Mozdulni kelletik!

Teljes szövegű keresés

Mozdulni kelletik!
Földeák község a Tisza–Maros északi szögében fekszik. Amíg a folyók szabályozására nem került sor, a község folyamatosan szenvedett azok áradásaitól. Ez a XVIII. század végéig nem jelentett megoldhatatlan problémát, mert a környező – árvízmentes – kincstári területeken könnyen bérelhettek legelőket a főleg állattartással foglakozó gazdák. Azonban a század végére a kamarai földek az adományozások során lassan elfogytak, a földeákiak visszaszorultak az uradalom határai közé, itt kellett megteremteniük a legeltetéshez szükséges feltételeket.
A község elöljárósága 1818-ban egyezett meg a Návay családdal a folyók melletti védőtöltés építéséről, ehhez a megye is jóváhagyását adta. A védőgát nyolc év alatt, 2318 öl (mintegy négyezer méter) hosszan készült el.
A földeákiak ingyen végezték el a hatalmas munkát, és a földesurak cserébe 171 és fél hold veteményest osztottak ki tehermentesen a haleszi részen. A terület közvetlenül a falu mellett nyugatra fekvő igen jó minőségű föld volt, ám kikötötték, hogy felépülte után a töltés karbantartásának kötelezettsége a településre hárul, amelynek teljesítésével ingyenesen, az úrbéri szolgálaton felül tartoznak. Ahogy az a későbbi iratokból kiderül, ez a megállapodás csak első látásra tűnt kedvezőnek, mert a XIX. század első harmadában szinte évenkénti rendszerességgel áradtak a folyók a szokottnál nagyobb mértékben. Emiatt a megrongálódott töltések rendbehozatalát a lakosok csak erejük végső megfeszítésével tudták teljesíteni.
Az első rendkívüli áradás 1838 tavaszán tette próbára a földeákiakat, amelyet a következő évben hasonlóan súlyos követett. Mindkét esetben csak a gondos előkészítő munka és a véletlen szerencse mentette meg a falut a katasztrófától.
Az 1839. évi áradásnál kialakult helyzetet jól példázza az a tény, hogy Návay László június 9-én levélben értesítette az elöljáróságot: a Tisza és a Körös az „1830-ik árnál dühösebben indult meg, mindent, amit útjába talál legnagyobb veszéllyel fenyegeti”. Felhívta a földeákiak figyelmét, hogy minden képességükkel készüljenek fel az ár elleni küzdelemre, és kérjenek segítséget a megyétől. A helyzetet jellemzi a június 10-én tartott népgyűlésen hozott határozat: „…végeztetett, hogy miután töltéseinket a lakosok amennyire lehet megtöltötték, mint hogy pedig a mostani föld árja az innenső oldalat annyira víz elborította, hogy már sem kocsin, sem pedig gyalogjába szárazon töltésekhez járni nem lehet, annál fogva segedelmet szükségtelennek gondolván, kérelem levéllel Tekintetes Nemes Vármegyéhez a végett folyamodni nem szükséges.”
Így érkezett el az 1845. év májusa szélsőségesen változékony időjárásával: ha éppen nem volt fagy, az eső esett vagy szélvihar tombolt. A töltés május 28-án az esti órákig állta a folyó rohamait. Ekkor félreverték a harangokat, és az asszonyok a személyes holmijaikkal a dombtetőn épült templomba menekültek, a férfiak pedig kivonultak a gátra. A töltés éjfél körül szakadt át, és a Maros-rét irányából, délnyugat felől árasztotta el a falut. A következő árhullám május 31-én érkezett, északnyugatról, Vásárhely irányából tört Földeákra.
A község elöljárói azonnal segélykérelemmel fordultak Posonyi Ferenc járási főszolgabíróhoz, akinek felhívására a megyebeli településekről élelmiszer-adományok érkeztek.
Néhány nap alatt visszahúzódott a víz, és a tulajdonosok a még lábon álló házakba visszaköltözhettek, de a nagy többségnek semmije sem maradt. Posonyi Ferenc és Nyéky Antal június 8-i jelentése szerint: „a becsü megtétetett, összeírván látható, miszerint Földeák helységben 105 ház ép és 148 dölt egészen összve, 485 hold vetés van víz alatt és 1207 hold legelőből csak 50 hold használható, 29 ház pedig minden órában összedőlhet”. Ennek alapján a megye a helytartó tanácshoz folyamodott, hogy engedélyezze országos segélyadomány gyűjtését.
A földönfutóvá vált lakosok körében egyre határozottabban nyert teret a gondolat, hogy a falunak biztonságosabb helyre kellene átköltöznie.
A kérdés megvitatására június 22-én népgyűlést hívtak össze. Itt heves vita bontakozott ki a földönfutókká lett károsultak és azok között, akiket a csapás nem érintett súlyosan. Az elöljárók a további bajok elkerülése végett feloszlatták a gyűlést, és elhatározták, hogy a probléma megoldására egy huszonöt (később huszonkilenc) tagú testületet hoznak létre. Tagjai
– mások mellett – Bugyi Márton bíró, Szabados István adószedő, Ádok József esküdt bíró, Sándor Mihály és Szalma Pál esküdt. A falu népe köréből egy húsz- (majd huszonnégy) tagú tanácsadó testületet is választott, amelynek a hozzájárulása nélkül nem lehet határozatot hozni az érintett témában.
Első lépésként fel kellett mérni, hogy hány család kívánta a költözést.
A számbavétel alapján 249 família – köztük 25 kertész – döntött a mozdulás mellett. A testület következő feladata az volt, hogy a Návayakat tárgyalásra bírja.
Az áttelepülés szükségessége – kényszerűségből – egybeesett a család érdekeivel. A rendszeres áradások értelmetlenné tették a falu újjáépítését, mert a korabeli viszonyok között nem találhattak biztos megoldást a hasonló katasztrófák elkerülésére. Ezért a família nemzetségi gyűlést tartott a kérdés megoldása céljából, amelynek kimeneteléről Návay László – mint a család legidősebbje – június 28-án tájékoztatta a földeáki lakosokat. Ebben elvben egyetértettek a falu „mozdulásával”, és előterjesztették a vele kapcsolatban felmerült követeléseiket:
„…a helység mostani állásáról mozdulni kelletik… a közös épületek úgymint papi, jegyzői, kántori és harangozói lakok, valamint a község háza és az oskola felállítása, azon felül mindazon lakosoknak akiknek házai… épségben maradtak… és mozdulni nem kívánnak, becsü szerinti kifizetése tetemes költségbe kerülnének, sőt a Helytartó Tanács rendelete szerint takarék magtárak felállítása is sürgettetik… mind ezek olyan terhek mellyeket ezen kis község, kivált mostani szomorú helyzetében nem lesz képes teljesíteni. De mivel az áttelepülést a lakosok önként kívánják, magukat a teher viselésének alávetik, így nehogy a közbirtokosok részéről akármelyik is részvétlenséggel vádolhasson… a Helység árvíz árjától biztosított helyre szállítása ellen észrevétele nincsen.”
Kikötötték: a falu az amúgy is a saját használatában lévő Gubás-telekre költözzön (a makói, a vásárhelyi és a battonyai út elágazásánál) és előírták az előbb említett középületek mielőbbi felépítését, valamint a helyben maradók házainak becsű szerinti kifizetését és a templom hat éven belüli felépítését.
A tanácsadó tagokkal kibővített elöljáróság hosszasan tárgyalta az ajánlatot, majd július 4-én újabb kérelemmel állott elő. Kedvezőnek ítélték a Návay család megegyezési készségét, de a kijelölt területet elfogadni nem tudták, mert az is lapályos síkon feküdt, és túl messze esett a legelőktől, valamint a környéken alkalmas ivóvizet sem lehetett találni. Számukra sokkal megfelelőbb lett volna, ha a Návayak a karabukai majorsági területeiket engednék át az újonnan megalapítandó község helyéül. A középületek közül – lehetőségeik korlátozott voltára tekintettel – csak a jegyző- és kántorlak, az iskola és a községháza megépítését vállalták azonnali határidőre, a többit az elkövetkező években hozták volna tető alá.
Návay László már két nap múlva választ adott a felvetésre mondván, a megjelölt terület Návay Károly és Mihály tulajdonában van, ezért az ilyen irányú kérdést csak ők jogosultak eldönteni.
Utóbbiak hajlandóak voltak lemondani a szóba került területről, a majorsági földjeikről, de igen súlyos árat követeltek érte: a rajta lévő gazdasági- és lakóépületeket az áttelepülők lebontják, és egy később kijelölt helyen újra felépíteni kötelesek (természetesen ingyen), továbbá a kerteket és a szőlőket „böcsü” szerint ki kell fizetniük.
Földeák adott helyzetében ez az ajánlat elfogadhatatlannak bizonyult. Közben az idő vészesen telt, közeledett az őszi munkálatok ideje, amelyekbe ha belekezdenek, akkor az újabb egy évi helyhez kötöttséget jelent. A lakóházakkal nem rendelkezőknek a téli fagyok sem tűntek távolinak. Ezért az elöljáróság augusztus 20-án közvetlenül a nádorhoz és a helytartótanácshoz fordult. Szemléletesen ecsetelték nyomorúságukat, felhánytorgatták, hogy a Návayak teljesíthetetlen feltételekkel akadályozzák a községnek a biztonságosabb élethez való lehetőségét.
Arra semmilyen adat sem maradt fenn, hogy az említett szervek érdemben foglalkoztak volna a kérdéssel, de a panaszról az érintett birtokosok nyilvánvalóan tudomást szereztek, mert amikor a községi elöljáróság augusztus 27-én lényegében szó szerint újra előterjesztette áttelepülési javaslatát, Návay Károly és Mihály azt elfogadta, és nem támasztott teljesíthetetlen igényeket. Károly mindössze azt kérte, hogy a falu segédkezzen épületeinek és gyümölcsösének áttelepítésében, Mihály pedig megtartotta kertjét, lóherését, szőlőjét, és csak annyi segítséget kívánt, hogy szántóját alakítsák át rétté, és az évek során összegyűlt trágyáját hordják át új szántójára.
Úgy tűnt, ez az ajánlat a falu számára is megfelelőnek bizonyult, ezért a felek megállapodtak a kompromisszum pontjaiban, és azt jóváhagyás végett felterjesztették a vármegyéhez. Ezen túlmenően javasolták, hogy a megye kiküldött bizottság révén győződjön meg az egyezménytervezet létrejöttének önkéntességéről.
A közgyűlés vizsgálóbizottsága 1845. szeptember 3-án szállt ki Földeákra. Tagjai a tervezetet az összegyűlt lakosság előtt ismertették, és megmagyarázták az egyes pontok tartalmát. A falubeliek többször visszavonultak tanácskozni, majd amikor a szavazásra került sor, a többség a tervezet ellen voksolt. Ez azért következhetett be, mert a tárgyaló delegáció az elöljárókból, továbbá a telkes és módos gazdákból állt össze, akik a saját érdekük mentén hozták létre a megállapodást. Az ő vagyonvesztésük kiheverhetőnek tűnt, míg a nincstelenek csak azt látták, hogy újabb kötelezettségeket vennének a nyakukba, közben helyzetük lényegében változatlan marad.
A bizottság ilyen értelemben tette meg jelentését, amelynek alapján a vármegye nem hagyta jóvá az egyezséget, és újabb tárgyalásra hívta fel a feleket.
Az alkudozás időlegesen megrekedt. Közben beköszöntött a tél, és a nádból, gazból épült viskókban, valamint a földbe vájt barlangokban élő embereket már könnyebb volt meggyőzni az átköltözés szükségességéről. 1846. január 4-én újra összeírták a „mozdulni” kívánók névsorát. Ekkor 243 család jelezte költözési szándékát, amelyet kézjegyével hitelesített.
A falu elöljárói január 7-én újabb egyezséget ajánlottak az érintett birtokosoknak. Mivel Návay Károly – és Tamás mint Károly haszonbérlője – úgymond nyeregben érezhette magát, kihasználta a kínálkozó alkalmat, és lényegesen súlyosabb feltételekkel állt elő: az áttelepülési nyilatkozatot aláírók százforintos bírság terhe mellett kötelezzék magukat régi házaik lebontására, ők állják az új helyen kijelölendő telkek kimérésére rendelt mérnök és segítői költségeit, a gyümölcsöseit belső majorsági földként megtartja az uraság, és a már bevetett területeit csak aratás után adja át.
A kényszerhelyzetben lévő elöljáróság (és a lakosság) február 2-án elfogadta a feltételeket, és február 7-én a felek aláírásával hatályba lépett a csereszerződés.
A kontraktus nyolc pontból állt, amelyek tartalmazták a korábban létrejött egyezséget és az új – a Návayak szempontjából kedvezőbb – elemeket egyaránt.
A szerződésnek az áttelepülés jogi helyzetének rendezésén kívül más vonatkozású előnyei is voltak a földbirtokosok szempontjából. Lényegében a Návay-birtok rendezését valósította meg, racionalizálta a telkek eloszlását és elhelyezkedését. Az újonnan kimért területen egy tagba rendezte a földesúri ugar- és szántóföldeket, és a korábbi elkülönözési eljárás során kihasított legelőket. Az érintett részeket – a lakosok terhére – egy öl szélességű árokkal választották el az esetleges későbbi vitákat elkerülendő.
Kisebb fennakadást jelentett a szerződés végrehajtásában, hogy késlekedett a felsőbb jóváhagyás. Ezért az elöljáróság egy választott küldöttséget indított a helytartótanácshoz, sürgetve a megállapodás megerősítését. A kedvező válaszról március 27-én tájékoztatták a közbirtokosokat. A földesurak Mátéffy Pál Csanád vármegye hites földmérőjét bízták meg a munka elvégzésével. Új-Földeákot a Szárazér partján, 115 holdon szabályos téglalap alakúra tervezte, 311 belső telek, az iskola, a templom, a községháza és az egyéb középületek helyét jelölte ki. A lakosok augusztusban és szeptemberben már be is költözhettek a vályogból vert házakba.
Óföldeákon – ez időtől kezdik így nevezni az elhagyott települést – álltak az uradalmi épületek és a templom, amit Návay Károlyné később magtárnak alakított át. A helyben maradók – néhányan a faluhoz ragaszkodók, a régi községben maradtak – elvesztették önkormányzatukat, a vármegyei iratokban egészen 1870-ig csak egyszer fordul elő Óföldeák neve, és akkor is csak a rajta átvezető úttal kapcsolatban.
Összességében az átköltözés úgy értékelhető, hogy a felek, kivált a földeákiak, súlyos áldozatok árán – mert a vármegye többszöri kérésükre sem volt hajlandó adókedvezményeket nyújtani a falunak –, a lehetőségeik és igényeik összehangolásával mindannyiuk részére kedvező megállapodást kötöttek. Ezt bizonyítja, hogy az 1853-as és 1855-ös árvizek már nem okoztak kárt az (új) településnek.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT