Egy mezőváros küzdelmei
Egy mezőváros küzdelmei
Fordulópontot jelentett Rákos történetében 1582, amikor I. Draskovich György püspök kieszközölt számára Prágában, Rudolf királynál évi két vásárt. Az egyiket Krisztus mennybemenetelének napjára – Úrnapja, a húsvét utáni 40. nap –, a másikat Miklós-napra, december 6-ára. A vásártartás joga együtt járt az oppidum, vagyis a mezőváros címmel. Nemcsak címmel, hanem privilégiumokkal – kiváltságokkal – is. Az eddig a püspök által kinevezett bírót ezentúl a jobbágyok választották, s melléje a szükséghez képest akár hat esküdtet is. Persze az uradalom képviselője jelen volt a választáson, sőt az azt követő áldomáson. (Névsor a Függelékben.)
A bíró most már komolyabb ügyekben ítélkezhetett. Esküdtjei közt szétosztotta a feladatokat. Egyik a robot és szolgáltatások ügyét intézte, a másik a szegényekkel és árvákkal foglalkozott, ismét másnak a dolga volt a tűzveszély jelzése és a tűz elleni küzdelem megszervezése. Draskovich, miután új plébániát építtetett, a régit átadta községháza céljára a falunak.
Ugyancsak nevezetes dátum 1587, amikor a püspök mint földesúr részletes urbáriumban rögzítette a jobbágyok jogait és kötelezettségeit. Hiába, ott voltak a szeme előtt, amióta Győrből kénytelen volt ideköltözni.
Az urbárium adatai szerint csapszék, malom, községháza, plébánia, mellette iskola, mészárszék, sőt orvos is volt Rákoson. A termelés, a munka szabályozása megkövetelte a rendet. Föld alatti börtön már előbb, a pellengér azonban csak későbbről jelezte a bíráskodás jogát és gyakorlatát.
Körülbelül ötszázan lakták ezekben az években a mezővárost. Sopronnak ekkor kereken ötezer lakosa volt.
Néhány magyar név az urbáriumokból, összeírásokból: Tóth, Asbóth, Albert, Varga, Nagy, Pap, Kiss. Érdekes, hogy 1597-ben a közeli birtokos gróf Nádasdy Ferencnek három jobbágya lakott Rákoson. Nevüket nem írták le. Negyedtelken gazdálkodtak, s az összeírók számba vettek még két elárvultan gazosodó negyedtelket is itt mint a gróf tulajdonát.
Az ország protestáns többsége felkelt az őt sanyargató királyi katonaság és egyháziak ellen. A lázadás élére Bocskai István erdélyi fejedelem állt, és seregével hamar eljutott a nyugati végekre. Bocskai hadai 1605 tavaszán megostromolták Sopront. A város azonban nem adta meg magát. Az eseményekről krónika tudósít.
A krónikás, Faut Márk szerint a soproniak már a hadjárat előtt jól látták, hogy a király zsoldosai semmivel sem bánnak jobban a néppel, mint a lázadók, vagy akár a törökök, azért mégis ezúttal még a király mellett álltak ki. Az öldökölve, pusztítva közeledő török, tatár és magyar keverék had Balfnál állapodott meg, ahol teleitták magukat. Vezérük, Némethy Gergely felszólította a várost, hogy álljon Bocskai mellé. Mivel választ nem kapott, haragjában felégette a külvárosokat, majd Kópházánál vert tábort. Dühét valószínűleg fokozta az, hogy a soproniak a segítségükre érkezett ötszáz császári lovassal és háromszáz gyalogossal együtt kitörve megsemmisítették a város ellen vonuló parasztfelkelőket.
A város „kis békét” kötött Némethyvel. Ebben a fegyvernyugvásban egyszer csak megjelent néhány szolgája élén a győri püspök, Pethe Márton, a protestánsok szerinti örök viszálykodó, sok pénzével, kincsével és lovaival. A krónikaíró nem mondja, de nyilván Rákosról menekült. Ám nem állt meg itt, hanem igyekezett tovább egyházmegyéje nyugati sarka, Szombathely felé. Nagy elégtétellel állapítja meg Faut, hogy még a cél előtt megtámadták, és mindenéből kifosztották. Mindössze négy lóval jött vissza, ám most sem haza, hanem Bécsnek vette az irányt. Hogy aztán hol talált biztonságot, azt Faut nem tudja. Azóta már kiderült, hogy a püspök az őt ért támadás során megsebesült, s a császárvárosban belehalt sérüléseibe.
Utóda a bécsi béke után a tudós Náprághy Demeter lett. Náprághy – valláskülönbség ide, valláskülönbség oda – jó viszonyban volt Sopron híres protestáns humanista vezetőjével Lacknerral, aki egyik művét ajánlotta neki. A püspök már kiadás előtt látta a kéziratot. Rákosról küldte vissza prokurátorával a városba, és javasolta, hogy szemet gyönyörködtető emblematikus jelképet ábrázoló rajzokkal lássa el, amit a soproni polgármester meg is tett.
Bethlen Gábor, akit a török ültetett a fejedelmi székbe, lángeszű reálpolitikusként néhány év alatt rendezte országa gazdasági helyzetét, felépítette felvilágosultan abszolút hatalmát, megszervezte seregét, s egyenrangú tagjává vált a Habsburgok ellen harcolók nyugati szövetségének. A szinte szakadatlan háborúk sorában ez volt a harmincéves. Bethlen előnyomulását egészen Pozsonyig folytathatta, s a túlnyomóan protestáns vármegyék sorra hódoltak meg neki. Annyira, hogy kétszer is elfogadta a rendektől a Magyarország választott királya címet.
Sopron is választhatott. Császárt vagy királyt. A tanácsosok, közöttük Lackner Kristóf, aki – a közhiedelemmel ellentétben – akkor éppen nem volt polgármester, Bethlen katonái előtt nyitották meg a kaput. Rákosi adatok: szemben a korábbi és későbbi összeírásokkal, a püspökség 1619. május 6-án és 7-én készült kimutatása szerint Rákos jobbágyai, házas és házatlan zsellérei, szolgái között egyszerre sok lett a magyar, s magyar az ide húzódott három szabad, nemesi család is. Nyilván a fejedelem hadai elől menekültek.
Bethlen röpke látogatása a tanácsosok számára nem volt örömünnep. Nagy összegeket kellett lefizetniük, hozzá sok bort is adniuk, nehogy felégessék a külvárosaikat. Szerencsére bírták anyagiakkal, sőt még arra is megvolt a pénzük, hogy a fejedelemtől, ha másként nem adná, tizenkétezer forintért megvehessék – Rákost.
Bethlen akkor visszament Pozsonyba, és csak üzente 1620. január 3-án, hogy semmi kétség, a polgárok jó magaviseletükért jutalmat érdemelnek, nem is lesz hálátlan, no de Rákos kicsit nagy falat. Elsősorban azért, mert az országgyűlés végzése szerint a papi jószágok egésze nem idegeníthető el a koronától. Fele a fejedelemé, másik felét a végvárak fenntartási költségeire kell fordítani. Másodsorban azért, mert tényleg nagy falat. Bethlen ugyanis megtudta, hogy az egész püspökség legjövedelmezőbb helysége éppen Rákos. Nem lenne jó valami kisebb falu? A soproniak kötötték az ebet a karóhoz. Inkább lefizették a nagy pénzt. Ezt Payr György krónikája is megemlíti, ám a fejedelem nevét alaposan elferdítve Vetlehemnek írja.
Rákos megvétele nem bizonyult jó üzletnek. Már a következő évben, a nikolsburgi béke rendelkezésére, elveszítették a mezővárost. Ráadásul Bethlen másfél évi soproni uralmának kimagyarázása a császár és király előtt nem kis fáradságába és borába került Lacknernak. Bethlen 1629-ben bekövetkezett halála után több mint egy évtized telt el a következő erdélyi betörésig.
I. Rákóczi György hadjáratai és az ellenében harcoló császáriak folytonos ide-oda vonulásai pusztították az országot. Hogyan élték meg ezeket a falvak, mezővárosok lakói? Ha egyáltalán túlélték? És saját földesuruk túlkapásait is el kellett viselniük.
A győri egyházmegyéhez kerek hatszáz község tartozott. Egész Sopron és Vas vármegye katolikusai, Győr, Moson vármegye a Mosoni-Dunáig, Komárom megye nyugati része, Veszprémből Pápa és vidéke. Viszont nyugatról az osztrák zálogjog, keletről a török, belülről a protestánsok és saját szétzilált szervezete csökkentette erejét. Rendbehozására erős kéz kellett. Megkapták.
Draskovich György – ezen a néven második – győri püspök vézna emberke volt. Szúrós, átható tekintete azonban céltudatos értelmet és kíméletlen hatalomvágyat sugárzott. Tántoríthatatlan küzdelemben sikerült betelepítenie a jezsuitákat a szinte teljesen protestáns Sopronba, hogy ott 1636-ban gimnáziumot és ahhoz csatlakozó kollégiumot szervezzenek az ellenreformáció erősítésére. Közben hallatlan energiával tört az esztergomi érsekség elnyerésére, amelyet nemcsak vetélytársai jobb helyezkedése miatt, hanem azért sem ért el, mert stílusával, kapzsiságával, tetteivel rengeteg kárt okozott, s mindenkit magára haragított. Vizsgálatot indítottak ellene, s végül zsinaton ítélték óriási jóvátétel fizetésére. De hát addig…
Kellett a pénz. Hogy robotot, dézsmát, mindent behajthasson alattvalóin, nem riadt vissza a legdurvább erőszaktól sem. Testvérének, a nádornak lovas és gyalogos katonáit szabadította rá a fizetésben késedelmeskedőkre. 1647 pünkösdje körül nyolcvan huszárt szállásolt be rákosi jobbágyaihoz, a következő évben újra, a jobbágyok költségére. Tetejében a hadfiak vigyázatlansága következtében huszonhat ház leégett.
Ez sem volt elég. A leégett házakra ismét katonákat küldött, akik még a maradék élelmet és berendezést is fölélték. Az evangélikus Payr Sándor tömörebben fogalmaz: katonasággal és tűzzel pusztította el Rákost. Egyáltalán semmibe sem vette privilégiumaikat. A kárvallottak a törvénytelenségeket írásba foglalták, és – csatlakozva mások hasonló panaszaihoz – a nemzeti zsinat elé terjesztették. A zsinat a püspök összes javadalmának lefoglalását rendelte el. Mivel pedig az nem akarta elismerni a döntést, 1649-ben az országgyűlés foglalkozott az ügyével. Bíróság alakult, amelynek feje az a Lippay esztergomi érsek lett, aki Draskovich ellenében, annak sikeres riválisaként került székébe. Az országgyűlés hatezer aranyforint kárpótlást ítélt meg a jobbágyoknak. A püspököt annyira megviselte a vereség, hogy a kudarcba 1650-ben belehalt. Életrajzírója szerint a nehéz évek alatt elhatalmasodó szívbaja végzett vele.
A rákosiak ügyesen harcoltak a pénzükért. Az összeget Esterházy Lászlótól, az akkori nádor fiától kellett volna megkapniok, mert ezzel tartozott Draskovichnak. Csakhogy nem volt annyi pénze. A mezőváros elöljárói erre rávették Wittnyédy István soproni ügyvédet, hogy vásárolja meg az adóslevelet. Ez a pénz elég is volt a károk helyreállítására.
A sikertől azonban kissé fejükbe szállt a dicsőség, s Draskovich utódjának, Püskynek sok borsot törtek az orra alá. A főpap előbb csak figyelmeztetett, aztán a vasvári káptalan segédletével nagy tárgyalást tartott, és számos tanúval bizonyította azt, hogy amiktől most vonakodnak, úgy állítva be a dolgot, mintha azok Draskovich túlkapásai lettek volna, azokat korábban ellenvetés nélkül teljesítették.
A következő évtizedeket Széchényi György kastély- és templomfelújításai jellemzik. És sajnos a pestisjárvány 1679-ben. A legújabb vizsgálatok szerint 103 évesen elhunyt Széchényi György 1658-tól 1685-ig volt győri püspök. Múmiája a Széchényi grófok nagycenki mauzóleumában látható. Nógrád megyében született, állítólag katonáskodott a végvárakban, mielőtt Pázmány Péter környezetébe került. Céltudatosan törekedett a papi pályán egyre magasabb tisztségekre. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” – volt a jelmondata. 1643-ban már püspök, de egyházmegyéje, mint a következő kettő is, török megszállás alatt lévén, először ténylegesen csak Győrben jutott valóban létező hatalom birtokába.
Aránylag kíméletes, de következetes harcosa volt az ellenreformációnak. Bécsi tanulmányai és nagyszombati kezdő évei a jezsuiták elkötelezett támogatójává tették Sopronban, Kőszegen – 1675-ben telepítette le őket oda – és Győrött is. Nyaranta rendszeresen Rákoson lakott, s innen intézte a környék lakóinak visszahódítását a katolikus hívek táborába. Számos egyházlátogatási jegyzőkönyv bizonyítja, hogy megyéje szervezetét folyamatosan ellenőrizte.
Az erélyes, bizonyos katonai vonásokkal rendelkező főpap egyházának nagy vagyont szerzett, ám ugyanakkor magánvagyonának növeléséről sem feledkezett el. Így vált a Széchényi család későbbi felemelkedésének megalapozójává. Végrendeletében 2 053 702 forint sorsáról rendelkezett. Ebből 12 000 forint jutott a rákosi templom és a kastély helyreállítására.
Aztán elindult az igazhitűek óriási hada észak felé. Élén Kara Musztafa nagyvezírrel, mellette Thököly Imre kurucaival. A püspök csomagolt, és Bécsbe menekült, borát pedig jobbágyaira hagyta. A rákosiak a borból adtak a soproni várőrségnek is. A dínomdánom nem tartott soká. A Bécs ellen vonuló törökök az utolsó élelmiszer-tartalékokat is elrekvirálták, az embereket pedig fogolyként vitték magukkal. Végül – a krónikás szerint – 1683. július 26-án porig égették az egész mezővárost. Ha Sopron jobbágyfaluja lett volna, talán megmenekül, hiszen Sopron és falvai Thökölyék közbenjárására mentességet kaptak.
Mondják, hogy a Bécsbe hátrált püspök és az akkori prímás adománya tette lehetővé a székváros eredményes megvédését, a katonák zsoldjának kifizetését. Talán ez is közrejátszott abban, hogy Szelepcsényi halála után ő ülhetett a prímási székbe. Pozsonyba költözött, de többé már nem igen mozdult ki onnan.
A félhold lebukása után azonban hiába sütött ki a nap.
Jobbágyok a környéken tömegesen jutottak koldusbotra, s mentek be kéregetni a még mindig viszonylagos jólétben élő városba. Sopron már 1685-ben kénytelen volt védekezésül rendezni a kolduskérdést, vagyis korlátozni a koldulást. Nyugalom?
A kuruc harcok soproni krónikásai – Hanns T'schány és Johann Georg Ritter – ismét csak megpróbáltatásokról tudósítanak. A Fertőtől északra, de Balftól kiindulva nyugat felé is építettek a császáriak sáncokat Rákóczi seregei ellen. Ezeknek máig van nyomuk. Sokat nem értek, hiszen változatlanul gyakran kalandoztak erre Vak Bottyán vitézei, sőt maga a csak a fél szemére látó vezér egy időre a közeli Ruszton ütötte fel főhadiszállását.
Sopron nem kerülhette el az ostromot. Védői között sok rákosi küzdött, a város „jegyzőkönyvi dicséretben” részesítette őket. Addigra a régi rákosi családok közül nem sokan maradtak meg. Bán János kettőt említ: Spreizenbarth és Hosiner már 1587-ben szerepel oklevélben. 1945-ig éltek itt leszármazottaik. Hosinner Ferenc nevét ma is megtaláljuk a telefonkönyvben. Ezzel a kissé megváltozott írásmóddal.
A pellengér (idősebb Storno Ferenc rajza, 1860 körül)
A déli városfalmaradvány és sarokbástya
Az északi városfalmaradvány buszmegállóval
Széchényi György győri püspök és esztergomi érsek (olajfestmény)
A Spreizenbarth család – a falu legrégebbi családja – táblája a lakóházon
