Kevés a föld, nehéz a sors

Teljes szövegű keresés

Kevés a föld, nehéz a sors
Földeák tehát földesúri függésbe került 1729-ben. Návay György kezdetben nem emelte az adóterheket, csak az állatállomány száma utáni taksát és a földek után járó száz forintot hajtotta be. A jobbágyok előtt is nyilvánvaló volt, hogy a kedvező állapot nem tartható fenn sokáig. Megpróbáltak Návay Györggyel számukra előnyös egyezséget kötni: „…átalyában kiván alkudni, melly alkalmatossággal, az egész Földeáki Határért, és Uraságh Jussáért Esztendőnként 400 ftokat ígértek, úgy mind azonáltal, ha Uraságh semmi némő Majorságot, és Marhákat az határban nem fog tartani, sőt ha ezen Condition (feltétel) meg állot volna, az lakosok magok között ell végezték, hogy 500 ftokat is meg fognak adni, de mivel economiás marha nélkül el lenni, Návay György Uram nem kívánt, ezen föll tett czélokat nem is jelentették.” A kontraktus azonban nem jött létre, és Návay György a faluba költözött. 1732-ben megkötötték a vármegye jóváhagyásával az úrbéri szerződést. Két sajátossága volt: a viszonylag kevés robotnap és az állatok száma utáni adózás.
A viszonylag kedvező feltételek ellenére az 1750-es években sokan mégis az elköltözés gondolatával foglalkoztak, ugyanis Dél-Magyarországon a tisza–marosi szerb határőrök végleges kivonulásával jelentős területek szabadultak fel. Ez csábító lehetőséget jelentett a környékbeli jobbágyság számára. Megindultak a szökések, a költözések. Csanád megye földesurai természetesen nem engedték, hogy a nekik szolgálók elhagyják őket. Az 1753. október 15-i közgyűlésen a vármegye nemesei megállapították, hogy az otthon maradtak közül különösen Földeákról készülnek sokan elköltözni. A közgyűlés elé hívták a község bíráit, hogy a távozás okát megtudják. A panaszok kivizsgálására a vármegye Hrabovszky László kamarai prefektust küldte ki Földeákra.
A költözni akarók írásban nyújtották be sérelmeiket. Néhány ezek közül:
„1. Kevés a föld, az idősebb Návay György is arra biztatja őket, hogy költözzenek el, mert nem férnek el a földön.
Az öreg Návay marhái a vetésükben, szénájukban, járnak és nagy kárt okoznak. Panaszra hiába mennek…
5. Návay József számtalanszor mondta, hogy menjenek el földjéről, mert több hasznát veszi a földnek, ha ők rajta nem laknak. A régi taxa szerint senkit sem enged földjén lakni…
Návay József a száraz nyár idején csak gazos kaszálót adott, a jót az örményeknek adta.
13. A falu végén levő földjüket az urak a kertészeknek adták.
14. A kertészek megölik, megsebesítik állataikat.”
A sérelmek felsorolása után kérték a megye engedélyét a távozásra. Rontatta a helyzetüket a Návay József és György közötti – korábban már taglalt – rossz viszony. Jobbágyaiknak még azt is megtiltották, hogy egymással beszéljenek. Návay György tagadta a vádakat, lustaságukkal okolta nehézségeiket, kérte a nyakasok megfenyítését.
Az 1754. április 26-i vármegyei közgyűlés első napirendje tárgyalta az ügyet. A jobbágyok egy részét előállították. Návay György megzabolázásukat követelte. A megye a földesúr mellé állt: „Ebben az esetben határoztatott, hogy az olyanok, akik más alkalmakkor nem riadtak vissza hasonló lázadások szításától, most a hasonlóktól sem álltak el. Ezért Návay György jobbágyai közül három, éspedig Kakulya Mihály, Bajusz György és Vidács Ferenc nyomban letartóztassanak. Elrettentésül elrendeli, hogy még három jobbágyot: Tóth Istvánt, Tóth Mártont és Tamassy Istvánt zárják börtönbe.”
Tóth István – Földeák bírája – volt az elégedetlenség hangadója, ő volt az, aki megszervezte a jobbágyok elköltözését Kanizsára. Végül a költözés csak neki sikerült. Návay György a következő szavakkal „búcsúztatta”: „…te átkozodt gaz ember ennek mind te vagy az oka, és az öcséd, ti ketten hárman tökellettlenkedtek, s így a Szegénységet föll lázíttyátok, nem kár volna az tömlöcre hányni benneteket, hiszen… ha magad el akarsz menni, menny el Isten hírivel, másokknak békét hagy, és tud megh hogy tovább meg sem szenvedlek az földemen lakni.”
A kérdés az, mi hatalmazta fel Návay Györgyöt arra, hogy a szabad költözésű jobbágyok ellen intézkedéseket kezdeményezzen a megyegyűlésén. Nos, mivel ekkor már igen nagy befolyással bírt a vármegyében, a legegyszerűbb megoldást választotta. Meghamisította az 1732-ben kötött úrbéri szerződést. Az abban szereplő „Füldeák lakossai” részt kihúzta, és föléírta, hogy „Füldeák örökös lakossai”, a végére pedig az „ezt megtartván senki el ne mehessen” kiegészítést tette. A megyei urak természetesen semmit sem vettek észre a több mint harminc évvel később odakerült bejegyzésekből, és a már fentebb említett módon támogatták „nemes” társukat.
A tiltás ellenére 1754-ben több mint negyven család költözött el Földeákról. Makóra öt, Csanádra hat, Kanizsára tizenhét, Algyőre kilenc, s többen ismeretlen helyre. Elköltözésük a Földeákon maradottakat sújtotta, mert a távozók adóját is nekik kellett megfizetniük. A súlyos terhek miatt a többiek is az elvándorlás gondolatával foglalkoztak (1757, 1759). De ilyen nagy létszámú elköltözésre a későbbiekben már nem került sor.
Az országgyűlés megkerülésével, 1767. január 23-án, Mária Terézia kiadta úrbéri rendeletét. A pátens országosan szabályozta a földesúri szolgáltatásokat, a föld minőségétől függően megszabta a jobbágytelek nagyságát, a jobbágy termény-, pénz-, és munkabeli szolgáltatásait. A robot egész évenként telkenként legföljebb évi 52 igás, illetve 104 kézi robotnap; a zsellér tizennyolc, a házatlan zsellér tizenkét napi robottal tartozott.
Földeákon 1771. július 8-án megállapították, hogy a jobbágyok használatában húsz egész s hétnyolcad telek van. Az urbáriumot elkészítették, és 1772. március 20-án a Tornyán tartott megyei közgyűlésen elfogadták, majd március 13-án Földeákon is kihirdették. A rendeletnek a földeákiakra nézve különösebb hatása nem volt: uruk 1772-ben urbáriumot pótló úrbéri szerződést kötött jobbágyaival. Az indoklás cinizmusról árulkodik, hiszen a helyi szabályozás semmit sem enyhített az addigi terheken, holott a királynői rendelet célja éppen ez volt: „Mi alább írtak adgyuk tudtára mindeneknek az kiknek illik, hogy mi is szegénységnek gyarapodását előttünk viselvén, ámbátor Feölséges Apostoli Királlyné Asszonyunk által Kegyelmessen rendeltetett, s ország szerte bé állítatott Urbariális Regulatióbol tetemesb hasznot vehetnénk s remélhetnénk mind azon által Jobbágyainknak Kérésére hogy eők is annyival inkább jövendőben hívebben szolgálatot tegyenek, ezért ettől elállunk.”
A jobbágytelkek rendezetlensége miatt már 1772-ben elhatározták, hogy ténylegesen felmérik azok számát. Erre 1776 márciusában került sor, amikor Vertics József, Csanád vármegye hites földmérője „mérnöki kézzel” kimérte a telekállományt. Megállapították, hogy Návay Pál, Antal és Mihály jobbágyai összesen 59 telket használnak szemben a hivatalosan jegyzett közel huszoneggyel. (Itt feltétlenül meg kell jegyezni, hogy több kutató az elmúlt évtizedekben nem értette a telkek számának változását, és ezt a tényt tévesen azzal magyarázták, hogy a Návay család Hont és Nógrád megyéből telepített lakosokat Földeákra. Ez nyilvánvaló tévedés, hiszen, mint láttuk, Földeákra nem betelepültek a XVIII. században, hanem elköltöztek onnan.)
A földeáki lakosok 1777-ben ismét elkeseredett hangvételű beadványt intéztek a vármegyéhez. Elpanaszolták, hogy Szent György napján a gajdosi rétre kihajtott sertéseiket a „görög” bérlő elhajtotta és csak pénz ellenében volt azokat hajlandó visszaadni. Igazuk tudatában Návay Antalhoz fordultak, aki azzal utasította el őket, „hogy amit a görög kér adgyátok meg, mert a föld az övé”. Elpanaszolták, hogy a földesúr által telepített kertészek állatállománya is terhet jelent számukra. A dohánykertészek közel kétszázötven jószáguk után darabonként csak egy máriást fizetnek, míg a jobbágyoknak a fizetségen kívül más szolgáltatást is teljesíteniük kell, sőt állataiknak további legelőterületet kellett bérelniük.
Nehezményezték, hogy a réti kaszálásért csak negyven kéve nád levágását ígérték, mégis ötvenet kellett teljesíteniük, valamint a földesúr részére vágott nád után saját szükségletükre nem vághattak, mert a Návayak a területet kiárendálták vidékieknek. Részükre csak a puszta rét szabadíttatott fel, amikor azon már a gazon kívül egyéb nem volt, de eltiltattak a zöld gyékény vágásától is.
Elpanaszolták a vármegyének, hogy az urbárium szerint a földeákiaknak harmincnapi kaszáló rétje van, de a valóságban ezt a területet Návay Antal bérbe adta másoknak. Fájlalták, hogy bár a megkötött kontraktusban nincs benne, mégis tavasszal és ősszel egyaránt a vízimalomban kell több mint egy hét robotot teljesíteniük. A lakosok panaszuk vigasztaló elintézését és levelük visszaadását kérték. Beadványuk azonban érdemleges intézkedés nélkül a Návay család levéltárába került.
Néhány évtized eltelvén 1829-ben a földeákiak újra, most több oldalon fogalmazták meg sérelmeiket, kérve azok orvoslását földesuraiktól.
A Návayak valószínűleg nem foglalkoztak érdemben a panaszokkal, mert a község 1831. március 18-án azokat megismételve a vármegyéhez fordult a segítség reményében. Kérték, hogy adják ki nekik a még 1772-ben publikált úrbéri szerződés másolatát, mert szerintük nem az abban foglaltak szerint követelik tőlük a szolgálatokat és szolgáltatásokat. Kérték a taksanád beszolgáltatása utáni szabad nádlást és azt, hogy a közlegelőn létesített kéthalmi kertésztelep területének megfelelő legelőt mérjenek ki részükre. Nehezményezték, hogy a legelő védelmére általuk fáradtságos munkával elkészített töltésért ajánlott teher nélküli veteményeskerteket csak részben kapták meg, és azok után a kilencedet is kiveszik. A vonó jószágok részére külön legelőt kértek, de azt az uradalom megtagadta. Kérték, hogy a kertészek hasonló terheket viseljenek, mint ők. Kifogásolták, hogy a szántásokat oly bőven adják ki, hogy azzal sokszor több napot kell eltölteniük.
A vármegye a panaszokat a földeáki úriszékhez tette át. Az az 1831. április 8-i ülésén foglalkozott a beadvánnyal. A lakosokat Szilessy Pál képviselte mint tiszti pártfogó, a Návayakat pedig Dedinszky István.
A tiszti pártfogó megismételte a panaszokat és kérelmeket. Az uradalom csak részben ismerte el azok jogosságát. A legelővel, valamint az ugarföldekkel kapcsolatos panaszok orvoslására elhatározták a legelő elkülönítési és úrbérrendezési per elindítását. Az úrbéri szerződéssel kapcsolatos ismétlődő panaszok miatt kilátásba helyezték az igazi urbárium behozatalát. Az ítéletet a község és a vármegye közgyűlése egyaránt elfogadta. Az 1832. február 6-án tartott polgári pereket ítélő törvényszék is jóváhagyta, és megküldte azt a helytartótanácsnak.
Ennek ellenére azonban még 1836-ban sem zárult le az ügy. Návay László mint a család legidősebbje levélben értesítette az esetről a vármegyét. Beszámolt arról, hogy az úrbéri rendezési per előkészületei 1831. május 4-re megtörténtek, de azt az 1832-es országgyűlés időtartamára felfüggesztették, remélve az esetleges törvényi intézkedést, ám most azt folytatják az 1832/36. évi 10. törvénycikk 6. szakasza alapján, bár reméli, hogy barátságosan megegyezhetnek.
A helytartótanács csak 1844. december 9-én döntött a hozzá felterjesztett ügyek egy részében. Megállapította az egy telek után járó kiosztandó legelőmennyiséget, azonban az úrbéri ügyekben újabb adatokat kért. A megmaradt iratokból nem derül ki, hogy 1848-ig egyáltalán döntöttek-e a kérdéses ügyekben.
A Návay család a XVIII–XIX. század elején fokozatosan alakította ki majorsági gazdálkodását. Jövedelmének gyarapítása érdekében egyre több kertésztelepet hozott létre, egyrészt a közösen használt legelőn, másrészt saját területén. Az előbbi kiváltotta a jobbágyság tiltakozását, mert a kertészek által elfoglalt legelőterület csökkenésével kénytelenek voltak állataik részére más legelőbérletet szerezni.
A földesúri család és a falu viszonya az előadottak ellenére évtizedeken keresztül lényegében harmonikusnak mondható. Az első valóban komoly konfliktust a XIX. század első negyedében-felében a kertésztelepek megjelenése okozta, majd az, amikor lehetőség nyílt a közösen használt legelők „elkülünözésére”. (Erről a több évig tartó majdnem háborúskodásról egy, a község gazdálkodását részletező későbbi fejezetben olvashatnak részleteket.)
A település török utáni első 1730-as összeírásából már kitűnik, hogy a község élén a választott bíró állt. Ismerjük a nevét is: Búza Mátyás hatökrös gazda viselte ekkor a tisztséget. Az első években évenként választották a bírót. A megmaradt iratokból nem derül ki, hogy a földesúr jelölte-e ki a közigazgatás első emberét vagy átadta ezt a jogot jobbágyainak. Búza Mátyást már két kisbíró is segítette: Rácz Márton és Csertő Gergely. 1732-ben Kakulya Mihály főbíró mellett Nehéz János kisbírót és Borbás Pál hadnagyot említik az iratok.
A XIX. század elején a lakosság számának gyarapodása és a kertészek sokaságának megtelepedése szükségessé tette a helyi közigazgatás bővítését. Elengedhetetlenné vált, hogy megfelelően képzett írástudót alkalmazzanak jegyzőnek. Ezt a posztot – ahogy ebben a korszakban másut is s gyakran az országban – összekapcsolták a kántortanítói hivatallal. Földeákon hosszú éveken keresztül Balogh József, majd néhány évig Gerzány Lajos és Balázs Mihály látta el ezt a feladatot. Az 1830-as évektől már kettéválasztották a tanítói és a jegyzői státust. 1845-ben Balázs Mihály jegyző munkálkodásáért évi kétszázötven váltóforint fizetést, egy hízott sertést, négy öl kemény fát, nyolc icce vajat, négy vontató szénát, száz font sót, ötven font húst és tizenöt font olvasztott faggyút kapott szolgálataiért.
A XIX. század derekára már jócskán megnőtt a hivatali elöljárók és a községi szolgák létszáma. Földeákon 1845-ben Rakonczai Mihály bíró évente ötven forint fizetést kapott, ugyanennyi javadalmazásban részesült Rakonczai István adószedő is. Szabó Imre esküdt bíró harminc, Vízhányó Imre fővigyázó esküdt és Bugyi András kutakra ügyelő esküdt egyenként húsz forint tiszteletdíjat húzott a községtől.
A községi szolgák közé sorolták a tanítót is. 1845-ben Kis Antal nyolcvan forintot és három öl puha tűzifát kapott hivataláért. Dienes István harangozó évi tíz forintja mellé fél öl puha tűzifát, hat akó faggyút és egy pár új csizmát is kapott. Rátz Ferenc hadnagy bére huszonöt forint volt. Molnár György bakter harminc forint díjazást, egy pár új és egy pár javított csizmát kapott nehéz hivataláért. Ugyancsak ennyi volt a bére Sándor Mátyás szállási kapitánynak. Az utcakapitányok, Bajusz János, Varga Huzi József és Nagy István már csak tizenöt forintot kaptak évente. Kuruntzi János és Sándor János kisbíró bére huszonöt forintra rúgott. Molnár Györgyné gazdasszony tizenöt forintot és egy pár csizmát kapott évente szolgálataiért. (A gazdasszony az iskolafűtői feladatokat is ellátta szerény négy forintért.) Ebben az évben a kéményseprő, Balázs János bére tizenkét forint harminc krajcár volt. A községi szolgák sorát Vidáts István csődörös és bikás zárta. Külön díjazásban nem részesült, szolgálataiért egy pár új és egy pár fejelt csizmát kapott.
A különböző adók mindig nagy terhet róttak Földeák lakóira. 1735-ben Csanád vármegye rendes és házi kiadásaira 7079 forintot vetett ki. Ezt az összeget négy településnek, Makónak, Battonyának, Tornyának és Földeáknak kellett megfizetni. A földeákiakra 580 forint jutott. 1737-ben a beszállásolt katonák tartására ezer köböl árpát kellett beszedni. A földeákiakra 83 és fél köböl esett. 1739-ben Földeákon harminc katona volt télire beszállásolva, ez mintegy 272 forintos kiadást jelentett a lakóknak. 1740-ben országos adóba 405, megyei adóba pedig 125 forintot kellett fizetni.
Az adókivetést adótárgyanként és meghatározott kulcs alapján végezték. Földeákon 1742-ben a telkes jobbágyok személyenként két forintot fizettek. (A gyermekek és testvérek személyenként egyet.) Saját igás ökör ló és fejős tehén után darabonként egy, egy üsző és eladó ökör után tizenöt krajcárban állapították meg az adókulcsot.
A terhek állandóan emelkedtek. Az 1756-os pestisjárvány megyei költségeit is kirótták a községekre: a 636 forintos kiadásból a földeákiakat negyvenhat forint terhelte. 1759-ben kiürült a vármegyei kassza. A hiányt pótolni kellett, ez száz forint többletterhet jelentett a falvaknak. 1759-ben a természet sem volt kegyes a vidékünkön élőkhöz. Június 24-én hirtelen támadt orkán és jégeső Makó várost és Földeákot úgy elverte, hogy a napi megélhetés is bizonytalanná vált. Az állatok takarmány és alom nélkül maradtak. A jég a madarakat és a nyulakat is megölte, falunkban még a templom tornyát is ledöntötte a vihar. A károsultak az adó elengedéséért könyörögtek. Kérelmüket a vármegye is támogatta, hogy eredményesen-e, az a megmaradt dokumentumokból nem derül ki. Mindezek után nem csoda, hogy a növekvő terhek és csapások miatt a község lakói 1771-ben ismét az elvándorlás gondolatát latolgatták. A szeptemberi megyei közgyűlésen több lakostól, de főleg a vezetőktől meg is kérdezték, miért az őszi vetések és szántások idején akarnak más birtokra költözni? A válasz kézenfekvő: helyzetük javulását várják attól, ha Makóra mehetnek.
A község saját szükségletére is vetett ki adót. 1847-ben a bevétel 2881, a kiadás pedig 2449 forint volt. A kiadások szokásosan a következő főbb tételekből tevődtek össze: az elöljárók és községi szolgák fizetése, apróbb úgynevezett elegyes költségek, a helység épületeinek működtetése, termények kiadása, napi bérekre vonatkozó kifizetések és kutak igazítási költségei. Volt olyan év is, amikor az iskolás gyermekek írópapírt kaptak a községtől. A számadó esküdt bírónak évente írásban el kellett számolnia a bevett és kiadott pénzekről. Hiány esetén saját vagyonával felelt.
A pénz- és terménybeli szolgáltatásokon kívül más természetbeni terheket is róttak a lakosokra. 1775-ben az elszaporodott kártevő farkasok üldözésére és kiirtására április 10-én három napos hajtóvadászatot rendelt el a megye. A földeákiaknak negyven lovast és harminc gyalogost kellett kiállítani. Az a személy, aki nem jelent meg vagy idő előtt hazatért, huszonnégy pálca büntetést kapott.
Ma már szinte hihetetlen, hogy 1779-ben az elszaporodott varjúk és verebek irtását is elrendelték. Községenként történt meg az előírás. A földeákiaknak 2350 varjú- és 4700 verébfejet kellett beszolgáltatni. A kertészekre is kirótták a kvótát, ők 725 varjú- és 1450 verébfejjel tartoztak. Abban az esetben, ha nem teljesítették az előírást, egy varjúfejet két krajcárral, a verébfejet fél krajcárral válthattak meg. 1760 júliusában a fejedelem esküvőjének költségeihez is hozzá kellett járulni. Csanád megyére 710 forintot róttak ki. Ebből a földeákiakra huszonhárom forint jutott. De hozzá kellett járulni az országgyűlések költségeihez is. 1843-ban a földeákiak e címen 103 forint 28 krajcárt fizettek.

A meghamisított 1732-es úrbéri szerződés (részlet)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT