Élet a vasfüggöny mögött | Száz Magyar Falu

Élet a vasfüggöny mögött

A második világháború után Magyarország ideiglenes határait az 1945. január 20-án Moszkvában megkötött fegyverszüneti egyezmény szabta meg, az 1937. december 31-ei állapotnak megfelelően. A határon átjáró jugoszláv partizánok újabb határrendezésről beszéltek. Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés azonban véglegesítette a trianoni határokat.

A szomszédos országok között gazdasági csempészet folyt. A kettős tulajdonosok és munkanélküliek csempésztek gyalog vagy szekérrel, elsősorban Felsőszölnökön, a magyar-osztrák-jugoszláv határ találkozásánál.

A legtöbb áruféleséget Ausztriából hozták át Magyarországra (süvegcukor, só, szaharin, tűzkő, edény, cipőtalp, petróleum, ruha, kékfestő anyag, kötény és különböző szerszámok), Ausztriába pedig szappant, húst, tyúkot, malacot, tojást és borral töltött hordókat juttattak át. A hordókat az erdőben gurították át és vissza, vagy szekéren (trágya, széna közé rejtve) vitték át és a Rábán úsztatták vissza. Jugoszláviába Magyarországról leginkább dohány került, friss húsért cserélték el. Onnan delénkendőt, férfiinget, méteres szövetet és pálinkát hoztak.

A háború után elsőként Felsőszölnökön is a körjegyzőséget újították meg, de ez csak Ritkaházát jelentette a közigazgatási hatókör tekintetében. A többi valaha idetartozó községet a – már az első világháború után keletkezett s most visszaállított – határ elvágta Magyarországtól. Mivel a faluban sem politikai pártok, sem szakszervezetek nem voltak, a megalakítandó képviselő-testületbe a tagokat a község demokratikus érzelmű lakosaiból

a nemzeti bizottság jelölte ki. A tizennégy fős képviselő-testület tagjai társadalmi helyzetük szerint: egy pap, két iparos, egy molnár, két törpebirtokos, két mezőgazdasági napszámos és hat kisbirtokos.

A Szentgotthárd környéki szlovén falvakban a termőföld kétharmada 1945 után is magántulajdonban maradt. A vidéken csak egy nagybirtok volt: a cisztercita szerzetesek szentgotthárdi és környékbeli birtoka. Felsőszölnökön a legtöbb földdel (94 katasztrális hold) az egyház rendelkezett. A lakosság között a tizenöt holdasok már nagybirtokosoknak számítottak. Az erdők többsége a zirci cisztercita apátság tulajdonát képezte.

A földigénylő bizottság megalakulása utáni ötödik napon, 1945. április 27-én mind a huszonkét igénylő visszalépett, s a bizottság feloszlott. A földterületet az egykori Volksbund-tagoktól akarták elkobozni. Amikor kiderült, hogy más fölosztható terület nincs, az igénylők visszaléptek, mivel rokoni kapcsolatban voltak az elkobzásra ítélt földek tulajdonosaival.

1946. március 18-23. között összeírták az országban élő nemzetiségi lakosokat. A Szentgotthárd környéki szlovének magyarnak, de szlovén anyanyelvűnek vallották magukat. Szülőföldjükhöz ragaszkodva, félve a kitelepítéstől döntöttek a kettős identitás mellett. A Szabad Népben megjelent hírek is hatással voltak erre a döntésre: „Ha valaki szlovénnek vallja magát, akkor számolni kell neki a kényszerkitelepítéssel, átadják őket a jugoszlávoknak … Ha magyarnak vallja magát, akkor végleges elmagyarosításnak néz elébe egész családja” – olvasható az 1946. január 21-ei számban.

A Szabad Vasmegye szerint a párizsi magyar-jugoszláv békedelegációk közötti tárgyaláson lakosságcseréről is szó volt. Negyven-negyven ezer ember cserélt volna lakóhelyet három év alatt. Az átköltözők ingóságaikat magukkal vihették, ingatlanaikat az állam megtérítette volna. Erre, szerencsére, nem került sor.

A németek kitelepítésekor Felsőszölnökön kétszázan kerültek a kitelepítendők listájára. A lista felülvizsgálata után mindenkit mentesítettek szlovénekkel való vegyes házasság és németül tudás hiánya indokkal.

1956 októberéig a mezőgazdasági termelőknek termékeik meghatározott mennyiségét a szabad felvásárlási árnál alacsonyabb, megszabott áron kellett az állam rendelkezésére bocsátaniuk. A beszolgáltatási rendszert a városi lakosság és a Magyarországon állomásozó szovjet hadsereg ellátásának megszervezése motiválta. A beadási kötelezettség a terményekre, az állatokra, a tejre, a baromfira és a tojásra, illetve a borra terjedt ki.

Felsőszölnök lakói is kénytelenek voltak teljesíteni „beadási kötelezettségeiket”, ez azonban nem volt zökkenőmentes. 1951 júniusában például baromfi-beadási kötelezettségüket nem tudták teljesíteni, mivel a lakosság nem foglalkozott kacsa- és libatenyésztéssel, a tyúkok pedig „tojtak és kotlottak”. A tanácsülésen a vb-titkár kérte a tanácstagokat, hogy a lakosság igyekezzen teljesíteni beadási kötelezettségét „az új csirkékből és a kotlást elhagyó tyúkokból”.

„Demokráciánk keze Felsőszölnök községbe is elért” – tudtuk meg aztán, a kormány például ezer forint pénzjutalomban részesítette Skaper Vilmosné hétgyermekes anyát. A tanácsülésen ünnepélyesen adta át a tanácselnök a „Népköztársaság Elnöki Tanácsának Anyasági Emlékérmét”. Az 1951. július 8-ai tanácsülés kezdetén az iskolás gyerekek énekkara a „Megismerni a kanászt” dallamára kiénekelte a beadási kötelezettségüket jól teljesítő gazdákat. A tanácsülésen többek között megállapították, hogy „Felsőszölnök dolgozó népe az időben elvégzett aratással, a betakarítás győzelmével ad választ az imperialistáknak és az összeesküvőknek”.

1948. június 27-én a Kominform (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája, 1947-1956) Bukarestben ülésező konferenciája elítélte a Jugoszláv Kommunista Párt politikáját. Ezután megromlott a viszony Jugoszlávia és a szocialista országok, így Magyarország között is. Felsőszölnökön az 1951. augusztus 5-i tanácsülésen elhangzott, hogy a falu szlovén anyanyelvű dolgozó parasztsága „a Jugoszláv határszélen méltóbb választ nem adhatott volna az amerikai szolgálatban álló Tito és társainak, mint azt, hogy tojásbeadását 92 százalékra, baromfibeadását 34 százalékra, szénabeadását 66 százalékra teljesítette” határidő előtt. Ebben az évben Felsőszölnök „baromfi- és tojásbeadási versenyre hívta ki az ország valamennyi községét”. Az eredmény nem ismeretes, az 1952. évi „begyűjtési vándorzászlót” viszont megnyerte Felsőszölnök a szentgotthárdi járásban. Mivel a másodnövények után nem volt beadási kötelezettség, fellendült a hajdina termesztése.

Az 1948-ban létrehozott nyugati, majd az 1950-ben kialakított déli határsávövezetben (a határtól számított tizenöt kilométeres sáv) lakó „nemkívánatos személyeket”, „kuláknak” nyilvánított vagy a begyűjtésben lemaradó gazdálkodókat, illetve antidemokratikussá minősített lakosokat kitelepítették. Vagyonukat államosították, büntető munkatáborokba gyűjtötték őket. Felsőszölnökön 1949-ben tizennégy, 1952-ben hat gazdát nyilvánítottak kuláknak (orosz szó, jelentése: ököl, marok), s internálták hortobágyi munkatáborba.

A kitelepítettek 1956-ban a Szentgotthárdi Járási Párt vb-hez írtak „mentesítési kérelmet”: „Sziveskedjék kulák lista alul felmenteni. Nem érzem magamat kuláknak. Csak 28 kh földem volt, az is csak III. és IV. o. volt Felsőszölnökön, nagy partos vidéken. Ebből szántó és rét kevés, többnyire erdő volt. Kizsákmányoló sem voltam, amit a Felsőszölnöki szervek is bizonyítják. Cselédem nem volt, családommal gazdálkodtam. Sem iparom, sem kereskedésem, semmiféle gépem nem volt. X. Y. volt Felsőszölnöki … házszám lakos, jelenleg Kanotapusztai Á. G. dolgozója.”

A tanácsülési jegyzőkönyvek szerint Felsőszölnökön is voltak „spekuláns kulákok”, akiknek „a mesterkedése miatt lemaradás mutatkozott a beszolgáltatásnál”. Egyikük – hangzott el a vád – „sertéseit többre tartotta, mint Sztálinváros építőit, avagy a földalatti gyorsvasút dolgozóit. Étkezési burgonyát etetett föl állataival, és ezzel megkárosította államunkat, de őt is utolérte dolgozó népünk sújtó keze és meg fogja kapni méltó büntetését.” Az ötvenes években Felsőszölnökön az olajütés is szünetelt, mivel a molnárt, aki ezzel foglalkozott, kitelepítették Apátistvánfalvára.

A begyűjtés éveiben aratás után a gabonakévéket közös szérűkre hordták, ahol cséplőgéppel közösen csépeltek. Tűzfigyelő szolgálatot is szerveztek, nehogy ellenséges személy felgyújtsa a közös szérűkbe hordott gabonát. Törvényerejű rendelet értelmében zsúpszalmát csak akkor volt szabad kézzel csépelni, ha a beadási kötelezettségét a cséplőgéptől a gazda már teljesítette. Sok zsúpfedeles ház volt akkor a faluban rossz állapotban, de tulajdonosaik hiába kérték a tanácsüléseken, hogy engedélyezzék a kézi cséplést.

1954-ben megkezdődött Felsőszölnök villamosítása. Az 1954. június 17-ei tanácsülésen vetődött fel először, hogy burgonyabogarat találtak, de még nem vették komolyan a gazdák az irtását. 1960-ban már megszervezték, hogy az „úttörőcsapat tagjai a szülőkkel karöltve burgonyabogárirtást végeztek az egész nyár folyamán községünkben, s a tanácstagok körzetükben” ellenőrizték azt. Ebben az évben alakult a gyümölcstermelő szakcsoport. A málnatermelő táblák kialakításánál sok vita volt. Az emberek csak azt nézték, hogy „a kijelölt tábla ne az ő földjüket érintse”, inkább másokét.

A nehéz gazdasági és politikai helyzet miatt 1949 és 1960 között közel háromszázan hagyták el Felsőszölnököt. A kulákoknak bélyegzett, hortobágyi munkatáborokba kitelepített emberek közül 1953 után sem térhetett mindenki vissza szülőfalujába, csak attól hatvan-nyolcvan kilométeres távolságig. (Részben ezért is lakik ma több szlovén család Vas megye Szentgotthárdtól távol eső községeiben.) Felsőszölnök lakói voltak a leginkább „nem megbízhatóak”. A hármas határ tövében élő szlovén lakosság bizonytalanságban élt. Ha a faluban feltűnt egy teherautó, már reszkettek félelmükben, hogy az ÁVH jött és internálják a lakókat.

Az ötvenes évekről a Magyar Kommunista Párt Szentgotthárdi Járási Bizottságához beérkezett jelentésekből is kapunk némi információt. A párttagok a „tökmagköpesztés céljából” összegyűlt családokat is felkeresték, hogy szorgalmazzák Felsőszölnökön a gyümölcstermesztés fejlesztését.

A lakosság a hiánycikkek miatt panaszkodott: kevés volt a boltokban a zománc- és vasáru. Egyáltalán nem lehetett kapni zsírosbödönt, kétliteres tejeskannát, éthordót, kocsikerékzsírt és lópatkósarkot, különböző nagyságú és méretű mosdótálat, férfikerékpárt, asztali tűzhelyt. A párt és a tanács tagjai figyelemmel kísérték s a gyári munkához hasonlóan tervezték, ütemezték a mezőgazdasági munkákat. Határidőket szabtak az egyes tennivalók elvégzésére. 1956-ban például a tanácselnök javasolta, hogy a házcsoportok lépjenek egymással versenyre, és vállalják, hogy az árpa- és zabvetést április 20-áig, a vöröshere és a lucerna vetését április 30-áig, a burgonya és a kukorica vetését május 5-éig elvégzik.

A „jól teljesítők” nevét és eredményét a tanácsháza falára kihelyezett „dicsőségtáblán”, a lemaradottakét a „szégyentáblán” tették közszemlére. A mezőgazdasági munkák állásáról folyamatosan jelentések készültek: „Dacára az esős időnek, úgy a kapálást, mint a burgonyatöltést elvégezték. Földjeik gazmentesek.” 1956-ban megszűnt a begyűjtés, 1957 januárjában ismét megindult az olajpréselés Felsőszölnökön. A forradalom idején „disszidált” a vb-titkár, négy tanuló és két pedagógus. Két napig nem volt tanítás az iskolában.

A volt körjegyző, Koltay Pál házának átalakításával 1956-ban – nemzetiségi nap keretében – kultúrházat avattak Felsőszölnökön, amelyet Pável Ágostonról neveztek el. Az ünnepségen részt vett Dalibor Soldatič, Jugoszlávia nagykövete és Pável Ágoston leánya, Pável Judit. A szlovén nyelvű ünnepi beszédet dr. Vilko Novak ljubljanai egyetemi tanár tartotta.

A Kádár-korszak a Szentgotthárd környéki, főként a felsőszölnöki szlovének számára a szigorított határvédelem, a „vasfüggöny kora”, mely a negyvenes évek második felétől a nyolcvanas évek végéig tartott.

Az osztrák és szlovén (jugoszláv) határt magas szögesdrótkerítéssel és speciális rakéta-riasztórendszerrel zárták le. A „vasfüggöny” eleinte a drótakadályból, aknamezőből, nyomsávból, az ország belső területein létesített ellenőrzési övezetekből állt. Műszaki részét az állami használatba vett ötven-száz méter széles határ menti sávon hozták létre. Egy 1962. évi kormányhatározat kimondta az ötvenméteres határsáv kitisztítását. Az erdőterület tulajdonosa köteles volt annak rendben tartásáról gondoskodni. Aki az utasítást megszegte, bűncselekményt követett el. A nyomsáv felszántása, boronálása, gyomlálása a falubelieknek munkalehetőség volt, még ha határőrök felügyelete alatt végezték is.

A drótakadályok (másfél méter magas, kettős sorban elhelyezett faoszlopokra erősített szögesdrót) közé telepített aknamező után következett a nyomsáv. Ez felszántott, szinte naponta gereblyézett terület volt. A határvonaltól számított ötven-ötszáz méter széles sáv volt a „határsáv”, egy tizenöt kilométeres terület pedig a „határövezet”. Ezekben csak meghatározott engedéllyel lehetett tartózkodni vagy építkezni. Ha a határövezetben élőnek rokonai, barátai voltak Jugoszláviában, „megbízhatatlannak” számított és kitelepítették. Az ÁVH (Államvédelmi Hivatal) éjszaka, teherautón, tizenöt kilogrammos csomag engedélyezése mellett vitte el ezeket az embereket.

1956-ban a magyar-jugoszláv határon felszedték az aknákat és a drótakadályt. A hetvenes évek elejére „szelíd vasfüggöny”, egy gyengeáramú drótkerítés váltotta fel az addigi műszaki zárat. 1989. augusztus 1-jén pedig végleg megszűnt a határőrizetnek ez a módja.

A tizennégy kilométerre levő szentgotthárdi ipari üzemek a hatvanas évek végén, a közlekedés javulásával váltak a felsőszölnöki középkorúak és fiatalok megélhetési forrásává. Akik az 1936-1938 közötti években a németországi Mecklenburg majorjaiban dolgozhattak idénymunkán, kerékpárt hoztak haza. Így azután azon járhattak be dolgozni Szentgotthárdra. Mások gyalogoltak vagy időnként lovas kocsin utaztak. A lovas kocsin való utaztatásért egy napig kellett dolgoznia az utasnak. A bejáró munkások utazását megkönnyítette az 1954-ben megindult autóbuszjárat (fakarusz, az Ikarusz gyár fapados autóbusza). „Mi Felsőszölnökön először csak gyalog jártunk. Gyalog mentünk Gotthárdra a vásárba és Gyanafalvára dolgozni. Az első világháború után a faluban csak a pap, Tüll Géza lovagolt. Kilenc-tíz fuvaros volt a faluban, akik fát fuvaroztak és így utasokat is felvettek. 1928-ban a sáros utat középen egy szekér szélességben felszórták kővel. Így lett makadám utunk. Gotthárdról Pacona Imre fiákerrel hozta az urakat a faluba. A harmincas években vett egy autót. Ez volt az első taxi a környékünkön. Az első biciklit Filó Ferenc molnár vette 1929-ben. Egy vasárnap délután, a litániára igyekvő öregasszonyok elcsodálkoztak: egy ‘ember’ két keréken utazott és nem esett le róla. Biztosak voltak benne, hogy ez csak maga az ördög lehet. Gyorsan keresztet vetettek a rózsafüzérrel. De nyugtalanította őket, hogy milyen nagy bűnt követhettek el, amiért az ördög megjelent előttük … Magyarországon a kerékpár drága volt. Az 1936-1938 között Németországban dolgozók vámmentesen hazahozhattak egyet-egyet.

Ezekben az években több mint kétszáz bicikli került Felsőszölnökre … A fakarusz egy Csepel teherautó volt, amire fából egy szekrényt csináltak, s két padot tettek bele. Tízen ülhettek, a többiek egymást támogatva álltak benne. Ezen már kalauz is volt, aki bilétákat árult” – emlékezett vissza Feleki Vendel.

A falun vezet át a Felsőszölnök-Vasszentmihály főútvonal, mely délre Muraszombat felé, északkeleten Budapest felé folytatódik. Rendszeres autóbuszjárat Szentgotthárd és Muraszombat között (Felsőszölnökön át) csak a második világháború alatt volt (1941–1945). A falun átvezető főútvonalat 1961-ben aszfaltozták. Az első személygépkocsit tanítók vásárolták 1963-ban. Az első rádió tulajdonosai 1940-ben a tanítók, a postai alkalmazott és a pap. Az első televíziót 1962-ben szintén egy tanító vette, majd tanácsi alkalmazottak következtek. Az 1970-es évektől kezdett széles körben elterjedni a tévé. Telefon a rendszerváltás előtt (1989) magánlakásban nem volt, csak a boltokban, kocsmákban és az iskolában. Nyilvános telefonállomás a postán állt rendelkezésre, illetve a posta mellett éjjel is működött egy segélykérő telefon. Ma már szinte minden házban van készülék.

A rendszerváltás idején a „vasfüggöny” lebontása, illetve az 1992-ben megnyílt Felsőszölnök-Martinje határátkelő megszüntette Felsőszölnök elszigeteltségét. Itt alakult meg 1990-ben a Magyarországi Szlovének Szövetsége, a szlovének első önálló kulturális szervezete, itt van a székhelye (1994 óta) az Országos Szlovén Önkormányzatnak. 1994-ben a települési önkormányzat átalakult kisebbségi önkormányzattá, 1998 óta pedig önálló szlovén kisebbségi önkormányzat működik a települési önkormányzat mellett.