Dunavecse Összefoglaló
Dunavecse
Összefoglaló
Összefoglaló
Aki Budapestről déli irányban, a Duna mentén Baja felé indul, a Csepel-sziget alsó végén, Dömsödnél éri el a Solti-síkságot. Innen tovább haladva az ártéri lapályon, tucatnyi települést hagy maga mögött, mire Kalocsáig eljut. A vándor útja valahol a félúton enyhén megtörik, ha érinteni akarja a folyó partjához simuló Dunavecsét.
A Dunához húzódó település határát az ember tartósan az újkőkor elején lakta először. Később megtelepült itt a bronzkori ember is, majd a múló évszázadok alatt sorra hagyták ott életnyomaikat a település határában szkíták, kelták, rómaiak, hunok, gepidák, avarok.
A honfoglalás után a magyarok fejedelme, Árpád törzse ülte meg ezt a környéket. Az Árpád-kori magyar falut, Vecsét, 1271-ben említi először oklevél. A település mai határában templomromok bizonyítják két további Árpád-kori falu, Csanád és Fehéregyháza egykori létezését. Ezeket Mohács előtt mind a Tetétleni család birtokolta.
Buda eleste után, a XVI. század közepétől Vecse is hódoltsági falu lett, a török katonai közigazgatás a budai szandzsákhoz, azon belül a pesti nahijéhoz rendelte. Hamarosan megjelentek a török adószedők, majd közel másfél évszázadon át kétfelé adózott a nép. Fizettek a töröknek, és fizettek a királyi Magyarországról érkező adószedő lovagtiszteknek. A század végén, a tizenöt éves háború nyomán alig néhány falu tudott megmaradni a környéken. Vecse az itt élők szívóssága és szerencséje révén átvészelte ezt a nehéz másfél évtizedet is.
A XVII. században a török birodalom gyengülése növelte az itt élők terheit. Rabló tatár segédhadak, kóborló magyar és nyugati zsoldos martalócok szabad prédájává vált a vidék. A környékbeli falvak az 1660-as évektől önvédelmi kezdeményezésként megszervezték az úgynevezett parasztvármegyét. Ez is csak keveset segített azonban: a török kiűzésére indított felszabadító háborúk szinte teljesen kipusztították a Duna–Tisza köze népét. Csak néhány erősebb mezőváros és az önvédelem fortélyait sikerrel elsajátító néhány falu érte meg a XVIII. századot. Ezek között a maradvány települések között volt Vecse is.
A XVI. század közepén a protestáns térítő prédikátorok hatására Vecse népe református hitre tért, s a hódoltság idején viszonylag békében gyakorolhatta is új vallását. Az 1690-es évektől azonban Habsburg kezdeményezésre igen erőteljesen megindult a rekatolizálás a volt hódoltsági területeken. Ezért is állt a vallásszabadságot hirdető Rákóczi mellé 1703-ban a környék túlnyomóan református népe. A szabadságharc azonban elbukott, és a következő évtizedekben a vallási türelmetlenség megnyilvánulásai, a protestánsokkal szembeni erőszakoskodások sok gondot okoztak a falu népének.
Vecse földesurai a XVII. század végétől a Földváryak voltak. A mezőváros gazdaközössége rendszeresen bérbe vette a földesurai által osztatlanul birtokolt település határát és a szomszédos pusztákat is. Jobbágyi terheit így egy összegben váltotta meg. Ez a lazább függőségi viszony lehetőséget adott a szabadabb gazdálkodásra, aminek eredményeként a lakosság a kialakuló vagyoni különbségek alapján rétegződni kezdett. Ezt a belső tagolódást tovább árnyalta a napóleoni háborúk gazdasági konjunktúrája, valamint a mezővárosi lét velejárójaként a kereskedők, iparosok és az értelmiségi foglalkozást űzők számának növekedése.
A XIX. század elejétől sokasodtak az ellentétek a mezőváros parasztpolgárai és földesuraik között. Az 1860-as évek közepén a Földváryak a többszöri pernyerés után felosztották és eladták a vecsei határhoz tartozó földjeiket. A település lakóinak ezzel alapvető megélhetésük került veszélybe, hiszen a már jóformán tulajdonukként használt földjeikről kellett lemondaniuk. Az 1872-ben nagyközséggé visszaminősült Dunavecséről a törzsökös református lakosság köréből mind többen elköltöztek. Az otthon maradók körében a föld szűke miatt terjedt az egyke, az „egy családban egy gyerek” szokása. A lakosság száma mégsem csökkent feltűnően, mert elég sokan költöztek be Vecsére, főleg szegényebb katolikus családok.
A gazdasági szükséghelyzet, a kevés föld a törzsökös lakosságot és a beköltözőket is a hagyományos gazdálkodás részbeni vagy teljes feladására, új gazdasági formák kipróbálására ösztönözte. A XX. század elejétől fokozatosan vált kertészkedő faluvá Vecse: kicsiny parcellákon, ház körüli kertekben termesztették, a piaci igényekhez érzékenyen igazodva, a különféle zöldségeket és virágokat.
A sikeres alkalmazkodás a megváltozott viszonyokhoz a századfordulót megelőző és követő évtizedekben jelentősen átalakította Dunavecsét. Ezt a markáns változási folyamatot csak időlegesen törte meg az első világháború, majd az utána következő zűrzavaros politikai helyzet. A súlyos emberveszteségeket, az anyagi és erkölcsi károkat viszonylag hamar kiheverte a falu. A rugalmasan alkalmazkodó kertművelő gazdálkodás az 1929–33-as agrárválságon is átsegítette a vecseieket.
A kiegyezés és a második világháború között egyre erősebben rétegződött a lakosság, foglalkozása, társadalmi helyzete és vallása alapján egyaránt. Nőtt a zömmel katolikus iparosok, a többségükben zsidó kereskedők, valamint a jórészt nazarénus és baptista nincstelen napszámosok aránya. Ezekben az évtizedekben alakult át, formálódott városiassá, pontosabban kertes-ligetes „kisvárosiassá” a település külső képe. Járási székhelyként számos hivatala és intézménye, valamint polgári iskolája, vasútállomása és hajókikötője a környékbeli településekre is kiterjedő központi szerepkört biztosított Dunavecsének.
Ezekben az évtizedekben élték virágkorukat a vecsei kisközösségek. A két világháború között a falun túl terjedő hírt szerzett a településnek a műkedvelő színjátszás, a dalárda, és az ország minden pontjáról ide összpontosuló cserkésztáborozások.
A második világháború veszteségeit, majd a Vecsén is átvonuló front okozta károkat még ki sem heverte a falu, amikor az 1948-as politikai fordulatot követően megtört a település fejlődése. Az 1956-os forradalom után, a mezőgazdaság átszervezését s a helyi iparosítást követően ismét gyarapodásnak indult település 1970-ig megőrizte járási székhely szerepét. Az utóbbi évtizedekben ellentmondásosan hatott a község életére a túlparti szomszéd, Dunaújváros. A közeli iparváros munkalehetőséget adott, de iparával folyamatosan szennyezte Vecse vizét és levegőjét.
A rendszerváltást követő évtized legfőbb jellemzője, hogy a település polgárai és vezetői újra felfedezik és hasznosítják saját távoli és közelebbi múltjuk hagyományos értékeit.
A falu egyik legértékesebb, nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szellemi kincse az immár másfél évszázados Petőfi-kultusz. Az épített örökség leginkább megbecsült, egyben legrégebbi emléke a kétszázötven éves református templom s annak Hild József építette, százhetvenöt esztendős tornya.
