Ha az állam változik | Száz Magyar Falu

Ha az állam változik

A reformkor csaknem két évtizedes politikai küzdelmeire épülve született meg az 1848. évi IX. törvénycikk (jobbágyszolgáltatások megszűnése), mely a feudalizmus felszámolását jelentette Magyarországon. Vas megyében már 1840-től készültek örökváltsági szerződések a földesúr és a jobbágyok között. Felsőszölnök „összes lakosa” 1866. október 6-án hatalmazta meg J. Kolossa Ferenc ügyvédet, hogy úrbéri ügyükben képviselje őket. A meghatalmazást Embersits József községi bíró saját kezűleg, 99 családfő pedig „keresztvonással” írta alá (mindnyájan írástudatlanok voltak). A meghatalmazáson szerepel „Kossics József helybéli plebános s tanu!” kézírása is.

Az egyezség gróf Batthyány József földesúr és „Felső Szölnök volt jobbágyi község közt” 1866. december 7-én köttetett meg. A második pont értelmében: „A temető nagyobbításhoz ajándékoz a volt földesuraság 1 holdat. Mivel azonban a temető nagyobbítására szükségelt terület a helybeli plebános úr szomszédos birtokából eszközölhető csak, a fönt írt egy holdnyi mennyiség ezen birtokból hasítatván ki, az ekép átengedendő területért a plebános úr neki tetsző helyen becshold szerint számítva kárpótoltassék.”

A hidak építésével kapcsolatban úgy egyeztek meg, hogy a faanyagot a földesúr adja, a munkát pedig a községbeliek végzik el. Ekkor határozták el a falut átszelő kocsiút (ma országút) megépítését: „Az Alsószölnöktől Felsőszölnökre vezető patak melletti közlekedési út a céloknak nem felelvén meg, közös megegyezéssel elhatároztatott, hogy e helyett a munkálódó mérnök által a legalkalmasabbnak mutatkozó helyen az árokkal együtt 5 öl szélességű út metszessék ki…” A régi út ma is megvan, s nevében is utal múlt századi eredetére (Stara paut).

Húsz évvel később (1883. augusztus 16-án) már az új úton utazott Bocskor József postakocsijával Felsőszölnökről Alsószölnökre a ljubljanai Anton Trstenjak, aki kéziratban maradt útleírásában a település állapotáról is tudósít. Első benyomása szerint szegény emberek laknak itt a kémény nélküli boronafalú házakban. A plébános nem volt otthon, a tanító és a postás nem mert szóba állni vele. A német nemzetiségű Lang kocsmárosnál kapott ételt és szállást. Tőle tudta meg, hogy a faluban száznegyven gyereket egyetlen tanító tanít. De az iskola csak télen telik meg, nyáron üres. „Ha kizöldül a fű, a gyerekek otthon maradnak és tehenet őriznek vagy elszegődnek szolgának. Sokan elmennek apjukkal idénymunkára Magyarország más vidékeire. Csak az asszonyok maradnak otthon a kisgyerekekkel.” Az 1874. évi tanfelügyelői napló is azt állapítja meg, hogy a 262 tanköteles közül csak 88 gyerek jár iskolába, nyolc hónapig. Az iskola „két lak- és egy tanszobából” áll, s jó karban van. Asztal, szék s rendes padok vannak. A tanító Bunderla István, „a tanmód és taneredmény: igen silány”.

Az Alsószölnök – Muraszombati törvényhatósági út első hét kilométeres szakaszára 1897-ben Cserpnyák Ferenc felsőszölnöki lakost nevezték ki útkaparónak. Az útkaparók közigazgatási hatósági közegek voltak, kinevezésük „élethossziglan” szólt. A járási főszolgabíró előtt esküt kellett tenniük, ahogy az ebben az esetben is történt, az alábbi szöveg elismétlésével:

„Én, Cserpnyák Ferenc esküszöm a Mindenható Istenre, hogy a gondviselésem alá bízott útra és tarkozékaira szorgalommal és feltétlen hűséggel felvigyázok, azokat bárminemű megrongálástól megvédendem, hogy azokat, kik az utat vagy annak tartozékait bármi módon károsítani megkísérlenék, vagy tettleg megkárosítanák, a törvény és szabályrendeletek ellen vétenének, késedelem nélkül feljelentem, ezen cselekményeket vagy mulasztásokat lehetőleg meggátolandom, szolgálatomat híven teljesítem, s elöljáróim tudta és beleegyezése, vagy mellőzhetetlen szükség nélkül az utat el nem hagyandom, mindent mi gondviselésemre bizatik, híven megőrízendek, s arról minden időben számot adok. – Isten engem úgy segéljen.” Cserpnyák Ferenc a jegyzőkönyvet saját kezűleg aláírta.

Az egyezséghez mellékelt jegyzéken egyes családfők neve mellett szerepel a háznév is (Miokin, Talián, Düvéncen, Mészár, Türkin, Bazék, Lazarin, Horvatin, Magas, Preiz, Herodes, Jokli, Küsner, Lülükin, Cügüt).

Az 1866. évi egyezség megvalósításával a lakosság nem volt elégedett.

A cseretelkek rosszabb minőségűek voltak. Kossics József is panaszkodott a pótegyezség elkészítésekor, hogy gyengébb minőségű földet kapott gyümölcsöse helyett. Az 1858. évi kataszteri térképen még a gyümölcsös van berajzolva a mai temető egy részének a helyére.

A Szentgotthárd környéki szlovének magyar katonaként vettek részt az első világháborúban. Sokan megsebesültek, néhányan meg is haltak. Nekik Apátistvánfalván, Alsószölnökön és Rábatótfaluban a háború utáni években az innen Amerikába kivándoroltak emlékművet állítottak. Felsőszölnökön csak 1992-ben – a Vöröskereszt jóvoltából – lett emlékművük az első és második világháborúban elesetteknek.

A faluból 246-an harcoltak az első világháborúban és 37-en haltak meg. A hadiözvegyek száma 12, a hadiárváké 31 volt. Lázár József 1911-ben vonult be katonának. 1914-ben éppen otthon volt szabadságon, amikor kitört az első világháború. „Egyszer csak halljuk, hogy harangoznak…

A bíró… több embert szétküldött a hírrel, hogy kitört a háború… Egyszer csak jön a bíró, hogy azonnal be kell vonulnom… Ide át, Gyanafalvára mentünk. Énekeltünk, kurjongattunk, hogy csak na! Pestig utaztunk… Aztán Pardubicébe (Prágától keletre, Csehországban) mentünk. Ott sokáig állt a vonat. Aztán tovább mentünk Galíciába. Ott mást nem lehetett látni, csak kéményeket, mert a házak mind leégtek… Bizony Isten! Aztán egy városba értünk. Ott a puskák szépen összerakva, egy nagy gödör tele halott katonákkal. A kabátok rájuk voltak dobálva… Ott már forró volt a helyzet. Piff-puff, piff-puff, ez állandóan így ment. No, Istenem, segíts! Itt senki nem marad életben… Ott németek is voltak, meg ulánusok és dragonyosok, meg mi, huszárok… Ott sok katona meghalt…” – emlékezett visz-sza 1977-ben.

A katonák és az otthon maradt rokonok bánatukat népdalokba fojtották. Az egyik szerelmi dal az olaszországi isonzói frontra utal, ahol az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű hadseregének katonái között szlovének is harcoltak. A leány a virágoskertben leszakít egy virágot, s a szerelmére gondol: „öleld át a nyakát, / szorítsd magadhoz, / ne engedd az olasz frontra. / Várj csak, te olasz falu, / majd mi megmutatjuk neked. / Hogyan kell kukoricamálét sütni, / majd mi megmutatjuk neked. / Golyókkal megsózzuk, / Ágyúval megkezdjük.”

Az első világháború után a Rába és a Mura között tíz hónap alatt hatszor változott az államhatalom. 1918 októberében még a Habsburg-monarchiához, novembertől 1919 márciusáig a Károlyi-féle köztársasághoz, márciustól augusztusig a Magyar Tanácsköztársasághoz, 1919 elején egy hétig a Jurišič-féle jugoszláv hatalomhoz tartozott a vidék, majd néhány napig a fehérgárdisták uralták. 1919 augusztusától a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került, s 1920. június 4. óta végleg a trianoni Magyarország határain belül maradt a Szentgotthárd környéki kilenc szlovén település egyikeként.

Vegyük sorra az eseményeket s a históriai fordulópontokat. A korabeli sajtó tanúsága szerint a felsőszölnökiek nem szimpatizáltak a Magyar Tanácsköztársasággal. A Testvériség című lap A felsőszölnöki borzalmas nap címmel írja le és kommentálja az 1919. április 10-én történteket. A lap szerint Tüll Géza felsőszölnöki plébános a szószékről olyan rémhíreket terjesztett, hogy az új rendszerben szabad szerelem lesz, a nőket kommunizálják, lerombolják a templomokat.

Április 10-én a faluba érkezett az egyházi javakat leltározó bizottság.

A bizottság vezetője kocsijának útját állta a templom körül a „fellázított tömeg”. Kénytelen volt visszafordulni, de az asszonyok így is a falu széléig üldözték: „Amint beértek a faluba, óriási tömeg szorongott kapákkal, kaszákkal, puskákkal a templom körül, és amint a kocsi a falu másik vége felé haladt, utánarohantak és a szomszéd faluba vezető útnál utolérték… ilyen hangok süvítettek elő a tömegből: ‘nekünk nem kell iskola, nem engedelmeskedünk a mai kormánynak, vissza kell állítani a királyságot’ stb., stb. A megvadult asszonynép kezdte el az őrjöngést és kapákkal ők kezdték el az ütlegelést. Egy suhanc közbekiáltott ‘agyonütni’ s rögtön úgy fejbe vágta Sz. elvtársat, hogy az elszédült, de kissé magához térvén futásnak indult, azonban egy kilométernyi menekülés után elérték. Ekkor Sz. elvtárs előrántotta revolverét, de szerencsétlenségére elesett. A fékevesztett nép erre elkezdte kiabálni: ‘minden vöröset agyonütünk’… s tényleg félholtra verték a szerencsétlen embert… majd egy embert állítottak a félholt mellé azzal, ha megmozdul, üsse agyon.” Egy helybeli lakos igyekezett megnyugtatni a tömeget, de őt is megverték. A megyei direktórium katonaságot küldött Felsőszölnökre. A tömeg őket is megtámadta, de a katonaság rövid harc után leverte a megmozdulást. A plébánost és tizennégy embert letartóztattak.

A Károlyi-kormány (1918–1919) a Vas és Zala megyei szlovéneknek Magyarország határain belül kulturális autonómiát ígért „Mura megye” megalakításával. A Párizs melletti Trianon kastélyban – 1920. június 4-én – aláírt békeszerződés a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és a Magyar Királyság közötti határokat is véglegesítette. Vas megyében a Rába és a Mura vízválasztóját jelölte ki határvonalul. Így Szentgottárd környékén kilenc szlovén falu lakossága továbbra is Magyarországon maradt nemzeti kisebbségként: Alsószölnök, Apátistvánfalva, Felsőszölnök, Orfalu, Permise, Rábatótfalu, Ritkaháza, Szakonyfalu és Újbalázsfalva. (Újbalázsfalvát Apátistvánfalvához, Rábatótfalut Szentgotthárdhoz csatolták, Permisét és Ritkaházát Kétvölgy néven egyesítették, így lett mára a kilenc községből hat.) Ezzel a Vendvidéknek (Slovenska krajina) nevezett terület két részre szakadt – a szlovéniai Murántúlra (Prekmurje) és a magyarországi Rába-vidékre (Porabje), s új fejezet nyílt a magyarországi szlovénség történetében.

A békeszerződés 27. paragrafusa szerint „a Rába és a Mura medencéinek vízválasztó vonalán Tókától keletre, körülbelül 2 km távolságnyira megállapítandó pont … hármas határpontja Ausztriának, Magyarországnak és a Szerb-Horvát-Szlovén Államnak”.

Az ausztriai Tauka (Tóka), a szlovéniai Trdkova (Türke) és a magyarországi Felsőszölnök (Gornji Senik) falvak határainak, illetve a trianoni határok találkozásánál egy hármashatárkövet állítottak fel. A csonka gúla alakú oszlopon a magyar, osztrák és jugoszláv címer alatt a trianoni szerződés ratifikálásának dátuma olvasható. A kő 215 centiméter magas, alul 173 centiméter széles.

A Rábavidék című lap 1922. augusztus 27-ei számának tudósítása szerint szeptember 3-án szentelték fel Felsőszölnökön az első világháborúban elhunyt hősök emlékoszlopát. A két világháború között a felsőszölnöki, alsószölnöki, szakonyfalui, apátistvánfalvi és rábatótfalui iskolások május utolsó vasárnapján a hármashatárkőnél ünnepelték a hősök emlékünnepét. A magyar himnusz eléneklése után egy tanító az első világháborúról és a trianoni békeszerződésről beszélt. Megígértette a tanulókkal, hogy tavasztól őszig mezei virágokat hoznak a hármashatárkőhöz az első világháborúban elesett hősök emlékére. Ezután a tanulók hazafias verseket szavaltak és énekeltek, majd meguzsonnáztak. A második világháború után, a vasfüggöny korszakában a hármashatárkő megközelíthetetlen volt. A rendszerváltás évében, 1989. június 4-én nyitották meg először a határokat a hármashatárkőnél, és találkozhatott a három nép. Azóta minden évben megrendezik a találkozót.

A trianoni határok véglegessé válása után a felsőszölnökiek tömegesen kértek útlevelet, mivel az osztrák hatóságok az Ausztriába utazó napszámosoktól és cselédektől ezt megkövetelték. A kérelmezők a nyári időszaki munkát addig is Ausztriában végezték. A körjegyző jelentése szerint Felsőszölnök a távozó munkások hiányát nem érezte meg, mivel a népes falu lakosai itthon a kellő munkaalkalmak hiánya miatt nem találtak elegendő és megfelelő napszámkeresetet.

Az ausztriai munka egyik célja volt a német nyelv elsajátítása. 1924-ben a falu minden tisztviselője három nyelven beszélt (Koltay Pál körjegyző, Wachter Mátyás községbíró, Embersics Ferenc m. kir. postamester, Fontányi Péter igazgató-tanító).

A felsőszölnöki férfiak a második világháborúban is magyar katonaként szolgáltak. Erről a háborúról is szólnak népdalok. Az egyik például a Don-kanyarban elesett katonákat siratja: „Ebben az orosz völgyben, / a legények mint vértanúk, / értünk harcolnak. / Ebben a fekete füstben, / nem láttam meg, / mikor röpült ide a golyó. / A golyó ide röpült, / szíven ütött, / megsebezte szívemet. / Megsebezte szívemet, / hogy nem tudok, / felállni többé.” (A szerző fordítása.) Oroszországban hadifogolyként hunyt el a 23 éves Sulics József honvéd 1945. december 19-én. Hadifoglyok voltak: Bajzek Károly, Bajzek Lőrinc, Csabai Vendel, Gyécsek József, Drávecz Vendel, Kerécz István, Krajczár Vilmos, Mukics Márton, Rapos Ágoston, Skaper József, Sulics József, Szukics József és Zotter Ágoston.

A második világháború vihara aránylag csendesen vonult el Felsőszölnök felett. 1941 tavaszán e szakaszon megszűnt a trianoni határ. A magyar honvédség visszafoglalta Vas és Zala megye 1920-ban elcsatolt déli területeit, és visszaállították a magyar közigazgatást. Felsőszölnökön át rendszeres autóbuszjárat közlekedett Szentgotthárd és Muraszombat között. 1945. január közepétől a németek Vas megyében, Magyarország nyugati határánál „birodalmi védőállás” (Reichsutzstellung) kiépítésébe kezdtek. Így Szentgotthárd környékén is, Vasszentmihály-Nemesmedves-Felsőrönök-Rábafüzes-Alsószölnök vonalában. A zsidó munkaszolgálatosokon kívül a helyi polgári lakosság is részt vett a kényszerített munkában. Márciusban Felsőszölnökre menekültek érkeztek az ország belsejéből és Erdélyből. Egyesek továbbmentek nyugatra. Sok család kapott átmeneti szállást a szlovéneknél.

A falut 1945. március 31-én érték el a szovjet csapatok. Az orosz katonák és a szlovén partizánok könyörtelenségeiről terjesztett hírek miatt az emberek tartózkodóak voltak. Szeptemberben nem kezdődött el az oktatás az iskolában, mert az épületben működött a Vörös Hadsereg kórháza. Az ország más vidékeihez képest Felsőszölnökön jobb volt a helyzet, nem voltak háborús károk. Még Pestről is befogadtak egy-két hónapra gyerekeket a családok, élelemben itt nem volt hiány. Némelyekkel még ma is leveleznek.