Egyletek és testületek, pódium és színpad | Száz Magyar Falu

Egyletek és testületek, pódium és színpad

Ahogyan a magyarság megélte a maga történelmét, sorsát, mindennapjait, s ahogyan kialakította ebben a sorsban a maga kultúráját, Vecse népe is válaszolt a vele történtekre, alkalmazkodott a sorsához szokásaiban, viseletében, kultúrájában. Ez a népi kultúra mára azonban elsüllyedt. Ami megmaradt belőle, arról e könyv lapjain később esik még szó.

A népi kultúrához Vecsén is a reformáció idején társult az írásbeli műveltség. Ennek kizárólagos terjesztője évszázadokon át a templom és az iskola volt. Az elszakadás, a felnőttkori önművelés igénye legkorábban a kézműves-kereskedő, illetve a polgári-értelmiségi rétegekben jelentkezett. Vecsén erről a fordulatról a reformkorban találhatók az első nyomok.

Több szempontból is jelképesnek tekinthetjük az alábbi, Dunavecséről írt tudósító levelet. A Pesti Divatlap 1844. december 15-i számában jelent meg, beküldője a számunkra ismeretlen Oláh Károly. Ezt írja a lelkes vecsei honfi: „Nincs kör kis városunkban, hogy Petőfiről ne emlékeznénk, mint különösen tisztelt hazánkfiáról (mire valóban büszkék is lehetünk, hogy az anya, ki Petőfi bölcsőjét ringatá, körünkben van); versei gyűjteményét tapsok közt fogadtuk, s mint igen jelest, nagy becsben tartjuk, dalolva népdalait még a fonóházakban is.”

Petőfi híre, neve, jelenléte, hatása ösztönzi tehát az első önmagukról, művelődésükről szóló híradásra a vecseieket, s ebben a híradásban éppen Petőfi művészete fonja egybe az írásbeli és a népi kultúrát. A levélke közvetetten üzeni, hogy talán voltak már olyan körök, kulturális kisközösségek, ahol „tapsok közt” fogadják Petőfi verseit, s talán mások műveit is.

A korszellem hatása mellett Petőfi jelenléte, barátsága is ösztönözhette azokat a tanítókat, akik a környékre kiterjedő tanító egyesületet alakítottak 1844-ben Vecsén. Az egyletnek, amely a szabadságharcig működött, tagja volt többek között Dömötör József Kunszentmiklósról, Szűcs János Vecséről, Ujlaky István Fülöpszállásról, Székely Károly Dömsödről. Könyvtárat is alapítottak. A már kiolvasott s a tagtársaknak olvasásra ajánlott könyveket erre a célra készíttetett bádogdobozokban küldték el egymásnak a községi levélhordozókkal.

A kiegyezés után következő alkotmányos világban megnőtt a különböző társadalmi rétegek, csoportok igénye és lehetősége az önszerveződésre. Ennek persze megvoltak a vecsei hagyományai, hisz a helyi társadalmat – és bizonyos áttételekkel a gazdaságot is – régóta irányította a választott képviselő-testület, a vallási – egyúttal az erkölcsi és a kulturális – életet pedig a presbitérium. Az egyházi és a helyi képviseleti közösségeken kívül szerveződött önművelő kisközösségeknek viszont éppen a dualizmus idejére esett az első virágkora.

1872-ben alakult meg az első ilyen egyesület, a felsővárosi ’48-as polgári olvasókör, rövidebb, de népszerűbb nevén a „főső negyvennyócas”. 1879-ben újabb polgári olvasókör szerveződött, ez később (1905-ben) gazdakörré alakult át. Az alsóvárosiak 1884-ben alakították meg ’48-as olvasókörüket. Ez volt az „alsó negyvennyócas”, vagy közkeletűbb csúfnevén a Kutyús, ide a gazdák szegényebbjei tartoztak. A kaszinó egylet vagy úri kaszinó 1879-ben vált ki a felsővárosi negyvennyolcas körből.

Ezek a körök saját épülettel, könyvtárral bírtak, s a beszedett tagdíjakból tartották fönn magukat. Az egyleti tagok rendszerint erőteljesen politizáltak is: a helyi és országgyűlési választásokra az egyesületi összejöveteleken készültek föl. De a vecsei nép művelődésének és a szórakozásának is otthont adtak ezek a körök, egyletek, testületek. A Kutyúsban például kedden, pénteken és vasárnap esténként jöttek össze a földművesek, persze leginkább ősztől tavaszig. Elolvasták a járatott lapokat, meghányták-vetették a politika meg a gazdálkodás alkalmi tárgyait, aztán kártyáztak, sakkoztak. Ennek a körnek a rendre újraválasztott, nagy tekintélynek örvendő elnöke harminc éven át Csömör Sándor volt.

Az őszi behajtás, betakarítás záró eseményei voltak a dömötöri vacsorák, meg a Katalin-bálak – október utolsó hetében, illetve november végén. Külön rendeztek ilyeneket az „Ipar”-ban, külön a 48-as gazdakörben a gazdáknak, külön az Alsókörben, a „Kutyús”-ban az újvárosi „napszámosféléknek”. A dömötöri vacsorák egyetlen fogása a birkapörkölt volt, süteményt, bort az asszonyok otthonról vittek magukkal. Az adott körhöz tartozók számára meghívók készültek, és előre be kellett jelenteni, hányan mennek a családból. Csárdást, sima polkát meg kreicpolkát jártak a fiatalok.

A helyi közélet hírcsatornái és formálói is voltak egyúttal a vecsei újságok. 1905-ben indult útjára az első helyi sajtótermék, a Vecse és Vidéke, szerkesztője a helybeli Kolozs Gyula ügyvéd volt, ezt a lapot azonban még Kunszentmiklóson nyomták. Az újság a következő évtől Dunamellék címen folytatódott, de már a szerkesztők is kunszentmiklósiak voltak, s csak alkalmilag jelentek meg benne vecsei tudósítások. A következő – már teljesen vecsei – lap az 1910-es években a Dunavidék, ez már a helybeli Adria nyomdában, Adler Izsó műhelyében készült.

A dualizmus idején megalakult körökben, egyletekben újrakezdődött az élet a tanácshatalom bukása után, de a megváltozott társadalmi, politikai helyzetnek megfelelően újak is szerveződtek. Elsőként 1920-ban az Ifjúsági Testedző Egyesület alakult meg, kulturális és sportcéllal, de ez a kezdeményezés néhány év alatt – kellő támogatottság híján – elhalt. Közben viszont 1921-ben megszerveződött a cserkészcsapat. Ebben az évben nyaraltak elő-ször a pesti cserkészek a szigeten, tőlük vették a mintát a vecsei polgári iskola tanárai és diákjai. Hamarosan megalakult a Leventeegyesület is, és 1926-ban már nagyszabású járási levente-csapatversenyt rendeztek a Duna-parton, s a verseny győztesei – a vecsei közönség örömére – éppen a helybeli fiatalok lettek.

1925 tavaszán működni kezdett az újjászerveződött Dite, az első vecsei sportegyesület. A két világháború közti legendás futballsikereket a Duna-alji Dite-pályán aratták a vecsei focisták. A leventestadiont a futballcsapat győzelmével avatták föl 1936 őszén. Ugyancsak felavatták a Lövészotthont, a sport sajátos, katonás változatát űző MOVE Lövészegylet épületét a Duna-alji lőtér mellett. Ezt a vizes terepre került épületet három év múlva valamivel beljebb helyezték, de az 1941-es jeges ár ott is elérte, és lerombolta.

Dunavecse egyik leghíresebb, legsikeresebb kulturális egyesülete a dalárda volt a két világháború közt. 1921-ben alakult Polgári Dalkör néven. Nemes Károly igazgató, karnagy és Szerváczy Imre járási tisztiorvos szervezték meg. Első nyilvános szereplése 1922-re esett, első nagy sikerét pedig a Petőfi Társaság centenáriumi díszközgyűlésén aratta. A húszas években egyre jobb, igényesebb lett: tagjai sokat gyakoroltak, és hogy kellő szereplési rutinjuk legyen, felléptek minden vecsei rendezvényen, így a temetéseken is.

1929-ben feljutottak a csúcsra. Elindultak és nagy sikerrel szerepeltek a debreceni országos dalostalálkozón, ahol 450 kórus vett részt. A kategóriájukban első helyezést szereztek, majd a gálaműsoron a vecsei tárogatós, Turzó Lajos a nagytemplom tornyából fújta hangszerén a gyönyörű dallamokat. A harmincfős dalárdát a vasútállomáson lelkes ünnepléssel fogadták az itthoniak. A dalárdisták 1929. március 15-én avatták fel ünnepi műsorral a zászlajukat, gróf Teleki Sándorné volt a zászlóanya. Új nevük ekkortól: Dunavecsei Dal- és Zeneegyesület. 1930 nyarán a kispesti országos dalostalálkozón megint első lett a dalárda, fehér vászon egyensapkájukban nagy sikerrel léptek föl karénekesei. A következő jeles szereplési alkalom idehaza a hősök szobrának felállítására szervezett ünnepség volt. Ezt követően aztán gyakran fellépett a dalárda itt, a hősök szobra előtt megtartott nemzeti ünnepeken.

1930. október 26-án avatták az anyagi ágon vecsei származású szobrász, Weise Béla egész alakos bronz emlékművét. A református templomban vitéz Jávor János lelkipásztor tartott ünnepi istentiszteletet. Ugyanitt mondott avatóbeszédet a hatalmas tömeg előtt Preszly Elemér főispán. A rossz idő miatt a községházán gyülekezőket Lukácsy Imre meghívta ünnepelni a templomba. A téren a szakadó esőben Agorasztó Tivadar alispán szólt néhány üdvözlő szót, majd eltávolították a leplet a hősök szobránál, és elhelyezték a koszorúkat a szobor talapzatán.

A dalárda gyakran vállalt szerepet a különböző helyi műkedvelő színi előadásokban, zenés darabokban is. 1932-ben például Herczeg Ferenc Ocskay brigadérosában arattak zajos sikert a Leventeegyesület színtársulatával együtt. Ünnepi előadással búcsúztatták el 1934-ben a visszavonult Nemes Károlyt, őt a karnagy posztján Pápay Dezső tanító váltotta fel. 1939 nyarán a visz-szatért Kassán rendezték meg az országos dalostalálkozót. Itt még nagy sikerrel szerepelt a huszonhárom fős dalárda, de a következő évben a győri fellépés már mérsékeltebb eredménnyel zárult. 1944. március 15-én léptek fel együtt utoljára a községi ünnepségen, de ekkor már hiányos volt a csapat, néhány tagja addigra odaveszett a második világháborúban.

Erős, jól működő szervezet volt Vecsén a két világháború között is az Ipartestület. Munkás hétköznapok, csöndes vasárnapok jellemezték a vecsei iparosok közösségi életét. Az otthon különösen vasárnaponként telt meg élettel. Főleg a kugli, kártya, biliárd ment délelőttönként. Délután rendszerint már telt ház volt, többen is benéztek egy kis szórakozásra, kvaterkázásra, beszélgetésre. A bevételekből tartották karban az épületet, gyarapították a könyvtár állományát.

Az iparosok székházában szinte egymást érték a kulturális rendezvények. Az ipartestület színpadán indult meg a sok sikert megért vecsei önkéntes színjátszás. A leventék kezdték: 1925-ben mutatták be Herczeg Ferenc darabját, A fekete lovast. Aztán a húszas évek második felétől az összes csoport, kisközösség itt játszotta a maga választotta darabot, s majd csak a harmincas évektől oszlottak meg az előadások az Ipartestület és a polgári iskola színpada között.

Játszották itt Herczeg Ferencen kívül Móricz Piros bugyellárisát, ment Zilahy-darab, meg A Noszty-fiú…, Mikszáth regényének Harsányi Zsolt-féle, színpadra írt változata. A számos műkedvelő színielőadás közül kiemelkedett az 1935-ben nagy sikerrel előadott János vitéz. A szereplők közül egyedül a darabot rendező Tóvári László (Bagó) volt hivatásos színész, akinek a társulata egyébként több nyári szezonban is bővítette Vecse kulturális kínálatát.

Az Ipartestület székházában is gyakran tartott előadást az 1923-ban megalakult Népművelési Bizottság. November és március között vasárnap délutánonként járták előadói, a helyi értelmiség jelesebb személyiségei a körök, egyesületek otthonait. Az előadásokat mindig a Himnusz előzte meg és a Szózat zárta le, s a tudomány-népszerűsítő, ismeretterjesztő témákat az Uránia cég üvegdia filmlemezei tették érdekesebbé, szemléletessé.

A XX. század első felének nagy szórakoztató, kulturális látványossága, a mozi a húszas évek elején bukkant föl Vecsén. Az első a Weisse Aladár családi mozija volt a Fő utcai saját lakóházban. Az előadások előtt és a szünetekben körégős petróleumlámpa világított, s a némafilmek zenei aláfestését a tulajdonos és neje hegedű-, illetve zongorajátéka adta. A harmincas években az Ipartestületben tartotta előadásait a hadiözvegy Lax Dezsőné mozija, tőle a kiskőrösi Szabolcs vette át a működtetést. A Szabolcs-féle moziban már hangosfilmeket láthatott a nagyérdemű. Különösen népszerű volt a nyári szombat és vasárnap estéken a kertmozi.

A két világháború között Vecse hivatalosan kijelölt Duna-menti üdülőhely volt, a kispénzű pesti emberek kedvelt kirándulóhelye. Jó hírét elvitték az ország minden részébe azok a fiatalok, akik nyaranta a nagyszigetei KIE- és cserkésztáborok vendégei voltak. Nyáron a dunai strandon is zajlott az élet, teniszpálya, csónakkikötő, nyári vendéglő is szolgálta a pihenni vágyók igényeit. „Nyaraljunk Dunavecsén!” – hirdette a Dunamente című helyi lap a harmincas években. Hajón oda-vissza öt pengő tíz fillérbe került a „weekend-jegy” első osztályon. A másodosztály ára 3,30 volt.

Tavasztól őszig, főleg a hét végi délutánokon – nyáron még hétköznap este is! – a védőtöltésen megelevenedett a híres vecsei korzó, a fiatalok találkozó, ismerkedő helye.

A század elején indult, s a világháború idején megszűnt helyi sajtónak csak a húszas évek második felétől volt folytatása. 1926 decemberétől jelent meg a Dunamelléki Hírlap: szerkesztője Nemes Károly népiskolai igazgató. A hetilap havi mellékleteként jutott el ifjú olvasóihoz Berde Károly szerkesztésében a Levente-útmutató. A lap egy év múlva Kunszentmiklóson folytatódott, Dunamellék–Kiskunság címen. Ott szerkesztették és nyomták, de Nemes Károly személyében volt vecsei társszerkesztője is. Az újság megszűnte után (1932) egy idáig hiányzott a faluból a helyi sajtó, azonban 1936-ban az új református lelkész, Molnár Lajos már helyben készült, helyieknek szóló lapot indított. Az 1944-ig élő Dunamente híranyaga – bár inkább egyházi jellegű újság volt – bővelkedett közéleti információkban is.

Megpezsdült az élet 1945 tavaszán a vecsei kultúrában is. Ősszel újra összeállt a dalárda, a következő év elején már 28-an voltak, és február 2-án a köztársasági ünnepen lépett föl újra először. A műsora részben megváltozott, valamelyest igyekeztek alkalmazkodni az új társadalmi politikai viszonyokhoz. Ősszel a tisztújításon karnagynak Faragó József tanítót választották. 1947-ben emlékezetes műsort adtak a saját huszonöt éves jubileumukon. Nagy csalódás volt számukra az augusztus 20-án Kecskeméten tartott dalos találkozó. Itt a zsűri elmarasztaló minősítést adott róluk, értésükre adta, hogy a munkáskórusoké a jövő.

A dalárdát mint egyesületet rendeleti úton oszlatták fel, munkásdalkörként működött vagy inkább vegetált tovább Veszeli László karnagy irányításával. 1956 tavaszán még két temetésen fellépett, de ez már a hattyúdal volt. Vecse legnagyobb múltú, legsikeresebb művelődési közössége megszűnt.

A helyi műkedvelő színjátszói hagyományokat az ötvenes években Gyukity Bódog zenetanár és kis csapata éltette, ők főleg rövid jeleneteket mutattak be hangszeres kísérlettel. 1953. augusztus 20-án nyílt meg a járási könyvtár, háromezer kötetes állománnyal.

A nyolcvanas éveket élénkülő kulturális élet jellemezte, a Vikár Béla Művelődési Házban a korabeli magyar köz- és szellemi élet számos jeles személyisége megfordult az érdeklődő helybeliek beszélgető partnereként a Vecsei esték rendezvénysorozaton.

Fontosabb működő kisközösségek ma Vecsén a tűzoltóegyesület, a nyugdíjasklub és dalkör, a gyermeknéptánccsoport, a gazdakör és a Duna-part Baráti Kör. Különösen erős és élénk az önkéntes színjátszók csoportja. A kilencvenes évek közepén szerveződött újra, azóta rendszeresen föllép a nagyközség ünnepein, rendre nagy sikerrel. Általában a két hagyományos vecsei jeles napon, a Március idusa rendezvénysorozaton meg a Szeptember végén című, Petőfire emlékező ünnepen állnak a tagjai a helyi közönség elé. 1996–98 közt ismét műsorára tűzte a patinás Szamosközi-darabokat, a Kis lak…-ot meg a Tavasz a Landerer nyomdában című egyfelvonásost. Az 1996. március 14-i ünnepi bemutatóra meghívták az „ősbemutató” negyvenkilenc évvel azelőtti szereplőit és a szerzőt, Szamosközi István nyugalmazott püspököt is. A meghatott szerző ezt mondta a színpadról az őt ünneplő közönségnek: „Annyit ér ez a darab, amennyire Petőfit feltámasztotta, és amennyire Petőfi szellemét élteti Vecsén.” A sikeren föllelkesült színjátszók 1997-ben bemutatták a Tavasz a Landerer-nyomdában című darabot is, év végén, az ötvenéves évfordulón pedig újra műsorra tűzték a Kis lak…-ot. A következő, s talán a mindeddig legsikeresebb, Petőfit idéző bemutatójukon A helység kalapácsát játszották el. Ezt követően sikerrel vitték színre – Vikár Bélára emlékezve – a Kalevalát. A falu határain túl is vállalnak fellépéseket, tagjai a Szabad Színjátszásért Egyesületnek. Gyermekszínjátszó-csoportjuk is sikeresen működik.

A helyi sportélet a sakk, tenisz és a futball szakosztály működésén kívül – főleg a téli hónapokban – a sportcsarnokban szervezett tömegsportrendezvényekre szűkült, hiányzik a régi lelkesedés, és hiányzik a pénz – ami a lelkesedést volna hivatva pótolni.