Zalaegerszeg vonzásában | Száz Magyar Falu

Zalaegerszeg vonzásában

Az 1940-es évek végétől számítva a korszakot, még igazán ki sem heverve a háborús éveket, rövid megszakításokkal Egervár mintha hosszú, több évtizedes álomra hajtotta volna fejét. Az élet ugyan folyt a lehetőségek által kényszerűen meghatározott mederben, de a továbblépés, a múlt értékeire építkezés, nem támogatott, nagyon kevesek tevékenységét meghatározó motívummá szegényedett – s éppen ők nem lehettek alakítói ezeknek az évtizedeknek.

A front átvonulása után – 1945 tavaszán – kissé bizalmatlanul ugyan, de azok is kezdtek visszaszállingózni szőlőhegyi rejtekhelyükről, akik odamenekültek. A falu népe rövid szünet után újrakezdte munkáját. Először a politikai életben körvonalazódtak változások. Négy párt alakult: a legtöbben a kisgazda pártot támogatták, a szociáldemokrata pártba a falu iparosrétege tömörült. Kisebb jelentőséggel és taglétszámmal alakult meg a Nemzeti Parasztpárt és a kommunista párt helyi szervezete. 1945 májusában ezeknek a pártoknak delegáltjaiból tizenkét taggal létrejött a nemzeti bizottság mint a háború utáni új élet kezdését segítő, szervező, egyúttal a közigazgatást bizonyos mértékig ellenőrző, első helyi társadalmi testület. Intézkedett a legelődíjak mértékéről, vetőmagok beszerzéséről, élelmi- és ruházati cikkek biztosításáról, de jelentős szerepe volt a földosztás előkészítésében is.

A földosztásról szóló rendeletet 1945. március 17-én fogadta el az Ideiglenes Nemzeti Kormány. Egyaránt rendelkezett a száz katasztrális holdon felüli, „feudális eredetű” és a kétszáz holdon felüli tőkésbirtokok felosztásáról, valamint a háborús bűnösök, nyilas vezetők földjeinek elkobzásáról. A rendelet értelmében elsősorban a gazdasági cselédeket és napszámosokat kellett földhöz juttatni, a törpebirtokosok földvagyonát kiegészíteni.

Egerváron 1945. április 20-án kezdődött a földosztás, amelyet a megalakult földosztó bizottság vezényelt. Báró Solymosy Zsigmond birtokából 363 katasztrális holdat (egy katasztrális hold = 0,57 hektár) osztottak ki, ebből kilencven család és kisparaszt jutott földhöz, tizenegynek pedig házhelyet biztosítottak. A község tulajdonába került öt katasztrális hold erdő és kilencvenegy katasztrális hold legelő. Egy-két hold földet kaptak a volt uradalmi cselédek, de benyújtották igényüket a három-négy holdas kisparasztok is. Hasonlóképpen, mint másutt, a földosztás itt sem volt vitáktól, torzsalkodásoktól mentes. A földreform során összesen 139 földigénylő jutott földhöz, közülük 28 gazdasági cseléd, 49 mezőgazdasági munkás (napszámos), 38 törpebirtokos, 18 kisbirtokos és hat egyéb igénylő.

Ez volt az az alap, amelyen elkezdett újjászerveződni a falu élete, ugyanis gyakorlatilag az egyetlen megélhetési forrást változatlanul a mezőgazdaság nyújtotta a háziipar egy-két ága és néhány szolgáltató kismesterség (cipész, asztalos, kőműves, ács, kovács) mellett. A saját szükségleteket jelentősebb mértékben meghaladó termelést több tényező is akadályozta. Ezek közül legjelentősebb a föld megműveléséhez szükséges eszközök, gépek és az állati igaerő hiánya.

1948-ig a falu életében komolyabb mértékű változások nem mutathatók ki. Egervár lakosságának száma 1948-ban 589 fő. 1948. június 12-én Egervár és Déneslak képviselő-testületei kimondták a két falu egyesítését Egervár néven. Egyesítették az iskolákat is. Az új település lélekszáma 1760 főre emelkedett az 1949. évi népszámlálás időpontjára. A következő évtized e téren további gyarapodást hoz: 1960-ban 1874 főt számlált a falu. Ettől kezdve azonban jelentős mértékű a csökkenés egészen az 1980-as évek második feléig (1970-ben 1707, 1987-ben 1628 fő élt Egerváron), amikor is a folyamat megáll, majd az 1990-es évek elején a növekedés tendenciája kezd kibontakozni.

A természetes szaporodás a legmagasabb szintet 1921–1930 közt mutatta, ettől kezdődően kezdetben lassan, majd az 1960-as években erőteljesen csökkent. A lélekszámnak az 1960-as évektől fokozódó apadása azonban csak kisebb mértékben tulajdonítható a természetes szaporodás üteme lassulásának, fő oka a fokozódó elvándorlás. Ebben az időszakban a legerősebb ugyanis az ekkor éppen ugrásszerűen fejlődő, tíz kilométerre lévő megyeszékhely, Zalaegerszeg munkaerőt felszívó hatása. A biztos megélhetés, jobb életkörülmények reményében nagyon sokan – főképp a fiatalabb generáció – cserélték fel a mezőgazdaságit elsősorban ipari, kereskedelmi munkahellyel, a falusi gyenge (kereskedelmi, kommunális és kulturális) ellátási körülményeket a sokkal jobb városival.

Jellemző képét adják fentieknek az 1949. és 1970. évek foglalkozási adatai: 1949-ben a keresők 85 százaléka őstermelésben, 7,5 százaléka iparban, 1,5 százaléka kereskedelemben, 0,5 százaléka közlekedési, 5,5 százaléka egyéb területen dolgozott. Ezek az arányok 1970-re a következőképpen módosultak: őstermelés 51,5, ipar 31,1, kereskedelem 2,5, közlekedés 4,2, egyéb 10,7 százalék. A népesség csökkenése mellett ugyanakkor nőtt a keresők aránya (1949-ben 1760 főből 803, 1970-ben 1707 főből 995 kereső). Ez utóbbi a nők nagymértékű munkába állásából (főleg ipari munkavállalásból) adódik.

A népesség elvándorlását mutató tendenciát nem gyengítették, ellenkezőleg, erősítették a falu gazdasági életében az 1950-es évekkel kezdődő változások. Csökken a mezőgazdasági termelés jövedelmezősége, kezdetét veszi az életképes kisgazdaságok elsorvasztása, erőszakos eszközökkel történő felszámolása. Hasonló jelenségek tapasztalhatók a kisipar területén is. Az önálló iparűzés nem tartozott a támogatott – legfeljebb a megtűrt – tevékenységek közé. Ezért is választották további munkájuk végzésének keretéül Egerváron asztalosok és cipészek a szövetkezeti formát.

1952. február 11-én hozták létre az Egervári Vegyesipari Ktsz-t, ahol kezdetben kilenc asztalos és három cipész dolgozott. Rövidesen már egy fodrászműhely is tartozott a ktsz-hez, de termelésük nem lépte túl a falu és közvetlen környéke szükségleteinek kielégítését. 1963. január 1-jével szakosították a ktsz-t, a szolgáltató tevékenységet a zalaegerszegi szolgáltató szövetkezethez csatolták, az asztalosok ettől kezdődően mint Egervári Faipari Ktsz (későbbi nevén: Egervári Faipari Szövetkezet) folytatták tevékenységüket. Dolgozói létszáma ekkor tizenkét fő volt. Az 1970-es évekre – amikor a technikai korszerűsítés is napirendre került – a dolgozók száma kétszázötven főre emelkedett, s a ktsz már széles körű piacra termelt. Igényes termékei piaca azonban az 1980-as évektől oly mértékben beszűkült, hogy a kevésbé igényes asztalostermékekre tértek át, főként raklapokat és konténerládákat állítanak elő azóta is. Több próbálkozás ellenére is a Faipari Szövetkezet volt napjainkig Egervár egyetlen hosszabb életű ipari üzeme.

A másik, jelentős számú helyi munkaerőt foglalkoztató intézmény az állami gazdaság, amely 1948-ban alakult meg az Andráshidai Állami Gazdaság üzemeként. 1951-ben önállóvá vált Egervári Állami Gazdaságként, s 3100 katasztrális holdon gazdálkodott. Fő tevékenysége a gyümölcstermesztés lett (Csöngedmajorban és Nyírespusztán 1951–52-ben telepítették a gyümölcsösöket). Rövid önálló élet után az állami gazdaság 1961 januárjában ismét egyesült az andráshidaival. Fő tevékenysége továbbra is a gyümölcstermelés maradt, a gyümölcsöt nagyobbrészt exportálták. 1969 őszén korszerű hűtőházat és válogatóüzemet létesítettek Egerváron. Az 1970-es években a dolgozók száma – az idénymunkásokat nem számítva – nyolcvan fő körül mozgott.

1960-tól a paraszti kisgazdaságok önálló fejlődésének lehetőségét is hosszú időre (mintegy három évtizedre) felszámolta a termelőszövetkezetek alakítását az erőszak eszközeivel is szorgalmazó politika. 1960. január 18-án Egerváron – az I. és II. kerület parasztjait tömörítve – megalakult a termelőszövetkezet 165 taggal, 900 hektáron gazdálkodva. 1962. január 1-jével az Egervár III. kerületi, majd 1969. január 1-jével a vasboldogasszonyi termelőszövetkezettel fuzionált. Így területe 3949 katasztrális hold, taglétszáma 490 fő lett. Alakuláskor a tsz gyümölcsössel egyáltalán nem rendelkezett, és állatállománya mindössze hatvan darab volt. Az 1970-es évekre fő üzemággá mégis az állattenyésztés és a gyümölcstermesztés vált. Ekkorra állatállománya 620-ra nőtt, és 211 katasztrális hold gyümölcsöst (161 katasztrális hold alma, 39 katasztrális hold szilva, tizenegy katasztrális hold szőlő) telepítettek. Az állatokat főként Olaszországba exportálták, a gyümölcsöt Szombathelyen és Zalaegerszegen értékesítették. 733 katasztrális holdon gabonaféléket, 405 holdon szemes takarmánynövényeket húsz holdon burgonyát, 654 holdon zöldtakarmányt termeltek. A termelőszövetkezet alakulásakor gépparkja egyetlenegy traktorból állt, egy évtizeddel később huszonhét traktort, két teherautót, egy mikrobuszt, egy személyautót, négy kombájnt és számos kisgépet számlált. Három segédüzemága is volt: a szeszfőzde, a gyümölcsaszaló és a homokbánya. Gazdálkodása azonban mégsem volt kellően eredményes, az 1990-es évekre adósságállománya jelentősen megnőtt, 1995-ben felszámolták.

Az 1950-es években – más településekhez hasonlóan – meggyötört falusi lakosság köréből Egerváron is többen kifejezésre juttatták 1956 őszén csalódásukat a rendszerben, tiltakozásukat az önkény és törvénytelenségek ellen. 1956. október 28-án ideiglenes forradalmi tanács alakult huszonnégy taggal. Az enyhe formában megnyilvánuló véleménynyilvánításokat is megtorlás követte a forradalom leverése után. Még ma is sokan emlegetik a tanácsházán lezajlott verést, kínvallatást.

Az 1960-as, 1970-es években teljesen megváltozott a falu képe: új utcákat alakítottak ki, eltűntek a zsúpfedésű házak (1945-ben még harmincöt ház és százhúsz gazdasági melléképület hordott zsúptetőt, 1967-ben már csak négy ház és harminc pajta). Nagymértékben javult a lakások minősége is: 1960-ban a 447 lakásból szoba nélküli 43, egyszobás 312, kétszobás 87, három- vagy többszobás öt, s nem telt el két évtized, a szoba nélküli lakások száma kilencre, az egyszobásoké 219-re csökkent, míg a kétszobás házak száma 217-re, a három- vagy többszobásoké 28-ra növekedett.

Jelentősen javult a kommunális ellátottság színvonala. 1951-ben építették ki a faluban az elektromos hálózatot, 1960–64 közt a vízvezetéket. A közvilágítás elégtelenségét 1965-ben oldották meg higanygőzlámpák felszerelésével. Utak és járdák épültek. Még 1949-ben elkészült a III. kerületi (Lakhegy) falurész elszigeteltségét felszámoló három és fél kilométeres útszakasz. Az 1960-as, 1970-es években a három községrészben mintegy tíz kilométer hosszúságú járda épült.

Fontos szempont volt, hogyan alakul a közlekedés, különösen a megyeszékhelyre miként lehet eljutni. 1950-ben Egervárt és a környező településeket (Gősfa, Vasboldogasszony) Zala megyéhez csatolták. A megye- és járási székhelyen való időnkénti ügyintézés még nem ütközött volna áthághatatlan közlekedési akadályokba, sokkal súlyosabb gondot jelentett azonban a főként mezőgazdasági termelésből élők számára, hogyan jutnak el a piacokra (az 1940-es évekig a fő piaci helyek: Vasvár, Szombathely mellett Zalaegerszeg még másodlagos volt, de ez az 1960-as évekre a fontossági sorrend az ellenkezőjére változott). A bejáróknak is ugyanez a gondjuk: 1967-ben már kétszázötven egervári lakos vállalt munkát a megyeszékhelyen. A vasúti közlekedés Vasvárra, Szombathelyre jó volt, de Zalaegerszeg megközelítése csak Zalaszentivánon történő átszállással, gyakran hosszabb várakozással volt ily módon lehetséges. Autóbusz-összeköttetés 1954-ben létesült ugyan, de elégséges számú járat csak az 1970-es évektől indult.

Komoly mértékű javulás következett be az egészségügyi ellátásban, oktatásban és a kulturális területen. 1952-ig a legközelebbi orvos a hat kilométerre lévő Győrváron volt. A már régóta tevékenykedő körzeti bába után a saját körzeti orvos, majd alig később körzeti védőnő mellett javította az ellátást, hogy Zalaegerszeg korszerű ellátást nyújtó kórháza is könnyen elérhetővé vált.

Az 1950-es években élénkülő kulturális életet segítette a III. kerületben 1957-ben átadott új kultúrotthon, továbbá az I. és III. kerületben a mozik létesítése. Az oktatás feltételei is javultak: 1967-ben az I. kerületi iskolát bővítették három tanteremmel, s ettől kezdődően Egervár II. és III. kerület, továbbá Nagypáli és Kispáli gyermekei is itt tanulhattak. A pedagógusok száma az 1945 előtti kettőről tizennégyre emelkedett. Az iskola mellett az 1968/69-es tanévben napközi otthon is létesült.

Hiába volt azonban az 1960-as és 1970-es években Egervár a körzeti általános iskola, a községi közös tanács, továbbá a termelőszövetkezet székhelye (azaz körzeti központ), csupán az egyszerű falusi élet feltételei teremtődtek meg. Új munkahelyek alig születtek, a kommunális, kulturális, kereskedelmi ellátottság alacsony szinten maradt, így a város elszívó hatása még az 1980-as években is intenzíven érvényesült. A lélekszám csökkenése csak az 1980-as évek végén állt meg. 1991-ben a III. kerület Lakhegy néven önálló településsé lett, de az egymásra utaltság – minthogy a körzeti intézmények Egerváron voltak – nem változott. Jelenleg Egervár lakosságának száma: 1040.

Az 1980-as évek végével a település életében újabb korszakot nyitó változások kezdődtek. A holtpontról történő első elmozdulás első jeleit éppen a civil világ mutatta. Évtizedek teltek el „a múltat végképp eltörölni” jelszavát zengve, de az 1980-as évek közepétől mégis egyre többen kezdtek érdeklődni a nagy múltú település históriája iránt. 1984-ben megalakult a Helytörténeti Kör, amely kutató és gyűjtő munkája eredményeként megvetette egy helytörténeti gyűjtemény alapjait, kiállításokat, rendezvényeket szervezett. 1988 kora őszén sor kerülhetett a várkastélyban az első írásos említés hétszázadik évfordulójának megünneplésére.

Az első, mai értelemben vett társadalmi szervezet, az Egervári Helytörténeti és Községszépítő Egyesület 1988. december 10-én alakult a Helytörténeti Kör metamorfózisával, negyvenkét alapító taggal. Az egyesület azóta is működik, tevékenységével jelentős hatást gyakorol a falu fejlődésére.

A rendszerváltással Egerváron pártok nem születtek, az önkormányzati választásokon függetlenek, illetve az említett egyesület jelöltjei szerepeltek sikerrel. A civil élet alakítója még a sportegyesület, a lövészegyesület és a nyugdíjasklub. 1993-ban magán- és jogi személyek hozták létre az Egervári Estékért, Hagyományokért, Kultúráért Alapítványt azzal a céllal, hogy újjáélessze és működtesse az 1973–84 közt a kulturális életet megpezsdítő, Egervári esték elnevezésű színházi, zenei nyári rendezvénysorozatot. Az alapítvány – miután 1995-ben gazdag programmal, emlékmű állításával (Egervári László Emléknapok) emlékezett a templom felépítésének és építtetője, Egervári László halálának ötszázadik évfordulójára – az újjáélesztett Egervári Esték első előadásait 1996-ban szervezhette meg. Alapítvány (Egervári László Általános Iskoláért Alapítvány) jött létre az általános iskolai tanulók, illetve az iskola segítésére is.

Az 1990-es években jelentős mértékben javultak a falu életfeltételei. Újabb tantermekkel és tornacsarnokkal bővült az általános iskola. A lakások (350) – a korábban teljes körű vezetékesivóvíz- és villanyellátottság mellett – az ezredfordulóra már 86 százalékban földgázzal fűtöttek, 334 lakásban van telefon, kiépülőben van a szennyvízcsatorna-hálózat. 1997-ben tizennyolc új építési telek kijelölése egy újabb utca nyitását tette lehetővé.

A település önkormányzatának első rendeletei az értékek megmentésének és továbbvitelének érdekében születtek. Az első három, 1991-ben született rendelet Egervár címeréről, zászlajáról és pecsétjéről, a helyi kitüntetések és a díszpolgári cím adományozásáról, az épített és természeti értékek helyi védelméről intézkedik. Itt fogalmazódnak meg Egervár új jelképei, a címer, zászló, pecsét. A címer: ezüst mezőben, kék színű talpon álló, természetes színű téglákból rakott bástya, négyágú, fekete orommal. Az oromzatot arany S, P, Q, R betűk díszítik. A bástyát jobbról és balról, két feléje néző, ágaskodó, természetes színű, kétfarkú oroszlán tartja. Középen szívpajzsként az Egervári család címere. A címerpajzs szimmetrikus tárcsapajzs. A zászló: fekvő téglalap alakú, oldalai 3:2 arányúak. A zászlómező ezüst, kék farkasfogas szegélyezéssel. A község címerének címerpajzs nélküli rajzát középen foglalja magában.