Ahol Berzsenyi született
Ahol Berzsenyi született
A XVIII–XIX. század fordulóján a nemesség Egyházashetye lakosságának mintegy húsz százalékát tette ki. Elsősorban körében teltek nagy költőnk, Berzsenyi Dániel szülőfalujában töltött évei, ifjúkorának meghatározó része.
Dr. Borsos Zoltán alaposan, hosszas kutatásokat végezve foglalkozott az egykori kisnemesi életformával, annak Berzsenyire gyakorolt hatásával. Szerinte: „itt a nemesi élet megismerésére, szokásaik, viselkedésük tanulmányozására [Berzsenyinek] bőven volt lehetősége azért is, mert barátai, szerelme, szerelmei kivitték az atyai házból, elröpítették a gyönyörű Kissomlyó-vidék zord, mégis kedves, sziklás hegyére, a virágos malomrétre, a patakokon, ligetes legelőerdőkön keresztül Dukába”.
Tudott, hogy Berzsenyi tizenhét esztendőt magában foglaló hetyei élete három korszakból tevődött össze. Az első 1776-tól, születésétől, 1786-ig tartott. Dr. Merényi Oszkár kutatásai szerint: „A szülői házban inkább a puritánságig egyszerű, takarékos életmódot tapasztalhatott maga körül. 10 éves koráig szabadon játszik a napsugaras hetyei réteken, majd szilaj lovak hátán nyargalászik vadóc társaival együtt… Jól ismerte az ezüst ködben úszó fákat, a mocsaras lápok gőzölgését, a nád suhogását és távol a malmok zúgását.” Eddig tanulnia sem kellett, hiszen az írást-olvasást apjától megtanulta.
Második életszakasza 1786-ban kezdődött meg, mikor szülei a Délkelet-Kemenesalja szellemi központjának számító Kissomlyóra irányították, Polgár István iskolájába. Nem Berzsenyi volt az egyedüli, köznemesi családból származó nebuló a kissomlyói iskolapadokban. A kor gyakorlata szerint ide iskolázták be gyermekeiket azok a hetyei, dukai kisnemesek, akik nem voltak elég tehetősek az akkoriban igen divatosnak és színvonalasnak számító soproni, illetve pápai beiskolázáshoz.
A korabeli feljegyzések szerint Polgár István alapos tudású, nagy empátiával rendelkező férfiú volt, akitől az ifjak minden hasznosat és jót megtanulhattak, amire akkortájt a gazdálkodásban szükség lehetett. Az ifjú Berzsenyire rá is fért az okítás, hiszen atyja, jogász lévén, nem sokat értett a gazdálkodáshoz. A vidám gyermekkornak az 1788-ban kezdődő diákélet vetett véget, amikor is szülei a soproni líceumba íratták. A Kissomlyó-vidék derűje után idegenül érezte magát a líceum falai között. Olyannyira, hogy 1793-ban hátat fordított az iskolának, majd Keszthelyen katonának állt.
A katonaélet sem állt szívéhez közel, ezért párhavi szolgálat után hazament Hetyére, néhány hónapra. Apjának inkább parancsára mint szelíd unszolására még visszatért Sopronba, majd 1795-ben végleg otthagyta a nagy hírű intézetet, s négy esztendőre hazaköltözött Hetyére, a szülői házba. Ekkor kezdődött hetyei életének harmadik szakasza.
Váczy János szerint „Berzsenyi e zivataros élet napjait állandó felindulások közt élte át, napjait a gazdaságnak szentelve, éjjeleit a múzsáknak áldozva… Ez önmagával és helyzetével való vívódása négy évig, 1799-ig tartott, s ez idő alatt viharos indulatait csupán a költészet, az epedő szerelem, a boldogságról alkotott álmok mérsékelték… A természeti szépségek iránt való érzéke… A hetyei zárkózott élet szűkkörű viszonyai, a költőnek önmagával való elégületlensége, a magányban töltött éjjelek ábrándos órái, az önmagát emésztő ifjú elfojtott szenvedélye, a szerelem után epedő szív borongó sejtelmei és rejtett vágyai, a természet szépségeinek növekvő érzése, mely a szabadban élő, a gazdaság után sürgölődő ifjat oly gyakran meglephette… Látta a bükkök között tévedező csermely bujdosását, a víz hullámain reszkető hold sugarait, s ilyenkor elfogta a szerelmi bánkódás…”
Ma már szinte költői túlzásnak tűnhet Váczy János leírása, pedig nem az. A XVIII. századi Egyházashetyén, Borgátán, Dukán, Kissomlyón élőket csodálatos természeti környezet vette körül. A Kódó (Kodó) völgye a vízimadarak paradicsoma volt a patak szabályozása előtt. Borgáta utáni szakaszán, Hetye felé helyenként a tízméteres szélességet is elérte a víz. Tápláló patakjai a Farkas-erdőben több tavat is éltettek, például a Mély-tót, Macska-tavat, és a Szent-tavat. A sok bő vizű forrásnak köszönhetően a XVII. században a Kódó már Borgáta határában elegendő vízmennyiséggel rendelkezett ahhoz, hogy malmokat hajthasson.
A bő vizű Kódó, valamint a körülötte lévő nádasok, mocsarak jótékony hatással voltak a páratartalomra. A nádasokon kívül Egyházashetyén hatalmas rét, a Malom-rét díszítette a tájat, amelyen Berzsenyi szinte naponta átlovagolt, hiszen azon keresztül vezetett az útja Kissomlyóra és Dukába.
Mint említettük: Berzsenyi atyja rossz gazda volt. A gazdálkodást cselédjeire bízta. Fia többször lovagolt ki a birtokra – apja nem járta a földeket –, de a gazdálkodásról neki is csak a kissomlyói Polgár-féle iskolából származó ismeretei voltak. Barátai, a hozzáértő Csekék, Sziták, Vargyaiak, Tomposok látták el gyakorlati tanácsokkal.
Bár a természetet egyre jobban megkedvelte, a gazdálkodáshoz neki sem volt sok kedve. Ez a tény, merengésre, elmélkedésre hajlamos lelki beállítottságán túl talán magyarázható mindazon változásokkal is, melyek a Kissomlyó-vidéken ez idő tájt végbementek. A felvilágosult, haladó szellemű, nagy műveltségű, Dukai Takács György 1792-ben tudomást szerzett arról, hogy Várpalotán szolgál egy olyan lelkész, név szerint Hrabovszky György, aki a hallei egyetemen tanult, és a változások szükségességét hirdeti a szószékről. Dukai Takács György őt szerette volna elcsábítani Kissomlyóra, ezért birtokostársaival közösen levelet fogalmaztak Várpalotára. Dukai Takács György azonban 1793-ban elhalálozott, a levél aláíratlan maradt. Helyére ugyanazon év november 23. napján Berzsenyi Lajost választották, aki húzta-halasztotta a levél aláírását, nem osztva maradéktalanul elődje változások iránti lelkesedését. Hosszas, több mint egy esztendős huzavona után, 1795. január 5-én került szignója a levélre.
Hrabovszky szinte gondolkodás nélkül mondott igent, s hamarosan a Kissomlyó-vidéken kezdett hozzá nagy ívű tervei megvalósításához. Mindenekelőtt egy árvaház létrehozásán munkálkodott, bár a tervet sok környékbeli nemes meglehetős idegenkedéssel fogadta, attól tartva, hogy nemesi terheik növekednek majd a működtetésével. A lelkes igehirdetések hatására azonban többségük áldását adta a tervre, s 1795. június 9-én már le is rakták az intézmény alapkövét. Az árvaházat 1796. április 8-án Berzsenyi atyja is megtekintette, s közölte, hogy annak működtetésére, fenntartására nincsen meg az anyagi fedezet. Hrabovszky kitartásának és a környékbeli tehetősebb nemesek adományainak köszönhetően azonban mégis meg tudta kezdeni a működését, a környék égető problémáját, a szülő nélkül maradt gyerekek felnevelésének gondját oldva meg ezzel.
Berzsenyit apjával való konfliktusa szinte törvényszerűen hajtotta a Berzsenyi Lajossal szintén dacoló, felvilágosult, művelt, Hrabovszky felé. Vonzalmával nem volt egyedül: a vele egykorú nemesi ifjúság, amelynek több tagjával közösen koptatták a kissomlyói Polgár-féle iskola padjait, szintén példaképének tekintette a lelkészt. Berzsenyi az apai ház konfliktusai elől sokszor menekült Kissomlyóra, ahol nemcsak vigasztalást, de számára akkor még ismeretlen könyveket is kapott.
A lelkész tevékenységét a környékbeli nemesek egy része nem nézte jó szemmel: „Gyűlölettel nézi munkáját a gőgös, dölyfös nemesurak egy része. Nagy mulatozásokra, kártyára, rosszhírű nőkre nem sajnálják pénzüket, nem egy esetben vagyonukat, de az Árvák Házának fenntartására annál jobban. Működését csak az ifjabbaknak köszönheti, amelyeknek megesett a szívük az elesett hálálkodó árvák láttán. Ezek jóvoltából maradt fenn 1811-ig” – írja dr. Borsos Zoltán.
Berzsenyi tudta, hogy atyja és Hrabovszky között nagyon rossz a viszony. Látta azt is, hogy – szemben elődjével, Dukai Takács Györggyel – apja nem sokat törődik a gyülekezettel, s hogy a tudós Hrabovszky többet várt a végzettségére jogász világi felügyelőtől. Az ifjú Berzsenyi sokszor elkísérte a tudóst környékbeli sétáira. Mit látott?
„Látja a Kissomlyó-vidék törzsökös és birtokadományos nemesei nagy részének pazarló, léha, tunya, mulatozó életét, azok családjainak hanyatlását, tönkremenését. A három falu, melyet jól ismert, ehhez bőséges tapasztalatokat adott. Egyes jómódú családok, melyek gyermekeivel azelőtt oly szép napokat töltött a Polgár-féle iskolában Kissomlyón, a század végére teljesen vagyontalanná váltak. Többen nem kard-, de még botforgatásra sem voltak alkalmasak a 200 évvel ezelőtti nemesi felkelés során. Tapasztalja, hogy régi barátai közül többen lovagolni sem tudtak úgy, mint gyerekkori lovasversenyeik idején. Sokan már nem merik átugratni a nagyobb csermelyeket, korlátokat. Elpusztultak, elkényelmesedtek, földjeiket már csak szolgákkal műveltetik. Akik még nemesi erényeket tudnak felmutatni, azok már nagyrészt nem nemesek, mert nem volt címeres levelük. Pedig azok mennének a bandériumokba, szívesen fogadnák is őket, de nincs okmány, nincs igazolás, már rákerültek az összeírandók listájára, ami a hatóságok előtt nemességük végét jelentette. Akiknek menni kellene, azok közül többen mondvacsinált okokkal kihúzzák magukat. Berzsenyi látja az egyre romló erkölcsöket is, a családok felbomlását és a bujálkodást.” (Dr. Borsos Zoltán)
Berzsenyi ez idő tájt nemcsak kora romló, feslő erkölcseivel, s a nemesség hanyatlásával ismerkedett meg, hanem egy csodálatos érzéssel: a szerelemmel is. Hrabovszkyval fennálló, szinte atyainak-fiúinak mondható kapcsolata folytán gyakran megfordult a kissomlyói árvaházban, ahol találkozott azzal – a közben nővé érett – fiatal lánnyal, akihez két esztendőnek előtte (vélhetően) Lilihez című bájos, okító versét írta. A leány valószínűleg húga volt annak a rejtélyes dukai fiatalembernek, akivel Berzsenyi együtt katonáskodott Keszthelyen, majd együtt tértek vissza a Kemenesaljára. A sors és a nemesi igazolóbizottság azonban megnehezítette az ifjú szerelmesek életét. A leány családja a Kemenesalja azon – nem kevés – famíliájának egyike volt, amely nem tudta sem címeres oklevéllel, sem más hitelt érdemlő módon igazolni nemesi eredetét, s emiatt elvesztette nemesi címét.
Berzsenyi tartott attól, hogy atyja előbb-utóbb tudomást szerez a dologról, de titkon abban bízhatott, hogy valamilyen módon majd csak sikerül meghatnia őt. Erre a bizakodásra jó oka volt, hiszen nem is távoli rokonuk, Dukai Takács Márton is olyan lányt vett nőül Doktorics Zsuzsanna személyében, akinek szülei nem voltak nemesek. Az anyakönyvekben is „nemzetes” megjelölés áll a nemességre utaló „tekintetes” szócska helyett. Rossz nyelvek szerint a család által felhalmozott tekintélyes vagyon tudatában hajlandóak voltak e felett a kis szépséghiba felett szemet hunyni. Berzsenyi azonban efféle szemhunyásra nem számíthatott: a szerelmével dédelgetett ifjú hölgy családja vagyont ugyanis nem tudott felmutatni.
Amint az várható volt, Berzsenyi Lajos hamarosan tudomást szerzett erről a kapcsolatról, de fia hiába hivatkozott Dukai Takács Márton házasságára: apja követelésére megszakította kapcsolatát kedvesével: Látom, csak azért forrtanak / Öszve árva szíveink, / Hogy holtig sirdogáljanak / Záporozó szemeink. // Tépd el édes bilincsemet, / Hadd repülhessek tőled! / Vagy ölj meg, hogy hiv lelkemet / Nyöghessem ki körűled. // Nyújtsd ki angyalkarjaidat, / Végy még egyszer öledbe. / Vedd bucsuzó csókjaimat, / Zárj örökre szivedbe. Így kesereg az eseten még évekkel később is szerelmi bánatában Berzsenyi, Az elválás reménnye című versében, amely a sír utáni egyesülés sajgó reményét tudja csak felcsillantani.
Az elválás véglegesnek tűnt, ezt – igaz, eredeti szándékával ellentétesen – elősegítette Hrabovszky 1798. augusztus 19-én, a kissomlyói evangélikus templomban megtartott prédikációja is, amelyben a felháborodott, ám jó szándékú lelkész a kevélységről és képmutatásról beszélt, s amelynek néhány gondolatát Berzsenyi Lajos felettébb a szívére vette. Olyannyira, hogy a prédikáció elhangzása után odament a lelkészhez, s közölte vele, hogy lemond egyházfelügyelői tisztéről. Valószínű, hogy a prédikáció alábbi részlete ütötte leginkább szíven: „Lehetnek most is a keresztyének között az özvegyek és árvák nyomorgatói, akik utálattal néznek a szegényre, a nem azon ágyból szakadtra, s ha pártolja valaki az ollyan elhagyatottat, nehezteléssel veszik, bujaságra magyarázzák és jótevői ellen ingerlik.”
Hrabovszky, miden jó szándéka ellenére, többet ártott, mint használt a szerelmeseknek. A lelkészt azonban mélyen felháborította egyrészt az, hogy Berzsenyi Lajos folyvást kétségbe vonta az árvaház működtetésének szükségességét, és a növekvő költségek miatt birtokostársait a támogatások beszüntetésére buzdította, másrészt a felbőszült atya viselkedése.
A bánatos Berzsenyi Dániel kis idő múlva újra kimozdult Hetyéről, s Dukában, Dukai Takács Mártonék házánál hamarost megvigasztalódott: rácsodálkozott ugyanis Márton Zsuzsanna nevű – a különböző feljegyzések szerint tizennégy, tizenöt vagy tizenhat esztendős – unokahúgára. A család egyik régi barátja, Salfai Szita Ferenc biztatta Berzsenyit, vegye nőül a jómódú család lányát, hiszen így függetlenítheti magát apjától. Hogy valóban csupán egyszerű érdekházasságról volt-e szó (hiszen az idő tájt köztudott volt, hogy Berzsenyi Lajos 1799 elején elzálogosította fia elől a Somogyban fekvő, anyai örökségből származó birtokot, másrészt valószínűleg az a tény sem maradt senki előtt titokban, hogy az ifjú hölgy a nővérétől tizenötezer forintot örökölt) vagy annál többről? Ma már nehéz megállapítani.
A Berzsenyi család címere
A Berzsenyi család címere
A szoba, ahol a költő született
