Lakhegy, Dénesfa, Déneslak
Lakhegy, Dénesfa, Déneslak
Dénesfa ma Egervár egyik településrésze. Múltja sok ponton kötődik Lakhegyéhez. Már első írásos említésük időszakában is több adat utal valamilyen kapcsolatra. Dénesfa a Sárvíz-patak völgyében, Lakhegy az attól nyugatra húzódó dombok hátán fekszik. A régészeti ásatások, terepbejárások során a mai Dénesfától északra, mintegy két kilométer távolságra Árpád-kori településnyomokat találtak a Kápolna-dűlőnek nevezett részen. A két falucska belterületén ilyen korai leletek eddig még nem ismeretesek. Születéstörténetükre csak következtetni lehet.
1334-ben említenek egy falut a Saar folyó (Sárvíz) völgyében Egervártól északra: „Villa inferior Lack ante Egerwar” (azaz Egervár előtti Alsólak), 1351-ben a név ismét felbukkan „in possessione Lak” formában, majd 1361-ben „Villa Alsólack”, 1404-ben „Lak” megfogalmazásban. 1357-ben írtak egy birtokról „in possessione Hegy” néven, ami 1481-re a „Heghfalw” településnéven bukkant fel ismét a forrásokban. Ezek minden bizonnyal a mai Lakhegy (ezen a néven 1758-ban említették először) részei.
Dénesfa 1404-ben jelent meg először írott forrásainkban (Dienesfalva), ezt követően gyakran előfordul neve az oklevelekben. (Ismeretes azonban a vasvári káptalannak egy 1377. május 6-án keltezett pergamenje, mely visszautal arra, hogy Déneslaka birtokot már András király egyik oklevele említi, mely szerint az Győrvártól el van különítve. Ez a Dyenuslaka nevű birtok az oklevélből sejthetően lakatlan, ugyanakkor mégis névvel megjelölt terület.) Az a tény, hogy 1334-ben Alsólakról említést tesznek, de közte és Egervár közt más faluról nem, valószínűsíti azt, hogy ez lehetett Dénesfa őse.
Feltehetnénk a kérdést: miért Alsólakként szerepel, hiszen ennek a megjelölésnek csak úgy van értelme, ha létezik egy Felsőlak is. Írott forrásainkban erre választ nem találunk. Napjainkig megőrizte azonban a szájhagyomány egy járvány következtében elpusztult falu emlékét, melynek életben maradt lakói felköltöztek a dombok tetejére, más részük a Sárvíz-patak völgyébe.
Az önálló Lakhegy kialakulásában és fennmaradásában minden bizonnyal szerepet játszott a növekvő jelentőségű szőlőtermesztés és a korai hegyközségek kialakulása is. Dénesfa és Lakhegy birtokosairól a XIV. századtól vannak adataink: Lakhegy és Hegyfalva birtokosai ekkor a Gersei Petők, a Gősfai Gősök és a Hídvégi család, később az Egerváriak is, Dénesfán a Gersei Petők és Hídvégiek mellett a Dienesfalviak valamint több kisnemesi család. Lak és Hegyfalva történelme során többször cserélt gazdát: 1475-ben Mátyás király az örökösök nélküli Gősfalvi Benedek Hegyfalván lévő birtokát Laki Parvus Tamásnak adományozta, 1553-ban a Hegyfalván fekvő birtokaiba iktatta be Kanizsai László lányát, Orsolyát a pozsonyi káptalan (ez utóbbi terület ezt megelőzően az Egervári család tulajdona volt). A XVIII. századtól Lakhegy is a Széchényiek fennhatósága alá került, míg Dénesfán a Széchényiek, Festeticsek és helyi kisnemesek (compossessorok) osztoztak.
Az itt lakók békés munkáját az 1570-es évektől mind gyakrabban zavarták meg a török portyák, ezután saját földesuruk mellett a töröknek is adóztak. Nagyobb pusztítást Dénesfa esetében jegyeztek fel, 1650 körül teljesen kirabolták és fel is gyújtották, lakói Egervárra menekültek.
A Dénesfán birtokos kisnemesek gazdasági helyzetéről ad képet néhány kölcsönszerződés. 1636-ban nemes Horváth János jobbágyától, Korrat Györgytől 35 tallért vett kölcsön, aminek ellenében a jobbágyot szolgáltatások alól mentesítette, valamint négy elhagyott jobbágytelket adott át neki zálogba, hogy több társával együtt osztozkodjék azokon. Átadta a hegyjogot is a dénesfai hegyben, ami három idria (vödör, egy vödör = 10,9 liter) bort jelentett. Ugyanez a Horváth János Loth Tamás jobbágytól 47 tallért és 75 dénárt, Loth Pétertől 45 tallért vett fel hasonló ellenszolgáltatások fejében.
A jobbágyok jellemző többsége azonban ekkor sem volt olyan helyzetben, hogy a nemeseknek kölcsönt adhatott volna, hiszen sokan már csak negyedtelken gazdálkodtak. A XVIII. század elejére helyzetük tovább romlott, 1728-ban közöttük már nyolcadtelkeseket és tizenhat zsellért is találtak az összeírók. Ugyanez a dokumentum a jobbágyok helyzetéről részletesebb képet is ad: nemzetes Foky Jánosnak két jobbágya volt, az egyik nyolcad-, a másik negyedtelkes. (A nyolcadtelkesnek öt köböl gabonatermése, két szekér szénája termett és háromkapásnyi szőlője volt, a negyedtelkes ugyancsak öt köböl terméssel, két szekér szénával és öt kapás szőlővel rendelkezett.) Nemes Basó Bálintnak ugyancsak két jobbágya volt, egyiknek nyolcadtelek jutott (hat köböl gabonával, egy szekér szénával, két kapás szőlővel), a másik negyedtelkes (tizenkét köböl gabonával, két szekér szénával, két kapás szőlővel). Szabad jobbágyot (libertini) tizenegyet számláltak össze. Közülük ketten nyolcadtelket műveltek fejenként (hat-hat köböl gabonájuk, két-két szekér szénájuk termett), hatan egyenként negyedtelket műveltek (összesen 78 köböl gabonát, tíz és fél szekér szénát takaríthattak be), háromnak kétnegyed telekrész jutott (összesen 36 köböllel, öt szekér szénával, 26 kapás szőlővel). Házas zsellér tizenhat lakott a településen: kettőnek telken kívüli, háromnak az irtásföldek utáni termése együttesen kilenc köböl, szénája kettőnek volt másfél szekérrel, kilencnek hegyvám alá eső szőlője együttesen tizenkilenc kapásnyi. Élt ekkor itt egy Takács nevű takácsmester is, akinek ipara után négy forint haszna volt.
Az 1728-as összeírás tartalmazza a falu – megélhetést biztosító – határának leírását: szántóföldje mintegy kétszázötven köböl termést hoz évente, termékenységre és minőségre Egerváréhoz hasonló. Rétje negyven szekérre való szénát terem, a rétek minősége fele részben közepes, fele részben pedig mocsaras, vizenyős és hitvány szénát ad. Legelője – juhok, marhák, lovak részére – nyáron az erdőkben elegendő. Szőlőhegye háromszáz kapásnyi. Erdeje tüzelőre elég, s ha tíz évenként egyszer-kétszer makkot hoz, az száz sertést eltart és meghizlal.
Az 1698. évi canonica visitatio ad először a lakosság számáról biztosabb képet, mely szerint Dénesfán 47, ugyanott a szőlőhegyben 63 lelket számláltak össze. Mind katolikus.
A következő években a lakosság száma növekedett. A II. József-kori népszámlálás (1787), mely Dénesfa és Lakhegy adatait összevontan tartalmazza, 26 nemest, tizenkét telkes jobbágyot, 104 zsellért és két polgárt regisztrált, azaz családjaikkal együtt összesen 586 főt. E lélekszámnak mintegy fele élt Lakhegyen. A lakóházak száma ekkor 129. A későbbi népszámlálások is együtt hozzák a két falu adatait: 1828-ban 565, 1857-ben 537, 1869-ben 564, 1890-ben 735, 1910-ben 878, 1930-ban 1155, 1941-ben 1207 lakosa volt Déneslaknak.
Az 1940-es évekig érdemi változás a lakosság megélhetési forrásait tekintve nem történt. 1910-ben a keresők 89,7 százaléka mezőgazdasági termelésből teremtette elő a megélhetéséhez szükséges javakat. Ez az arány az elkövetkező három évtizedben alig-alig változott. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a mezőgazdasági termelők egyikének birtoknagysága sem érte el az ötven katasztrális holdat (közülük tizennégy kevesebb mint egy holdon, negyvenen egy-három holdon, harmincnégyen három-öt holdon, ötvenhatan öt-tíz holdon, negyvenhatan tíz-húsz holdon, tízen húsz-ötven holdon gazdálkodtak).
Az 1930-as évek végén a mezőgazdasági termeléssel (döntően gabona- és gyümölcstermeléssel) foglalkozó kis- és törpebirtokosok mellett Déneslakon az iparosok sorában két asztalost, két ácsot, egy bognárt, két cipészt, egy kovácsot, két kőművest, egy szabót találunk. A kereskedők: Hangya Szövetkezet, két fűszer- és vegyeskereskedő, egy kocsmáros, s részben ide sorolható (meg részben az élelmiszer-feldolgozók közé) a tejcsarnok tulajdonosa. Mielőtt bárki meglepőnek találná azt, hogy asztalosból, ácsból, kőművesből, cipészből és kereskedőből kettő-kettő is működik, s megél iparából, el kell mondanunk, hogy közülük az egyik Lakhegyen, a másik Dénesfán dolgozott.
Lakhegy kápolnáját először az 1758-as, majd az 1779-es canonica visitatio jegyzőkönyve említette. Titulusa: Krisztus mennybemenetele. A kápolnát a falu lakossága építette fából 1713-ban. A kápolna előtti haranglábban kis harang is szolgált.
Ugyancsak 1779-ben esik szó arról, hogy Lakhegyen iskolai oktatás is folyik. A tanító Egervárról járt ide. Arról, hogy iskolaépület is van, ekkor még nem történt említés. Az iskola máig is fennálló épülete 1912-ben épült. A körzetesítéséig folyt itt tanítás.
Déneslak felett az első és a második világháború – hasonlóan Egervárhoz – nem múlt el nyomtalanul: a falu lakói közül az első világháborúban huszonketten, a másodikban huszonegyen haltak hősi halált, 1944-ben kilenc zsidót hurcoltak el haláltáborokba.
Dénesfa és Lakhegy már a késő középkortól egyre gyakrabban szerepelt együtt írott forrásainkban, s a két település adatait a XVIII. századtól összevontan adták meg, de hivatalosan csak 1907-ben egyesültek Déneslak néven. Lakhegy és Dénesfa között, annak ellenére, hogy egy rossz időben csak nehezen járható út kötötte össze az egymástól alig egy kilométerre fekvő két települést, az idők folyamán kialakult, természetes, szerves kapcsolat volt, mely élt jóval korábban is. Ennek csak az egyik, s nem is a legkorábbi tanúja a ma is álló dénesfai kőkereszt, amelynek felirata – „Isten dicséretére emeltette Dénesfa és Lakhegy község, 1893” – ezt az együvé tartozást hirdeti.
Déneslak és a szomszédos Egervár kapcsolataiban egészen a XX. század közepéig csak alkalmi és egy-egy kérdésre vonatkozó együttműködés nyomaira bukkantunk. A nyugati dombok tetőrészén fekvő lakhegyi falurésszel Egervárnak addig szerves kapcsolata nem volt, annak ellenére hogy néhány birtokosa valamint plébánosa és olykor tanítója is ugyanaz mindkét településnek. A két falut mindössze egy horhosban húzódó – csak jó időben járható – szekérút kötötte össze. Bár az azonos főútvonal mellett elterülő Dénesfa és Egervár az 1930-as évek közepére már szinte teljesen összeépült, még az 1940-es évek elejéig sem alakult ki az az érdekazonosság, ami összeolvadásukat eredményezhette volna. Amikor előbb 1933-ban, majd 1937-ben a két község képviselőtestülete tárgyalta az egyesítés ügyét, azt mindkét fél elvetette azzal, hogy nem szolgálja egyikük érdekét sem. A kényszer erejével ható, felsőbb szintű döntés – a közigazgatás átszervezése 1948-ban – kellett ahhoz, hogy a települések sokáig már nem halogatható egyesülése bekövetkezhessen.
A dénesfai iskola tanulói (1920-as évek)
Dénesfa községrész „előkelői” a két háború közt az iskola udvarán
A dénesfai iskolába járó negyedik osztály tanulói és tanítójuk, Lékai Gyula (1960)
A dénesfai kőkereszt
