A Debrői család és utódai | Száz Magyar Falu

A Debrői család és utódai

A falu első évszázadaiban meghatározó szerepet játszott életében az Aba nembéli Debrői család. A huszonnyolc ágra szakadt Aba nemzetség egyik kiterjedt, de az országos politikában szavát csak ritkán hallató része volt a famíliának ez az ága. S mint főág maga is több felé ágazott. Így a XIII. század első felében elszakadt a keresztúri és a tarjáni oldalág, majd az 1250-es évekre kialakult a debrői és a tállyai ág. Szorosabb kapcsolatban az utóbbiak voltak. A tarjáni oldalágból azután a szinyei, lapispataki és a zsegnyei hajtás fakadt.

A család első név szerint ismert tagjai Becse, Makján, Apos. Őket 1210 körül említik. Makján fiaitól – Becsétől és Bökénytől – származott a debrői és a tállyai ág. A XIII. század közepén (1252) eladták dadai és rátkai birtokaikat. Ebben az időszakban kegyurai voltak, fele-fele részben a százdi és a taktaközi prügyi monostornak. Az ágak elszakadása is ekkor történik meg.

Mivel a Mátrától délre a többi birtokos miatt már nem tudtak terjeszkedni, Bökény megszerezte Zemplénben a tállyai várat. Testvére, Becse is igyekezett birtokait Abaújban és Szabolcsban gyarapítani. Becse fia, II. Makján 1271-ben a hajóhalmi és a hevesi országos gyűlésen más Aba nemzetségű előkelőkkel együtt kiválasztott tanúként szerepelt, amikor V. István király Lampert egri püspök kérésére oklevélbe foglalta a püspökség kiváltságait. A Makján nevet török eredetűnek tarthatjuk, magyar jelentése: dicsér. A XIII. századi nevek közt jóformán csak török származékkal találkozunk.

Az országgyűlésen szereplő II. Makján 1286-ban nádor volt. Valószínűleg ő építtette a Debrő és Eger között lévő Makjánvárát. II. Makján fia, Demeter mester 1302-ben nővérének birtokokat ad át leánynegyed címén. II. Makján családja a XIV. század közepére végleg biztosította a Tarna-völgyben lévő birtokait. Debrői Miklós 1355-ben alországbíró, 1368-ben szendrői várnagy, a királyné famulusa és kiküldöttje volt.

Miklós 1352-ben megegyezett a nemzetség keresztúri ágából származó Pozsár Lászlóval, Pozsár Jánossal és annak fiával, Fülöppel, hogy bényei birtokáért és monostoros helyekért cserébe megkapja tőlük debrővölgyi részbirtokaikat. Így került végleg a Debrőiek kizárólagos tulajdonába Debrő, Szentgyörgy, Csal, Tótfalu (Tófalu) és Német-Kál.

Az oklevelekben 1352-ben említett Szentgyörgy falut általában a feldebrői Temető-domb közelébe helyezik a kutatók. Azonban sem a domb mérete, sem a környékén lévő mocsaras területek nem tették volna itt lehetővé önálló település létrehozását. Véleményünk szerint talán a mai Debrő egyik falurésze lehetett. A később elpusztult Csal falu a mai Aldebrő területén feküdt.

Debrő ebben az időszakban gazdag település, változatlanul őrzi birtokközpont szerepét. Az 1332–35. évi pápai tizedjegyzék szerint a debrői plébános alesperes, és éves átlagban 37 és háromnegyed garas fizetésére képes. Az egervölgyi kiváltságos hospestelepüléseken kívül csak Pásztó és Gyöngyös adott ennél valamivel többet Heves vármegye területén. A megyegyűléseknek helyet adó szomszédos Verpelét papja alig több mint a felét fizette a debrőinek.

A XV. század folyamán leáldozott a Debrői – másként írva Debrei – család csillaga. A szendrői ispán, Miklós egyik fia, Debrői István eleinte Zsigmond király hűséges embere, kisebb tisztségek után, 1398–1401 között főkincstartója, ám már ekkor Kanizsai János volt egri püspök, majd esztergomi érsek és főkancellár támogatói közé számított.

A Zsigmond elleni, Lackfi István egykori nádor által szervezett összeesküvés napvilágra kerülésekor – úgy tűnik – ott volt, amikor a király hívei meggyilkolták Lackfit. Ám a Kanizsaiakkal és más főurakkal ellentétben a széthordott Lackfi-vagyonból nem részesült.

A Kanizsaiak vezette bárói liga hatalmának visszaszorítására Zsigmond új emberekkel, köztük külföldiekkel vette magát körül. A bárók hivatkozással az idegenekre 1401-ben letartóztatták a királyt. Debrői István magas állása is ekkor szűnt meg, mivel tevékeny részese volt a király lefogásának.

Zsigmond Garai Miklósra és Cillei Hermannra támaszkodva büntetlenséget ígért az összeesküvőknek, akik ezután szabadon bocsátották. A trónutódlás kérdése azonban nem rendeződött, s, amikor Zsigmond Habsburg Alberttel kötött örökösödési szerződést, Bebek Detre volt nádor, Kanizsai János, Ludányi Tamás egri püspök és más főpapok és főurak a pápa által is támogatott Nápolyi Lászlónak ajánlották fel a trónt. A széles körű összeesküvésnek természetesen részese lett Debrői István is, akit IX. Bonifác pápa Őcsény László ferences szerzetes útján oldoztatott fel esküje alól, s akit Ludányi püspök az egri vár parancsnokává nevezett ki.

Zsigmond serege Garai Miklós nádor és Stibor vajda vezetésével május– június folyamán biztosította a Dunántúlt. Időközben az erdélyi vajdák – reménykedve az érkező Nápolyi Lászlóban – fegyverbe hívták a tiszántúli nemeseket. A Hatvannál felálló hadseregük élére Ludányi Tamás és Debrői István került.

Mivel a keleti országrészt ellenőrzésük alatt tartották, Zsigmond alkudozásra kényszerült. Kétheti fegyverszünet után a király hűségére visszatérőknek amnesztiát ígértek. A lázadó sereg jó része ezután feloszlott, főként miután hírét vették, hogy a Kanizsaiak és a Bebekek is éltek az alkalommal. Nem így tett Ludányi püspök és Debrői István: bezárkóztak Eger várába.

Eger ellen Rozgonyi Simon indult négyszáz lovassal, s ostrom helyett inkább rábeszélte az őrséget az átállásra. A vár feladása után Debrői Sárospataknál vette fel a harcot Perényi Péter volt székely ispánnal és Perényi Imrével, majd a csatát elvesztve Erdély felé menekült, ahol nemsokára meghalt.

Nem világos, hogy Ludányi vele tartott-e vagy a harcostárs tállyai várába vette be magát. Fennáll a lehetősége, hogy a várat Debrői támogatója, Bölcsi Kisczudar Péter özvegye védte, amikor a király seregei nekiálltak az ostromnak, a püspök pedig Erdélyből szökött Lengyelországba. Ő egészen 1422-ig nem békélt meg Zsigmonddal. Némely kortársak ezért a makacs kitartásáért nevezték el Vasfejűnek.

Az uralmát megszilárdító király a hűtlen Debrőiek Abaúj megyei birtokait Perényi Péter zempléni és ungi ispánnak adta, mert „Debrői Istvánnal számtalan famulusa halála árán megütközött, miközben buzogánycsapásoktól sisakja betörvén, fején nehéz sebeket kapott”. Tállyát 1404-ben Stibor vajda kapta.

A család többi tagja – úgy tűnik – kimaradt a lázadásból: 1415-ben Debrői Miklós királyi emberként szerepelt. Azonban Debrőt és a hozzá tartozó Csalt, Tótfalut, Kált 1417-ben, a magtalan Miklós halála után Zsigmond engedelmével a szintén Aba nembéli nánai Kompolti István foglalta el.

Albert király 1438-ban Debrőt és a hozzá tartozó falvak felét Debrői Imrének, a másik felét Rozgonyi Péter egri püspöknek, Rozgonyi István comesnek és fiának, Jánosnak adta. Debrői Imre Rozgonyi János szolgálatában állt. Hűségéért súlyosan beteg ura neki és utódainak örök tulajdonul adta Debrőt és a hozzá tartozó birtokokat, ám ha Imre gyermektelenül halna meg – kötötte ki –, a birtokrészek visszaszállnak a Rozgonyiakra. Az adományozás szép gesztus volt a főúr részéről, komoly hibája viszont, hogy a Rozgonyi család más tagjai vitatták János rendelkezési jogát. Debrői Imre 1464 előtt meghalt (feleségét, Forgách Dorottyát egy, a leleszi konventnél ebben az évben kiadott oklevél már özvegynek nevezte). Mivel testvérei már korábban elhunytak, vele kihalt a nagy múltú Aba nembéli Debrői család, a birtok pedig végképp visszaszállt a Rozgonyiakra. Valószínűleg csak az egyenes ág halt ki, mert 1570-ben egy, a siroki várban elvégzett birtokba iktatási eljárás során szerepel egy Debrey Menyhért nevű, Heves vármegyei nemes.

A Rozgonyiak a megyebeli javaik védelmére Debrő mellett várat emeltek. Hadászati jelentősége csekély, inkább birtokközpontként szolgált. Az erődítmény biztosan 1461 előtt épült: Mátyás király parancsára 1461. július 19-én beiktatták Rozgonyi Sebestyént annak és tartozékainak birtokába.

A földtulajdon továbbra is vita tárgyát képezte, 1464-ben Szuhodoly Fodor Tamás a nádor előtt Rozgonyi János nevében eltiltotta Mátyás királyt a vár és tartozékai eladományozásától. Az erősség a később elpusztult Csal falu határában, a mai Aldebrő területén épült, egy homokdombon. A falu házai azóta már közrefogták, a homokdombot pedig kitermelték. 1956-ban terepbejáráskor csak egy vízzel telt nagy gödröt találtak a helyén, ahol azonban XIV–XVI. századi kerámiatöredékeket gyűjtöttek. A köveket építkezésekhez hordták el. A XVIII. század elején romjait még látták, a következő század második felében már csak néhány kődarab volt a helyszínen. Csali vár, Csalavár néven is említik az egykor volt közeli Csal faluról.

A Rozgonyiak 1470-ben familiárisukat, Spáczai Miklóst tették meg várnagynak. A szolgálatért kapott Zsadány falut később – kihágásai miatt – elveszítette. Utóbb özvegyének az elhunyt Rozgonyi László felesége az egész helységet átengedte.

A XV. század végén sűrűn változnak Debrő tulajdonosai: 1493. szeptember 6-án Rozgonyi István tízezer aranyforintért eladta a várat és a hozzá tartozó birtokokat Kanizsai Györgynek és feleségének. Azután egy 1496. június 17-én kelt oklevél szerint II. Ulászló király a hűtlenségbe esett Kanizsai György birtokait – köztük Debrőt is – Bakócz Tamás egri püspöknek, kancellárnak, Bálint, Péter, Pál és János nevű rokonainak adta. Valószínűleg ekkor települt át Bakócz Tamás szenyéri (Somogy megye) uradalmába annak a hat egész telkes Debrey nevű jobbágynak az őse, akik az uradalom 1550-es átvételi leltárában szerepelnek. (Matthias Debrey, relicta – özvegy – Anthonii Debrey, Thomas Nagh debrey, Benedictus Debrey, Valentinus Debrey, Laurentius Debrey). Bizonyítja debrői származásukat, hogy Thomas Nagh neve után még ekkor is jelzőként szerepel a debrey szó.

Debrőt a következő évben (1497) Bélteky Drágffy Bertalan erdélyi vajdával elcserélték Kőrös megyei birtokáért. A várnagyi tiszt a Spáczai család kezén maradt: 1526-ban Spáczai Boldizsár mint megyei alispán és debrői várnagy szerepelt.

A Dózsa György-féle parasztháború alatt, 1514-ben érte meg első hadi eseményét az erősség. 1514 júniusában egy Márton nevű pap Debrő és Eger között nagy parasztsereget táboroztatott, majd június 5–9. között a négy megyéből összegyűlt Bebek János vezette nemesi sereget szétverte. A győztes paraszthad Debrő vára ellen vonult.

Nincs adatunk arra, hogy voltak-e a seregben debrői jobbágyok, de gyaníthatjuk – ahogyan a környék más falvaiból csatlakoztak a felkelőkhöz –, a zendülésből sem maradtak ki. A keresztes sereg a híradások szerint igen erős volt, mintegy hétezer főből állt. Nem csoda, hogy mind a környékbeli, mind a távolabbi birtokos nemességet megrémítette a parasztsereg tömege. A zendülők katonai értékét csak növelte, hogy – Bebek legyőzéséből ítélve – tekintélyes számú, fegyverforgatáshoz értő ember lehetett köztük.

Már a tábor hírére megindult Bornemissza János budai várnagy ezerkétszáz lovassal Eger felé. A korábban szétvert nemesi sereg is újra összeállt, de most már a debrői birtokos, Drágffy János vezetésével. Az ütközetre 1514. június 15–25. között került sor. A budai várnagy harcedzett katonáival megerősített nemesi sereg szétszórta a debrői várat ostromló paraszthadat. Maradékainak egy része Pásztó felé vonult el, ahol újabb vereséget szenvedett.

Időközben Székely Dózsa Gergely a Tiszántúlról megindult egy nagyobb paraszthaddal Pest felé. A csapat valahol Szolnok térségében átkelt a Tiszán, és egyik része elfordult Eger felé. Június 16-án Várkonynál és Heves mellett álltak, míg június 21-én a kassai zsoldossereg parancsnoka úgy értesült, hogy a keresztesek debrői táboráról nincs új hír. Eszerint egy újabb keresztes had táborozott Debrő mellett. A Szikszónál gyülekező nemesi seregek és a hozzájuk csatlakozók Hevesnél megvertek egy keresztescsapatot. Hogy a Debrőn táborozók közöttük voltak-e, nem tudjuk. A híradások szerint ebben az időszakban egyszerre négy paraszthad is mozgott a megye területén. A hevesi csatával a Mátra vidékén befejeződtek a harcok. Sem a megtorlásról, sem a környékbeli falvak elleni retorziókról nincs adatunk.

Négy évvel az események után a vármegyében ez idő tájt megtelepedő Perényi Imre vette meg nyolcezer aranyforintért a debrői várat Debrő, Kál, Csal és Tótfalu falubirtokkal. Még ez évben úgy végrendelkezik, hogy második felesége, Kanizsay Dorottya örökölje Debrőt. Amennyiben Dorottya utód nélkül halna meg, birtokai Perényi Imre korábban született fiaira, Ferenc váradi püspökre és Péterre szállnak.

A falu középkori lakosságának életéről gyakorlatilag nem rendelkezünk adatokkal. A régészeti emlékanyagból azonban következtetéseket lehet levonni. Miután a monostor egyházát plébániatemplommá alakították (XII. század első negyede), a szokásos középkori rend szerint elkezdtek temetkezni a templom körül. A temetőben a hatvanas–hetvenes években körülbelül ötszáz sírt tártak fel. A korai sírok általában melléklet nélküliek, de a megmaradt csontokból értékes adatokat nyerhetünk a korabeli lakosság embertani sajátosságaira. A leletekből vagy a tárgyak hiányából a jobbágytársadalom felépítésére, vagyonosságára, a viseletre vonhatók le következtetések. Sajnos a vizsgálatok még nem fejeződtek be, és a részeredményeket sem tették közzé. Szisztematikus elemzés lehetősége híján, szórványadatokra építve az mondható el: a késő középkorból ismerünk néhány szép leletet. Előkerültek XV–XVI. századi ezüst kontytűk, bronz övveretek, valamint Albert király (1437–39) ezüstpénze.

Az ország katasztrófája, a mohácsi csatavesztés (1526) után továbbra is a Perényi család birtokában maradt Debrő. Perényi Imre halála után fia, Péter először Szapolyai János mellett teszi le a voksát, aki kinevezi erdélyi vajdának. A korábbi (1518) birtokszerzés ellen ugyan Rozgonyi István a még 1403-ban szerzett jogigény alapján tiltakozott, de – miután mag nélkül halt el – ez elvesztette jelentőségét.

Testvére, Ferenc halála után Perényi Péter maradt az egyedüli birtokos, aki időközben átállt Ferdinánd király hűségére, ezt bizonyítandó a koronát is Budára vitte a Habsburgnak. Pálfordulásáért az ez idő tájt elhunyt Palóczy Antal zempléni főispán – már korábban elfoglalt – birtokait kapta meg. Időközben Horváth Ferenc, Szarvaskő várának ura az egri püspöknek gyűjtött tizedeket eltulajdonította, ami ellen a püspökség tiltakozást nyújtott be Ferdinándnál. Debrőt 1537-ben Országh László, hevesi főispán kapta adományba, tőle fia, Kristóf vette át. Az ő kiskorúsága idején Perényi Péter, majd 1549-ben Perényi Gábor, végül 1552 táján Perényi István kezelte a birtokait.