Kemenesalja – a táj varázsa
Kemenesalja – a táj varázsa
Az alkotó természet nagyszerűen rendezte el ezt a szép vidéket. Szegélyezte két folyóval, a szeszélyes és gyors folyású Rábával és a tiszta vizű Marcallal. Olyan természetes határt ajándékozott Kemenesaljának, amely sokszor országoknak, birodalmaknak sem adatik meg. Ezt a vidéket díszítik – a Somló, vagy ahogy az itteniek hívják, a Nagy-Somló szomszédságában – a Balaton-felvidék híres vulkánkúpjainak kistestvérei: a Ság-hegy (291 méter), a Kis-Somlyó, a Miskei-hegy és a Sitkéhez közeli Hercseg.
Hamvas Béla a dél-nyugat géniuszának hatásterületéhez sorolja ezt a tájat: „A délnyugati sarok legközelebbi rokona nem Somogy, hanem Provence és Isztria és Dalmácia, és közelebb áll Attikához, mint Győrhöz vagy Fejérhez. Somlótól délre a táj északnak háttal áll, arccal a tenger és Róma felé. Kemenesalja fővárosa nem Budapest, hanem Athén. Odatartozik, nem nyelvben, vagy szokásban, vagy vér szerint, hanem ennél fontosabb és lényegesebb rokonság, géniusza szerint. (…) El kell képzelni Berzsenyit nyáron, a sugárzóan forró napon, augusztusban, amikor ebéd után a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatát vetette. A méhes a háztól ötvenlépésnyire van. Az ajtót kinyitja. A kaptárak körül zúgnak a méhek, és az ablakon szállnak be és ki. A kaptárakon kívül csak puhafa asztal és szék és semmi más. A lángoló kertre néz ki, aztán a méhes felé fordul, a könyv ott fekszik az asztalon, a papír, a külvilág eltűnik és elsüllyed valahová, ahonnan már nem látni a forró nyári kertet és a kaptárt. Ott ül mozdulatlanul a zsongásban, és mintha valami belül elkezdené mindazt, amit eddig életében magába gyűjtött, zajtalanul dagasztani és köpülni a gyermekkort, a szülői házat, a szerelmeket, azt, amit tanult, látott és olvasott. Valami dolgozik benne és forgatja életét. A méhes az éber alvás helye. És ha valaki a méhes nappali álmodozásának hangulatát kívánja, olvassa a Himfyt. Semmi alapja nincs, semmi mélysége, semmi gondolata, semmi zenéje. Zsongása és hangulata van, képek áramlása, érthetetlen és szakadatlan álmodozás. És Berzsenyi ott ül, ez az élet már alig emberi ebben a zümmögő forróságban és az olajosan ömlő idővel zeuszi magányban.
A helynek valami rokonsága van az arannyal, amit a mediterrán vidéken csak Provence-ben látni, néhol a kis-ázsiai partokon és Nagygörögországban. Nemcsak a napfényben van. Ha az ember a Somló déli oldalán a szőlők fölött leül a világosbarnán égő, porrá vált vulkáni láván, lenéz a völgyre, a tenger hiányzik csak, hogy Dél-Olaszország legyen. A levegőben aranyszemcsék csillognak, mint a dalmát szigetek között a mistralban, és ebben a tündöklésben érik a szőlő. Az édes sziréni fény még az ételek ízében is benne van. A nyugati hang kicsit érdes, az északi homályos, az erdélyi töredezett. Ez a hang itt napos és csengése rokon a szentgyörgyhegyi bor csillogásával. Az egész országban ez az egyetlen hely, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi.”
Hamvashoz hasonló szeretettel írt erről a tájról Antalffy Gyula az Élet és Tudományban: „A kemenesaljai táj szépsége – megragadó. Lágy hajlatokkal ívelő felszínét rendkívül finom rajzúvá teszi az aprólékos tagoltság: az erdősipkás halomsorok, a nagy hullámokban ringatózó szántók, a ligetes legelők, a gyümölcsösök mélyén rejtőző falvak megejtő szépségűvé varázsolják a »kékellő halmok« gyönyörű vidékét, Berzsenyi szeretett táját. Az alpi és pannon flóra találkozik ezen a kis területen, a fennsík a csertölgy, az alsóbb lankásság pedig a molyhos tölgy és a sajmeggy hazája, a Marcal melléke viszont hajdan valóságos berekvilág volt. A táj patakjai – a Börgönd, a Cinca meg a Gódó – is a Marcalba futnak. (…) Szinte láthatatlan lejtéssel ereszkedik alá a Cser magaslatairól a Rába meg a Marcal lapályáig a Kemenesalja teleszórva sok-sok apró faluval. A hátság tetejét laza erdőfoltok tarkítják, a déli domboldalakon szőlők, gyümölcsösök virulnak, s a Cser magasa és a Marcal laposa között egykori vulkánocskák maradványai sorakoznak egymás mellett.”
Kemenesalja területe kilencven-száz négyzetkilométer, tengerszint feletti átlagos magassága száztíz–száznegyven méter. Legmagasabb pontjai a Ság-hegy (291 méter) és a Kis-Somlyó (235 méter). A vidék természetes határa nyugatról a Kemeneshát, keletről a Marcal völgye, délről pedig részben a Kemeneshát, részben a Vas-zalai-dombvidék. Nyugat és délnyugat irányában Kemenesalja a Kemeneshátban folytatódik, északról a Rába szegi. Az éves átlagos csapadékmennyiség 633 milliméter. A legcsapadékosabb hónap a július (74,4 milliméter), csapadékban legszegényebb a január (37,2 milliméter).
A lírai leírások tája itt a valóság tája is: változatos lankák, dombok, a Kodó (Antalffynál: Gódó), a Cinca kanyargó medrei, a lapályos Marcal mente és a Cser kiemelkedő kavicsplatója.
Maga a „kemenes” elnevezés szláv jövevényszavunk, jelentése kő, kavics, kavicsos. Az emberi környezet és a kultúra több ezer éves errefelé. A rézkor óta folyamatos leletanyagot találnak itt a múltat faggató régészek. A középkorban a karakói ispánsághoz tartozott a Kemenes-vidék. E megszűnő megyeszervezet egyházi maradványa lehetett a XIV. századi oklevelekből ismert hetyei és bokodi főesperesség. A vidék vallási központja a bencések dömölki apátsága volt, alapítási idejét és alapítójának személyét is homály fedi. A protestantizmus elterjedésével a nemesség döntő része áttért az új hitre. A Kemenesaljára látogatónak ma is az egyik legszembetűnőbb élménye lehet, hogy a települések többsége római katolikus és evangélikus templommal is büszkélkedhet. A török hódoltság idején az egyházi működés szünetelt.
A mára földrajzi fogalommá vált „kemenes” sokáig politikai fogalom is volt: a „kemenesi districtus” (kerület) hol két, hol három szolgabírói járásra oszlott: az alsó- és felső-kemenesire, valamint a kiscellire. A járások élén a szolgabírák, a kerület élén a főszolgabíró állt.
A Felső-Kemenes vagy Kemeneshát Kemenesalja kisebb, terméketlenebb része: legfőbb alkotója a hajdani csererdőkről Csernek nevezett fennsík kevésbé termékeny kavicszátonya. Az alsó-kemenesi rész földje termékeny és népsűrűsége is nagyobb. A kemenesaljai kerületben 1785-ben hetvenhét helységet – majort és községet – írtak össze, 8128 háztartással. Nagyjából ezt a területet fedte le az az ezernyolcszázhetvenes években kialakított egységes beosztás szerint létrejött kiscelli, majd celldömölki járás.
A történelmi Kemenesaljának megfelelő celldömölki járáshoz 38 község tartozott. 1950-ben öt település Veszprém megyéhez került. Egyházashetye a táj déli részén található, a Ság és a Kis-Somlyó között. Kemenesalját „oly tiszta és csinos magyar nép lakja, melyhez hasonlót hiába keresnénk hazánkban” – írta Kazinczynak 1811-ben a magyar költészet falunkban született géniusza, Berzsenyi Dániel.
Vas Gereben ilyennek látta ezt a tájat a XIX. század második felében: „…én csodálatosabb szépséget még sohasem láttam. Legkevesebb kétszáz öles magaslaton álltam, alattam ellenállhatatlan síkföld, melyen negyven falut lehet egyszerre meglátni szabad szemmel… A gyönyörű zöld rónán a Rába folyamnak regényes kanyargásai a számtalan liget mellett oly bódító látvány, hogy az én papom e gyönyörű képhez szükségtelennek tartá egyebet mondani mint: ez a Kemenesalja. Egy roppant angolkert ez, melyben az a legszebb, hogy a sok falut, erdőcskét, ligetet, kisebb-nagyobb folyót a véletlen oly kedves rendetlenségben zavarta össze, hogy a szem az élvben megpihenni nem bír. Az ember önkéntelenül kiterjeszti karjait, keblébe szívja az alkonynak friss szellőjét és röpülni vágyik e paradicsom fölött. A roppant magaslatról egy bővület csalja le a nézőt az alatta kiterjedő rónára, a búcsúzó nap egy lámpa, melyet egy láthatatlan kéz tart e látvány fölé, s az ember egy pillanatban észreveszi, hogy csak férge e földnek, melynek szépsége még az emberi tehetetlenségnek is sok. És hogy kifogjon az alkotó, a gyakorló embernek gyöngeségén, mely végre is e sokat el nem bírja, elláthatatlanból odavet neki egy részt, s mintha velem állna szóba, szinte hallom, midőn mondja: no ne, neked is egy darab, ez a szép darab itt Magyarország, te csak ezt szeresd, ez legyen a tiéd! Némán álltam e leírhatatlan szépség csudálatára, s mikor a nap lement, még csak akkor kérdeztem egyes helyek nevei után a szép Kemenesalján, s az egyik falu nevénél megálltam. Sömjén! – mondám ismételve a szót, mintha valamiről emlékezetes lenne, mit észrevevén pap barátom, jelentékenyen mondja: – Ott lakott egykor Berzsenyi Dániel. Utóbb azt is hozzátette: Az öregek azt mondják, akkor volt ám még csak kedves élet a Kemenesalján.”
Németh László ihletett sorai 1936-ból valók: „…alkonyattal álltam meg a Kemenesen: a Bakony és a Somlyó szemben úsztak a présházzal, előbbre a Ság alatt a régi Nemesdömölk látszik, oldalt a Kemenes apró gyümölcsfás községei, s mint e szigetnyi látnivalók körül egy tenger abból a fiatal kékesszürke színből, mely ellep földet, levegőt, s egyszerre határtalan, fennkölt és nyugodt.”
A ráció alapján megmagyarázhatatlan, irodalmunknak mily sok jeles személyiségét ringatta kemenesaljai bölcső Berzsenyin kívül is. A szomszédos Dukában született a „magyar Szapphó”, első női költőnk, Dukai Takács Judit, valamint Zádor (Stettner) György. Egyházashetye szülötte Kunoss Endre, a méltatlanul elfeledett költő, a bányászhimnusz szerzője. Alsóságon töltötte életének legtermékenyebb éveit a tudós Kresznerics Ferenc, a XIX. század neves szótárírója. Felső-Kemenesalján, Csöngén honos középbirtokos családból származik a XX. századi költőzseni, Weöres Sándor. Nemeskeresztúron, nagyszüleinél töltötte legkedvesebb nyarait Bertha Bulcsu, a közeli Iszkázon – a Kemenesalja peremén – született Nagy László.
A Kis-Somlyó lankái nyugatról
A táj XIX. századi ábrázolása
A Kis-Somlyó krátere
