Parasztok, kézművesek, kereskedők

Teljes szövegű keresés

Parasztok, kézművesek, kereskedők
Az 1686-os tatárdúlást követően Földeák lakossága vagy elpusztult, vagy elmenekült. Ennek következtében a megműveletlenné vált területek hamar pusztasággá változtak. A Makóra költözött földeákiak viszont nem voltak hajlandóak lemondani földjeikről. Ezt bizonyítja, hogy korábbi területeiket 1711-től haszonbérbe vették Nádasdy püspöktől állattenyésztés céljára. Mivel a Makót környező más korábbi települések lakói hasonlóképpen jártak el, a határok mértéktelenül kitágultak. Ezért a kialakult helyzetet III. Károly királyi rendeletére szabályozták. Ekkor csatolták Földeákhoz az alábbi pusztákat: Gajdos, Ürmös, Kéthalom, Szabóhalom, Karabuka és Döböcsök.
Az 1720-as években visszatelepülők elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak. Kezdetleges körülmények között, még a téli istállózást sem alkalmazták. A ridegtartás egyik hátrányos következménye a nagyszámú elhullás volt. Mint egy 1740-es vármegyei összesítő jelentés dokumentálta, az 1739–40-es év telén 211 igásmarha, 652 ló, hétszáz tehén, 2757 juh, 343 sertés pusztult el.
A földművelés másodlagos szerepet játszott. Minden család – a szabad területek nagysága miatt – ott és annyi földet törhetett fel, amennyit a saját szükségleteinek kielégítésére jónak látott. 1730-ban ez a helyzet fogadta a birtokszerző Návayakat is Földeákon. A helybeliek vagyoni helyzetéből adódott, hogy a jobbágyok adóterheit a meglévő állatállományuk száma szerint határozta meg. De a használt földterületek után is száz forint átalányadót húzott. A „Conscriptio Dominalis Taxa a Die Ina Januari Anni 1730” szerint a 63 jobbágy 165 ökör, 36 ló, 174 tehén után 165 rénusi forint és 70 dénár taksát fizetett urának.
A jobbágyok és Návay György jogaik és kötelezettségeik rögzítése céljából – ahogy erről már szó volt – 1732-ben úrbéri szerződést kötöttek. Az adózás mértékének meghatározása a legjelentősebb momentum a kontraktusban, amelynek súlypontját szintén az állatállomány mértékéhez igazították:
„Minden Gazda tartozik egy pár ökörtül vagyis akinek ökre nem volna egy pár lótul, egy Tallért fizetni, hat ökörig vagy hat lóig, de ha fellyebb lészen attul semmit se fizessen.”
Az állatállomány alakulása Földeákon 1730–1815 között
ÉvÖkörTehén
173016517436
17321369932
1734453035
1743588277
175613221575
1773284431263
1796216269221
181598158240
 
Szembetűnő, hogy milyen nagymértékű az állatállomány számának visz-szaesése 1734-ig. Ezt nem magyarázhatjuk a lélekszám csökkenésével, hiszen az nem érte el ezt az arányt. 1735-ig megközelítően húsz család – tehát mintegy a lakosság harminc százaléka – költözött el, míg az ökrök száma hatvanöt, a teheneké pedig nyolcvan százalékkal esett vissza.
Vagyis egyedül az állatok száma utáni adózás lehetett az ok, minek következtében a jobbágyok igen gyors ütemben tértek át az állattartásról a földművelésre. Erre természetesen a földesúr is reagált, hiszen érdeke ezt diktálta. Az 1740-es évektől a telkek után kezdte el szedetni az adót, amely újfent kedvező irányba változtatta az állattenyésztés volumenét. Ezt bizonyítja, hogy 1743-ban már lassú növekedés figyelhető meg, és 1756-ra az állatok száma eléri az 1730-as szintet. Ehhez persze hozzájárult az, hogy az ez idő tájt betelepülő kertészek magukkal hozták jószágaikat.
A XVIII. század második felére az állattartás mindinkább másodlagos szerepet kezdett betölteni. A lakosság számának rohamos növekedésével, és szabad földek elfogyásával a nagy területet igénylő legeltetés visszaszorult. A folyamatot szemléletesen példázza, hogy míg a szarvasmarha-állomány nagysága az egy és negyed évszázad alatt lényegében nem változott, addig a lovak – melyeket földművelésre és áruszállításra hatékonyabban lehetett használni – száma közel a tízszeresére növekedett.
Szintén nehezítették az állattartást a rendezetlen feudális birtokviszonyok. A szántó- és egyéb művelés alá vont területek nevesítve voltak, ám a legelőként használt földek az úrbéri szerződés alapján a község és a Návay-uradalmak közös használatába kerültek. Ez számos esetben összetűzéshez vezetett a birtokos család és a földeákiak között – amint erre már a történeti összefoglalóban utaltunk.
A birtokviszonyok rendezését az 1836. évi VI. törvénycikkely oldotta meg. A jogszabály lehetőséget nyújtott a közös használatú legelők elkülönözésére. A törvény előírása szerint elsősorban kompromisszummal, s ha ez nem jött létre, akkor perrel kellett a felosztást megejteni. A közbirtokos Návayak a megengedett maximális, telkenként huszonkét holdas mennyiséget ajánlották fel a lakosoknak. További engedményként a legelők szabad kijelölését is megengedték. Sajnos a kedvező ajánlattól a földeáki gazdák vérszemet kaptak, és már azt szerették volna elérni, hogy az uradalmak teljes egészében mondjanak le a legelőkről, illetve egyúttal szüntessék meg nádlási és réti kaszálási korlátozásokat. Az elfogadhatatlan feltételek miatt a Návayak a per mellett döntöttek.
A legelőelkülönözési eljárás 1838. március 13-án kezdődött, és 1844. augusztus 21-én, helytartótanácsi jóváhagyással ért véget. Ennek alapján a Földeákhoz tartozó 2002 hold legelőből a lakosok 1177 holdat, az uradalmak 825 holdat kaptak.
Az események az ítélet végrehajtásakor sajátos fordulatot vettek. Az elégedetlen földeákiak a földkijelölés megakadályozása céljából az elöljárósággal bezárkóztak a községházára. Az eljárást lefolytató Pozsonyi Ferenc főszolgabíró László Károly csendbiztossal betörette az ajtót, és a falu vezetőinek előállítását rendelte el. Ekkor elszabadultak az indulatok, és a bezárkózott lakosok rátámadtak a bizottságra. Valaki bottal a főszolgabíró fejére sújtott, de csak a vállán sebesítette meg, valamint Muko János földeáki gazda a csendbiztos nyakkendőjét leszakította.
Mindezekért a vármegye büntető törvényszéke Lajtos János bírót két, valamint Rakontzai Mátyás és Neparaczky János esküdtet továbbá Farkas György, Kotsis József és Muko János földeáki lakost egyévi „vasban állandoul elzártan s szokott böjt megtartása mellett töltendő” börtönbüntetésre ítélte.
A XIX. század második felétől az állattartásban a minőség került előtérbe. 1853-ban egy, majd 1855-ben két újabb bikát hozatott Ausztriából a község, 1857-ben két fedező ménnel szaporodott a tenyészállatok száma. Gondozásukra külön községi alkalmazott felügyelt. 1873-ban az elöljáróság a honvédség igényeit felmérve községi lótenyészetet hozott létre. A mezőhegyesi méntelepről négy első osztályú fedező mént vásároltak. A vállalkozás sikeresnek bizonyult, mert az elkövetkező években a földeáki tenyésztőknek kétszer is sikerült a vármegye versenyéről az első díjat elhozniuk.
A XVIII. század elejére a föld termőereje a használat hiányában megnőtt. A pihent területeken akár hat-nyolc évig vethettek, és ha kimerült, egyszerűen újabb földeket törtek fel. A szabad területek nagysága miatt nem volt szükség a talajmegóvási munkálatokra, trágyázásra sem. A kevés számú lakos és a saját fogyasztásra történő termelés lehetővé tette, hogy újra kialakuljon a fölközösségi és a talajváltó szántóföldi művelés. „Ki-ki maga föll törött födgyit, és ha az elegendő nem volt, a hol gyöpöt kaphatott, tettszése szerint szánthatott, ugy maga parlagjain és föll osztatott réti füvekben ki ki maga nyilassain szabadon kaszálhatott.”
A földterületek rendezésére először 1740–41-ben került sor. A tizennégy jobbágycsalád összesen húsz telket birtokolt. A jobbágytelkek számát 1767-ig nem változtatták meg, miközben a telkes családok száma negyvenötre emelkedett. A telekaprózódás olyan mértékűvé vált, hogy már nyolcadtelkesek és földdel nem bíró zsellérek is előfordultak. Ezt a folyamatot próbálta megállítani Mária Terézia az 1767-ben kiadott urbáriumával. Ebben meghatározta, hogy a legkisebb jobbágytelek legalább kétnyolcad lehetett (egy egész telek Csanád megyében harminchat hold szántó és húsz hold legelő volt).
Mivel ennek a szabálynak a földeáki helyzet nem felelt meg, így újra fel kellett osztani a földterületeket. Ezt a munkát végezték el Vertics mérnök vezetésével – amely akcióról a történeti fejezetekben már megemlékeztünk. Láttuk, az új felmérés szerint 59 egész telket osztottak ki, ez átmenetileg megállította a telekaprózódás és a zselléresedés folyamatát. Mi több, néhány házas zsellér jobbágyi helyzetbe került. 1773-ban a jobbágyok száma 55, a zselléreké 78; 1791-ben ugyanez az arány hetven, illetve harminc.
Míg a földterületek mennyisége véges, a lakosság száma viszont folyamatosan emelkedett, így a birtokviszonyokban újra megindultak a kedvezőtlen folyamatok. 1815-ben 74 jobbágyot írtak össze és 55 zsellért. Hozzájuk kell a 126 kertészt is sorolni, akik szintén zselléri státusban voltak, hiszen csak megművelésre árendálták a földesúrtól a területeket. Ez az arány a következő években csak tovább romlott. 1820-ban 62 jobbágyot és 165 zsellért, 1825-ben 57 jobbágyot és 193 zsellért, 1828-ban 52 jobbágyot és 162 zsellért írtak össze.
A birtokviszony átalakulása a jobbágyi földek megváltásáról szóló 1840. évi VII. törvénycikkel indult meg. A lehetőséggel csak a módos gazdák – mint például Bugyi András kéttelkes jobbágy – tudtak élni. Az 1848. évi IX. törvénycikk alapján az ország jobbágyai felszabadultak, és az addig birtokolt területek tulajdonosai lettek. 1855-ben az osztrák telekkönyvezést vezették be Magyarországon. Az új nyilvántartás szerint Földeák közigazgatása alá tizenhétezer bécsi hold föld tartozott. Ebből a Návayak 10 241, a lakosok 6759 holdat birtokoltak. Földeákon 1862. november 1-jén, a haleszi, a kender- és a káposztásföldek átadásával fejeződött be a magánosítás. A földmagántulajdon megjelenésével az 1870-es évek elején megindult a tanyásodás folyamata. Ekkor jöttek létre a máig is fennálló szárazéri és a rosszvízi tanyasorok.
Munkánkban már többször szó esett a kertészségekről. Ezzel a települési típussal az ország déli régiójában találkozhatunk. A XVIII. század derekán a kincstár gazdaságpolitikájának köszönhették kialakulásukat. A kancellária a kamarai földeket hasznosítani kívánta, ezért adókedvezményekkel és más juttatásokkal a földdel nem bíró zselléreket bérlőivé tette. A kertészségek létrejöttének másik indoka volt még, hogy a XVIII. század második felére a dohánytermesztés iránti igény megnövekedett. (Az igénynek a XIX. század második negyedében történt visszaesése aztán a telepek hanyatlását okozza.)
A Návay család tagjai felismerték, hogy a kamara példáját követve, területeik bérbeadásával jelentős jövedelemre tehetnek szert. Ilyen kertészségek alakultak a szabóhalmi, mámahalmi, kéthalmi és a szárazéri pusztán, valamint a XIX. században a gajdosin.
Az, hogy a földeákiak közül a megélhetésnek ezt a módját többen vállalták, egyértelműen látható a feudális összeírások névjegyzékében. A kertészek az összeírásokban házas vagy házatlan zsellérként vannak feltüntetve (Inquilini, Subinquilini). Az 1791-es Dicalis Cinscriptióban már Földeáktól elkülönítve szerepelnek. Leglényegesebb momentum az összeírásban, hogy feltüntetik a haszonbérletből származó jövedelmüket, amely 1791-ben 720, 1796-ban 747, 1804-ben 808, 1810-ben a gajdosi kertészség megjelenésével 27322, 1815-ben 7706, 1820-ban 7553, 1825-ben 1194, 1834-ben 566 forint.
A telepek felvirágzásának időszakában a földesúr bevételeinek igen jelentős hányadát tette ki az ebből származó adójövedelem.
A XVII. század végéig – a kezdeti két évtized kivételével – a mezőgazdasági termelést kétnyomásos rendszerben végezték. Adott évben csak a föld felét vetették be, a másik részét ugaron hagyták. Az 1700-as évek végén a földeákiak áttértek a háromnyomásos gazdálkodásra. A vetésforgó alkalmazásával lényegesen magasabb terméshozamot tudtak elérni. A termelékenység tekintetében igazi áttörést az 1880-as évek hoztak. Az olyan intenzív talajjavító műveletek bevezetésével, mint a gőzgéppel történő mélyszántás és a műtrágyázás – ezeket a technológiákat a Návayak honosították meg –, a termés mennyiségét megduplázták. Míg búzából 1853-ban öt-hat, addig 1911-ben már tíz és fél mázsa termett holdanként.
Földeákot földrajzi és éghajlati adottságai különösen alkalmassá tették a gabonafélék termesztésére. A termények tekintetében mindvégig a búza, az árpa és a kukorica állt az élen.
A szőlő- és bortermelésről már az 1732-es úrbéri szerződésben szerepelt rendelkezés. Návay György kikötötte, hogy minden telkes gazda köteles szőlőt telepíteni. A felhívás nem vezetett eredményre, mert a későbbi ösz-szeírásokban jobbágyi szőlőtermésről nem sokszor esett szó. A gyenge minőségű bort adó talajon nem érte meg a nagy ráfordítást és állandó odafigyelést igénylő művelési ágat meghonosítani. Nem véletlenül kötötte ki Oltványi Pál a párbéri szerződésben, hogy a megszabott mennyiséget hegyvidéki borban kell teljesíteni. Ennek ellenére az 1840-es évektől fellendülésnek indult a borkultúra, 1853-ban háromszáztíz akóról (körülbelül ezerhatszáz liter), 1872-ben már közel hétszáz akóról (háromezer-nyolcszáz liter) szóltak a vármegyéhez intézett jelentések. Az 1880-as évek elején dúló országos filoxérafertőzés a földeáki szőlőket szinte az utolsó tőkéig kipusztította.
Az 1875. évi VII. törvénycikkben az állam elrendelte zárt erdők létrehozását és az utak fásítását. A telepítés elősegítését negyvenéves adómentességgel, ingyenes csemetékkel támogatta. Ugyanakkor rendkívüli szigorral büntette az ültetett fák rongálóit. Egyetlen fa kivágásáért száz forint vagy ötnapi elzárás volt a válasz.
A kertészeti felügyelőség előterjesztésére a megyei közgyűlés határozatban kötelezte Földeákot községi faiskola létrehozására. 1894-ben az elöljáróság a haleszi területen egy hold földet méretett ki a csemetekert számára. Ebben a római katolikus és a református iskolák IV–VI. osztályos fiú diákjai nevelték a község szükségletét fedező facsemetéket. Az 1900-as évek elején központi támogatással létrehozott selyemhernyó-tenyésztés miatt megnőtt az eperfák iránti igény. A községi faiskolában ebben az évben ezerhatszáz eper-, ezerkétszáz alma-, kétszáz körte- és hatvan-hatvan sárgabarack- meg cseresznyefát neveltek. 1910-től az elöljáróság engedélyt csak abban az esetben adott ki, ha az építő egyben vállalta a majdani ház elé eperfák ültetését.
A XVIII. század utolsó harmadáig Földeák lakosságának viszonylag csekély száma miatt nem igazán volt szükség az iparosréteg munkájára. A jobbágyok a hétköznapok nélkülözhetetlen tárgyait (edények, ruházat) saját maguk állították elő. Aminek az elkészítéséhez nem voltak lehetőségeik, azokat a makói valamint a szegedi vásárokon szerezték be, illetve a vándor kézművesektől vásárolták meg.
Az összeírásokban elsőként mint helyben lakó iparos Thogyer Árgyelán kovácsmester (ferrarius) szerepel: 1767-ben. 1770-ben már nincs ott a neve a listán, viszont megjelenik két új szakma képviselője: Paku Ferenc takács (textor) és Horváth János csizmadia (cothurn). Az 1774-es összeírásban hat iparos nevével találkozhatunk.
1802-ben már tíz kézműves bejegyzésére került sor. Megjelent Antal István képviseletében a szűcs szakma (pellio) is. Ebből az évből külön említésre is érdemes Krébecz Péter takácsmester, aki a következő összeírások adatainak tanúsága szerint takácsdinasztiát alapított Földeákon: fiai, Péter, József és Márton is ezt a szakmát űzték.
Az 1850-es éveket követően ugrásszerű fejlődésnek indult a kézművesség. Szinte alig telt úgy el esztendő, hogy a község lakosai sorába ne kérte volna felvételét iparos. 1857-ben huszonegy, 1860-ban harminchét, 1873-ban ötvenkilenc kereskedő-iparosa volt Földeáknak. Az 1868. évi VI. törvénycikk alapján, még abban az évben harminckét taggal megalakult a Földeáki Kereskedelmi és Iparkamara. A megyei kamarában a község iparosságát Kovács József szatócs, Klein Ignác asztalos és Steingenberger Vilmos rőfös képviselte.
Az agyagban gazdag altalajú határa igen alkalmassá tette Földeákot a cserépgyártásra. Ezt felismerve Berger Gyula községi jegyző 1875-ben megalakította a Berger és Társa Cserép- és Téglagyárat. Példáját Szűcs Sámuel makói gyáros követte.
Az 1900-as évek elejére a földeáki asztalosok elhíresültek a környéken. Vásárhelyről és Makóról annyi szülő akarta ide adni tanoncnak a gyermekét, hogy az elöljáróságnak rendeletben kellett korlátoznia a felvettek számát. A helyi asztalosok szaktudását legfényesebben az óföldeáki templombelső mutatja. Az 1920-as években vitéz Gardi István műhelyében készültek többek között a gyönyörűen kimunkált oltárok, a szószék és a padok.
A XIX. század folyamán a legnagyobb fejlődést a malomipar mutatta. 1745-ben egy vízi- és egy szárazmalma volt Földeáknak, mindkettő Návay György birtokában. Az 1840-es évek reformszabályozásai nyomán megszűnt a földesurak kizárólagos őrlési joga, és a vállalkozó szellemű lakosok sorra építették a malmokat. Az 1850-es években Bakos Márton négyköves szélmalmot, Gilinger János, Bánszky János és Selmeczi János kétköves szárazmalmot üzemeltetett. Az 1856. évi kimutatás szerint négyük éves jövedelme négyszáz forint volt, ezzel szemben a földbirtokos két szárazmalma ötven forint bevételt sem hozott. A veszteség cselekvése ösztönözte Návay Tamást, és 1862-ben megépítette első gőzmalmát, amellyel már ipari méretekben vállalta az őrlést.
Hagyományos értelemben vett kereskedelem a XVIII. század végéig nem jött létre Földeákon. Ezt a tevékenységet tőzsérek és kupecek végezték, akik járták a megye településeit, és felvásárolták az eladásra nevelt jószágot, illetve terményt.
Az első földeáki boltos, Plon Mojzes nevével 1791-ben találkozunk.
A falu 1848-ig terjedő történetében mindig csak egy személy foglalkozik kereskedelemmel. 1802-ben Márkus, 1820-tól Rizz Mátyás „a bót árendása”.
A lélekszám emelkedésével mind több makói kereskedő helyezte át Földeákra üzletét. 1873-ban hat szatócs és rőfös volt tagja a kamarának.
Az ország gazdasági vérkeringésébe igazán csak 1866-ban kapcsolódhatott be a falu. 1865. július 16-án az udvari kancellária Oltványi Pál plébános kezdeményezésére három országos és heti kétszeri helyi vásárnap tartását engedélyezte a községnek. Az országos állat- és kirakodóvásárok Mátyás napján (február 24.), Jakab napján (július 25.) és Boldogasszony fogantatása napján (december 2.) kerültek rendszeresítésre.

Szakács Mihály földeáki gazda tehénállománya az 1930-as években (József Attila Múzeum fotótára)

A kéthalmi kertésztelep (Vertics József mérnök térképe, 1787)

Aratás Szakács Mihály birtokán az 1940-es években

Cséplés az 1930-as években

Lajtos gépész gőzgépével

A Kornél-erdő az 1930-as években (József Attila Múzeum fotótára)

Návay Kornél, az erdőtelepítő

vitéz Gardi István asztalosmester

A volt Návay-féle gőzmalom átalakított épülete Óföldeákon (Vass József felvétele)

A Sárga-gödör melletti szélmalom romjai az 1920-as években (József Attila Múzeum fotótára)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT