Születés, temetés, házasság

Teljes szövegű keresés

Születés, temetés, házasság
A születés, a gyermekáldás életünk kitüntetett eseményei közé tartoznak. A szülést az egész család lázas készülődése előzte meg. A várandós asz-szonynak ilyenkor a tisztaszobában vetettek ágyat. A szülésnél a XIX. század elejétől kezdve bábaasszony segédkezett. Ezt megelőzően a család idősebb nőrokonai próbálták megkönnyíteni a kismama helyzetét.
Hagyományosan elvárták, hogy a házasságkötést követően egy esztendőn belül megszülessen az első gyermek, akit aztán évenként követtek a testvérei. Gyakori volt a tíz–tizenkét szülés, a kicsik körében az elégtelen táplálkozás és higiéniás ellátás miatt magas volt a halálozási arány. A XIX. század harmadik harmadáig tíz gyermekből három-négy érte meg a nagykorúságot Földeákon.
A bábaasszony általában még két hétig járt el az újszülöttet füröszteni. Azért, hogy a képzett bába ellenőrizhesse a gyermek fejlődésének alakulását, mivel az első két hétben volt a leggyakoribb, hogy a család elvesztette a csecsemőt. Az édesanyának nem sok pihenőidő jutott. Amint elég erős lett, hogy a gyermekágyból felkeljen, újra szerepet kellett vállalnia a háztartási és ház körüli munkákban. A gyermekágy általában két hétig tartott, ezután a csecsemő átkerült a bölcsőbe, ettől kezdve ez az állandó fekvőhelye, míg újabb testvére nem született vagy a bölcsőt ki nem nőtte.
Az újszülöttet viszonylag rövid ideig szoptatták, mert a következő gyermekáldás általában tíz hónap múlva bekövetkezett. Az öt-kilenc hónapos csecsemőt már elválasztották, és attól kezdve megrágott ételekkel táplálták. Ekkor a közös háztartásban élő nagyanya vette át a gyermek gondozásával járó terheket. Ő rágta meg az ételt, gondoskodott a tisztántartásáról. A földeákiak az ilyen nagyszülőt csócsa dajkának nevezték. Innen a szólások: „rági a babának, nyeli a mamának” vagy „csócsa baba, nyeli dajka”.
A várandóssághoz, valamint az újszülött egészséges fejlődéséhez rengeteg babona kapcsolódik.
A gyermekágyas asszonyt havibajban lévő nő nem látogathatta, mert a tisztátalan asszony megrontotta a születendő gyermek arcszínét. A vajúdó asszony hasára Bibliát kötöttek, hogy könnyebb legyen a szülése. A várandós asszonyt illett mindenből megkínálni, mert ilyenkor kívánós: „vigyázni köll rá, hogy el ne mönjön a pétörkéje”. A terhes asszonynak nem volt szabad semmiféle rondaságra, különösen a testi hibás emberekre és a csúszó-mászó állatokra rácsodálkoznia, mert akkor a gyermeke is ilyen lett.
Féltek az anyák a szemmelveréstől. Ha valaki túlzott gyönyörködéssel nézett az újszülöttre, akkor az szemmel verte, ilyenkor a gyermek nyűgössé, síróssá vált, ennek ellenszereként szenes vízzel megspriccelték és utána a pöndöly aljával „megtürülgették”. Mikor az anya vitte a gyermekét a templomba bemutatni vagy más szóhasználat szerint „beavatni”, egy üveg pálinkát tett a zsebébe. Útközben, akivel csak találkozott, mindenkit megkínált, hogy majd a gyermek is ilyen kapós legyen. Ehhez fűződik egy másik babona: a keresztelésből hazahozott gyermeket letették a földre, és onnan kellett mindenkinek felkapkodnia, szintén hogy kapós legyen.
A szülők, amikor lefektették a gyermeket, a feje alá, a párnára keresztet rajzoltak, hogy alvás közben elkerüljék a rontást hozó álmok. Ha végképp nem tudták elaltatni, szárított mákgubóból mákonyt főztek neki.
A keresztelés az újszülött életének legjelesebb eseménye. Erre a születést követő nyolc napon belül került sor a vasárnapi nagymisén. A templomba a keresztszülők vitték el a csecsemőt a bába kíséretében. A szertartás végeztével a plébános kikísérte őket a templomkapuba, ahol megtörtént az egybegyűlt falusiaknak az új keresztény jövevény bemutatása. A kíváncsi helybéliek megtekintették a gyermeket, és elindult a találgatás, hogy az apjára vagy az anyjára hasonlít-e inkább. Minden érdeklődőtől jelképes ajándékot – korozsmát – kapott. Leggyakrabban tojást, hogy a gyermek arca is szép gömbölyű legyen, vagy különösen szép gyümölcsöt, hogy ő is szép és egészséges legyen.
Keresztségben a leggyakoribb nevek Földeákon akárcsak másutt, leányoknál a Mária, az Erzsébet és a Julianna, míg a fiúknál a József, az István és a Sándor.
Kezdetben a keresztszülői feladatokat a közvetlen hozzátartozók látták el, de a XVIII. század végére praktikus okokból ez a szokás megváltozott. Az ismétlődő járványok miatt gyakran megesett, hogy a közös háztartásban élők egymást fertőzték meg, és így a család sokszor több vagy akár az összes munkaképes tagját elvesztette. Az árván maradtak eltartásáról – mivel szervezett gyermekellátás a XIX. század végéig nem létezett – valamilyen formában gondoskodni kellett. Ezért honosította meg az egyház más helyek mellett Földeákon is a komaság intézményét.
Az intézmény lényegében két család vonatkozásában látott el önsegélyező feladatot. Alapvetően bizalmi, barátsági viszony alapozta meg, általában katonacimbora vagy szomszéd és annak felesége lehetett komaasszony, komasógor. A komaszülők egymás gyermekeinek keresztszülei lettek, anyagi helyzetüknek megfelelően segítették annak ellátását, és végezték vallásos nevelését.
Szerepet játszott a komaság intézménye a család ellátásában is, amikor a kismama mindenórás, aztán gyermekágyas lett. Amíg a szülőanya nem tudott a családra főzni, a komaasszony hordta az ebédet az újszülöttes házba. Ezt nevezték komatálnak vagy komacsészének.
Legfőbb szerepe a komaságnak mégis abban nyilvánult meg, hogy az elárvult gyermekek felnevelése a komákra hárult. Ennek jogi alapja nem volt, erkölcsi kötelezettségként jelentkezett, mégis mindenki a legkomolyabban megtartotta a szokást. Aki ennek a kötelezettségének nem tett eleget, az bizton számíthatott a falubeliek kiközösítésére.
Az emberi lét végállomásához, a halálhoz kapcsolódik a legtöbb hagyomány, babona és hiedelem. A haldoklót a tisztaszobában helyezték el, a halottas ágyra fektették. A halál beállta után az ablakokat kinyitották, hogy az elhunyt lelke távozhasson. A testet megfürdették, megborotválták, körmét levágták, a legszebb ruhájába öltöztették, szemeire pénzérmét tettek, az állát kendővel felkötötték. Párnája alá fésűt és zsebkendőt dugtak, férfi halottnak a kalapját is mellé helyezték, hogy a túlvilágon illően tudjon megjelenni. Az elhunyt kezeibe Bibliát és rózsafűzért tettek. 1949-ig a ravatalozást mindig a halottas házban végezték, amely két napig nyitva állt, hogy a rokonok és ismerősök virrasztásukkal és imáikkal megkönnyítsék a gyászt. A koporsót a szoba közepére helyezték el, a két végére gyertyát állítottak. A ravatal negyvennyolc óráig állt a házban, ez alatt a felfogadott halottsirató asszonyok folyamatosan imádkoztak az elhunyt mellett.
Közben a hozzátartozók előkészítették a temetést. A plébánián elintézték a búcsúztatás részleteit. A kántor énekbe foglalta az elhunyt tetteit, a temetőgondnok előkészítette a sírhelyet. A temetőbe egyszerű parasztkocsival szállították a koporsót, majd ott áthelyezték a „Szent Mihály lovára”, és így vittek el a sírhelyig. Földeák az 1880-as években vásárolta meg a fekete halottaskocsit, ezután ezzel végezték a temetési szolgáltatást, később ezt a tevékenységet Gardi István asztalosmester a koporsókészítéssel együtt a saját kocsijával gyakorolta.
A temetőkápolna építésére – mint említettük – Oltványi Pál 1863-ban tett javaslatot. A földeákiaknak csak az építéssel járó munkálatokkal kellett hozzájárulniuk. Ma is áll a temető főútjának végén a Návay család sírboltjaitól övezve.
A temetési szokásokban gyökeres változást a második világháborút követő társadalmi átalakulás hozott. Az 1947. évi községi költségvetésbe tervezték be a temetői ravatalozó megépítését, amelyet 1949-ben kezdtek használni. Az idősebb földeákiak aggodalmuknak adtak hangot, hogy ezek után nem tudnak majd méltóképpen virrasztással búcsúzni a halottól. Ez a probléma is megoldódott, mert a temető gondnoka helyben lakott, és lehetővé tette a ravatalozó nyitva tartását, amíg csak a hozzátartozók kérték.
A XIX. század végéig a temetést követően nem tartottak halotti tort. Az egyház úgy vélte: a „torcsinálás” ördögi találmány. A ceremónia végeztével a hozzátartozók hazatértek, hogy megbeszéljék az elhunyt hagyatékának felosztását. Amikor a tor szokásba jött, a szomszéd- vagy a komaasszony készítette el az ebédet, hogy az elhunyt közvetlen rokonai csak a gyásszal foglalatoskodhassanak. Az ünnepi asztalnál eggyel több személyre terítettek, az üres helyen a tányérba kenyeret és sót tettek. Ilyenkor a falu koldusait is megvendégelték, hogy ők is imádkozzanak az eltávozott lelki üdvéért.
A temetést követően végezték el a nagymosást, amely szintén az elhunyt nyugalmát hivatott szolgálni. A hiedelem szerint a lélek negyven napig, illetve amíg ruháit ki nem mossák, visszajár. A ruhákat odaajándékozták a koldusoknak.
Többszörös funkciót töltött be a harangozás a haláleset bekövetkeztekor. Elsődlegesen a léleknek testből való akadálymentes távozását hivatott elősegíteni, de egyszersmind tudtára adta mindenkinek, hogy újabb tagját vesztette el a közösség.
Már a haldokló mellett megkondították a lélekváltság harangját. Más helyekhez hasonlóan a hírharang kettőt csendült asszonyért, ha hármat, akkor férfiért szólt. A temetési harangozást megelőzően többször megszólaltatták a templomi harangot. Az elhunyt vagyoni körülményei határozták meg, hogy hányszor, ugyanis minden egyes alkalommal fizetni kellett a harangozónak.
Az élet harmadik nagy sorsfordító eseménye a házasságkötés. A legények és a leányok a bálokban és a zenés-táncos összejöveteleken ismerkedtek meg egymással. A nyilvános eseményeket a leányok csak kísérővel látogathatták: nehogy jó hírükön csorba essék. Kísérőjük legtöbbször az édesanyjuk, esetleg a keresztanyjuk volt, akik azon túl, hogy vigyáztak, nehogy a leány valami meggondolatlanságot cselekedjen, azt is figyelemmel kísérték, hogy kik kérik fel táncolni. Ha a partnerek közül valamelyik megfelelő kérőnek tűnt, elkezdődhetett az igen körülményes ismerkedési és leánykérési ceremónia. Ha a legény komoly szándékkal közeledett, és a szülők részéről sem merült fel kifogás, akkor szigorú felügyelet mellett a jövendőbeli pár találkozhatott egymással. Ekkor a fiatalok szülei a faluban a megfelelő fórumokon közzétették, hogy újabb kérőket már nem látnának szívesen.
Lényegében a szülők határozták el, hogy gyermekük kivel, mikor léphet frigyre. Ez nagyon fontos döntés volt, hiszen a XIX. század végéig nem létezett válás, sőt faluhelyen még később sem adódott erre lehetőség, pedig a jog ekkor már nem gördített elé akadályt. Ezért a döntést alapos puhatolózás előzte meg: felmérték a másik család anyagi körülményeit, kik a szülők és a távolabbi felmenők, azok megfelelően erkölcsös életmódot folytattak-e, jártak-e rendszeresen templomba és így tovább.
A legfőbb tényező természetesen a családok vagyoni helyzete. Az anyagiak túlzott különbsége a korabeli szemléletnek megfelelően akadálya lehetett egy házasság megkötésének, hiszen senki sem akarta a „szegény fél” szerepét betölteni az életközösségen belül, és tűrni az ebből fakadó megaláztatásokat.
Ha az ismerkedés megtörtént, és a szülők támogatták a házasság tervét, akkor jött el a leánykérés ideje. Ezt a leendő vőlegény kezdeményezte. Divatozott a kommendálás is, amit Földeákon gügyüzésnek neveztek. Gügyünek egy öreg férfi rokont vagy férfi ismerőst kértek fel, aki ajándék ellenében vállalta a feladatot.
A gügyü előadta mondókáját, és ha a leány vízzel kínálta meg, akkor már mindenki tudta, hogy a legény nem kapott kosarat. Ezután ünnepi vacsora következett, amelynek végén a gügyü azzal búcsúzott, hogy három nap múlva visszajönnek a válaszért. Ha a válasz igen volt, következhetett az eljegyzés. Ezt viszont még megelőzte a móring elkészítése. A móring a hozománylevél, amelyben pontosan rögzítették, hogy a menyasszony mit visz majd magával a házasságba. Fontos vagyonjogi szerepet töltött be a móringlevél. Ha ugyanis a házasság valamilyen okból megszűnt, az asszony a szerződésben foglalt vagyontárgyakat maradéktalanul visszavehette.
Az eljegyzés megkötésekor a leendő vőlegény szüleivel és keresztszüleivel ment a lányos házhoz. A fiatalok jegyajándékot váltottak, az örömanyák pedig hímzett fejkendőt ajándékoztak egymásnak. Ezután a jegyesek elmentek a plébániára – 1895-től a községházára is, a kötelező állami anyakönyvezés miatt –, és feliratkoztak a házasulandók listájára.
Az esküvőket általában a késő őszi időszakokban és télen tartották, amikor a mezőgazdasági munkálatokat befejezték. A kitűzött napot megelőző három vasárnapon a plébános a nagymisén adta hírül a megkötendő frigyet, és ha valaki törvényes vagy egyházi akadályról tudott, azt nyilvánosságra kellett hoznia. Oltványi Pál plébános vezette be az 1850-es években a jegyespár oktatását a házastársi és szülői kötelezettségekről.
A esküvőt és a lakodalmat szombati napon rendezték, hogy az ünnep fáradalmait mindenki megfelelően kipihenhesse. Az esküvő előtti napon vitték át a menyasszony bútorait és kelengyéjét a vőlegény házába. Minél módosabb volt a menyasszony családja, annál nagyobb énekszóval és ünnepléssel kísérték ezt az eseményt, hogy mindenki láthassa: mi mindent adtak szeretett lányuknak.
A dalok szövegéből mindenki tudhatta, költöztetik a menyasszonyt: „Este viszik a menyasszony ágyát, / Elvesztették a nyoszolya lábát, / Addig, babám, nem fekszel az ágyba, / Míg meg nem kerül a nyoszolya lába…”
Akik látták, azok pedig gyermekáldásért fohászkodtak: „Viszik a menyasszony ágyát, / Adjon Isten bele áldást, / A vőlegény nyugodalmát, / Esztendőre bele fiúkát!”
Az esküvő reggelén a vőlegény násznagyával és kísérőivel elment a lányos házhoz, ahol a násznagy kikérte a menyasszonyt.
Az egész ceremóniát a vőfély vezényelte le. Elsődleges szerepet játszott a vidám hangulat megteremtésében. Mindig akadt a rokonok vagy az ismerősök között olyan férfi, aki egyéniségével, a rigmusokban, mondókákban való jártasságával kitűnt a többiek közül, és a nemritkán feszült légkört fel tudta oldani.
Csak az elmúlt másfél évszázadban jelentek meg a hivatásos vőfélyek.
A XIX. század végén és a XX. század elején egyszerre három vőfély élt meg ebből a képességéből Földeákon.
A kikérést követően a résztvevők gyalogosan vonultak a templomba. Elöl ment a vőfély díszes ruhában, virágos kalapban és felszalagozott bottal. Őt követték a násznagyok, a házasulandó pár, az örömszülők, a rokonok és a meghívottak. Rezesbanda kísérte az egybegyűlteket, közben az asszonyok rigmusokat mondogattak emelt hangon: „Aki reánk bámészkodik, / a vőlegényre kívánkozik.”
A plébános összeadta az ifjú párt és áldást kért rájuk, hogy frigyük hosz-szú és boldog, gyermekáldásban gazdag legyen, majd mindenki részt vett a szentmisén.
Az esküvőt követte a férj házánál tartott lakodalom. Erre már napokkal előtte elkezdték a felkészülést. Csak a legmódosabb házaknál nem dívott, hogy a meghívottaknak vinniük kellett valamit: tyúkot, malacot, lisztet, tojást, bort. Innen ered a mondás: „Ha gyüttök lösztök, ha hoztok ösztök.” A leggyakrabban tyúkból főtt leves, disznópaprikás és sütemények kerültek az asztalra.
Az ifjú házasok a legritkább esetben tudták közös, új életüket önálló házban elkezdeni. Általában napszámosként vagy árendásként – földbérlőként – igyekeztek megalapozni jövőjüket. A hiedelmek, amelyek mindennapjaikat ekkortól s ez előtt is kísérik, az élet és a mezőgazdasági tevékenységek olykor megmagyarázhatatlan jelenségeihez kapcsolódnak, átszövik azok minden mozzanatát.
Úgy tartották, hogy a szemölcsöket és a szeplőket szárított békával kell bekötni, mert csak attól múlnak el. Rontás hatásának tekintették azt is, ha valakinek a testét kelések torzították el. Erre a legjobb „gyógymódnak” az bizonyult, ha a „gilvás” ember a keléseit kendővel elfedte, majd ezt a kendőt hajnalban a keresztútnál háromszor a háta mögé hajította és hátratekintés nélkül otthagyta. Ha ezután egy arra járó a kendőt megtalálta és felvette, akkor a rontást magával vitte.
Gyakran megesett: a bűbájos asszonyok megrontották haragosaik állatait, hogy elapadjon a tejük vagy ne tojjanak több tojást. Ez ellen „biztos” védelmet nyújtott a kútágasra kiszögezett seprű és fokhagyma fűzér. Ha azt szerették volna, hogy a kotlós minél több kakast költsön ki, akkor férfikalapba tették a tojásokat, arra ültették a tyúkot.
A legismertebb és a legtöbbször mesélt boszorkánytörténet a faluban az, amelyben a sátán szolgája egy földeáki gazda lovába költözött bele, és amikor a lovat megpatkolták, másnap reggelre a patkó ott volt az ember talpán.

Fodor Veronika búcsúztatása 1934-ben. Bal szélen Fodor Imre, az elhunyt bátyja áll, mellette édesanyja Fodor Istvánné, jobb szélen Fodor István áll, szintén az elhunyt bátyja (Fodor Imre gyűjteményéből)

Mészáros István és Rakonczai Julianna esküvője Földeákon. 1927. augusztus 20. (A földeáki könyvtár gyűjteményéből)

Návay János és Hász Mária Zsuzsanna esküvője. Óföldeák, 1929

Készül a lakodalmi vacsora. Földeák, 1930-as évek (József Attila Múzeum fotótára)

Búcsú Óföldeákon. A szentmisét Gyulai Endre püspök celebrálja (1999) (Vass József felvétele)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT