Élet a Sárvíz völgyében
Élet a Sárvíz völgyében
Egervár Zala és Vas megye határán, Zala megye északi részén, a Sárvíz-patak völgyében fekszik (a falu tengerszint feletti magassága 150–156 méter). Keletről Vasboldogasszonnyal, délkeletről Zalaszentlőrinccel, délről Zalaegerszeggel, délnyugatról Nagypálival, nyugatról Lakheggyel, északról a Vas megyei Győrvárral határos.
Két – a történelemben egymás mellett élő – település, Egervár és Dénesfa összeolvadásával keletkezett. Egervárt 1281-ben, Dénesfát 1404-ben említik először írott forrásaink.
A régészeti terepbejárások és ásatások szolgáltatta adatok szerint a falu mai területén az Árpád-korban már több kisebb település is létezett. Egervár külterületén, a mai falutól délre, alig két kilométer távolságra található Fancsika, mely ma már csak helynévként őrzi az Egervárrral összefonódó múltú Fancsika falu nevét. (Nevével először 1325-ben találkozhatunk. Pusztulása a XVII. századra tehető.) Egervár és Dénesfa 1948-ban egyesült, utóbbi ekkor Déneslak néven magába foglalta az 1991-ben önálló településsé alakult, a nyugati dombok hátán elterülő Lakhegyet is.
A Sárvíz által kettéosztott, észak-déli irányú völgy – melynek nyugati oldalán alakult ki a település – és a környező dombok a földtörténet utolsó közel ötmillió éve történéseit idézik. A dombok – homokbányákkal is feltárt – döntő tömege a tóvá édesedett, majd folyamatosan feltöltődött Pannon-(bel)tenger üledéke, valamint a vidékünkön nyugat-keleti irányban folyt, szétterjengő, kavicsot és homokot szállító folyó hordaléka. (A vidék felszíni geológiájáról elsősorban a XIX. század hetvenes éveiben, valamint az 1920-as években végzett vizsgálatok szolgáltatnak adatokat.) A környező dombok tetőrészein előbukkanó agyagos kavicsrétegek részben az ősi Rába, részben az ősi Zala kavicsteraszainak maradványai.
A domborzat mai arculatát a felszíni vízfolyások (köztük a Sárvíz-patak), a csapadék és a szél együttesen alakította ki. A jégkorszak végére a felszíni vizek által megszabdalt táj dombjainak ráncait lösz töltötte ki (összefüggő, jelentős vastagságú lösztakaró itt nem alakult ki). A szinte az egész völgyet elfoglaló mocsárból csak néhány kisebb sziget emelkedett ki alig észrevehetően. Még a XVIII. század végén, a XIX. század elején is a Sárvíz-patak völgyének nagy része mocsaras, ingoványos, zsombékos volt, bővelkedett berkekben, füzesekben, kis, sekély tavacskákban, kenderföldekben. A völgy száraz időben valamelyest járható része is sásos szénát termett, ahonnan a már lekaszált, megszárogatott szénát – mint feljegyezték – esős időben gyakran elvitte a víz. A XIX. század közepe táján kezdték kiszárítani árkokkal a mocsarat, szabályozták a Sárvíz-patak Széchényi-birtokon átfolyó szakaszát.
A Vas megyei Sáfimizdónál eredő, sebes folyású, számtalan mederbeli forrásból is táplálkozó Sárvíz alsó szakaszának szabályozási és lecsapolási tervét 1837-ben készítette el Kehrn Vilmos. Az akkor valamelyest rendezett patakmeder nem a mai vonalat követte. A jelenlegi meder egervári szakasza az eredetitől mintegy ötven-száz méterre nyugatra épült ki. (Ezért a pataknak ezt a részét Sárvíz-csatornának is nevezték.) A Dénesfa, valamint Győrvár határában lévő szakasz még hosszú ideig szabályozatlan, éles kanyarokban bővelkedő, ezért itt a nagy esőzések, tavaszi hóolvadás időszakában gyakoriak voltak az áradások, melyek szinte az egész rétet elöntötték, és eljutottak a falu házainak küszöbéig. A Sárvíz a középkortól egészen a XIX. század végéig malmokat hajtott, a XIX. századig halastavat táplált, de a bővizű folyócskából napjainkra szerény kis patak maradt.
A Sárvíz-völgy egervári szakaszának talaj adottságait az előzőekben leírt tényezők együttesen alakították. A fő talajképző kőzetek: a homok és az agyag. A völgy középső részének talaja nagyobbrészt – őrizve a kiszárított mocsár emlékét – tőzeg. A domboldalak erős eróziója következtében a dombvonulat lábánál agyagos, homokos, itt-ott kavicsréteget magába záró felszíni rétegek alakultak ki. A nyugati dombvonulat délnyugati és déli részén az erdők által átalakított barna erdei talaj is megtalálható.
Egervár és környékének növényföldrajzi viszonyait eredetileg csak az éghajlati, talaj és vízrajzi adottságok befolyásolták. Az észak-zalai növényföldrajzi területhez sorolt vidéket mint a zalai dombság északi határát egyúttal flórahatárnak is tekintették. E vidék növényföldrajzi feltérképezésével eddig viszonylag kevesen foglalkoztak. Tudomásunk van arról, hogy báró Solymosy László is tanulmányozta az 1930-as, 40-es években Egervár és környéke növényzetét, de ennek írásos emléke nem maradt fenn. Az 1960-as években bejárta a vidéket Károlyi Árpád, kutatásai részben meg is jelentek (Délnyugat-Dunántúl flórája címen több részben közölte szerzőtársaival együtt az Egri Tanárképző Főiskola Füzeteiben). Ezt követően csak az 1990-es évek elején tekintették át természetvédelmi szakemberek a környéket.
A lényegében kontinentális klímájú terület lomberdeiben őshonos volt az erdeifenyő. A lombosok közül jellemző volt a tölgy, a bükk, elegyfaként a szelídgesztenye, a völgy vízben gazdag részein az éger és a fűz. Az éger a völgy középső részén jelentős ligeteket alkotva kísérte végig a Sárvíz mentét. (Eredetileg meghatározó mértékét mutatja az is, hogy a település történetének kezdetekor nevét is e fafajtáról kapta. Komoly mértékű kitermelése veszélyeztetett fafajtává tette itt, ezért a község önkormányzata 1991-ben elrendelte a védelmét.) Az erdei fafélék tekintetében nagymértékű változást hozott a XX. század első fele, amely időszakban erdeinket meghódította az akác.
A cserjeszint leggyakoribb növényei a fekete bodza, fekete szeder, borostyán, fagyal, vadrózsa, galagonya, mogyoró, som, kecskerágó, kökény.
A gyepszint vadon élő növényzete széles skálán mozog. (Csak néhány közülük: réti perje, nagy csalán, sárga aranyvessző, árvacsalán, hölgypáfrány, salamonpecsét, harangvirág, hóvirág, gyöngyvirág, ibolya, eper, mohafélék.) Az egykori láprétek a vízkedvelő fajtáknak, a homokos dombhátak a szárazságtűrő fajtáknak kedveztek. A rét védett növényei: buglyos szegfű, sárga nőszirom, hússzínű ujjaskosbor, réti aggófű. A község nyugati részén, a belterület és a szőlőhegy határán található Pince-domb számos védett növény élőhelye: szártalan kankalin, agár- és tarka kosbor, szártalan bábakalács, csillag őszirózsa, prémes tárnics, nagyvirágú gyíkfű, ágas homokliliom, csomós harangvirág, budai imola, közönséges napvirág. (A Pince-domb ritka és veszélyeztetett növényegyüttese és a mellette fekvő, tűlevelűekkel telepített völgy helyi védelmét 1991-ben rendelte el a település önkormányzata.)
Az ősnövényzet változása elsősorban nem a természeti feltételek módosulásának köszönhető, hanem a mindenkor itt élő emberek természetet átalakító tevékenységének. A gazdálkodás a XVIII–XIX. század fordulójára nőtte ki végképp a természeti kereteket. A tömeges állattartás a legelők növelését igényelte, s ez csak a vizenyős, mocsaras területek rovására történhetett. A XIX. század lecsapolási, vízrendezési munkái még nem vezettek a rét teljes kiszáradásához, de az 1970-es években átgondolatlanul végrehajtott melioráció (ezen elsősorban a rétnek árkokkal való megszabdalását kell érteni) következménye a talajvízszint nagymértékű csökkenése, ezáltal a rét fokozatos kiszáradása lett.
A település terjeszkedése, újabb és újabb földterületek (főként erdők) szántófölddé tétele a természetes flóra rovására történt. Az erdők nagymértékű irtása (tűzifa és épületfa kitermelése, a vár erődítési munkái, a hamuzsírfőzés, szántóvá és szőlőheggyé alakítás), a mocsár lecsapolása visszafordíthatatlan folyamatokat indított el. A XVIII. század elején még méretes tölgyekben, bükkben és gyertyánban gazdag lombos erdőkben az akác vált uralkodóvá. Ennek oka döntő részt az, hogy a XX. század nagy erdőirtásait főként akáccal pótolták.
A település lakókörnyezetében a XIX. században a szeder, az 1950–60-as években a nyír, majd folyamatosan napjainkig az örökzöld fajták (főképp tujafélék) váltották fel az eredeti növényzetet. Az elmúlt századok gazdálkodási kultúrájára jellemző, a falukép alakulásában jelentős fafajták, a szeder, dió, hárs ma már alig vannak jelen. (A településkép egyik meghatározója, a Vár úti évszázados vadgesztenyefasor védett. Ez a fasor a XVIII. századi térképeken már szerepel.) Évszázadokon keresztül a szőlő- és gyümölcstermesztés az itt élő emberek egyik fő megélhetési forrása volt. Mindkettő ma is meghatározó, bár a hagyományos fajták helyét egyre inkább az intenzív termelésre alkalmasak váltják fel.
A faluközpont a szőlőhegyről
A sportpálya, háttérben a gősfai-vasboldogasszonyi szőlőhegy
