Egyház, oktatás, kultúra

Teljes szövegű keresés

Egyház, oktatás, kultúra
Egervár templomát először 1342-ben említik írott forrásaink. Ezt a templomot Szűz Mária tiszteletére szentelték, körülötte temető is volt, s az egervári Szűz Mária-plébánia a vasvári prépostnak fizetett dézsmanegyedet. Építésének időpontját, pontos helyét sem ismerjük, sem azt, hogy miből építették; de valószínűleg írásos említésénél jóval régebbi. (Államalapító István királyunk rendelkezése szerint tíz falunként kellett egy templomot felépíteni, de Egervár közvetlen környékén más, e korból származó templomot nem ismerünk.)
A település ma is álló templomának építése – mint arról már megemlékeztünk – Egervári László nevéhez fűződik, aki Egervárt választotta birtokai központjául. A források arról árulkodnak, hogy a fancsikai családi kápolna építésével közel egyidejűleg hozzákezdett templomának építéséhez is, amely 1495-ben el is készült. (Alapító kegyurát ide temették.) A hozzá kapcsolódó ferences kolostor építését már unokaöccse, Egervári Bereck tinnini püspök fejezte be, aki – püspökségének területét a török megszállás miatt elveszítve – e kolostorban élt élete végéig.
A templomot Szent Katalin tiszteletére szentelték. (Szent Katalin vértanú, aki 305 táján született, s a legenda szerint Jézus jegyese, a középkor egyik legtiszteltebb és legnépszerűbb női szentje, a tizennégy segítőszent egyike volt. Védőszentje lett a diákoknak, tudósoknak, fuvarosoknak, bognároknak, kerékgyártóknak, molnároknak, fazekasoknak, szövőlányoknak és bányászoknak. Több céh, egyetem, kórház, apácarend is védőszentjének választotta.)
A település lakossága ekkor római katolikus, amit – erre vonatkozó egyéb adatok híján – mutat védőszentje és a ferencesek itteni letelepedése is.
Egyes kutatók valószínűsítik, és néhány konkrét adat is utal arra, hogy a mezőváros a Nádasdyak időszakában reformátussá lett. Ismert három református lelkész neve is, akik itt működtek a XVI. század közepén, de sem ez, sem a Nádasdyak áttérése nem feltétlen jelenti a templomnak református templomként történő – akkori – használatát. Az azonban biztos, hogy 1690-ben elhagyott. A török elpusztította, a XVII. században már romos állapotú. Helyreállítója – csak a használhatóság szintjéig – gróf Széchényi György volt. A kolostornak már csak a romjai állnak ekkor.
Az 1698. évi egyházlátogatás alkalmával a templomról és a hívők közösségéről a következőket jegyezték fel: tisztán magyar plébánia, és a kegyúri jogot illetően a mezőváros gróf Széchényi Györgyhöz, Dénesfát illetőleg az itt lévő helység nemesi közösségéhez, Boldogasszonyfa pedig a vasvári Szent Domonkos rend kolostorához tartozik. Temploma – mondja a vizitáció okmánya – igen szép, igen tágas és nagyon költséges. A mezővároshoz közel, attól északra fekszik, de keletre néz. „Nagyon régi katolikusok” építették Szent Katalin szűz és vértanú tiszteletére. A templom északi részről romos állapotban van, míg déli része sokkal erősebb, azt kívülről tizenkét oldaloszlop támasztja, tíz ablaka számlálható meg. „Nagyszerű bazilika volt ez, egészen boltíves, északi részről sekrestyével és kiválóan magas toronnyal. Ma azonban falain kívül, és amit még megjegyeztünk róla, semmi többet nem mutat számunkra. Mondják azt is, hogy ugyanitt bizonyos szerzetnek háza lett volna.” Körülötte igen tágas temető található, amely teljesen nyitott, és kerítéssel sincs megerősítve. A templom búcsúját Szent Katalin ünnepén tartják – tudjuk meg a jegyzőkönyvből. A gyertyák, a kenyér-ostya az áldozók részére a mezőváros közösségétől szerezhető be, a bor általában a mezőváros borkimérésétől. A várban van egy harangja is. Ugyanott egy kápolna (sacellum) a Szentháromság tiszteletére szentelve, de egyszerű építésű, s ez is már romlani kezd.
A templom fölszerelése: egy oltárkő, egy misekönyv, három miseruha manipulussal és varrottan, két alba vállkendővel, egy cingulus, egy kehely rézből és aranyozva tányérkával, három kehelytörlő, három kehelyfödő, két kehelyabrosz, egy kehelytakaró a kehelyhez, öt törlő, egy hosszú hímzett törlő, három terítő, egy antipendium, egy asztalkendő, egy feszület fából, négy fa gyertyatartó, keretbe foglalt Mária-kép, kisebb képek, egy Szentháromság-kép, oltárra való, egy csengettyű; de – bár a templomhoz tartoznak – mindez a várban van. A könyvekből egy kötet a vasárnapokra szól.
A plébániai ház a mezővárosban fekszik udvarral és kerttel, lakható állapotban. Az építés és a kerítés kötelezettsége a hívekre hárul. Hat és fél holdja van, ugyanannyi köböl terméssel. „Dűlői: az Teleken, az kert alatt, u. o. az Úton alól, u. o. az Mező derékon, a Mező derékban, az Rövidekben. Úgy a szántóföldek, mint a rétek az uradalomhoz tartoznak és csak egy időre használhatja a plébános. Ezekből a mezővárosiak 2, néha 3 holdat szántanak meg háromszor, majd a plébános magjával bevetik, learatják és behordják. Szénából két félszekérre valója van, amelyet a hívek kaszálnak, gyűjtenek és behordanak. Az egyiknek népies dűlő-neve az Mocsolán alól. – Ezen kívül az egyes telkesek nagyobb félmérő gabonát: részben búzát, részben rozsot adnak neki 10 dénárral. Míg a zsellérek csak dénárt adnak. Míg a fogatosok egy-egy szekér tűzifát hordanak neki. A várban mindegyik dárdás ha lovas: adott 15 dénárt, ha gyalogos: 10 dénárt amikor fizetésüket megkapták.”
Mivel plébános nem volt, a plébániához tartozó földeket az iskolamester bérelte. A mezőváros összlakossága ekkor 74 fő, közülük négy nem volt katolikus.
A helyzet azonban a következő években minden bizonnyal változhatott valamelyest. Az 1700-as évek elejére ismét rendszeressé váltak a templomban tartott istentiszteletek, volt már plébános is, de még 1715-ben is hangsúlyoznia kellett Széchényi Zsigmondnak az istentiszteleteken való részvétel fontosságát. Az ekkor született községi rendtartás nyomatékkal szól arról, hogy nemesnek, polgárnak és jobbágynak egyaránt tisztességesen meg kell ülniük az ünnepeket, vasárnap és más ünnepnapokon feleségükkel, gyermekeikkel és házi cselédeikkel együtt mennek templomba. Tilos az istentisztelet alatt az utcákon „kódorogni”, korcsmába menni, hangoskodni. Rendelkezett a templom és iskolaház jó karban tartásáról is.
Az 1758. évi egyházlátogatáskor már – miután 1749–1757 közt gróf Széchényi Ignácnak köszönhetően megújult az egervári templom – gazdagon berendezett szent házról, jól működő közösségről tudósítanak. Eszerint Egervár temploma boltíves, zsindellyel fedett és márványlapokkal kikövezett. A kórus is téglából épült, szószéke fából van. Fölszerelése jó. Két oltára – a második Ferreri Sz. Vince tiszteletére – és ötváltozatú orgonája is van, tornyában két harang. A templomi edények aranyozottak. Zászlaja öt van, egy meg céhbeli! Még a ministránsoknak is található négy pár csizmája!
A plébános Maróthy Márton, magyar. Itt huszonöt hónapja van, azelőtt három évig Nádasdon volt. Stólajövedelme mellett kap ötven forint segélyt. Tizennégy hold földje a következő dűlőkben fekszik: „Egervár határában Csillaghegyen, a Templom előtt, Boldogasszonyfa határában, Pap erdején, a Pap kertyében. Az Alsó Gyöpön, Szentlőrinc határában Francsikában. – 4 szekérnyi szénája megterem Pap kertyében, a Fehér Képnél, Boldogasszonyfa határában Pap Telekén.” Minden egervári és dénesfai fogatos egy szekér tűzifát ad neki, a többi filiában két két fogatos egy szekérrel ad a plébánosnak. A plébániai ház elég kényelmetlen, fából való, de kertje és udvara elég nagy. A plébánia hívei tartják fönn és építik az épületet.
Privát oratórium található az egervári Széchényi-várban. Napi egy mise mondható ott.
Hívek száma a filiákkal (Dénesfa, Gősfa, Boldogasszonyfa, Lakhegy, Szentlőrinc, Kutas, Páli) együtt: gyónóképes 1517, gyónásképtelen 525, eretnek egy, összes 2043 lélek (ebből Egerváron élt 225). 1831-re az egervári katolikus közösség 272 lélekre gyarapodott, s változatlanul lakott itt négy zsidó.
Az 1830-as évek végére – a lakosság száma közben jelentősen emelkedett – a régi arányok alig változtak: az 547 katolikus mellett egy reformátust és négy zsidót írtak össze.
A templomot a Széchényi Ignác-féle felújítást és átalakítást követően 1827-ben renoválták ismét. 1919-ben a villámcsapás következtében leégett tetőszerkezetet kellett kicserélni, s ekkor változott meg a toronysisak alakja is a ma láthatóra. A gótikus külsőt a templom az 1970-es helyreállítás után kapta vissza.
Egervár iskolájáról az első adatok a XVI. századból származnak, ettől kezdődően többé-kevésbé folyamatosan működött itt iskola. 1690-ben az iskolamester neve is ismert. 1698-ban a canonica visitatio feljegyzése szerint nem volt iskolaépület, de volt egy huszonöt éves, magyar, katolikus, retorikát tanult iskolamester, aki Szentgrótról érkezett ide. A XVIII. században azt is feljegyezték, hogy Egervárott az elemi ismereteken jóval felüli ismereteket oktatnak. 1715-ben iskolaépület is van már, mint az Széchényi Zsigmond rendelkezéseiből – az iskolaház jó karban tartását írja elő – kiderül. 1758-ban az iskolaépület még fából épült. Ekkor az iskolamester Farkas Sándor, aki jól végezte kötelességeit énekben, tanításban és harangozásban. Munkájáért Egervár, Dénesfa, Kutas, Páli és Szentlőrinc híveitől és Lakhegyről a telkesektől negyed mérő rozsot, a szentlőrinciektől fél mérő rozsot kapott és még öt dénárt, a zsellérektől tíz dénárt. Tanításért kapott a nem író gyermek után huszonöt, az írók után harminchét dénárt, valamint télen minden gyermek után egy szekér fát. Kiharangozásért tíz dénár járt neki Egerváron, Lakhegyen és Dénesfán. Gyászmiséért, temetésért tizenegy és fél dénár volt a járandósága.
1770/71-ben a tanító Kovács Antal, akinek télen huszonöt tanítványa volt („nyáron egy sem”). Javadalma értékben összesen hetvennégy forint és huszonnégy dénár. Olvasást, írást, nyelvtant és hittant tanított.
1774-ben a tanulók száma Egervárról és a filiákból (Dénesfa, Gősfa, Boldogasszonyfa, Nagypáli, Kispáli, Kutas) mindössze tíz. A tanítólakás fából épült. 1813-ban (de még 1831-ben is) a tanító Szeghi Gábor, aki szolgálataiért a plébános járandóságának a felét kapta.
1875-ben egy tanító, egy tanteremben – ami csak negyven gyermeknek elég – 133 tanulót tanított. Ekkor jegyezték fel, hogy felekezeti iskolává történő átszervezése folyamatban van. Az átszervezéseket valamint az iskola 1868 és 1933 közti történetét színesen mutatja be a községi képviselő-testület 1933. április 13-i ülésének jegyzőkönyve, amelyet azért idézünk teljes – és tekintélyes – terjedelmében, mert nemcsak a község iskolatörténetét foglalja össze számos fontos részletével, de számot ad a falu közös életének s gondolkozásának jellemzőiről is:
„Az egervári iskola 1868 évet jóval megelőző időben keletkezett, kezdettől fogva községi hozzájárulásból rom. kath. hitfelekezeti jelleggel tartatott fenn. Eredetileg Egervár és Déneslak Vas-megyei, Zalaszentlőrincz, Nagypáli és Kispáli Zala-megyei községek tartoztak hozzá. 1872 évben Nagypáli községi iskolát épített, vele elszakadt Egervártól Kispáli község is. Ezen két község által viselt iskola-terhet a megmaradt három község nem vállalta magára, hanem azért, mert a községi segély meghaladta volna a községi iskolák céljára fizetni szokott 5 %-os iskolai adót, az iskola jellegét községivé változtatta át, amit a minisztérium is jóváhagyott.
A tankötelesek mind nagyobb mérvű növekedésével második tanterem és tanítói lakás építése fenyegette a községet. Az akkori plébános azon rábeszélésére, hogy nem kellene még egy tanterem, ha az iskola felekezeti jellegű volna, 1874-ben a község az iskolát ismét felekezeti jellegűvé változtatta át. A tankötelesek száma azonban 220 volt, ami egy tanteremben el nem fért és így két év alatt meg kellett építeni a második tantermet, de az elkeseredés a lakosságban a fentebbi félrevezetés miatt akkora volt, hogy ez elől a plébános, míg az iskola épült, a szőlőhegyre menekült és ott lakott.
Mindezeket igazolja Farkas György egervári volt tanítónak 2476/1914 kib. illetve 4407/1914. kib. szám alatt levő eredeti levele, aki 52 évi egervári tanítói szolgálata után 1911. évben ment nyugalomba, és mert nevezettnek Atyja is Egerváron volt tanító, a viszonyokat gyermekkorából közvetlenül ismerte.
Ezen időtől kezdve a három község teljesen községi segélyből tartotta fenn az iskolát. 1908 évben Zalaszentlőrincz község is iskolát épített fel, elvált Egervár községtől, az általa fizetett községi segélyt Egervár és Déneslak községek vállalták magukra és fizették a hitközség pénztárába.
A községek akkor a következő segélyeket adták évenkint a hitközségnek, és pedig Egervár község segély czimén
368
K
f
karczváltság czimén
70
K
 
f
kéményseprés czimén
4
K
80
f
tűzbiztosítás czimén
14
K
 
f
tanítói nyugdíj czimén
48
K
 
f
tanítói fuvar czimén
28
K
f
Déneslak község segély czimén
506
K
 
f
mely összegekkel a felekezeti iskola költségvetési hiány mindenkor fedezve volt.
1912 évben Déneslak község is iskolát épített és elvált Egervártól, ezzel a felekezeti iskola összes terhei Egervár községre szálltak. Egervár község képviselőtestülete vállalta is ezen terheket és 1913 évi községi költségvetésében a segély összegét 874 koronában és a többi kisebb kiadásokat a fenntebb felsorolt összegekben beállította.
Ezen határozatot azonban Palkovics Sándor községi képviselő, úgy is mint báró Solymossy Ödön úr képviselője, megfellebbezte és a törvényhatósági bizottság a költségvetésből a Déneslak községtől átvállalt 506 K-t 1942/1913 sz. véghatározatával törölte. Ezen határozatot Törzsök Vilmos plébános által fellebbezés elutasításával az M. kir. Belügyminiszter úr 214854/1913. szám alatt jóváhagyta.
Ezzel kezdődött Egervár község harca a felekezeti iskola ellen, amit egyedül és kizárólag Palkovics Sándor fellebbezése okozott, mert fellebbezés hiányában a költségvetés jóváhagyást nyert volna.
Egervár községben más iskola nem volt, ezen iskolába jártak az uradalom cselédségének gyermekei akiknek létszáma 1912/13 tanévben 37 az összes létszám pedig 90 volt, tehát az uradalom 41 %-ban vette igénybe a felekezeti iskolát, mégis kivonta magát a legigazságosabb adóalapon való közteher viseléséből.
A község megindította a tárgyalást az uradalom tulajdonosával és a Megyéspüspök Úrral, mely tárgyalások időkön át sikertelenül folytak, ezért a község már akkor mozgalmat indított aziránt, hogy a felekezeti iskolát átveszi, és egyidejűleg kérte a magas kormányt, hogy az iskolát vegye állami kezelésbe. A község minden törekvése meghiúsult, mert az egyházfőhatóság ezen átszervezéshez a hozzájárulást megtagadta.
Ezen időközben, vagyis 1912/13 tanévtől kezdődőleg a rom. kath. egyház helyi elnöke nem tudott iskolaszéket alapítani, nem tudott költségvetést készíteni, és az iskola a legnagyobb anyagi zavarba jutott, mert nem tudott eleget tenni fizetési kötelezettségeinek, ami miatt a tanító, az iskolaszolga, stb. a főszolgabírói hivatalnál állandóan panaszkodtak, de a helyzeten változtatni nem lehetett. Tanúskodnak erről az 1826/1914 és 2398/1914 számú főszolgabírói iratok.
Végre 1915. évi június hó 3-án kelt levelében özv. báró Solymossy Ödönné felajánlott rom. kath. iskola fenntartás czimén 500 korona évi átalányt azon határozott kikötéssel, hogy ezenkívül az uradalom sem fenntartás sem iskolaépítés czimén semmiféle iskolai kiadással nem terhelhető. Ezen kötelezettségeket az akkor 9 éves, kiskorú báró Solymossy Zsigmond nagykorúságának eléréséig vállalta, ami 1930 évben következett be.
Az uradalom részéről tett ezen ajánlatot a kényszerhelyzetben (jutott), de különösen a háborús idők miatt, amikor a belső béke fenntartása felette kivánatos volt, a község és a megalakult iskolaszék is elfogadta. Ennek következtében a község a községi költségvetésről az összes felekezeti iskolai kiadásokat törölte, és a hitközség felekezeti iskola adót vetett ki.
A rom. kath. vallású kisbirtokos lakosság mindenkor tisztában volt abban, hogy ilyen alapon a felekezeti iskola fenntartás tekintetében anyagilag nagy hátrányt szenved azon községekkel szemben, akik községi iskolát tartanak fenn, mert az átlag 100 %-os községi pótadó mellett külön átlag 80 %-os felekezeti iskolaadóval volt terhelve. De különösen sérelmessé vált ezen állapot más községi iskola fenntartóval szemben, a községi háztartások rendezésével, amikor más község 50 %-os községi pótadóval fenntartotta az iskolát, és Egervár község pedig e mellett 80–100 %-os hitfelekezeti adóval volt terhelve, ami a szegénysorú kisbirtokos lakosságot nagyon elkeserítette.
Ezen elkeseredést fokozta azon körülmény, hogy a helybeli uradalom, 1915. évben tett ajánlata ellenére, 1927. évben az iskolához való mindennemű hozzájárulás fizetését egyszer és mindenkorra beszüntette, bár kötelezettsége bezárólag 1930. évig szólt.
Miután az uradalom tulajdonosánál minden közbenjárás meghiúsult, a hitközség hatósági úton kísérelte meg, hogy az uradalom a hitfelekezeti iskola fenntartásához való hozzájárulásra köteleztessék, ami méltányos és igazságos is lett volna, mert az utolsó 8 év átlaga szerint az uradalmi tankötelesek az összes tanköteleseknek 37 %-át teszik ki, mégis ezen hozzájárulás alól az uradalom egyedül azért, mert tulajdonosa nem rom. kath. vallású, 79740/1932.B.M. szám alatt teljesen mentesíttetett.
Ilyen körülmények közt érte a községet 1930. évben az új iskola építés, amikor a lakosság már teljesen eladósodott és beütött az általános gazdasági pangás. A lakosság ettől is idegenkedett, és általános ellenkezésre talált, mert nem találta időszerűnek ily bizonytalan időben terhes építkezést vállalni akkor, amikor a régi iskola némi javítással a célnak megfelelt volna, mint megfelelt ilyen épület sok más községben is.
De az iskolaszék csekély töredéke a lakosság általános tiltakozása ellenére elfogadta a magas kormánytól a 20.000 P államsegélyt és 9000 P államkölcsönt, mit a magas kormány minden kérés nélkül felajánlott, sőt mondhatni elfogadni kényszerített, mert a hitközség figyelmeztetve lett, ha mindezeket el nem fogadja, a közvetlen következő években államsegély nélkül lesz köteles iskolát építeni, és ezért belement az építkezésbe.
A község lakossága előre látva a veszélyt, 1930 évben a képviselőtestület útján mindent elkövetett aziránt, hogy a felekezeti iskola jellegét megváltoztassa, és a község kisbirtokosságát a teljes anyagi pusztulástól megmentse, de törekvése az egyházfőhatóság magatartása miatt meghiúsult, kérelmét a vallás- és közoktatásügyi miniszter Úr őnagyméltósága 860/40/3267/1931. szám alatt elutasította.
Amit a lakosság előre látott bekövetkezett: Az iskolaépítés ugyanis a fentebbi 29.000 P fedezettel szemben 34.000 P-be került, és az így mutatkozó 5000 pengő hiányból a hitközség csak 1500 pengőt tudott előteremteni, míg 3500 pengő most is fennáll, amivel a hitközség Timár István építkezési vállalkozónak tartozik. Ezen tartozás kamatai és perköltségei most már meghaladják az 5000 P-t.
Miután a hitközség nem más mint a község kisbirtokos lakosságának öszszessége, a lakosság elkeseredése nőtt, látva mint tornyosulnak felette a vészfelhők. Mint növekszik a hitközség adóssága tőkében, kamatokban és perköltségben, elmaradt tanítói fizetésekben és egyebekben, amely már meghaladta a 17.000 pengőt, meghaladta teherbíró képességét, és tehetetlen vergődésében nem látott semmi reményt csak a komor valóságot, a vészt, melyben megtagadott a sors tőle minden segítséget. Megrendült bizalma felettes hatóságai és mindenki iránt akitől segítséget remélhetett, már-már megrendült hitében, látva, hogy neki azért kell pusztulni, mert rom. kath. felekezeti iskolát kénytelen fenntartani, és a lakosság ezen kétségbeesésében a tettek már komolyabb, talán végzetes sugallatának hatása alatt állt.
E komoly időben talán éppen a 12 órában jött dr. Tulok József járási főszolgabíró Úr, aki a helyzet komolyságáról és tarthatatlanságáról a lakosság jogos és nagyfokú elkeseredéséről közvetlenül, személyesen győződött meg, s az ő személyes közbejárása [hozta] létre az egyház tanács f. évi január 12-én hozott határozatát, mely a főszolgabíró Úr és Zimics József kerületi esperes Úr közbejárása folytán egyházfőhatósági jóváhagyást nyert. A képviselőtestület összhangban az egyházközségi határozattal, egyidejűleg meghozta határozatát, mely határozat egy példánya az érdekelt uradalomnak kiadatott, ellene sem ő sem más fellebbezéssel nem élt, ezzel azon tudatban, hogy a község[ben] 21 év óta fennállott visszás állapot végleg megszűnt, helyreállt a rend és a rég várt nyugalom.”
Az 1930-ban elkészült új iskolaépület két tantermében két tanító az 1934– 42. közötti évek átlagában 115 tanulót oktatott.
Az 1940-es évek vége (1948–49) nemcsak az iskolák államosítását jelentette Egerváron, hanem Egervár és Déneslak egyesítésével tanintézeteik egyesítését is. (Lakhegyen és Dénesfán iskolaépület 1912-ben épült.) Jelenleg a község iskolája körzeti szerepkört tölt be. 1995 óta Egervári László Általános Iskola néven működik.
Egészen a XX. századig kevés emlékünk maradt fenn a településen folyó kulturális tevékenységről. Elsőként említendők azok a XV. században született építészeti alkotások (a templom, a vár, a fancsikai kápolna), amelyek napjainkig tanúsítják a gótika és a reneszánsz nagyszerűségét s e helyen fogant kivételes teljesítményeit. Ennek a sajátos építészeti kultúrának az itteni megjelenése Egervári László nevéhez kötődik, aki korának egyik legműveltebb főura volt. A Nádasdyak egervári életének sajnos nem maradtak olyan emlékei, amelyeket mecénási tevékenységük folytán a végvári kultúra másik nagy birtokközpontjukban Sárváron hagyott. Solymosy László itt hozta létre – az 1945-ben elpusztított – természetrajzi gyűjteményét, itt írta tudományos, természettudományi, néprajzi publikációit. Mindez azonban a falu lakóit alig-alig érintette.
A lakosság öntevékenysége kulturális területen először a két világháború közti időszakban tapasztalható, amikor dalárda és egyesületek alakultak, hagyományőrzéssé változott a népi kultúra évszázados emlékeinek, szokásoknak, ünnepeknek az életben tartása, művelése. Ekkor még javarészt élt a hagyományok (betlehemezés, regölés, lucálás, tavaszi és szüreti szokások) jó része, s az akkori idősebbek korosztályának köszönhetően voltak feléleszthetők az 1990-es években, ápolásuknak hosszú kihagyása után. Szentmihályi Imre néprajzkutató 1967-ben a falu legfőbb néprajzi jellegzetességét a helyi mondakincsben jelölte meg.
A lakosság kulturális tevékenysége ezt követően az 1950–60-as évektől erősödött fel, bár egészen más motivációval. Különösen kiemelkedő ezen időszakból az 1960-as évek, amikor több művészeti csoport is működött. Rendszeressé váltak a helyi kultúrházban az amatőr színjátszó csoport előadásai.
1973–84 közötti években a nyári hónapokban országosan is jelentős kulturális (színházi, zenei) rendezvénysorozat, az Egervári Esték színhelye volt Egervár reneszánsz várkastélya és gótikus temploma. Az Egervári Esték nagy érdeklődéssel kísért rendezvényeit 1996-ban az 1993-ban létrehozott Egervári Estékért, Hagyományokért, Kultúráért Alapítvány élesztette újra, s rendezi meg évről évre.
A község jelenlegi kulturális életét elsősorban a civil szervezetek és amatőr művészeti csoportok tevékenysége alakítja. Az 1984-ben alakult Helytörténeti Körből 1988-ban jött létre az Egervári Helytörténeti és Községszépítő Egyesület amelyről – s tevékenységéről – már megemlékeztünk. Helytörténeti kiállítást és klubot tart fenn, évről évre megszervezi szeptember harmadik szombatján a Solymosy Emléknapot, melynek két állandó eseménye a Solymosy-emléktúra és a szüreti felvonulás. Az egyesület kezdeményezésére és tevékeny részvételével jött létre 1989-ben a kábeltelevíziós hálózat, vele együtt a helyi televíziós stúdió. Üzemeltetője azóta is az egyesület.
Az Egervári Sportegyesület 1923-ban alakult. Futballcsapata jelenleg a járási I. osztályban szerepel. A volt MHSZ-lőtér működtetésére alakult Lövészklub, két dalárda és a színjátszókör gazdagítja Egervár mai kulturális és sportéletét.

A templom a századfordulón

A templom a két háború közti években (a kép jobb sarkában kivehetőek az országzászló-emlékmű körvonalai)

A főoltárkép

A czestochowai Madonna kegyképe

Az egervári plébánia pecsétje (1878)

Az egervári iskola tanulói és tanítói. Középen a tanítónő, Tóth Erzsébet és Őry Antal plébános (1943)

A nyolcadik osztály (1959)

Az iskola tanulói tanulmányi kiránduláson (1961)

Az egervári „népi együttes” (1960 körül)

A színjátszók (1960-as évek)

A Báthory Erzsébet című dráma előadása az Egervári Esték keretében (1996)

Kamarahangverseny a várkastély lovagtermében (Egervári Esték, 1996)

Táncosok az iskola udvarán (1937)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages