Bölcsőtől a szemfedőig
Bölcsőtől a szemfedőig
A születés eseménye minden kultúrában, minden népcsoportnál kitüntetett jelentőségű. A parányi élet a kezdetet jelképezi, de egyben az élet véges voltára is figyelmeztet. Számos szokás, egyházi szertartás kapcsolódik hozzá.
Feldebrőn a csepp (csecsemő) megszületésénél a bába segédkezett, és később is ő gondozta a fekvő asszonyt és gyermekét. Ha nem volt jelen, bármelyik asszonylátogató segíthetett, tanáccsal szolgálhatott. A bába egy-két hétig járt a gyermekágyas asszonyhoz.
Jó esetben a háztartást az anyós vagy az anya, esetleg az anyai nagymama vezette addig, amíg a fiatalasszony fel nem épült. Szegény kiscsaládoknál viszont sűrűn előfordult, hogy a frissen szült anya két-három nappal a szülés után már nehéz házimunkát volt kénytelen végezni. Segítséget csak a szomszédasszonyok, esetleg – alkalmanként – a rokonság nőtagjai jelenthettek.
A kismama étkezésének a szokások alapján szigorúak az előírásai. A szokás a palóc vidékről terjedt el, ott poszriknak, Feldebrőn puszriknak hívják. Ennek a hagyománynak a legfőbb ápolója a komaasszony, a gyermek leendő keresztanyja volt.
A komaasszony a szülés után általában dél körül vitt ebédet a fiatalasszonynak, de a nagyobb munkák idején előfordulhatott, hogy csak este ért oda. Általában húslevest, rántott csirkét vagy másmilyen rántott húst, túrós rétest és „piros bort” hozott. Figyeltek arra, hogy a mennyiség mindig a szükségesnél több legyen, sőt a módosabb családokból származó komaasszonyok ügyeltek rá, hogy presztízsszempontjaiknak is megfeleljenek. Ha a gyermekágyas nő korábban komaasszonya volt a mostaninak, akkor általában a poszrik mennyisége és minősége megközelítette az övét. A komaasszony rendszerint háromszor vitt poszrikot.
A poszrikjárás sokáig tartott, időtartama legtöbbször a rokonság nagyságától függött. A közelebbi rokonok mind a férfi, mind a nő részéről beosztották egymás között a sorrendet. A szokás ma is dívik, csak az ajándékok változtak meg. Manapság kávét, édes pálinkát, gyerekruhát és – bármilyen furcsa – pénzt visznek a kismamának.
Még a XX. század első felében is két-három napon belül megtartották a keresztelőt, később két-három hétre tolódott ki a születés után az időpontja. A keresztszülő kiválasztásában a gyerek neme döntött. Ha fiú, akkor az apa, ha leány, akkor az anya családjából választották.
A szülés közben vagy közvetlenül a szülés után meghalt csecsemőket a bába keresztelte meg. Már a XVIII. század második felétől pontos és részletes utasításokat kaptak, hogy miként végezzék el szomorú teendőjüket.
A keresztelő gyors megtartásának okaként azt szokták mondani: gyorsan kereszteljünk, hogy pogány ne legyen a háznál. Miután megkeresztelték és hazavitték a csecsemőt, a házba lépéskor azt mondták: pogányt vittünk, keresztényt hoztunk. Ezután letették a földre, és aki a legjobban szerette, az vette föl. Korábban a gyerek halálával a komaság is odalett, ám a harmincas évektől megváltozott ez a szokás, és a következő gyermeknél is ugyanaz a személy lett a keresztszülő.
Mihelyt egy kicsit felcseperedtek, vitték a gyerekeket magukkal a munkába az asszonyok. Öt-hat éves korukban már megkapták a kis „hátyit”, és indulhattak anyjukkal a mezőre. Egy-két év múlva pedig rájuk bízták a libák őrzését vagy más, könnyebb, ház körüli munkát.
A nagyobb fiúk – különösen ha már befejezték az iskolát – szabad idejükben bandákba verődtek, így járták a falut. A kisebbek labdáztak, ugrálóst játszottak vagy „opréztak”. Egy kis gödröt ástak, a szélére helyeztek egy pénzdarabot, ezt egy másikkal meghatározott távolságból el kellett találni, hogy beleessen a gödörbe. A városi gyerekek snúr nevű játékához hasonlított. A nagyobb fiúk icikeltek vagy inasost játszottak. Az előbbi bigézést jelent: két végén hegyesre faragott fadarabot raktak le a földre, és az egyik végét megütötték. Amikor felpattant, akkor elütötték, mint egy labdát. Az inasozás labdajáték.
A gyerekcsoportok területi alapon és a szülők társadalmi státusa szerint álltak össze. Szegény fiú vagy lány a legritkább esetben barátkozott gazdaggal. Ha mégis, a falu megszólta.
A legények, ha csak tehették, a lányok után jártak. Kapósak voltak, a század elejétől kevesebben vannak, mint a szebbik nemhez tartozók.
A lányok a tavaszi és az őszi nagymosást a Tarnán bonyolították le. Otthon belúgozták a ruhát, azután talicskán kitolták a folyócskához. A legények persze követték őket, gyakran előre megbeszélték a találkozót. A legények udvaroltak, a lányok évődtek velük. Ugyanígy tettek tollfosztáskor vagy a fonóban. A községben nem volt fonóház, magánházaknál jöttek össze a fiatalok.
A barátok akkor is elkísérték a társukat, ha már udvarolt. Együtt húzatták a cigányokkal a lány ablaka alatt, együtt jártak locsolkodni húsvétkor, és összetartottak a munkában is. A csoportok folyamatosan rivalizáltak egymással, ám egyvalamiben egyetértettek: a másik faluból érkezett legényt móresre kell tanítani.
A fiatalok előbb-utóbb a felnőttkor küszöbére értek, meg kellett házasodniuk. A XIX. század első felétől jegyezték fel a házasodók korát. Feldebrőn viszonylag kevés volt a tizenhat éven aluli, de még a tizennyolc éven aluli házasságkötés is. Átlagosan tizenkilenc-húsz éves korukban keltek egyben a párok. Rendszerint nem maguktól és ritkán szerelemből. A házastársat főként a szülők választották ki, és döntő szempont volt a megélhetést nyújtó föld.
A XIX. század közepe után megnövekedett a rokonházasságokhoz kért felmentések száma. Nem volt ritka az első unokatestvérek házassága sem. Az ok: egyben kellett tartani a birtokot. A párválasztás alapja is a vagyon. Nagyon kevésszer fordult elő, hogy szegényebb származású lány módosabb gazda fiához menjen hozzá, fordítva még ritkábban.
Az esküvő időpontja előtt a községházán kellett bejelenteni a szándékot. Ezt úgy hívták, hogy függeszkedni mentek, mert házassági szándékukat kifüggesztették a községházán. A templomba is bejelentkeztek, hogy három egymást követő vasárnap kihirdethessék őket.
Az esküvők időpontja az idők folyamán érdekesen alakult. A XVIII. század folyamán előszeretettel tartották vasárnap a lakodalmakat, annak ellenére, hogy az egyház nem örült a szokásnak, mert a mulatozás miatt elhanyagolták a misét, sőt Eszterházy püspök egyenesen tiltotta, hogy ezt a napot válasszák. Helyette a keddet ajánlotta. Ennek ellenére egészen az 1790-es, 1800-as évekig továbbra is vasárnap ünnepelték az ifjú párt. Ezután a hétfő, majd a kedd lett a házasságkötés szokásos napja. Az 1870-es évektől kibővült szerdával és csak az első világháború után került újra hétvégére az esküvő.
A meghívást az eseményre személyesen, szóban adták át, külön a lány és külön a legény. Egymás szüleit is meghívták.
A lakodalom előtt már napokkal elkészítették a levesbe való csigatésztát, bár ez csak az utóbbi évtizedekben terjedt el, korábban kockatésztát csináltak. A módosabb gazdák disznót, borjút vágtak.
Előző nap állították a sátrat is. A Cseri-erdőből hozták a májusfának valót és a gallyakat, amelyekkel a sátrat rakták körül. A fát felszalagozták, és a bejárati kapuhoz állították.
A közeli rokonok ekkor vitték az ajándékokat. A keresztszülő adta a legtöbbet. A segítőket és a vendégeket nagykaláccsal (egy szakajtónyi tészta), kunlival ( kuglóf), herőcével (forgácsfánk), szalagos süteménnyel, pampuskával (fánk), krafnival (hájas tészta) kínálták. Korábban kocsonyát, az ötvenes évektől hurkát-kolbászt adtak húsételnek.
Este a vőlegényes háztól felszalagozott kocsival elindultak az éneklő legények a menyasszony ágyáért. Amikor odaértek, borral, süteménnyel kínálták őket, majd a násznagy kikérte a menyasszonyt. A gyerekek vitték a kispárnát, a nagylányok a nagy párnákat és a dunnát. Általában hat nagy párnát és két dunnát kapott a leány: szépen hímzett huzattal. A két ágyat és a kaszlit (szekrényféle, ruhásláda) felrakták a kocsira. A menet énekszóval indult vissza a vőlegény szüleinek házához.
A századfordulón egész napos lakodalmakat tartottak, ezért az esküvő délelőtt kilenc-tíz óra körül volt. Az esküvő előtt a menyasszony keresztanyja komakendőből (pirossal hímzett fehér anyag) rozmaringot árult. Sokszor bearanyozták, és színes szalaggal is átkötötték. A férfiaknak kellett kitűzni, a násznagyoknak a kalapját kötötték körül rozmaringággal. Az érte kapott pénzt a menyasszony kapta, ez nem volt éppen sok, ezért is mondták, hogy elég lesz bölcsőmadzagra.
A vőlegény a múlt század elején fekete csizmát, csizmanadrágot, fekete kabátot – amelyen elöl mirtusz volt – és fekete kalapot vett fel. Az inge fehér. A szegényebb családok fiai több szélből készült vászongatyát hordtak. A vőlegény karolója valamelyik közeli rokon lány lehetett. A mennyasszony fehér hosszú ruhában fátyollal és mirtuszkoszorúval a fején vonult a templomhoz.
Amelyik lány özvegyemberhez ment, annak színes ruhában kellett esküdni. A nyoszolyólányok korábban négyen-öten egyedül mentek, majd az első világháború után az jött szokásba, hogy egy rózsa feltűzésével kiválasztották azt a fiút, akivel menni szerettek volna. Ha elfogadta a fiú, akkor az első tánc is a lányé lett.
Az indulás előtt mindkét násznagy kikérőket és más verseket mondott, majd a menet elindult a községházára.
A menyasszony karolója is nagyon közeli rokon. A községházán csak a násznagy és a fiatal pár vett részt az esketésen. A templomba viszont a zenészeken kívül az egész násznép bevonult.
Ha a lány Mária-vivő volt, először a Szűz Mária-szobornál imádkozott, pénzt dobott a perselybe, és Mária segítségét kérte. Az esküvő után a pap a sekrestyébe hívta a menyasszonyt, ahová a keresztanyja is elkísérte. Egy meggyújtott gyertyát adtak a kezébe, majd a fátyolt átvetették a fején az égő gyertya felett. Ez volt az avatás, a meddőség elhárítására szolgált. Amikor visszaértek a vőlegényes házhoz, egy cserépfazekat vagy tányért összetörtek és a következő kívánságot mondták: „Akkor menjetek szét, majd ha ez az edény összemegy, szaporodjatok, mint a csicsóka.”
A bejárat elé seprőt tettek. Azt tartották, ha a menyasszony felvette, dolgos, ha átlépte, lusta lesz.
Az anyós, mikor először az esküvő után megcsókolta az ifjú arát, egy cukrot nyomott a szájába vagy mézet adott neki, hogy édes legyen az életük. Közben a lányos rokonságból a nyoszolyólányok megérkeztek a sütemény-nyel és a húsfélékkel. A menyasszony kínálgatta a vőlegény rokonságának, a vőlegény pedig bort kínált. A kínálás befejeztével a lány rokonai visszamentek a lányos házhoz.
A legény házánál megterítettek az ebédhez. A násznagy üdvözölte az ifjú párt, majd minden fogásnál köszöntőt mondott. Szép hosszú sora volt az étkeknek. A csigás húslevest tyúkhús, majd káposzta, tormás hús, paprikás hús, végül tejbekása követte. Ekkor a szakácsnő bekötött kezében egy fakanállal körbejárt, hogy a megégett karjáért vigaszdíjat kapjon. A tejbekása után süteményt és bort tálaltak fel. Az étkezés alatt a násznagy csizmáját odakötötték az asztalhoz, és fizetnie kellett, hogy eloldozzák. Sok helyen bemeszelték a csizmáját.
Éjfél előtt következett a menyasszonytánc. A keresztapa fogta a rostát,
a vendégek abba dobálták a pénzt. Éjfélkor az új asszony átöltözött piros pettyes ruhába. Piros kendővel hátrakötötték a fejét, elkezdődött a menyecsketánc. Időközben a legények ellopták a lány kispárnáját, amit csak reggel tudott kiváltani: édespálinkával.
Ezután indultak a lányos házhoz. A kapujára szalmakötelet raktak, amit a menet megérkezésekor meggyújtottak. A menyecskének át kellett ugrania. A mulatozás itt folytatódott tovább. Két-három óra múlva visszamentek a fiús házhoz. Közben a vendégek egyre fogytak. Reggelre csak a legszűkebb rokonság maradt. Ekkor már elkezdődött a sátorbontás. Az a mondás járja: amíg áll a sátor, tart a lakodalom. A XIX. század második feléből ismerjük azt a szokást, hogy a fiatal pár az első éjszakát a padláson töltötte.
A fiatalasszony a hónap első vasárnapján felvette a menyasszonyi ruhát, és a férjétől kapott jegykendőt kötötte a fejére. A következőn a keresztanyjától kapott kendőt hordta. A menyasszonyi ruhát addig viselte ünnepi alkalmakkor, amíg terhes nem lett.
A házaspár élte az életét a nagycsaládban, de előbb-utóbb bekövetkezett az emberi életet lezáró szertartás: a temetés.
Az elhunytat a ház hátsó szobájában ravatalozták fel. Itt történt a mosdatás, az öltöztetés. A legszebb ruháját adták rá, rózsafüzért, keresztet vagy az imakönyvéből szentképet raktak az elhunyt mellé.
Halottvirrasztás nem volt, de az ismerős nők, komaaszonyok eljöttek imádkozni a megboldogult lelki üdvéért. Siratóasszonyokat nem hívtak a debrőiek. A beköltözők viszont főként Recskről hozattak két-három asszonyt, akik elsiratták a halottat.
A temetés rendszerint egy-két nap múlva megtörtént, de előfordulhatott, hogy két hétig is ki volt terítve az elhunyt. Régebben mindig rúdon vitte a rokonság, soha nem kocsin. Ha messze laktak a temetőtől, kétszer annyi férfi vitte. A szertartás alatt ritkán tartottak beszédet, de az énekeket külön megrendelte a család.
Komoly sértésnek számított ha valaki a rokonok vagy az ismerősök közül nem ment el a temetésre. Tort nem tartottak. A rokonság a temetés után összegyűlt a gyászháznál. Kalács és bor mellett emlékeztek az eltávozottra.
Anya gyermekeivel (Lemperger Miklósné Bata Rozál, 1910 körül)
Vőlegény és mennyasszony 1910 körül
A temető
