Kézművesek, kereskedők, útonjárók

Teljes szövegű keresés

Kézművesek, kereskedők, útonjárók
Az Alföldön megtelepült magyarság alapvető foglalkozása az Árpád-korban az állattartás és a földművelés volt. A saját fenntartásukra fordítható javaik egy részét, különféle állati és növényi eredetű anyagokat ugyan feldolgozták ruházatuk, otthonuk, mindennapi használati eszközeik elkészítése, javítása során, de önellátó módon, csak saját használatra.
Az ügyesebb kezű emberekre aztán lassanként felfigyelt a környezetük, mind gyakrabban vették igénybe a munkájukat a szomszédok, ismerősök, falubeliek. Ez még nem jelentett föltétlenül szakmásodást, de ezekre az emberekre olykor már ráragasztották mesterkedésük nevét. Az első vecsei török összeírásban, 1559-ben már felbukkan egy-egy Mészáros és Takács nevű ember. Ezekből a XVI. századi vecsei defterekből – ha szórványosan, ha nyomokban is – már kiolvasható az élénkülő háziipar jelenléte. A vecseiek ugyan nem fizetnek például malomadót, de rendszeresen kiveti rájuk az adószedő a len és a kender után fizetendő összeget meg a vágóhídadót. A török mindenféle adót pénzben követelt meg, ezért a vecsei meg a környékbeli ráják rászorultak, hogy kereskedés útján értékesítsék a termékeiket a közeli vásáros helyeken. A környék két legerősebb vásározó helye ekkoriban a túlparti Földvár volt, meg Dömsöd a Csepel-sziget déli csücskén. Ezeket kisebb török helyőrségek védték, s ők felügyeltek a vásárok rendjére, biztonságára is.
A vásárokra persze el is kellett jutni a portékával, és onnan biztonságban hazatérni az adóra szánt pénzzel. Utakon, réveken átjutni baleset vagy a kifosztás veszélye nélkül. A vecsei utazó, akár északnak, Szalkon, Tasson át Dömsödre indult, akár délnek, Apostag, Solt érintésével a földvári révhez, mindenképpen a Pestet Bajával összekötő Duna-menti ”öreg országúton”, a fel s alá vonuló hadak útján kapaszkodott a lova nyakába vagy a szekere rúdjába. Ez volt Vecse legfontosabb, átvezető útja, míg a másik, a nyugat– keleti irányú „Öreg-köz” éppen innen, Vecséről indult neki a mocsaras-rétes, majd távolabb már homokos Duna–Tisza közének. Erre indult hajnalonként a vecsei jobbágy a földjét művelni, ez vitte ki a legelő jószághoz, ez a két közeli szomszédba, Csanádra és Fehéregyházára, odébb a kiskun Szabadszállásra, azon túl Izsákra meg Kecskemétre, ezen szállította később a sót Szolnokról a csabonyi sóházba.
Vecse a török kitakarodását követő másfél évszázad során vált alig tengődő kis faluból gazdaságilag erős mezővároskává. Ez a gyarapodás, erősödés jellemzi a vecsei ipart, kereskedelmet is, még ha ennek a korszak elején, az 1728-as összeírás tanúsága szerint kevés jele is van. Ebből az összeírásból az derül ki, hogy a vecsei jobbágyok kenderföldjei csak a saját ellátásra elegendőt teremnek, saját malma sem működött ekkor még a településnek, vízimalom sem szerepelt az összeírásban, de az akloskertekben működtek már a szemes termés őrlésére való, állati erővel hajtott szárazmalmok. Amiből pedig felesleget tudtak termelni, azt a portékát „a Dunán vagy szárazon a hét mérföldre fekvő Pestre vagy Budára vihetik„.
A század második felében a mezővárossá lett falu népe még mindig túlnyomóan a mezőgazdaságból, leginkább az állattartásból élt. Eleinte csak néhány iparost, a helyi szükséglethez igazodó mestereket engedtek beköltözni. Később aztán a városiasodás különféle iparosokat csábított Vecsére, és a település befogadási hajlandósága is nőtt. Fontos alakja volt a korabeli településnek a chirurgus (seborvos), aki egyben a borbélymesterséget is űzte. Egészségügyi feladatot láttak el a bábák (szülésznők), akiket – mint a seborvost is – szintén a tanács fogadott és esketett föl hivatalukra, de ők egyházi esküt is tettek.
A Vecsére betelepülő iparosok többsége kezdetben kétlaki életet élt: a helyi szükségletet elégítették ki, megrendelésre, iparos munkájuk mellett azonban bérelt földecskéjükön is gazdálkodtak. Az igények növekedésével aztán lassanként meghonosodott a piacra termelés. Ez megváltoztatta az iparosok életformáját. Egyre több időt fordítottak a mesterségükre, portékáikat pedig a műhelyükben, meg a helybeli és a közeli piacokon, vásárokban árulták.
Az életforma változása, a szakmai tevékenység erősödése nyomán a kézművesek, iparosok szakmai érdekeik érvényesítésére a XVIII. század második felétől céhekbe tömörültek. Az első céheket a vecseiek a szomszédos Apostag és Szalkszentmárton iparosaival közösen szervezték meg. A takácsok már 1755-ben, a szabók, szűcsök, lakatosok, ácsok, asztalosok, molnárok jóval később, 1817-ben szerveződtek céhhé. Néhány év múlva alakult meg a vecsei ipart később meghatározó csizmadia céh. 1824-től a vecsei takácsok már maguk alapítottak céhet.
Önálló, saját üzlettel bíró kereskedők a század közepén nem éltek a faluban. A Balkánból felhúzódott, különböző nemzetiségű, görögkeleti (ortodox) vallású kereskedők bérelték a település tulajdonában lévő fogadót, mészárszéket, boltot. Ezeket az idegeneket a nép mind görögöknek vagy örményeknek hívta, tényleges nemzetiségüktől függetlenül. A század végére a számuk nőtt, és a legügyesebbek már saját üzletet is nyitottak. A XIX. század első felében a Balkánról beköltözőkön kívül akadt már egy-egy zsidó kereskedő is, bár ők ekkor még leginkább házalóként kínálták áruikat.
A mezővárosi cím évi négy vásár tartására adott jogot 1761-től Vecsének. A gazdák saját termékfeleslegüket, az iparosok, kereskedők a portékájukat addig idegen vásárokra hajtották, rakták ki, árulták. Mostantól Bálintkor (február 14-én), május elején, Anna napján (július 26-án) és Szent Mihálykor szeptember 29-én) már a szomszédból, meg messzebbről jött árusok hajtották be a templom körüli térre az élő árut, ahol a háromnapos vásárokat tartották. 1832-ben hetivásár tartására is jogot kapott a település, ezután hetente háromszor került sor ilyen sokadalomra.
A Világostól Trianonig tartó hét évtized Vecsén is a polgárosodás kora volt. A település ipara, a kereskedelme és közlekedése úgy élt meg ekkor nagy léptékű változásokat, hogy közben szervesen és arányosan alakult, fejlődött. A kiegyezés előtti években az ipart még öt céhbe tömörülve 151 iparos képviselte, a mesterek közül legnagyobb számban a csizmadiák és a takácsok dolgoztak Vecsén. „A kereskedés e helyütt többnyire a zsidók által űzetik…” – állapította meg egy feljegyzés az 1860-as években. Ugyan-ez a feljegyzés szólt arról is, hogy a saját termékeivel a földművelő lakosság is élénken kereskedik, főleg Pesten, ugyanis „a közlekedés gőzhajó útján könnyen és gyorsan eszközölhető”.
A településnek a városiasodás irányába mutató változását bizonyítja, hogy a XIX. század végére a – többségükben katolikus vagy zsidó - kisiparosok, kiskereskedők egyre erősebb helyi réteggé kovácsolódnak. Letelepedtek, mert megélhetésüket már biztosítottnak látták a termény- és vaskereskedők, mind többen lettek a boltosok, kocsmárosok. Az elavult s az ipar további fejlődését már akadályozó molnár- és a legnagyobb létszámú csizmadia céh az 1870-es években alakult át a korszerűbb ipartársulattá, majd megszűnt a többi céh is, s az 1884. évi XVII. törvénycikk nyomán Dunavecsén is megalakult az általános ipartestület, amelynek már mindegyik helyi iparos a tagja volt.
A korszak egyik legjelentősebb dunavecsei iparágának számított a vízimolnárság. Ősi, nagy hagyományú mesterség ez itt, a millennium táján nyolc malom is dolgozott a Dunán. Főleg a túlsó part közelében horgonyoztak, mert ott erősebb sodrású volt a víz. A kéttestű hajóhoz dereglyével szállították a gazdák a szemes terményt, majd vitték ki a partra a lisztet. Hiába kezdte meg működését 1904-ben a napi két vagon őrlőképességű Dunavidéki Gőzmalom, közismertebb nevén a Takács-malom, a helybeli gazdák esküdtek rá, hogy különb lisztet őröl a vízimalom, mint a gőzzel hajtott. És hiába jelentek meg már a századfordulón az első motorüzemű darálók is Dunavecsén, csak nagyon lassan tudták kiszorítani a megszokottat, a hagyományost.
Miközben a kisebb teljesítményű vízimalmokkal szemben lassanként mégis versenyt nyert a nagyobb kapacitású gőzmalom meg a daráló, az ipar más területein, a kereskedelemben, a közlekedésben is történtek meglepő változások, felbukkantak újdonságok ebben a korszakban. A századforduló táján például az Óbudai Hajógyár megvásárolta a Nagy-sziget déli csücskét, és ott – a környékbeliek számára legalábbis – ismeretlen és szokatlan tevékenységbe kezdett, egy ideig ugyanis hajójavító műhelyt üzemeltetett itt.
1907-ben egy lelkész-özvegy vénkisasszony lányai, a Búzás lelkészlányok – a Solton már virágzó, nagy műhellyel is rendelkező intézmény mintájára – megalapították a vecsei csipkeiskolát, ahonnan kiváló minőségű és szépségű darabok jutottak el szerte Európába. Így vált híressé a különleges vecsei csipkefajta, a rece. Ez a lányok, fiatalasszonyok számára biztosított otthoni kereseti lehetőséget. Ketten-hárman jöttek össze a hosszú téli estéken a recézők, nagyobb szobákban. Többen azért nem lehettek együtt, mert a nagy méretű, széles rámák miatt el sem fértek volna többen a fényforrásul szolgáló „petrollámpa” körül. Kedvelt receminták voltak az árvácskás, a rózsás, a tojásos, a nefelejcses, a nádöltéses, a pókos, a csipkeöltéses meg az úgynevezett „antikótt”, ez utóbbit fényes fonállal töltötték be.
Az 1900-ban született Szöllősi Imréné így emlékezett vissza a lánykori recézésre ötvenkét éves korában: „Vót csipkeiskola a Búzás kisasszonyokná. Mikó tizenkét éves vótam, kiátam az iskolábú, oszt möntem a csipkeiskolába. Négy hónapig jártam ingyé. Amit csinátunk, az ott maratt, azé tanítottak. Amikó kitanútunk, attak cérnát, oszt akkótú fizettek érte. Eggy hónap alatt mögtanútam recézni, hármat mög ingyé dógoztam nekik. Hosszú asztalok vótak, öten-hatan űtünk egymássa szömközt. Nyóctú négyig vótunk. Danótunk, beszégettünk. Mikó végre vót, mökköszöntük a tanittást. A Némöt Bözsi abbú vötte az eggyik sifonérját, mög stafírungot is.”
A dualizmus évtizedeiben megnőtt a jelentősége, szerepe a felvásárló nagykereskedésnek. A mezőgazdasági termékek felvásárlására, kiszállítására és értékesítésére szakosodott kereskedők nagyban árulták a vecsei termékeket a forgalmasabb városi piacokon. Ugyanakkor nagy tételben lehetett már vásárolni helyben is az iparban feldolgozott termékeket. A Rátkai-fatelep volt az első ilyen cég Vecsén. Még az 1850-es években indult a család vállalkozása egy kis üzlettel. Később okos vállalkozói politikája révén annyira megerősödött, hogy 1906-ban már részvénytársasággá alakult át. Rátkaiék kétirányú nagybani kereskedést folytattak: nagyban vásárolták meg és adták el a vecsei szőlőt, gyümölcsöt és zöldséget, és beszállították a faluba a különféle építőanyagokat. A Rátkai fatelepen kicsiben és nagyban lehetett vásárolni a Felvidékről a Dunán leszállított puhafát és más, az építéshez szükséges termékeket.
A néhány nagykereskedő mellett megéltek azonban a kisebb viszonteladók, a kofák is, számos gazda pedig továbbra is maga vitte a portékáját a pesti piacokra. Eleinte a jó minőségű barackot, meggyet és cseresznyét hordták a kofák meg az őstermelők a pesti piacokra, később vitték már a kapós csemegeszőlőt is. Ha fogattal fuvarozták az árut, késő délután, kora este el kellett indulniuk. Akinek nem volt lehetősége az országúti szállításra, az éjszakai hajójárattal cipekedett, a vasút megindulása után pedig a hajnali vonat is hordta a friss portékát a reggeli vásárlók elé.
A helyi kiskereskedelmi ellátás színvonalát változatos áruival az 1906-ban megalakult Hangya szövetkezet erősítette. Legalább nyolc-tíz kocsma működött már eddig is Vecsén, de a századforduló után, az újfajta közlekedési lehetőségekhez alkalmazkodva, megnyílt a vasúti, majd a hajóállomási vendéglő is. Ez utóbbi szállodaként is működött – persze csak néhány szobával és kevés férőhellyel.
A dualizmus idején jelentek meg a településen az első pénzintézetek. A vecsei takarék 1884-ben alakult meg, négy év múlva pedig a hitelszövetkezet is működni kezdett. Mindkettőt megelőzte azonban az apostagi székhelyű Első Dunavidéki vecsei fiókja, ez a hetvenes évek végén nyílt meg. Ezek az intézmények jelentősen javították a gazdálkodás esélyeit, kedvező hitelfeltételeik révén fontosak voltak a kisiparosok és kiskereskedők számára is.
Az Alföldön a XIX. század utolsó harmadáig nem volt érdemi közútépítés. A földutak karbantartása esetleges, a közlekedés biztonsága ki volt szolgáltatva az időjárás, a belvizek és árvizek adta viszontagságoknak. Noha Pest megye már 1836-ban elhatározta, hogy „Makk Ádám rendszere szerint” kiépíti a Pest és Solt közötti utat – Vecsén át, ám az országút csak 1870-ben kapott zúzottkő borítást, s lett makadám út, de akkor már Pest és Baja között – végig. Az 1849-ben még csak alacsonyabbrendű, megyei utat a kiegyezés után nyilvánították állami úttá, ez segítette hozzá a környékbelieket a jobb minőségű burkolat kiépítéséhez. A posta már a múlt században is működött, távirdát és telefont pedig az 1900-as évek elején kapott a település.
A közlekedésben úttörő vállalkozás volt a hajókikötő létesítése az ezernyolcszázhatvanas években. Nem először járt persze Vecse mellett a Dunán gőzhajó: 1831-ben például maga gróf Széchenyi István hajózott el itt az I. Ferencz nevű gőzösön az Al-Duna felé. A menetrend szerinti közlekedés első hajója, a Középdunai Gőzhajózási Társulat Fiume nevű gőzöse 1867 áprilisában kezdte rendszeres járatát Pest és Bezdán között. Ennek a járatnak – Pentele és Földvár között – Vecsén is volt kikötője. Lefelé három és fél óra, fölfelé, árral szemben, öt óra volt a menetidő.
1902-től üzemelt a Kunszentmiklós–Dunapataj vasúti szárnyvonal. A vonal építésére és folyamatos üzemeltetésére a kereskedelmi miniszter 68562/ 901. X. 19. számú rendeletével gróf Teleki József budapesti lakos kapott engedélyt. A szükséges tőkét 3,2 millió koronában határozták meg, és kötelezték az engedély birtokosát, hogy a vasúti síneket és a berendezési tárgyakat belföldön, a hazai ipar termékeiből szerezze be. Kilenc hónap alatt készült el a tízállomásos, ötven kilométer hosszúságú vonal. Az első években két-két vonat közlekedett naponta, később három-három. A teljes menetidő több mint két és fél óra volt. A húsz kilométerre lévő tőállomáson, Kunszentmiklóson szállhattak át a fővonal vonataira a fővárosba vonatozó vecseiek. Az ötórás hajóút helyett mostantól – átszállással ugyan – három óra elég volt a Pestre érkezéshez. A szállítási lehetőségek is bővültek a tehervonatok munkába állásával, ez kedvezően hatott a kereskedelemre.
Vecse iparáról szólva Trianon után még mindig leginkább kisiparról beszélhetünk csak. Igaz, hogy megjelentek már nagyobb vállalkozások is, mint Nagy István műbútor- és épületasztalos-motorüzeme, vagy a malmok, nagyobb darálók, így a Dunavidéki Gőzmalom Rt. meg a Tót- és a Dömök-féle motoros daráló. A piacról visszamaradt gyümölcsöt meg a törkölyt a két nagy szeszfőzde dolgozta föl a két háború közt.
Sajátos vállalkozás volt az 1929-ben indult Kurtán-féle vízimalom. Egy korabeli leírás szerint ennek „hajtóereje a víz és egy 35HP. Junkers nyersolajmotor; teljesen modern Ganz-féle hengerszékkel, 35 q őrlőképességgel, saját villanyteleppel rendelkezik”.
Az 1920-as években közel háromszáz kisiparos élt Vecsén, akiknek csaknem fele (!) csizmadia volt. Más hagyományos szakmákat is űztek nagyobb számban a kisiparosok, így megoszlott köztük a kereslet, ez pedig a megélhetésüket nehezebbé tette, illetve kétlakiságra késztette őket. A virágtermesztés – főleg a krizantém meg a viola termesztése – a kisiparosok, közülük is elsősorban a Vecsén nagyobb számban dolgozó csizmadiák jövedelem-kiegészítő foglalkozása volt. Télen dolgoztak, tavasztól őszig vásároztak, közben a földjüket, bérleményüket művelték. Szükség esetén inasaikat, segédjeiket is bevonták a földművelés, a virágtermesztés munkafolyamataiba.
Megjelentek a két világháború közt újszerű, Vecsén eddig szokatlan foglalkozások is: volt már például autófuvarozó, fényképész, gépjavító, kocsifényező, könyvkötő és nyomdász, órás és ékszerész, plisszírozó, szikvizes és villanyszerelő.
A vecsei és környékbeli iparosközösség jelentős vállalkozása volt az 1928 augusztusában megrendezett járási ipari kiállítás. Az iparos székházban négy napon át megtekinthető látványosságon 103 kiállító vett részt, több mint ezer látogató fordult meg itt, és még vásárolni is lehetett az iparosok termékeiből. A termékek közül különösen a nők körében keltettek föl érdeklődést az újnak számító, főként nőket foglalkoztató, kézügyességet igénylő recézés és a hálókötés termékei.
Ekkoriban már vonaton és hajón, olykor vagontételben is szállították a vecseiek a szőlőt, gyümölcsöt, s a kiskertekben termő zöldségféléket, virágokat a főváros nagybani piacaira – jóformán az egész évben, egy-két téli hónapot leszámítva. Januártól május végéig tartott előbb a spenót, majd a sóska szezonja. Áprilistól június közepéig futott a rebarbara, a spárga, a virágok közül meg a viola. Júniustól a meggy és a sárgabarack, szeptembertől a szőlő, aztán megint a spenót és a sóska, majd a krizantém volt soron. Márciustól decemberig naponta két személyszállító hajó közlekedett Pest és Mohács között, Vecse érintésével. Hetente egyszer, vasárnap menetrend szerinti teherhajó járat is megfordult Pest és Vecse között. Évente tizenöt-húsz uszály rakodott a vecsei kikötőben. Hozták a tüzelőt, építőanyagot, vitték a falu termékeit.
Az 1945 után ismét munkához látó, közösségi életüket újraszervező iparosok, kiskereskedők számára sem hozott semmi jót a fordulat éve. Az ipartestületet is fölszámolták 1948-ban, helyette alakult meg a Kiosz, majd a magánkisipar is visszaszorult, elsorvadt az ötvenes évek elejére. A kisiparosok egymás után adták vissza az iparűzési engedélyüket, nem kaptak ugyanis nyersanyagot a munkájukhoz, és elviselhetetlenül magas adókat vetett ki rájuk az állam.
A vegyes kisipari szövetkezet 1951-ben alakult meg, a cipészek, a szobafestők, a kovácsok és a fodrászok társultak a közös munkára. 1950-ben még állt az utolsó hajómalom, a Kurtán-féle malom, a hajóállomás mellett működött a gőzmalom, és legalább öt motoros daráló is dolgozott. Aztán a hajómalom leégett, a gőzmalmot előbb államosították, majd 1953-ban villamosították, hamarosan mégis megszűnt a jó minőségű liszt őrlése. Bezárták, majd átalakították a malmot, takarmánykeverő lett belőle.
A hatvanas évek elején kezdtek ipari üzemeket telepíteni Vecsére. Az első fecske a későbbi Fémi, a Fémipari Vállalat elődje, a Járási Vegyesipari Vállalat volt. Vecse legnagyobb ipari üzeme fénykorában háromszáznál is több embernek adott munkát. Elég gyakori volt a profilváltás, kezdetben – kis túlzással – gyártottak, amit értek, aztán tisztult a profil, a hetvenes évek neves terméke volt a DU-KA kazán, utóbb villamos fúrógépeket kezdtek gyártani. A szabad női munkaerőre szakosodott a Pamutnyomó-ipari Konfekciógyár, a Panyova, ez 1977-ben kapott korszerű üzemcsarnokot. Itt négyszáz fő volt a foglalkoztatási csúcs, legismertebb termékük az ágynemű-garnitúra volt.
Kisebb üzemek voltak még a rendszerváltás előtt a kávéfőzőket gyártó Autofém Szövetkezet, a Felvonógyár, a tanácsi költségvetési üzem, a belvízelvezető és öntöző csatornarendszert kezelő Kiskunsági Vízgazdálkodási Társulat és a Takarmánykeverő.
A rendszerváltás megint átmeneti nehézségeket hozott: az ipari üzemek sorra tönkrementek, bezártak a ’90-es évek elején, s a privatizációjukat követően csak igen lassan tudtak talpra állni. Ma a Felvonóüzem helyén működő Hasslinger cég a legéletképesebb. A közel százfős vállalkozás profilja a hídelemek, daruk, nehézgép alvázak gyártása. Újra működik a Fémipari Vállalat, most kazánokat, szerszámgépeket, autómosó berendezéseket gyártanak ott. A Pana Kft. és a Kolortex Kft. főleg az asszonyoknak, lányoknak biztosít munkát: fürdőszoba-textíliákat, illetve frottír termékeket készítenek. A kisiparosok újra megszervezték ipartestületüket, a munka nélküli szakmunkások egy része kisiparosként próbál megélni.
A földműves-szövetkezet még 1946-ban alakult meg, majd a következő évben egyesült a Hangyával és már leginkább kereskedelmi tevékenységet folytatott. A helyi kiskereskedelem kizárólagos gazdája évtizedeken át a Hangya- és a földműves-szövetkezet utóda, az ÁFÉSZ volt. A számos régi vecsei kiskocsma közül a legtöbb bezárt, megszűnt. Erre a sorsra jutott a vasúti kocsma, a strandvendéglő, majd a Főúton a Sirály étterem is. Megépült viszont a Takács-bolt helyén a Platán vendéglő, néhány évvel ezelőtti bezárásáig jeles és közismert étterme volt Vecsének. A rendszerváltást követően az Áfész – némi karcsúsodás árán – talpon tudott maradni, de már nem egyeduralkodó a kiskereskedelemben: újra színes a kiskereskedői paletta, sok üzlet nyílt, újfajta kereskedelmi és szolgáltatói vállalkozások indultak, mint például benzinkút, autószalon, pizzéria.
A nagyközség közlekedése a hetvenes években jelentősen átalakult. A hajóforgalom 1972-ben megszűnt, az autóbuszjáratok pedig lassanként viszszaszorították a nehézkesebb vasúti utazást. Busszal lehetett legkönnyebben elérni a fővárost, a járási székhelyt, Kalocsát, a megyeszékhelyt, Kecskemétet, Solton és Dunaföldváron át pedig a dunántúli településeket. A közeli Kunszentmiklóssal diákbusz kötötte össze Vecsét.
A rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején teherhajók rakodására is alkalmas hajókikötőt épített egy magáncég, a Pannonport Kft. Meg is indult a forgalom, de a jugoszláv háború tönkretette a vállalkozást a balkáni teherfuvarozás ellehetetlenülése miatt.

Dolgozik a kötélverő

Az 1904-ben épült, és azóta lebontott gőzmalom

A Fő tér egy részlete a Takács testvérek boltjával; helyén ma a Platán vendéglő áll

Hajómenetrend a kiegyezés évéből

A vecsei vasútállomás régi épülete

A vasútállomás új épülete (Somogyi György felvétele)

A Hasslinger Kft. üzemcsarnoka belülről (Somogyi György felvétele)

A Szent István gőzös a vecsei kikötő előtt 1960-ban (Orosz Károly felvétele, Molnár Miklós gyűjteményéből)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages