Akik itt otthon vannak | Száz Magyar Falu

Akik itt otthon vannak

A község máig megőrizte középkori településrendjének nyomait. A korábbi térképeken jól látszik, hogy eredetileg egyutcás falu volt, középen, a templom körül az utca kiszélesedett, nagyobb térré öblösödött. A házak sora így kerülte meg két oldalt a templomot és a középkorban a templom körül lévő temetőt. Ma az északi részén út menti, déli részén utcás falu. Eredetileg vélhetően az Alvégtől (déli vég) a község központjáig települtek lakosai.

A XVIII. században már elkezdtek Verpelét felé terjeszkedni: az ekkor rajzolt térképeken a templomot a falu közepén jelzik. A XIX. század második felében a községet Alvég, Felvég, Középtáj, Új sor, Hatház, Kertek közi, Kis-Új sor, Híd-szög belterületi helynevekkel osztották további negyedekre, kisebb egységekre.

A község Verpelét felé eső végén települt a Rajcsúr, itt épült meg a XIX. században a katonai lovarda és az istálló. A Felvéghez tartozik a „Kendërfőd, Kertëk ajja, Malom-szög, Mónár-ház” és a Masina-kert. A falu új telepítése az Új sor. Itt zsellérházak álltak, ezért Kenyérvéginek is hívták. A kisebb utcákat, közöket gyakran az ott lakókról nevezték el: Kis Katyi partjok, Kertek közi.

A falura jellemzőek egyébként az apró zsákutcák. Főként amiatt, mert nagy kiterjedésűek a kertek, nincs mögöttük utca, általában nincs hátsó szomszéd, de ha van, akkor a telkek egymásnak hátat fordítanak.

A Középtájon fordul el az út Vécs, illetve Aldebrő felé. Itt található a temető a kápolnával. Szent György-hegynek is hívják. Az országút baloldalán folyik a Rossz-Tarna, míg a vécsi elágazásra ráfordulva kijutunk a Tarnához. Ide telepítették a vasútállomást.

A temető környékén és a Mocsarasnál az egysoros település többutcásra változott az idők folyamán. Az Alvégen a község házbokra kikerekedik, főként a Tarnától távolabb eső oldalon halmazatos jellegűvé válik.

A kialakult utcasorok között tágas térségek mutatkoznak, jellemző, hogy az utcák szabálytalan háromszögben vagy sokszögben fognak közre egy-egy területet. Ez a települési rend minden bizonnyal a kerti dohánytermesztésnek köszönhető. Ezen a részen azután a halmazatos településrendnek megfelelően megszaporodnak a különböző közök: „Kis Ilus közi”, „Kunyik Sándor közik”, „Gyuri közik”, „Lénárt közik”.

Aránylag kevés volt az egy kézen lévő két belső telek a faluban. Ebben az esetben az egyik telken a ház, a másikon az istálló állt. A telkek fésűs szalagkertek vagy fésűs táblatelkek voltak. Az utóbbiból lehetett a kevesebb, és főként az Alvéget jellemezték. A telkekeket a háborúig nem osztották, azután is csak kényszerből, inkább kifelé terjeszkedtek. Így épült be a Mocsáros, a Kenderföldek, és a Hagyóka.

A török kiűzése után az egész megyében erős volt a lakosság belső mozgása. A telekbirtoklás, a parcellahatárok csak lassan szilárdultak meg, amíg lehetett, a telepes jobbágyok a jobb megélhetést ígérő országrészekbe vándoroltak. Tipikus földhasználati mód volt a szabad foglalás, s ez csak laza kötődést jelentett.

Debrőn sem volt ez másként, bár kimutatható néhány családnév alapján, hogy már a XVI. században a faluban éltek tagjaik. Ilyenek a Mata, Csoma, Csomós, Burka, Főczén família. A Szabó, Nagy, Tóth név esetében általános elterjedtségük ellenére is valószínűsíthetjük a folyamatosságot, mert a névsorokban időről időre felbukkanak. Eger visszafoglalása előtt jelent meg a Döbrei, Kiss, Vitalis, Csőke név.

A XVII–XVIII. század fordulója körüli lakosságszámot még közelítőleg sem tudjuk megbecsülni. Azt tudjuk, hogy 1704-ben 81 gazda, és két zsellér lakott a faluban, közülük tizenhatan voltak jövevények. A születési anyakönyvek szerint ebben az évben 24 gyermek született, a szülők tehát 48-an voltak. Sajnos az anyakönyvekbe majdnem harminc évig nem jegyezték be sem a halálozást, sem a házasságot, így ezek az adatok sem nyújtanak biztos támpontot.

A születések számából, ha a természetes szaporodásra és a teljes népességszámra nem is, de az egyenletes lakosságnövekedésre következtethetünk egészen az 1860-as évekig. Ezután fokozatosan csökkent a községben született gyermekek száma.

A születések száma Feldebrőn éves időmetszetekben

Év

sz. szám

1756

260

1700

1715

1740

1755

1770

1790

1800

1810

1820

1840

1860

119

1880

106

1900

104

1914

1915

1918

1920

1939

1940

1944

1960

A fiú-lány arány a születés időpontjában alig tért el egymástól, az egyes időszakok különbségei kiegyenlítették egymást. Az országos átlaghoz hasonlóan itt is egy kevéssel több lány született.

A be- és az elvándorlás is folyamatos volt az 1740-es évekig. 1727-ben Bojtos Gergely fia, apja halála után, Árokszállásra költözött, míg Nagy Jakab asszonyszerzés címén tűnt el. A bevándorlók a legtöbb esetben családostul jöttek, elsősorban a Felvidékről és a környékbeli falvakból.

A fiú-lány arány a születés időpontjában

Évszám	Fiú	Lány
1705	7	8
1706	9	13
1707	6	11
1708	14	6
1709	11	6
1710	10	5
1755	20	26
1756	30	20
1757	16	18
1758	26	30
1759	21	17
1760	21	31
1890	46	52
1891	54	55
1892	63	52
1893	58	50
1894	66	49
1895	54	43

Valószínűleg kevés eladósorba került lány élt ebben a korszakban a faluban: a század közepéig tíz alatt maradt az évente megkötött házasságok száma. Persze ezt a későbbi fejezetben taglalt jelentős csecsemő- és gyermekhalandóság is magyarázza, hiszen 1795-ben a 37 halálozás közül 33 (89 százalék) volt húsz év alatti. Zárt közösséget alkotott a község a házassági gyakorlat szempontjából. 1700 és 1750 között három, míg 1750 és 1800 között két exogám (az egyik fél nem helybéli) házasságot lehetett mindösszesen kimutatni. Ez a szám még akkor is nagyon alacsony, ha számításba vesszük, hogy a plébánosok a XVIII. században nem minden esetben jegyezték be a származási helyet. A folyamatos népességgyarapodást tehát a XVIII. század első felében elsősorban a bevándorlás javára írhatjuk.

Az első viszonylag biztos adatunk a lélekszámra 1768-ból származik. Ekkor körülbelül nyolcszáz főt számlált a község.

Feldebrő lélekszáma 1768–1995 között

Év	Népesség száma	1785. év = 100 %	Magyar	Szlovák	Délszláv	Német	Egyéb
1768	800	68,0
1775	958	81,5
1785	1175	100
1806	1464	124,6
1828	1657	141,0
1850	1947	165,7
1857	2058	175,1
1869	2293	195,1
1880	2182	185,7	2090	1	–	1	90
1890	2063	175,6
1900	1992	169,5	1988	2	–	2	–
1910	1844	156,9	1844	–	–	–	–
1920	2300	195,7	2296	1	–	3	–
1930	2086	177,5	2084	–	–	1	1
1941	1963	167,0	1950	–	–	–	13
1949	1920	163,4	1918	–	–	–	2
1960	2013	171,3	2009	–	1	1	2
1970	1707	145,3
1980	1446	123,0	1445	–	–	1	–
1995	1231	104,7

A népesség összetétele, 1784–1787

Házak

147

Családok

190

Jogi népessé

1176

Távollevők

Idegenek

–

Tényleges népesség

1175

Házas férfiak

226

Nőtlen férfiak

382

Összes férfi

608

Nők

560

1–12 éves gyerek

219

13–17 éves gyerek

Pap

Nemes

Tisztviselő

–

Polgár

Paraszt

Polgár és paraszt örököse

Zsellér

135

Szabadságos katona

Egyéb

Az első pontos összeírási adatok a II. József-kori népszámlálásból származnak. Ezek szerint a tényleges népesség 1175 fő, százkilencven családot: 608 férfit és 560 nőt számoltak össze. A férfiak száma 1852-re százötven százalékkal, míg 1900-ra 159 százalékkal nőtt, ha az 1784–87-es adatot tekintjük bázisnak. A nők száma 176 és 183 százalékkal emelkedett, míg az összlakosság 166,6 és 169 százalékkal növedekedett. Az adatok szerint amíg a XVIII. század végén több férfi volt, mint nő, addig ez az arány a XIX. század második felétől megfordult, és fokozatosan nőtt. A XX. században ez az arányromlás tovább folytatódott. Amíg az 1784–87-es népszámlálásnál a nők száma 92 százaléka volt a férfiak számának, addig 1941-ben ez 111 százalékra változott.

Feldebrő népessége és összetétele, 1852

Családfő

316

Lélekszám

1958

Férfi

967

Nő

991

Magyar

1958

Katolikus

1939

Izraelita

Nőtlen

534

Hajadon

387

Özvegy férfi

Özvegy nő

110

Feldebrő népessége és összetétele, 1900

Terület (kat. h.)

4696

Lakosság

1992

Külföldi

–

Külföldön távollévő

Férfi

967

Nő

1025

0–6 éves

343

7–11 éves

293

12–14 éves

130

15–19 éves

206

20–39 éves

523

40–59 éves

334

60 fölötti

163

Nőtlen, hajadon

1004

Házas

843

Özvegy

145

Elvált

–

Magyar

1988

Német

Tót

Római katolikus

1939

Evangélikus

Református

Izraelita

A népesség száma az 1860-as évekig fokozatosan nőtt, majd az 1880-as évektől rohamosan csökkent, nem számítva az 1920-as évet, amikor az elcsatolt területekről sokan áttelepültek. Ugyanezt az irányváltást tükrözik a házassodási és halálozási adatsorok is.

A házasságkötések száma

1753

1810

1830

1850

1870

1890

1900

1914

1915

1920

A halálozások száma

1753

1795

1800

1828

1870

144

1831

1840

1850

139

1855

110

1860

1880

1900

1920

1940

1960

De mi okozta a hosszú távú változásokat? A XVIII. század utolsó negyedére lezárultak a szervezett és a spontán költözések. A legények általában megültek apjuk telkén, vagy az uradalomban vállaltak munkát. Ugyanakkor nem szívesen házasodtak másik faluba, és feleséget sem hoztak idegen helységből: 1730 és 1800 között az anyakönyvek tanúsága szerint egy verpeléti menyecske érkezett a községbe. Másrészt a fiatalasszonyok közül nagyon sokan meghaltak szülés közben. A XIX. század folyamán azonban megfordult a helyzet. Egyre nyitottabbá vált a község, egyre több a beházasodás, a férfiak is többször keresnek másik faluban párt, és maradnak is ott.

A férfiak a városokban keresnek munkát, de még jelentősebb a dohányosok elvándorlása. Nemcsak családok, hanem egyedülálló férfiak is útnak indulnak Szabolcs, Békés, Hajdú és Tolna megye felé. Megfordult a halálozási arány is. A XIX. század második felére már több férfi halt meg fiatalabb korban, mint nő, és ez a XX. században is jellemző és tovább erősödő tendencia.

Bár folyamatos a népmozgás, nemcsak Feldebrőn, hanem az egész megyében is több a kivándorló, mint a bevándorló. A századfordulót követően sokan Amerikába indultak. Hozzá kell tennünk, hogy más községekhez képest Feldebrőről kevesen keresték szerencséjüket a tengerentúlon. 1902 és 1910 között évente húsz-harminc ember hajózott el. Az országon belüli elvándorlás jelentősebb. 1910-ben egy évtizedre visszatekintve 147 fős fogyást (7,9 százalék) és 99 távollévőt tartott számon az alispáni jelentés, hozzátéve, hogy a számba vettek dohányosok, és valószínűleg egy részük nem tér majd vissza.

Az 1920-as lakosságnövekedés után újra gyors csökkenés következett be. Továbbra is a földhiány és a jobb életlehetőségek kutatása motiválta a mozgásokat. A második világháború utáni földreform hiányosságai is elköltözések sorozatát indította el.

Az 1970–80-as évekre megváltozott a község foglalkozási szerkezete, ebben a tekintetben Feldebrő mérsékelten agrár faluból enyhén iparosodó lett. Egyre többen vállaltak munkát a városokban, az iparban és a szolgáltatások területén, és ez egy idő után a fiatalok elvándorlását okozta. Ugyanez történt a komolyabb képzésben részesülőkkel. A középfokú végzettségűek, de még inkább a diplomások a jobb lehetőségek után kutatva másutt keresték boldogulásukat. Főbb vonalakban az elmondottak okozták, hogy a kiindulásként figyelembe vett 1785-ös adatunkhoz képest (1175 fő, száz százalék) eltelt 210 évben, 1995-re csak 56 fővel (1231 fő, 104,7 százalék) lett több a község lakossága.

Feldebrő lakosság története folyamán színmagyarnak tekinthető. Egy-egy német és szlovák család költözött be az idők folyamán. Vallását tekintve nagy többséggel katolikus. A XIX. század második felében és a XX. század első felében egy kisebb izraelita közösség is élt itt. Az 1920-as évektől növekvő létszámú a baptista gyülekezet.

Egy közösség életére, csoportjainak egymáshoz való viszonyára, a különböző fokú rokonsági kapcsolatokra jellemző, hogy az azonos vezetéknevű embereket hogyan különbözteti meg egymástól a falu népe. A ragadványnév még abban az esetben is eligazította az embert a másik hovatartozásáról, sőt teljes rokonsági rendszerének térképét nyújtotta, ha személyesen nem ismerte őt. Követni lehetett a névadó őstől kezdődően a „nemzetség” nagy- és kiscsaládi rendszerét. Különösen az olyan, zárt közösségekben, amilyen Feldebrő is volt.

Kategóriái az értelmi jellegen alapuló megkülönböztető név, illetve gúnynév, dicsérő, bóknév. A csoportok nem zártak, az egyes kategóriák átléphetnek egymásba. Megkülönböztető név volt például Feldebrőn a felső, alsó, tímár, nagyjuhász, kerti ragadványnév. A gúnynévben a közösség csipkelődő hajlama mutatkozott meg. Amíg az előbbieket az egész család azonnal örökölte, az utóbbit csak abban az esetben, ha az érzelmi töltése megszűnt. Sokszor egy-két nemzedék múlva már az értelmét sem tudták, mint például a pusja, lötyögő, cunárom, drundraj névnek.

A névadás történhetett a közeli rokon, feleség nevéről, az apai-anyai kereszt- és vezetéknévről, de azzá válhatott ezeknek a gúnyneve is. A ragadványnév másik forrása – sokszor nem is gúnyolódó szándékkal, csak egyszerű ténymegállapításként – az illető testi tulajdonsága (kisádám, kopasz, sánta, totya, göndör), szokása (bagós), szavajárása (nyilván), lelki tulajdonsága (zanzó), kedvelt cselekvése (csuszka), kedvelt étele, itala (boros), származása (matyó, palóc, ceredi), foglalkozása, munkahelye (servita, rezes, kovács).

Az itt összegyűjtött ragadványnevek listájából (lásd a Függelékben) megállapítható, hogy a községben a legtöbb megkülönböztető név a Kiss, Lénárt, Paróczai, Tóth családnevekhez kapcsolható. A Kiss vezetéknevűeknél igen érdekes az albertdiák (albergyák) ragadványnév eredete. 1790-ből ismerünk az egyik összeírásból egy Albert Deák Mihály nevű embert. A név ilyen formában többször nem került elő. Valószínűleg csak leánya volt, és így öröklődött tovább – több mint kétszáz éve! – az elnevezés.

A korai ragadványnevekre jellemző, hogy az adott család telkének elhelyezkedése vagy az apai keresztnév adta az elkülönítés alapját. A legrégebbi név 1549-ből ismert. A bordézsma jegyzékben két Cer (Cser) Balázs szerepelt, az egyiket felső (felsew) ragadványnévvel különítették el a falubeli elhelyezkedése alapján. Mivel a településszerkezet a török után sem változott, ezért főbb vonalakban megállapítható az adott família eredeti lakóhelye. A Kiss családnál 1836-ban jelenik meg először az alsó, felső, középső elkülönítés. Hasonlóan alakult a helyzet a Szabó és Tóth családnevűekkel is. Az 1672-es összeírásban két Tóth és két Szabó vezetéknevű személy fordul elő, 1696-ban két Kiss, három Szabó és egy Tóth. Közvetlenül 1700 után az anyakönyvekből már mindhárom családnévből hat-hét személyt ismerünk. Tehát már egészen korai időben szükség volt az elkülönítésre. Így 1737-ben a Tóth családba bekerült Szabó rokonság a szabó melléknevet kapta. A Kiss és a Tóth családnévnél az apa keresztneve a megkülönböztető elem (pál 1757, mihály 1770 és marczi 1752–53).

Általában nem számít ragadványnévnek az ifjabb, öreg jelző. Viszont jelzi az elkülönítés igényének időpontját. Érdekes, hogy a XVIII. századból gúnynévből kialakult megkülönböztető nevet nem ismerünk. Bár lehetséges, hogy ezt a források hiányossága okozza. Néhányszor két családban is előfordul ugyanaz a ragadványnév. Ez az adott famíliák többszöri összeházasodását jelzi.

Nagyon sok, főként XIX. századi név ma már nem ismert, valószínűleg elköltöztek a faluból, megszakadt a folyamatosság. Jellemző viszont, hogy a visszaköltöző gyermeket, unokát akár harminc-ötven év múlva is a szülők, nagyszülők ragadványnevével jelölték.

Az anyakönyvek tanúsága szerint a XVIII. század elején az elsőszülött gyermekek általában az apa vagy az anya keresztnevét kapták. Náluk és a második-harmadik gyereknél is előfordult azonban, hogy a keresztszülők nevéről vagy az előre kiválasztott védőszentről kapta a gyermek a nevét.

A XVIII. században leggyakoribbak az István, János, András, György, Mihály, Adalbert, Péter, Márton, Erzsébet, Judit, Ilona, Katalin. Elvétve előfordult az Ádám, Jakab, Sándor, József, Pál, Éva, Róza, Lőrinc, Baltazár, Ágnes, Sára is.

Tulajdonképpen nincs nagyobb eltérés az országos névadási szokásoktól. Az erős Mária-kultusz ellenére egészen a XIX. század elejéig alig van Mária névre keresztelt kislány. Számuk 1740 körül kezd emelkedni, akkor is a kettős nevekben (például Anna Mária). Ebben az időszakban jelent meg a később nagyon divatos Apollónia – rendszeresen Apollóként írva –, illetve fiúknál-lányoknál a kettős és az idegen nevek (János Mihály, Erzsébet Róza, Bibiana).

Az egyébként száraznak tűnő anyakönyvi adatok olykor sokat elárulnak a korszokásokról, közösségi viszonyokról, emberi viszonylatokra is fényt vethetnek. 1800 tájától figyelhetjük meg, hogy ikergyermekeknél, ha mindkettő fiú, az egyiket Ádámnak, ha fiú-lány, akkor Ádámnak és Évának nevezték el őket. Ez a szokás egészen a XIX. század második feléig tartott. Az 1830-as évektől a Veronika, Krisztina, Johanna, Franciska, Emerencia voltak a divatos nevek. A fiúknál megjelentek az Ernők, Rudolfok, Dezsők és Alajosok.

Egy érdekes és kedves gyakorlatról is beszámolhatok. Az 1880-as években Párvy plébános úr következetesen a becenevükön jegyzi be a keresztelteket, a szülők és keresztszülők egy részét. Így elszaporodtak a Juli, Emer, Rozi, Veron, Guszti, Lojzi, Erzsi, Rézi bejegyzések. Valószínűleg ezeket a lakosokat közelebbről ismerte az idősödő plébános, és a mindennap használt néven írta be őket az anyakönyvbe.