Földéhség és perlekedések | Száz Magyar Falu

Földéhség és perlekedések

Július utolsó hetében vonultak be az osztrák és az orosz csapatok a Duna-mellék településeire. A megszálló katonai hatalom legsürgősebb teendői között került sor a menekülő honvédek összefogdosására. A tegnapi honvédek persze elbujdostak, hogy ne sorozzák be őket a császári hadseregbe. Így viszont gyakran a családjuk, szüleik jártak pórul, büntetésből katonákat küldtek a nyakukra, akiknek szállást kellett adni. Mindaddig gondoskodniuk kellett a bakák kosztjáról, a lovuknak istállóról, takarmányról, míg a bujdosó honvéd kényszerűen föl nem adta magát, s mehetett évekre külhonba a császárt szolgálni, más népek szabadságát elvenni.

A megtorlások első áldozatai, a nemzet első vértanúi közé került a dunavecsei jegyző, Fülöp György. A forradalmi eseményekből tevékeny részt vállaló, gerillacsapatot is szervező és vezető Fülöpöt augusztus végén tartóztatták le vecsei otthonában. Találtak nála holmi puskát, így azután egyszerűen csak fegyverrejtegetéssel vádolták, egyéb „bűnei” fölhánytorgatására nem volt szükség. A statáriális bíróság golyó általi halálra ítélte, és még az ítélet kihirdetésének órájában, augusztus 30-án Pesten ki is végezték.

A közigazgatást újjá szervező császári biztosok begyűjtették és nyilvánosan elégették a Kossuth-bankókat. A bankjegyek rekvirálása sok családot anyagi romlásba sodort, s a megszállók ráadásul még természetben is megsarcolták a lakosságot.

Az új közigazgatási rendszerben Dunavecse 1850 és 1861 között először lett járási székhely. A nagy kiterjedésű solti járást osztották három részre: a „solti felső járás” székhelye lett Vecse. Ezzel a szűkítő tagolással, a kisebb járások kialakításával az volt a bécsi udvar célja, hogy minél több helyen ott lehessenek a hatalmat képviselő, kinevezéssel a nép nyakára ültetett, rendszerint idegen ajkú tisztviselők meg az újonnan szervezett zsandárság. E törekvés ellenére ez idő tájt alig lehetett közbiztonságról beszélni. Szinte teljesen hiábavalók voltak a szigorító intézkedések, a lakosság mindenkit hajlott pártolni, aki az elnyomó hatalommal szembeszegült. Sok fiatal férfi helyezte magát a törvény akaratán kívül, hogy elkerülje a katonáskodást, Bécs szolgálatát. Másokat egyszerűen a könnyebb élet vagy a kaland lehetősége vonzott. Így azután a betyárvilág úgy elhatalmasodott, hogy 1852-től ismét bevezették a legszigorúbb katonai rögtönbíráskodást, de most már sokkal inkább közbiztonsági, mint politikai okból. Mégsem sikerült kiszorítani a betyárokat a Duna–Tisza közéről egészen az 1870-es évek elejéig, amikor Ráday Gedeon hírhedten kemény módszerei végre célra vezettek.

A hatalom túlkapásait, a központosított, s a nemzeti érdekekkel ellentétes helyi közigazgatás embertelen szigorát meg a kétes közbiztonságból adódó veszedelmeket a vecseiek is jócskán megszenvedték az önkényuralom első évtizedében.

A mezővárosnak az 1860-as évek elején mintegy ötezer lakosa volt. A reformátusok túlsúlya még mindig erős: arányuk meghaladta a kilencven százalékot. A katolikus lakosság az összesnek ugyanekkor még csak mintegy négy százaléka volt, s őket megközelítő az aránya az ekkoriban nagyobb számban beköltöző zsidóké. Három ügyvéd is működött a településen a kiegyezés előtt, továbbá egy sebész, egy járási és egy városi orvos. Az egészségügy jellegzetes intézménye volt továbbra is az 1834-ben alapított patika. Ezt a hatvanas években egy ügyes gyógyszerész, Beszédes Gyula tartotta fenn, aki 1861-ben a várostól egy hold földet kért és kapott gyógynövények termesztésére, a környékre kiterjedő gyógynövénygyűjtő hálózatot is szervezett. A vecsei patikus 1869-ben eljutott a párizsi világkiállításra is, ahol a bemutatott magyar gyógynövényekkel és készítményekkel nagy feltűnést keltett.

Az 1850-es években zajlottak a jobbágyfelszabadítást követő kárpótlási perek a volt földesurak és egykori jobbágyaik között. Többnyire békésen megegyeztek a peres felek, hiszen az állam általában magára vállalta a kárpótlást. Vecsén azonban sajátos helyzet alakult ki, s ez a helyzet a város túlnyomó többségét alkotó földművelő lakosság életét igen hátrányosan érintette. Az illetékes bíróságok ugyanis peregyesítéssel tárgyalták a Földváryak és a mezőváros közt 1827 óta a „legelő elkülönözésről” folyó pert. Az egyre szerteágazóbb birtokosfamília fel akarta osztani a vagyonát, előbb azonban megosztozott volna a legelőin a várossal. A per tárgya lényegében az volt, hogy a vecseiek a jelenlegi lélekszámukra hivatkozva több földet akartak, a Földváryak viszont az 1770-es úrbéri összeírást tekintették mérvadó jobbágy- illetve zsellérszámnak, vagyis felosztási alapnak.

Ennél is keményebb harc folyt a puszták sorsáért. Vecse város úrbéres földeknek tekintette azokat is, a Földváryak viszont szabadon bérelhető (és a város által rendszeresen szerződött) majorsági földeknek.

Az 1832–36-os országgyűlés egyes törvényei „az érintett úrbéri pernek is egészen más alakot adtak…”, ezért 1838-ban újraindult a pereskedés a pusztai földeknek a város tulajdonába adásáról, s az esetleges kárpótlásról. Világos után tovább folyt a vita a vecseiek meg a Földváryak között: most már az elmaradt haszonbérekről, elsősorban a szőlődézsmáról szólt a per. A lakosok a jobbágyfelszabadításra hivatkozva nem akartak többé fizetni, a Földváryak viszont a korábbi szerződések alapján követelték a szerintük elmaradt járandóságukat. A hosszan húzódó pereskedés lezárására a család egyezséget ajánlott a városnak: felkínálták a lakosságnak a belső határt és a kétezer holdas Csanádot. Ezt azonban az akkori főbíró, nemes Bolyó Mihály „izgató szavára” a gazdák nem fogadták el, kevésnek találták ugyanis a biztos megélhetéshez. Azt mondták, hogy „inkább a törvény öljön meg bennünket, mintsem mi magunk”.

Még le sem zárult a per, amikor 1859 végén a Landerer és Heckenast kiadónál kinyomtattak egy nagy alakú, 64 oldalas füzetet, nyilván a Földváryak költségén. A nyomtatvány a per teljes menetét felölelte, címe: „A Duna-vetsei 1838-ik évi november hó 5-én legelő elkülönözésére meg-indított s utóbb tagosztályossá vált urbéri pernek kivonata különös tekintettel a Csanád – Fejéregyháza és Szentimre nevü s kérdés alá vont pusztákra 1859. évröl”. A hosszú pereskedés egész menetéből az olvasható ki, hogy a vecseiek rendre vesztesként kerültek ki minden próbálkozásukból.

1860 tavaszán aztán megfellebbezhetetlen ítélettel ért véget a processzus, s miután a város kihasznált már minden jogi lehetőséget, és végképp vesztesnek nyilváníttatott, a vezetők 1860 tavaszán kényszerűen aláírták az úrbéri egyezséget.

Az ítélethez igazodó egyezség kettéosztotta a város határát. Egyik fele a vecseieké lett, a másik felét viszont el akarták adni a Földváryak, és ez volt a szándékuk Csanád- és Fehéregyháza-pusztával is. Ezzel a helyzettel a nép megélhetése került veszélybe, hiszen eddig – ha bérletben is – legalább volt föld, amin gazdálkodhattak, amiből kikerült a jövedelmük. A veszteséget csak súlyosbította, hogy visszamenőleg is fizetniük kellett a tartozásokat, az elmaradt bérleti összegeket – egészen 1848-ig.

Érthető, hogy az egyezség felbolygatta Vecse lakosságát, a nép nem akarta elfogadni. Az volt a véleményük, hogy a vezetőik, élükön a pappal meg a bíróval, kijátszották őket. A lelkész, Csikay Imre azért is gyanússá vált, mert az egyház elég nagy földterületet kapott az uraságtól. Csikayt a lázongó nép halálosan megfenyegette, és bajba került Balla István segédlelkész is. A rektort, Bernolák Somát elfogták és bezárták a felizgatott emberek

A lázongókat Bolyó Mihály, a volt főbíró vezette. Jelszavuk az volt, hogy „A Dunától a Kígyósig minden a miénk!”

Időközben 1861-ben, tizenhárom év után, a politikai enyhülés következtében ismét országgyűlési képviselőket választhatott az ország. Vecsén ezeket a választásokat is beárnyékolta a feszült belső helyzet. A Földváryakkal rokon gróf Teleki Gyulát megválasztották ugyan képviselőnek, de két párthívét agyonverték a városháza udvarán.

Ezt követően néhány vecsei gazda, 1864-ben egyenesen Ferenc Józsefnek írt panaszos levelet. Az udvarból érkezett intézkedés azt tanácsolta a Földváryaknak, hogy tovább egyezkedjenek. Ők azonban a törvényes ítéletre hivatkoztak, meg arra, hogy háromszáz holdat nagylelkűen a városnak és az egyháznak ajándékoztak, és összesen 3600 hold földet átengedtek a vecsei gazdáknak is. Közben pedig föl is osztották, összesen 114 felé, az eddig osztatlan birtokaikat.

A lakosság ellenállása miatt még sokáig nem lehetett végrehajtani az ítélet szerinti határrendezést. Végül csak 1866-ban kerülhetett sor a rendezésre, a földek tényleges tulajdonba adására. Elfogták a népvezér Bolyót is, és vasba verve vitték Kalocsára 1867 nyarán. A szerencsétlen ember út közben megszökött őreitől, és öngyilkos lett: az út mentén vízbe ölte magát.

Az elöljárók, hogy mentsék, ami menthető, megpróbáltak pénzt teremteni, amiből tudtak. Az úgynevezett vecsei házat még 1803-ban vette az akkori főbíró Pesten. Ezt a Kétnyúl utcai (ma Lónyay utca) 25-ös számú, 1860-as áron nyolcezer forintot érő házat szállásnak használták a vecsei gazdák, ha „odafönt” akadt dolguk. 1856-ban a vételt nyélbe ütő bíró leszármazottai pert indítottak a város ellen. Azt állították, hogy az ősük a maga pénzén, a maga és a családja hasznára vette annak idején az ingatlant. Ezt a pert azonban a város nyerte meg. Végül 1867-ben mégis eladták a házat, hogy később ne támadhassanak újra az örökösök. A Vecse háza árából megvették a Földváryaktól a város számára a korábbi pusztabérletüket, Szent-imrét, s ezzel újra jelentős legelőterülethez jutott a közösség.

A kiegyezés után átszervezték, korszerűsítették a magyar közigazgatást. Az országos átszervezés kedvezőtlenül érintette Dunavecse státusát: 1872-től elveszítette mezővárosi rangját, nagyközséggé nyilvánították, de újra a solti felső járás székhelye lett, 1897-től pedig már a székhely adta a járás nevét: egészen 1970-ig dunavecsei járás volt a hivatalos elnevezése. Az első évtizedekben a járáshoz tartozott az egész Dunamellék – Dömsödtől Ordasig. A központi szerephez kötődő hivatalok mind itt működtek: megszervezték többek között a szolgabíróságot, a járásbíróságot és az állampénztárt is.

Az országgyűlési képviselői választókerület központja is Vecsén volt. A helyi politikát Kossuth és negyvennyolc emléke határozta meg. Szinte az egész választókerület negyvennyolcas érzületű volt. A nyolcvanas évektől rendre a negyvennyolcas programmal fellépő Függetlenségi Pártra szavaztak. Az 1848-as függetlenségi politikust, Jankovich Miklóst több ciklusban is képviselőjüknek választották a századfordulót megelőzően a környékbeliek.

Az északi szomszéd, szalki meg a tassi választók együtt vonultak Vecsére a választáskor, nemzetiszínű zászlók alatt, kokárdásan. Az ellenfél, a kormánypárt szavazótábora fehér zászlóval és kokárdával vonult föl. Rendre a kormánypártiak voltak a vesztesek, harminc év alatt egyetlenegyszer nyertek. A vert seregként hazakocsizó kormánypártiakat aztán Szalkon meg Tasson a gyerekek záptojással dobálták meg.

Vecse ugyan elveszítette a mezővárosi rangot, a képviselő-testület mégis megtestesítette az egykori városi tanács közösségvezető öntudatát. A vagyonos, református nagygazdákat választotta továbbra is képviselőinek a gazdaközösség. A növekvő számú katolikus népességnek még ekkoriban is alig volt tényleges képviselete, legföljebb egy-egy fő került be közülük a testületbe. A mezővárosból egy tollvonással nagyközséggé minősített település, ha saját hagyományainak lényegi vonásait meg is őrizte, mégis éppen a dualizmus idején, a millennium táján kezdte a városiasodás bizonyos újabb jeleit fölmutatni, a település külső képében, meg a lakosság társadalmi összetételében, életformájában.

Egy utazó 1887-ben ilyennek látta Vecsét: „A főutca, melyen a Pest– Bajai államút megy végig, több megtöréssel, elég széles. A többi utcák sok görbülettel, rendetlenek, s a régiség jellegére mutatnak. Néhány év óta szépítő bizottság működik, mely az utcakiszögellések eltávolítására törekszik, és a szilárdabb építkezést felügyeli.”

A település arculatát markánsan átformálták azok a középületek és magánházak, amelyek méreteikben, a felhasznált építési anyagukban, komfortjukban és stílusukban is meghaladták a helyi hagyományt. A millennium tiszteletére, 1896-ra akarták felépíteni az új, eklektikus stílusú községházát, ez azonban csak a millenniumi ünnepségeket követő évre, 1897-re készült el. A Fő tér sarkán álló, s ma különböző üzleteknek helyt adó hosszú, földszintes épület a többszöri átalakítás nyomán már alig emlékeztet eredeti önmagára.

A századforduló körüli két évtizedben alakult ki a vecsei főutca jellegzetes, csinos kisvárosi arculata. Főként a zsidó kereskedők és iparosok házai formálták ezt az utcaképet: a Basch, Schwarcz, Halbrohr, Ehrenfeld, Bloch-házak és társaik, majd az ő példájukat követték a megtelepülő értelmiségiek, tisztviselők. Ezt az arculatot tette tönkre, tüntetette el szinte teljesen a legutóbbi két-három évtized átgondolatlan „modernizálása” meg az elszabadult ízléstelenség. Máig meglévő, eleven példa viszont az új épületek külső és belső korszerűsödésére Csikay Imre járási főszolgabíró 1900-ban épített Fő utcai lakóháza. A neoromán stílusú családi házat saját vízellátással, süllyesztett fürdőmedencével, meleg levegőt áramoltató fűtéssel, kovácsoltvas kerítéssel és kapuval építette meg tulajdonosa. A ház kitűnt a környezetéből, és évtizedeken át mintául szolgált a korszerűség igényével születő magánházak tulajdonosainak.

Nem szólt a fentebb idézett utazó arról a veszélyről, ami Vecse „szilárdabb építkezését” és szépítését a leginkább veszélyeztette. A Duna rendszeres áradásai ellen még mindig nem volt megfelelő védelme a településnek. 1876-ban megint elárasztotta a pusztító víz a Dunamelléket. Vecse és Apostag között átszakadt az alacsony, gyönge gát, és nagy területeket elöntött, újra súlyos károkat okozott településünkön az ár. Az újabb nagy árvíz után, 1878-ban emelték a mai védgát elődjét, amit később többször megerősítettek, magasítottak. 1881-ben megalakult a Dömsöd–Pataji Dunavédgát Társulat, ennek feladata volt a védgát építése, erősítése Kiskunlacházától egészen Ordasig.

Az egészségesebb ivóvíz reményében szerte az Alföldön ekkoriban fúrták az első artézi kutakat. 1909-ben készült el Vecsén az első, az iskolaudvaron fúrt kilencven méter mély artézi kút. Ennek a vizét kivezették a piactérre, a parókiára, majd később az óvodába is. Még két közkedvelt kút készült el a két világháború közt: a Szántó-kút a Duna soron a védgát közelében, meg a Rásó-kút a Petőfi Sándor utcában. A két utóbbi a csordák kihajtási útvonalán.

Így valahogy változott, élt Dunavecse a kiegyezéstől 1914 nyaráig, amikor jött Szarajevó, jött a hadüzenet az ősi ellenség, Szerbia ellen, de hiába hullottak le ősszel a falevelek, a háború – az első világháború – még négy éven át pusztított. A hadviselés elsöpörte a csöndes, gyarapító napokat, a férfiak csukaszürkébe bújtak, s indultak a frontokra, aztán követték őket az ágyúkká öntött harangok, maradt csak egy, hogy a bevonulókból hősi halottá lett áldozatok emlékére megkondulhasson, ha jött a távirat: a szeretett fiú, férj, testvér, édesapa meghalt a hazáért…

Mit mond minderről a száraz statisztika? Dunavecséről az első világháborúba bevonult a férfiak egyharmada, közel kilencszázan. Elestek 190-en, fogollyá lett másfél száz ember, hadiözvegy ötven maradt idehaza, s vagy kétszer ennyi árva.

A súlyos áldozatok, az ember- és anyagi veszteségek, majd a háborús vereség, országszerte felszították az elégedetlenséget. Vecsén 1918. november 1-jén egyetlen éjszaka három helyen gyújtogattak frontról hazatért katonák. Két üzlet ki is égett, többet feltörtek, leromboltak, kiraboltak, eldördült néhány puskalövés. Másnap a főszolgabírót és a jegyzőt keresték halálra, ők azonban elmenekültek. Másodikán megalakult a polgárőrség, elmúlt a rombolás és vérontás közvetlen veszélye, viszonylagos nyugalomban élt a település a következő év márciusáig.

Március 21-e után előbb a helyi néptanács alakult meg, majd a direktórium, április elején pedig – Vecse székhellyel – a járási néptanács és direktórium. A tanácshatalom helyi intézményeit, a direktóriumot és a tanácsot Vecsén is az MKP 1918 novemberében megalakult helyi csoportja szervezte és irányította. Noha a községi birtokrendezési tanács április elején úgy döntött, hogy fölosztja a takarékpénztár nyolcvanholdnyi bevetetlen földjét, ezt a „központi direktíva” megakadályozta. A földosztás – még ebben a csekély arányban is – elmaradt, helyette az államosításról döntöttek, s ez elfordította a tanácsrendszertől a vecsei szegénységet. A kommunista hatalommal szembeni elégedetlenség a Dunamelléken, Kalocsán és környékén 1919 júniusában jutott el a fegyveres ellenállásig.

1919. június 19-én Soltról Vecsére érkező ellenforradalmárok a helybeliekkel megerősödve lefegyverezték a vörös őrséget, a kommün három helyi vezetőjét bebörtönözték, a többiek elmenekültek. Másnap egy kisebb vecsei csapat Tassnál megütközött a vörösökkel, ekkor esett el Jenei János. Június 21-én reggel vörös monitor közeledett Pest felől a Dunán, a vasúton Kunszentmiklós felől pedig Szamuely Tibor páncélvonata. A kaszákkal, ásókkal felfegyverzett vecseiek kegyelmet akartak kérni, hogy ne pusztuljon el megint a település, mint 1849-ben. Ígéretet kaptak rá, ezért délután a főtéren választási népgyűlést hívtak össze az elöljárók. Oda vágódott be páncélautón Szamuely, elfogta és halállal fenyegette a vezető tisztviselőket, majd a következő nap továbbment Soltra, onnan Dunapatajra.

Tíz napon át tartott a fenyegető megszállás, folytak a rekvirálások. Egy hónap múlva bekövetkezett a kommün összeomlása: augusztus másodikán a vörös csapatok a községen át menekültek a románok elől. Fejvesztett hátrálásuk jelezte: megint fordul a világ – Vecsén is.