A régi ház és hajlék

Teljes szövegű keresés

A régi ház és hajlék
A különböző korszakokat sajátosan tükrözve alakultak Gát utcanevei, melyeken természetesen nemcsak a népi bölcsesség és lelemény hatásai, hanem a mindenkori hatalom döntései is jól nyomon követhetők. A Falu egy részén különösen sok égerfa nőtt, ez az Éger utca nevet kapta. Aztán több évtizeden át Vörös Partizánnak hívták. Az 1991. évi újabb impériumváltozás után, a nagy fejedelem, II. Rákóczi Ferenc nevét viseli. A szomszédos Gút község irányába vezető utcát évszázadokig Gúti útnak nevezték. A szovjet korszakban az orosz növénynemesítőről Micsurinra keresztelték át, az 1990-es évek elején kapta vissza régi elnevezését. A Csíkos-ér utcát már a XIX–XX. század fordulóján Kossuth Lajosról nevezték el, a név a szovjet korszakot is átvészelte, és napjainkban is az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc vezéralakjának emlékét hirdeti. A községen áthaladó, Beregszász és Munkács közötti utca – korábban Lenin út – ismét Fő utca. Közelében a régi Felső utca, amelynek egyik része a szovjet időkben az Október nevet viselte, ma az 1849-ben e napon kivégzett aradi vértanúk után Október 6. utca. A másik fele megmaradt Puskinnak. Az Alsó utca, amely évtizedekig Marx Károlyé volt, nem kapta vissza a régi nevét, Zrínyi Ilonára változtatták. Az utóbbi években Gáton a legtöbb utca hivatalos nevet kapott, így a Templom, Petőfi, Óvoda (ez utóbbi egy ideig Béke), Fáskert (korábban Új Élet) utca. A Gagarin utca neve maradt, mert az ajánlott Malom utca elnevezést az ott lakók elvetették.
A láp környékének magyar lakta falvaiban, köztük Gáton 1939–1942 között Gönyey (Ébner) Sándor (1886–1963) végzett kutatásokat a népi építkezés, a háziipar és a falusi kisipar kérdéseinek a tárgykörében. Művei ma már pótolhatatlan dokumentumok nemcsak a lápvidék, hanem Kárpátalja hat évtizeddel ezelőtti népi építészetének az állapotáról, építési módszereiről és a tüzelőberendezések – tűzhelyek és kemencék – változatairól.
A szatmári Ecsedi-láp és a Szernye-mocsár az 1930-as évek végéig – állapította meg – „...érintetlenül őrizte meg a népélet múltjának emlékeit, melyek különösen a török hódoltságnak erősebben kitett, nyíltabb alföldi területeken nyomtalanul elvesznek. Ezért a lápi vidékek népe tisztábban is tartotta fenn a magyar fajt és a magyar nyelv-kincset.”
A Szernye-mocsár községeinek építkezése című gyűjtése az 1939 és 1942 közötti időből maradt fenn. Az építkezések anyaga egyrészt a mocsár melletti erdőségekből kitermelt tölgyfa volt, másrészt a láp szélén növekvő vesszős bokrok és fák: éger, fűz, kutyafa, kocsányos tölgy, valamint erdei hajlékony fák, a mogyoró és a vörös gyűrű. Ezek az anyagok az ősi faépítkezés formáját is megszabták, amely teljesen megegyezett más, fában és vízben bővelkedő magyar nyelvterületek hasonló építési gyakorlatával.
Gönyey arra a következtetésre is jutott, hogy a Szernye-mocsár környéki építészet az alföldi és az erdélyi házkultúra összegződése. Ennek egyik példája a szabad kémény, a másik a kandalló. „Az ősi szernyei ház, amelyet csaknem minden községben kinyomoztunk, tipikus ereszes ház, az ősi székely – alaprajzi elrendezésben ha nem is, fejlődésében kelet-európai – ereszes házzal teljesen egyező tűzhelyes ház, amelynek pitvarába az Alföld felől került be a szabad kémény.”
A XIX. század második harmadáig a házak építőanyaga még kizárólag a fa volt, és emellett a vessző, amelyet fontak és sárral tapasztottak be. A legrégebbi lakok borona-, vagy berenafalúak. Az erdők megritkulása miatt kezdték alkalmazni a favázas – zsilipelt vagy paticsos – faltípust.
A láp körüli településeken – így Gáton is –, az úgynevezett rólás házak falát úgy készítették, hogy oszlopok közé vastag és széles deszkákat vagy hasított fagerendákat eresztettek, mintegy zsilipként. Az erdők irtásával egyre kevesebb lett a fa, illetve a jobbágyok csak korlátozottan használhatták a munkács-szentmiklósi uradalom erdőit, ezért a rólás építési módot felváltotta az olcsóbb patics- vagy vesszőfal. Ezt a következőképpen készítették: az épület gerendavázát, a koszorú és a talpgerenda között, függőlegesen beékelt karókkal töltötték ki. A karók közét vesszővel befonták, majd sárral tapasztották. A közfalak is hasonló módon készültek. A faváz oszlopközeit később, a XIX–XX. század fordulóján már vályoggal – törekkel, vagyis a kicsépelt gabona szárának és a kalász összetört részeinek törmelékével kevert agyagos sárból készült téglával – töltötték ki, amely mindinkább elterjedt, mint egyedüli épületfalazó anyag.
Gönyey szerint azért alakult át az építőanyag, mert a folytonos irtással a mocsár környéki erdők pusztultak, a háborús időkben a falvakat többször tűzvész égette fel, és az előbbi okok miatt a munkácsi váruradalom korlátozta a fa kitermelését. A kutató párhuzamot vont a fonott falak és a kerítésformák között, az utóbbiaknak négy típusát írta le: rekesz vagy lesza, paticsos vagy pacsitos, palánk, illetve veréce. A régi típusú házakon a tetőszerkezet szarufás, kakasülővel, a tetőforma pedig farazatos. Régen a tetők meredekek voltak, amelyek jobban alkalmazkodtak az éghajlathoz, amit – a kutató szerint – az is bizonyított, hogy a viharok az új házak cserépfedeleit tönkretették, elhordták; a régi, szalmatetős hajlékok a legnagyobb szelekkel is dacoltak.
A tetők formája, a falak szerkezete és anyaguk eredete megerősítette Gönyeyt korábbi megállapításában: „...a Szernye-mocsári régi házak tető szerkezetben az erdélyi házterülethez csatlakoznak. A szulákos és riglis keretbe foglalt paticsos vagy rekeszes házak viszont a síkságon települt magyarság jellegzetes építményei.” A szulákok: sarokba állított gerendák, illetve oszlopok, amelyeket fészkeléssel a kereszttalpfákba illesztettek.
Gáton, a környező magyar falvakban ekkor már legfeljebb pajták, istállók építésekor alkalmazták a régi boronafás építkezési módot, a lakóházakénál nem. Az 1920-as évek elején a csehszlovák hatóságok kolonizációs céljai által ösztönözve, a „betelepült ruthének a magyar Gát községben is boronafallal építkeztek úgy, hogy a boronafás disznóólak alapján már meszsziről megmondhatjuk... melyik a ruthén porta”. Tetőfedő anyagnak a láp környékén a zsúpot, vagyis kézi erővel kicsépelt gabonának, főképpen rozsnak a kéve eredeti alakját megtartó, csomóba kötött, töretlen szalmáját használták. A tető többi részét szálas szalmával fedték, amit rögzítettek. A cserép csak a XX. század elején kezdett elterjedni.
Dolgozatának mellékletében Gátról egy lakóház alaprajzát, illetve egyes faelemeit ábrázolta. Gáton akkor a 326. házszámot viselő vályogfalú talpas ház Kopasz János hajléka volt, aki azt már negyedik gazdaként birtokolta. A kutató úgy becsülte, hogy a ház 1860–1870 között épült.
A tornácos házak a XIX. század közepén jelentek meg a Szernye-mocsár környéki falvakban, melyeknek oszlopsorát mindig fából készítették, és gazdagon kifaragták. Később vályogból vagy téglából rakták az oszlopot, háromféle formában: hat-, vagy nyolcszög, esetenként henger alakban. Ekkor azonban már csak az oszlopok fejét, illetve a talpát díszítették. A tornác sajátos közösségi szerepet töltött be: a család és a szomszédok az esztendő nagyobb részében, vasárnaponként, a templomi istentisztelet után itt gyűltek össze, és estig beszélgettek. A pitvar hátulsó felében egyes gazdasági tennivalókat végezték, itt csépelték ki például a paszulyt, vagyis a babot, a borsót, és itt állították fel a gabonatározó ládát, a szuszékot. Amit a kamrában nem tudtak elhelyezni, azt a padra, azaz a padlásra rakták.
A Szernye-mocsár vidékén sok évszázados hagyománya van a fa háziiparszerű feldolgozásának. A XVIII. században Gát és a szomszédos Gút lakosai messze földön híresek voltak a fakerekek gyártásáról és szekér-, illetve kocsikészítésükről, mely járműveket Debrecen vásáraiba vitték eladni. A XIX. század utolsó harmadában már főként bodnársággal – elsősorban hordó-, veder- és dézsakészítéssel – foglalkoztak néhányan. Ez időben olyan jelentős mennyiségben állították elő az iménti eszközöket, hogy áruikat nemcsak Bereg, hanem a szomszédos Szabolcs és Szatmár vármegye piacaira is elszállították értékesíteni. Különösen a téli hónapokban, mellékes jövedelemszerzésként sok földműves fúrt-faragott, és százával gyártotta a szekérrudakat, a tengelyeket, a lőcsöket, a létrákat, a háromlábú székeket és padokat, a szénavonókat, a lapátokat, a villákat, az ásó-, kapa- és fejszenyeleket. A parasztasszonyok telente házi vásznat szőttek, amelyeket a munkácsi és a beregszászi heti, illetve országos vásárokon kínáltak eladásra.
Gönyey helyszíni gyűjtésekor a fonáshoz szükséges eszközöket, a háztartási felszereléseket, valamint az étkezési szokásokat is feltérképezte. Ezek közül a Gáton találtakról szólunk röviden, mutatjuk be azokat a kutató rajzain. Idős Kacsó Berti (Bertalan) 149. számot viselő házában – ekkor az utcáknak még nem volt nevük – vonószéket, azaz faragószéket örökített meg, mérete: 156 x 90 x 56 centiméter. Gönyey kétféle változatban mutatta be a treifuszt, kerek, illetve háromszögű formában, amelynek eredeti neve németül Dreifuß, ami háromlábat, illetve ilyen lábú állványt jelent. Rátették a tűzre, ráhelyezték a lábast vagy a vasfazekat, úgy tüzeltek alattuk. A forró edények alátámasztására, illetve felemelésére szolgált, többnyire a falusi kováccsal készíttették. A karmos lábú vasmacskát – mérete 46 x 28 centiméter – a kőttes tésztából készült kürtös fánk sütésekor használták. Ezen forgatták a parázs fölött a kürtöst.
Másik gáti kutatóhelyén, Lőrincz Miklós 325. házszám alatti hajlékában Gönyey az étkezési eszközök, illetve konyhai edények tartójából kétfélét talált. Mindkettőt tölgyfából faragták, a kisebbik a kanálas, ennek mérete nyolcvanszor ötven centiméter, a nagyobbnak, mely tálas, csak az egyik, a felső szélességet adta meg, az százhúsz centiméter. Az alja viszont kredenc (szekrény), illetve talázsi (polcos állvány), de ezt már nem rajzolta le. A fából készült kannára azt a megjegyzést tette, hogy „kupába hordták a vizet, bodnárok készítették” (az edényt). A szintén kerek formájú lisztes putúra a liszt kisebb, néhány kilogrammos mennyiségű, konyhai tárolója volt, átmérője 24, a magassága 28, a két fogója 36 centiméter.

Kopasz János vályogfallal készült talpas házának alaprajza

Gáton ma is készítenek fából különféle eszközöket, amelyeket a porták elé kirakva igyekeznek értékesíteni

A gyűjtése idején használt háztartási eszközök egy részét Gönyey lerajzolta

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT