A makk érésekor ide hajtották ki a faluból a hízónak szánt sertéseket. A nyájat általában decemberig őrizte és makkoltatta a kondás, majd hazaterelték az állatokat, és a gazdák népes disznótort rendeztek. Ezt az úrbéres erdőt – melyet századokkal korábban kaptak a földesúrtól meghatározott szolgáltatásokért Gát jobbágyai haszonélvezetre – az 1940-es évek elején elárverezték, majd kivágták. Ekkor egyik-másik fájának az átmérője elérte a két métert. Gáti kocsisok szállították télen szánokon a hatalmas rönköket a beregszászi vasútállomásra. A munkával jól kerestek az akkori helyi fuvarosok, Nagy Bak Mihály, Király Viktor, Schwartz Miklós (aki bércséplő gépet is üzemeltetett) és Szabó Mihály. A több köbméteres rönköket két ember emelte fel a fahordó szánokra egy csavaros kézi emelőgéppel, az úgynevezett hévérrel. Hat évtizede már csak a nevében él tovább Csonkás ősrengetege.
A helyi középiskola nyugalmazott igazgatójának, Kovács Emilnek a helytörténeti dolgozata említi a község históriájának egyik fontos adalékaként azt a csiszolt kőbaltát, amelyet a XIX. században találtak Gáton, és előbb a munkácsi, majd az ungvári területi (megyei) múzeumba került. A lelet „egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a Szernye-mocsár és az azt övező vadon gazdag állatvilága a több ezer évvel ezelőtt itt élő népességnek fő táplálékforrása volt... (Az 1930-as években) ...egy, a faluja múltjára felettébb kiváncsi gáti iparosmester ez irányú kutatásokat végzettt a területi levéltárban. E kutatások eredménye lett az a rajz, amely hét cölöpre épített házat ábrázolt, éspedig a gátiak által jól ismert »Tiltó«-nál (keskeny átjáró a Mérce patakon), karnyújtásnyira az élelmet biztosító »Szërnyi láptól«, és védelmet nyújtva lakóinak a ragadozó vadaktól. Mára ez a rajz eltűnt, nem tudunk hollétéről, de létezett, hiszen gyermekkoromban a saját szememmel láttam. Sajnos semmilyen támpont nincs annak meghatározásához, hogy a rajzon ábrázolt kis település honfoglalás előtti vagy utáni volt-e.”
Lehoczky egyik legértékesebb lelete 1870. június 24-én került elő Szolyvától nyugatra, a Latorca folyó bal partján, és ősmagyar, illetve hun sírként került leírásra a szakirodalomban. A monográfus egy 34 méter hosszú, csaknem 23 méter széles, 1,85 méter magas halmot kutatott át. Egy, a lovával, fegyvereivel – kard, tőr, vasnyilak – együtt eltemetett katona nyugvóhelyét tárta fel, akinek ezüstből készült ruhadíszei voltak. A vasból kovácsolt zabla, kengyel és patkó is fennmaradt. A szolyvaival együtt a Magyar Nemzeti Múzeumnak adták át a beregszászi Kishegy nevű dombon lelt honfoglalás kori lovas sír gazdag leleteit. Az utóbbiról 1900-ban számolt be Lehoczky a régészeti szakfolyóiratban. Fennmaradt a láthatóan előkelő vitéz finom acélból készült, 84 centiméter hosszú kardja, melynek markolatát, illetve hüvelytokját a maradványok szerint ezüst-, illetve aranylemezekkel fedték, és ezüstgombokkal, pitykékkel díszítették. Legértékesebb az ezüst sisakcsúcs, az előbbieken kívül vasból kovácsolt zabla, kengyel, nyílhegyek is előkerültek.
Anonymus szerint a honfoglalók „...azt helyet, amelyet először foglaltak el, Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet maguknak annyira áhítottak. Ott aztán, hogy fáradalmaikat kipihenjék, negyven napot töltöttek, és a földet kimondhatatlanul megkedvelték... Az Úr megtestesülésének kilencszázharmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, minden lakójával együtt elfoglalta. Borsova várát ostrom alá fogta, hamadnapra harccal bevette, falait lerombolta.”
Kobály József állapította meg: „Ami Anonymusnak azokat a feljegyzéseit illeti, amelyek a vidékünkön (a jelenlegi, Kárpátaljának nevezett térségen) a IX. század végén végbement eseményekről szólnak, azokat csaknem teljes egészében igazolják a régészeti leletek. Az... ásatások földrajzi kiterjedésével például teljes mértékben beigazolódik Anonymusnak az az állítása, miszerint a honfoglaló magyarok a mai Kárpátalja területén keltek át a Kárpátokon, és a Latorca völgyében értek ki a Duna-Tisza közére...Tehát a honfoglaló magyarok betelepülése a mai Kárpátaljára a IX. század végén kezdődött.”
Az előbbieket azért idéztük, mert a korábbi szovjet és a mai ukrán történetírás azt bizonygatja: nemcsak a jelenlegi Kárpátalja, hanem attól nyugatra a Tokaji-hegyektől a Tiszáig, onnan az Ecsedi-lápig, majd a Szamos és a Kraszna folyóig huzódó vonalig elterülő vidék a magyar honfoglalás előtt a kijevi Ruszhoz tartozott. Ugyancsak az előbbi történetírók szerint Magyarország csak a XII. század nyolcvanas éveinek végén foglalta el Kárpátontúlt (Kijevből nézve, azaz a mai Kárpátalját!), és tolta ki határát a Kárpátokig.
A fenti megalapozatlan állításokkal igyekeznek történeti okokkal, utólag legtimizálni Kárpátalja 1945. évi Szovjetunióhoz csatolását és a mai Ukrajnához tartozását.
Árpád (850–855 körül-907?) fejedelemmel az élén, a magyar fősereg 895 elején, a Vereckei-hágón átkelve érkezett Munkács vidékére, majd elfoglalta az Alföldet. Ezt követően az északkeleti Felvidék a XIV. század végéig fejedelmi, királyi és hercegi birtok. A váruradalmat még ezután is ducatusnak – hercegségnek – nevezték. IV. Béla királyunk (1235–1270) egyik, 1261-ben kelt oklevele említi, hogy a vidéket korábban I. Béla (1061–1063) birtokolta.
A későbbi történeti Bereg vármegye területe a magyar államszerveződés idején katonai várispánság. Mezővári községben, a Tisza és Borzsa folyó találkozásánál ma is megtalálhatók annak az egykori borsovai földvárnak a nyomai, amelyről a vidék az Árpád-korban a nevét kapta: Comitatus de Borsova, azaz Borsova vármegye. Györffy György állapította meg: „A Borsova vár neve – melyről a folyó is kapta nevét – mindenesetre honfoglalás utáni, ti. a magyar Bors személynévnek szláv birtokosraggal ellátott alakja, s jelentése »Borsé«. Bizonyára első ispánjának nevét őrzi.”
A várispánság székhelye volt a területet védő királyi haderőnek, parancsnokát, comes de Borsovának, azaz borsovai ispánnak címezték. A várból már ekkor hadiút vezetett Lampertszásza (Beregszász) és az oklevelekben később említett Gát falu irányába a Szernye-mocsáron át Munkácsra, majd onnan a gyepűn keresztül a Vereckei-hágóra..
Bár az oklevelek még az egri püspökséghez tartozó borsovai főesperesi tisztséget, illetve személyeket említenek az 1241. évi tatárdúlás utáni évtizedekben, az előző, XII. században kialakult beregi erdőispánság fokozatosan nemesi vármegyévé fejlődött, s magába olvasztotta a volt Borsova comitatus északkeleti részét. Beregszász – eredetileg Lampertszásza, ekkor Luprechaza – első írásos említésekor, 1247-ben, mikor IV. Béla király önkormányzattal, vásártartási joggal és számos kiváltsággal ruházta fel a települést, az oklevélben a vidék neve már Comitatus de Bereg, azaz Bereg vármegye.
A kőből épített munkácsi vár keletkezésének idejére nincsenek pontos adatok. Az viszont tény, hogy a Vereckei-hágón betörő, Batu kán vezette fősereg 1241 márciusában Munkács települést is elpusztította. Lakatlan helyét az ország újjáépítésekor IV. Béla király külföldi telepesekkel, hospesekkel népesítette be. Egy 1263. évi adománylevélben – melyben Aladár tárnokmester a közeli Szentmiklós birtokot kapta – a várat első alkalommal iránypontként említik: villa supra Munkach. A munkácsi vár 1311-ben az Aba nembeli Amadé nádor családjának az erőssége, amelyet I. Károly (Róbert) király (1308–1342) seregei a rozgonyi csatát követően visszafoglaltak. Ettől kezdve az uralkodó várnagyai irányították, a hozzá tartozó váruradalmat pedig királyi birtokként említik.

Az ukrán törvények szerint a nemzetiségi településeken magyarul is kiírható név, amelynek hiánya a helyi vezetők bűne. A falutábla Beregszász felől

A vizek és a mocsár faluja

A Vérke torkolatának zsilipe a XIX. század második felében

A Mérce-kanális hídja a falu központjában

Gát központja a Mérce-kanálissal és a híddal

A XVIII. század végén készült térkép a Szernye-mocsárról

A régi vályogház, amelyre régen mindig veszedelmet hozott a láp vize

A Szernye-mocsár és környéke a XIX. századi környezetátalakító munkálatok előtt (1 – állandóan vízzel borított terület, 2 – időlegesen vízzel borított terület, Frisnyák Sándor.)

A Beregszászon előkerült ezüst sisakcsúcs eredeti és kiterített állapotban

A beregszászi honfoglalás kori lovas sír leleteiből

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages