A test és a lélek ünnepei
A test és a lélek ünnepei
Gombócberetváló hetyeieknek nevezi az idevalósiakat egy régi falucsúfoló, amelynek alapja egy mára feledésbe merült, az uradalmak világából származó történet. Aratáskor a tarlón beebédeltek a legények, amikor egyiküknek bicskájáról lecsúszott a darás gombóc és leesett a poros tarlóra. Nem finnyáskodott, hanem bicskájával lekaparta róla a port, és megette. Az aratócsapat tagjai egész délután azzal heccelték, hogy megberetválta a gombócot.
Nemcsak a falu ragadványnevére, hanem a korabeli étkezési viszonyokra is rávilágít a fenti történet. Arra a korra, amelyben tavasztól őszig hideget csak a telente a Kódóról vágott jeget megőrző urasági jégvermek adtak. Természetes tehát, hogy nem volt mindennapos étel a hús. Csúfolták még a Hetyén élőket a „gánicás” jelzővel – „hetyeiek – gánicások!” –, amely a kukoricából készült étel elterjedtségére és népszerűségére vall. Népszerű volt a nagyböjt idején a málé és a szalados. Málét készítettek kukoricából vagy csíráztatott, megszárított és utána megőrölt édesbúzából is. Sokszor szerepeltek az étlapon tésztafélék, nudli – „pöcsmácsik” – is.
Nemcsak gasztronómiai esemény, igazi ünnep volt a disznóölés. A disznót úgy hizlalták, hogy ünnepre – karácsony előtt – lehessen levágni. December 21., „disznóölő Tamás” napja volt a legkésőbbi időpont. A feldolgozásakor ügyeltek arra, hogy minden porcikája hasznosítható és eltartható legyen. (Ma, a fagyasztóládák világában ez már egyszerűbb feladat.)
Általában 250–280 kilós mangalicát vágtak, ebből a család éves zsírszükségletét fedezni lehetett. Hajnaltól késő estig dolgozott a család minden tagja. Bevett szokás volt az orjára bontás. Ma már ezt, főként higiéniai okokból, felváltotta az állvány, amelyre csánkjainál fogva, kampókkal rögzítik az állatot. A disznót az aratáskor erre a célra félretett hosszú szálú rozsszalmával perzselték. Vérét felfogták a véreshurkához, amely régebben bélzsírral és hajdinával készült. Ma már a bélzsírt nem hasznosítják, a hajdinát és a kölest pedig felváltotta a zsemlye és a rizs. A hurkához vért, lépet, zsiradékot, abálólevet, tüdőt, csontokról lefőtt apróhúst, esetleg májat tettek félre, és a vastagbélbe töltötték. A sajthoz abált zsírszalonnával a szívet, vesét, főtt húst és bőrkét használták, és a gyomorba, hólyagba töltötték. (Ha véletlenül a hólyag nem került felhasználásra, megszárították, és dohányzacskó lett belőle.) A kenőmájashoz zsírszalonnát és májat használtak. Nyesedékhúsokból és zsírszalonnából kolbász készült a vékonybélbe töltve.
A paprikával csínján bántak, általában két-három napra hideg füstre akasztották. A bordákból füstölt lapocka készült a levesek és főzelékek elmaradhatatlan tartozékaként. Sokáig elállt, akárcsak a füstölt szalonna, a füstölt sonkák és a füstölt csánkok. A bőrkét és a lábakat sózták, így állt el, amíg kocsonyát vagy bőrkés babot főztek belőlük szakértő kezek. A bőrkés – „bürkés” – bab: se nem leves, se nem főzelék, hosszú lére eresztve főzték, majd behabarták, főként fehér babfajták felhasználásával. A zsírszalonnából zsír és tepertő készült. A zsírt a sült húsok tartósítására is használták: a friss húst lesütötték lábasokba, és zsírral öntötték le.
A disznótorra összegyűlt a család és a rokonság. Napközben, munka közben csak falatkákat ettek (friss máj velővel, sült hús), estére elkészült a leves és toros káposzta. Pirosra sültek a húsok, hurkák, kolbászok. Akadt melléjük a hegyről kis-somlyói bor is.
Hetente ünnepet jelentett a kenyérsütés, igazi szertartás volt. Ma már csak az Ambrus portán izzik fel a kemence. A munkát előző nap kezdték a kovász megáztatásával. Egyszerre négy-öt darab, kenyereslapát nagyságú (három-négy kilós) lapos kenyeret is sütöttek. A friss kenyérnél többre tartották a néhány naposat, amely a hűvös kamrában konyhavászonba akasztva lógott, ahogy mondták, „megszítta” magát, héja felpuhult, és nem morzsázott. Mai, állományjavító anyagokkal készült kenyérhez szokott gyomrunknak nem kis feladat egy régi módon sütött kenyér szeletjének elfogyasztása: a tömött parasztkenyérből egy vékonyabb karéjjal is jóllakhatunk. Sütés előtt lisztet vetettek a kemencébe, ha gyorsan megpörkölődött, a kemence túl heves volt, le kellett hűteni. Ehhez pamacsot – pemetet – használtak, amelyet kukorica héjából készítettek, és fanyélre erősítettek. Vízbe mártva seperték, takarították, hűtötték le a kemencét. A parazsat kuruglával húzták ki a kemencéből. A pemetelés után lángost – „langalót” – sütöttek, minden gyerek várta ezt a pillanatot. A kenyerek mellett a langalók megsütése után bevetették a „vakarcsot”: ezzel a névvel illették a dagasztóteknőből – tekenyő – kanállal kikapart, jó öklömnyi nagyságú kenyértésztát.
Az ezerkilencszázas évek elején Beke Ödön, a kiváló nyelvész a nyári és karácsonyi szüneteit népnyelvi tanulmányutaknak szentelte. Így jutott el – a Pápa-vidéki nyelvjárás felgyűjtése után – a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával a Kemenesaljára: „A pápavidéki nyelvjárás határát akartam teljesen megállapítani s azonkívül egy új vidéket: a Rába és Marcal közét, a híres Kemenesalját beutazni.”
A kemenesaljai nyelvjárás általános megkülönböztető jegyeként figyelte meg, hogy a kettőshangzók második tagja jóval nyíltabb, mint a Marcal másik oldalán, az ó majdnem ua, legalább uo stb., a v hang hasonul (tezsvír, huzsvít) – szerencsére, még ma is hallhatja ezeket a „megkülönböztető jegyeket” az, aki nyitott füllel látogat el a Kemenesaljára. Szintén Beke figyelt fel először egy másik hangtani jelenségre, a „-nál, -nél” rag nem illeszkedésére. Például: „enná, temetőná, tehenekná” (jelen sorok íróját máig sokan szólítják Lacikémnek a faluban).
Néhány konkrét, kiragadott szópéldát idézek a fenti műből, amelyeket Velter György segítségével gyűjtött a szerző Egyházashetyén a XX. század elején:
Döbröcön – Debrecen, sováb – sváb, derágo – drága, gerádics – grádics, lépcsőfok, perdikányi – prédikálni, ittenek – itteni, itteniek, sülevínyes főd – amiben a termés könnyen megég, hátúsó kő lennyi minembe – mindenütt utolsónak kell lenni, habab – tarkabab, cifrabab, ocsó – ocsú, a gabona alja, golóbics – golyóbis, golyó, lebeszél – elbeszél, déványos – jó minőségű.
A szövőszék részei Beke Ödön gyűjtése nyomán: „bordaládo” a szövőszék négyszögletes rámája, ez üti össze a vásznat; a bordában van. A szerszám, amelynek négy levele van, vezeti a fonalat, a „csigatí” tartja, alatta négy „hámfo” lehúzza a szerszámot, a négy „sámlo” vezeti a hámfákat, a fonalat a „durungra” tekerik, amelyet azután öt „seft” vezet. A sefteket szíjon lógó súly, a „margit” tartja vissza. A „feszíttő” a borda szélességét tartja – két kard alakú fa –, elől a „melldurung,” ezen csúszik a vászon, és rámegy a „csúszódurungra” vagy „vásznos durungra”. A fonalas durungot a „máté” tartja vissza a rajta levő fonalas karikánál fogva. Az egész összetartója az „asó meg a két főső régöl”, alul és fölül két-két „mellíkrégöl”. A lábhajtó neve „nyomotík”, a fonal a „csívére” van rácsavarva, amely a „vetéllőben” van. A csívíre külön gombolyító szerkezettel hajtják a fonalat. Amire ráhajtják, az a „csivüllő vitolla”, ennek tartója a „vitolla alla”. A vitollát a „csivüllő rokka” hajtja. A szerszámban levő fonalat „nyüstnek” nevezik.
Ebből a korból fennmaradt gúnynevek: Szürke, Kokastipró, Bolom Mári, Hegyi, Samu Mári, Vak Míszáros, Selemfülű Pap, Doberdány. Ökörnevek: Busa, Vidra, Sudár, Boros, Csillag, Zsivány, Fényes, Tükrös, Huszár, Böske, Tini, Galamb, Föcske, Szákás, Hajnó, Narancs. Lónevek: Lenke, Szedres, Muksi, Csalfa, Remíny, Juci, Madár. Dűlőnevek: Tizennyóchód, Igis, Barcavágás. Féször, Csoromalla, Beken, Hosszimegye, Göcihíd, Szegvize, Bikahát, Csapás, Kerített rít, Paperdő, Csordahajtó, Varsányi.
A jeles napok ünnepei közül az egyik legnépszerűbbé mára a viszonylag fiatal Mikulás-kultusz vált. Mindig akad vállalkozó, aki Mikulásnak öltözve, krampuszok kíséretében meglátogatja a gyerekes házakat.
Luca napján (december 13.) fiatal legények járták a házakat. Hónuk alatt hoztak egy öl szalmát, a konyha közepére szórták a következő mondókák kíséretében: Luca, Luca kity-koty, tojjanak a tyúkjok, lúdjok! / Olyan vastag szalonnája legyen, mint a mestergerenda! / Luca, Luca kity-koty! // Olyan hosszú kolbászuk legyen, hogy a bekenyi kertet tizenkétszer körbe lehessen keríteni! / Luca, Luca kity-koty! // A tétek lányának akkora segge legyen, mint a kemence szája! / Luca, Luca kity-koty! // A tétek lányának akkora csöcse legyen, mit a butyoga korsó! / Luca, Luca kity-koty!
A szétszórt szalmát otthagyták, ezt a háziaknak a tyúkok alá kellett teríteni, hogy jó tojók legyenek. A lucázók fizetsége tepertő, szalonna, pénz volt. Ha olyan házhoz értek a lucázók, ahová nem nyertek bebocsátást, ezt kiabálták: Egy csibéjük legyen, az is vak legyen! / Egy csibéjük legyen, az is sánta legyen!
Az ádventi ünnepkör máig élő szokása a betlehemezés. Karácsony előtt két héttel elkezdik, hogy minden ház sorra kerülhessen. A csoportot négy-öt fiú és két kislány alkotja. A fiúk subába, kifordított báránybőrbe, kucsmába öltöznek, pásztorbotot fognak. A lányok angyalkáknak öltözve viszik a betlehemet. Bekopognak a házba, és megkérdezik: Szabad-e bemenni, a betlehemi Jézust köszönteni?
Ezután valamennyien bemennek a házba. Az angyalok éneklés közben a konyhában, középre, az asztalra teszik a betlehemet, gyertyával vagy elemlámpával világítják meg. A betlehemesek jutalma régen is, most is pénzadomány és gyümölcsök.
Karácsony ünnepe családi körben telik. Szentestére karácsonyfát állítanak, és gyertyagyújtáskor megajándékozzák egymást a családtagok. A katolikus családok tagjai közösen mennek éjféli szentmisére.
Az aprószentek napjához fűződő szokásokat már csak az emlékezet őrzi. A férfiak, legények fűzvesszőből korbácsot fontak, és lejárták a lányos házakat. A tréfás, vicces jelképes lánykorbácsolás közben a következőt mondták: Keléses ne légy az új esztendőben! / Friss légy, jó légy! / Szót fogadj az új esztendőben! Azt tartották, hogy az a lány, akit megkorbácsolnak, szép és egészséges lesz.
Vízkereszt vagy a háromkirályok napja (január 6.) a karácsonyi ünnepkör záró eseménye. Leszedték az ünnepi asztalt, a karácsonyfát lebontották. Katolikus szokás szerint vizet szenteltek, amelyből egész évben tartottak otthon. Behintették vele a szobát, az istállót, a kutat és a tavaszra eltett vetőmagot. Kisfiúk fejükön papírkoronával, kezükben csillaggal járták a házakat, és köszöntő énekeket adtak elő. Mára mindez teljesen feledésbe merült.
Ma már – hála a fejlett orvoslásnak – a torokgyík nem szedi kis áldozatait. Ennek ellenére a templomban ma is részesülnek a katolikus hívek az úgynevezett Balázs-áldásban, rendszerint február első vasárnapján.
A farsang a tél búcsúztatásának ősi örömünnepe. Könnyen előfordult, hogy a lakodalmak időszaka, a farsang nem hozta meg mindenki számára a várva várt férjhezmenetelt, ilyenkor került sor a pártában maradottak figyelmeztetésére, csúfolására. Megesett, hogy a pártában maradt lány házának kapuját levették, és elvitték ahhoz, akihez nagyon szeretett volna férjhez menni. Volt, hogy farönkökkel torlaszolták el a bejáratot, máskor szalmával jelölték meg a házhoz vezető utat. Csúfolódó versikéket is szavaltak: Húshagyó, húshagyó! / Itt maradt az eladó!
A húsvét máig a keresztény egyház legnagyobb ünnepe. A feltámadás ünnepe a nagyszombat délutáni körmenettel kezdődött. Mindig akadt félretett liszt a húsvéti fonott kalács megsütéséhez. Végigjárták ilyenkor a falu határát, megnézték a vetést, és bő termésért imádkoztak. Az ételszentelés szokása máig megmaradt: húsvéti sonkát, kalácsot, tojást szenteltetnek. A megáldott ételek elfogyasztásával ért véget a hathetes böjti időszak.
A fiatalság a húsvéthétfőt várta a legnagyobb örömmel. A lányokat jól nyakon öntötték kútból merített vízzel a bandákban járó legények. A lányok tojást festettek, régebben hagyma héjából készítették a festőfőzetet. Ma már divatba jöttek a kényelmesebb tojásfestékek. Húsvét előtt a nyugdíjasklub tagjai a fiatalokkal közösen felelevenítették a régi tojásfestést, hagyományos módszerekkel.
Élő hagyomány ma is a májusfaállítás: lányos házakhoz, kocsmához szokás májusfát állítani április 30-ról május 1-jére virradóra. A zöld ág a természet megújulásának, a tavasznak ősi jelképe. A májusfa kijelölése és beszerzése többnyire titokban történt. Előfordul, hogy tíz méternél is magasabb fát állítanak. Színes szalagokat, italosüvegeket, kendőt, tükröt, szalagokat akasztanak a lombjába, a fa törzsére tábla kerül: „Az Isten éltesse a ház minden lakóját!” Ha fiú állítja leánynak, udvarlási szándékot, szerelmet jelent. Május utolsó napján „kitáncolják” a fát: megvendégelik a fát állítókat.
Az aratás, a magyarság legfontosabb mezei munkája hagyományosan Péter-Pálkor kezdődött. Elöl ment a kaszás, utána a marokszedő. Kereszt alakba tették a kalászt és a kévét, míg húszra nem szaporodott a számuk, ezt nevezték keresztnek. Egy nap húsz-huszonöt keresztet lehetett learatni. Általában két hét alatt végeztek. A cséplés a XX. században már gép dolga. A cséplőgépesek és munkások a kicsépelt gabona mennyiségétől függően vámot kaptak, azaz természetben vitték el bérüket. A munka befejeztével aratóáldomást ittak.
A búcsút a templom védőszentjének – Szent Jakab – a neve napjához (július 25.) legközelebb eső hétvégén tartják. Délelőtt és délután kirakodóvásár a templommal szemben, délelőtt ünnepi mise. Este búcsúi bál a vendéglő udvarán. A menü: ünnepi leves után szárnyassültek, rántott húsok és sütemények.
A szüret a legvidámabb betakarítási ünnep. Régi hagyománya van a szüreti felvonulásnak, amikor a falu apraja-nagyja mókás jelmezekbe öltözik. Vannak a menetben boszorkányok, üllőt verő kovácsok, öreg cigányaszszonyok, kormos ördögök, alig vánszorgó, púpos vének, és Ludas Matyi sem hiányozhat. A házakban maradók pogácsával, itallal kínálják a felvonulókat. A menet élén a kisbíró halad, aki évente más-más rigmusokat kántál dobszó mellett. Ő az, aki a falu népét az esti szüreti bálba invitálja.
Disznóölés
Egy mai Mikulás
Betlehemezők a templomkertben
Munka a szőlőben
