A vecsei reformátusok évszázadai | Száz Magyar Falu

A vecsei reformátusok évszázadai

A Mohács utáni belső zűrzavarban, lelki kiábrándultságban termékeny talajra hullottak a protestáns tan magvai. A hitújítás eszméit már az 1520-as évektől terjesztették a Nyugatot járt, előbb a német, majd a svájci, németalföldi egyetemeken tanult fiatal papok. A hit megújulásának terjedését erősítette, ha a földesúr áttért, mert a kor szokása szerint a jobbágyok követték urukat vallásában is.

Az Alföldön különösen gyorsan terjedt a helvét irányzat Buda eleste után. A török ugyanis nem avatkozott be, nem foglalt állást a „hitetlenek„ vallási vitáiban, és erővel sem akart a magáéra téríteni senkit. Előbb a városokban, majd a kisebb falvakban ütötte föl a fejét az új hit. A Dél-Alföld első híres kálvinista prédikátora, egyházszervezője az 1546-ban Ceglédre került Szegedi Kis István volt. Ő már az 1550-es években, tolnai prédikátorként folytatta a térítést a Dunamellék falvaiban, majd 1563-ban Ráckevén telepedett le, és onnan irányította egy évtizeden át mint superintendens előbb a baranyai, majd az alsó dunamelléki egyházkerületet is. Szegedit Skaricza Máté követte a ráckevei prédikátorságban. Folytatta mestere munkáját, kálvinista hitében megerősítette ezt a vidéket.

A környező települések, köztük Vecse református egyházának sem maradtak ebből a korból épített vagy írásos emlékei. De az 1562-es vecsei török adóösszeírásban templomadó is szerepel, és a nevek között egy diák is, aki a török összeírói gyakorlat szerint általában egyházi ember volt. A vecseiek saját közösségi emlékezetében is ott él a XVI. századi megtérés ténye, a térítő pedig minden bizonnyal Szegedi és Skaricza volt Vecsén is.

A XVII. század elején, a tizenöt éves háborút lezáró bécsi békét követően tovább erősödtek a környék református közösségei. 1607-től kezdve évente tartottak zsinatot a dunamelléki református gyülekezetek. Ezeken az egyházat és az egyes gyülekezeteket illető legfontosabb gondokat vitatták meg a lelkészek. Az első békebeli zsinatra 1607-ben Ráckevén gyűltek össze az alsó Dunamellék prédikátorai. 1610-ben Vecsén találkoztak. Az akkori lelkipásztor neve ismeretlen, de az 1626-os ráckevei zsinat óta feljegyezték a vecsei papok nevét. A gyülekezetben élő írott hagyományban elsőként jegyzett pap Mórágyi Mátyás. Ő azonban valójában (sziget)becsei papként vett részt a zsinaton, míg Vecsét Semptei R. György képviselte. Semptei pecsétet is metszetett a gyülekezetnek. Az enyhén ovális pecsét közepén a fiait vérével tápláló pelikán rajzát helyezték el, a köriraton pedig D. VECSEI ECCLES. PETSÉTTYE 1626 szöveg olvasható. A későbbi zsinatok közül az 1631. és az 1635. évit is Vecsén tartották. Ekkor már Barsi F. Kovács János volt a pap.

A protestáns hitre tért vecseiek természetes módon használták tovább a korábbi képeitől és szobraitól megfosztott kőtemplomukat, amely még az Árpád-korban épült. Ám a török ezt a templomot a helyi hagyomány szerint 1639-ben lerombolta, és a köveit – a bele épített római kövekkel együtt – a Fejér megyei csákvári vár megerősítésére elhordatta. A következő évben a vecseiek sárral tapasztott sövényfalú templomot emeltek a régi templom helyére, mert úgy vélték, hogy Isten imádására ez az egyszerű, paraszti módon épült ház is alkalmas, viszont könnyen kijavítható vagy a helyére új emelhető, akár ha a természet erői elpusztítanák, akár ha a rajtukütő martalócok fölégetnék.

A XVII. század közepén az országban egyre erősödött a rekatolizáció, a katolikus vallás új térhódítása. Ez a törekvés elérte a hódoltságot is. A Wes-selényi-összeesküvés elfojtása ismét ürügyet adott a protestánsok üldözésére a bécsi udvarral lojális katolikus főpapság számára. Az 1670-es éveket nem ok nélkül tartják gyászévtizedüknek a protestáns egyházak. 1674-ben Szelepchényi György érsek az egész országból, még a hódoltsági területekről is vésztörvényszék elé idézte a protestáns papokat. A vád a Wesselényi-összeesküvésben való részvétel volt. A hódoltság papjai a töröknél kerestek és kaptak oltalmat, a királyi Magyarország területéről kényszerűen megjelenteket pedig súlyos ítéletekkel büntették. Börtön, erőszakos lemondatás, száműzetés, gályarabság várt a hitükért mártíromságot vállalókra.

A következő éveket is jellemzik a protestánsokkal szembeni önkényeskedések. A váci püspök, Pongrácz György 1675-ben összeíratta a Pest megyei katolikus és református helyeket. Az összeírásban 37 katolikus falu szerepelt, ezek mind a megye felső traktusában feküdtek. A református települések száma 46 volt, ezek zömmel a Duna-Tisza közére, a hódoltsági területre estek. Az összeírást a püspök elküldte Rómába, hogy a szentszéktől kapjon áldást visszatérítési törekvéséhez. Tényleges intézkedésekre azonban már csak Buda visszafoglalása után került sor.

A török kiűzése után a protestánsok üldözése szabadon kiterjedhetett a volt hódoltsági területre is. I. Lipót 1691-ben hozott rendelkezése értelmében a protestánsoknak csak a személyes vallásgyakorlatot engedélyezték. A jobbágyoknak földesuruk vallását kellett követniük. Az újszerzeményezés értelmi szerzője, Kollonich Lipót csak a katolikusoknak adott lehetőséget földbirtokok szerzésére, márpedig az egész hódoltságot „újszerzeményezésinek„ tekintették.

A váci püspök 1700-ban ezt jelentette Vecséről az esztergomi prímásnak: „Vecse falunak van kálvinista prédikátora, ki a régi kath. Templomban papol. Földes urak Darvas János és Rádai Gáspár eretnekek.” A templomról mondottak persze erősen vitathatók, hiszen – bár a korábbi katolikus templom helyére állítva – ekkor már hatvan éve a maguk építette sövénytemplomot használták a vecseiek. Az eretnekek kifejezés pedig beszédesen minősíti a megfogalmazóját.

Hitükért is harcba szálltak a környékbeliek, amikor a vallásszabadságot ígérő Rákóczi fejedelem mellé álltak. A szatmári béke aztán kimondta ugyan a szabad vallásgyakorlatot, de csak papíron. A harcok elülte után, 1714-ben Vecsén tartotta soros zsinatát az egyházkerület. De az 1715-ös országgyűlésen, amikor már két törvénycikk is az eretneknek minősített vallások ellen szólt, a zsinatokat is betiltották. Ezután váltakozó helyszíneken, korlátozott hatáskörrel tarthatták meg a consessusokat (kisebb papi gyűléseket).

III. Károly és Mária Terézia uralkodását a magyarországi protestánsok hetvenéves babiloni fogságuknak tartják. Az 1731-es Carolina Resolutio törvényben tiltotta el őket a nyilvános vallásgyakorlástól. Számos, egyértelműen ellenséges intézkedés sújtotta őket: szigorú cenzúrával gátolták a könyveik megjelenését, tiltották a vegyes házasságot, a katolikus ünnepeket is meg kellett ünnepelniük, akadályozták nyugat-európai iskolázásukat, nem építhettek templomokat, püspökeik választását engedélyhez kötötték, a katolikus püspökök jogot kaptak a protestánsok ellenőrzésére és így tovább.

Az 1732-es kunszentmiklósi egyházkerületi gyűlésen határozták el a reformátusok, hogy panaszra mennek a királyhoz templomaik erőszakos elfoglalása, rombolása, iskoláik bezárása miatt. 1733-ban a sérelmeiket öt pontban adták elő – eredménytelenül. Amikor pedig Frigyes porosz király 1744-45-ben Csehországban legyőzte az osztrákokat, ez újabb okot adott a protestánsok zaklatására. A vád ellenük most az volt, hogy összejátszanak az evangélikus hitű Frigyessel.

Ezekben az évtizedekben élték meg az Alföld protestáns települései a „templomépítési mizériákat„: egy múlt századi egyháztörténész, Földváry László jellemezte ezzel a kifejezéssel az elődök küzdelmét templomaik bővítéséért, új templomok és tornyok emeléséért. Ezt a mizériát megélte Dunavecse is. A hódoltság idején épített kis sövénytemplomukat a XVIII. század békésebb éveiben, anyagi javaikban és lélekszámukban is gyarapodva, kinőtték. Új, tágasabb, szilárdabb anyagból rakott templomhajót, magasabb, erősebb tornyot kívántak építeni. Szándékukat megnehezítette a vallási türelmetlenség. Csak 1743-ban rakták le az új vecsei templom alapkövét. Aztán sok közmunkával két év alatt felépült, ekkor csináltatták a máig szolgáló nagyharangját. Az óbudai Anton Zechenter harangöntő mester munkáján a fölirat: „A dunavecsei reform. Ekklesia készítette Isten dicsőségére 1744 esztendőben.” A váci püspök ötszáz forintra bírságoltatta meg a vecseieket, és egy évig nem engedte bevakoltatni a templomot, mert megsértődött, hogy a rebellis kálvinisták nem várták meg az ő engedélyét az építésre. 1770-től enyhült valamelyest a protestánsok sorsa, amikor II. József régensként már érvényesíteni tudta saját elképzeléseit a vallás kérdéseiben.

Az 1800-as évek elején végleg szétvált a világi és egyházi elöljáróság, a város tanácsa helyett a megalakult presbitérium (akkori nevén lokális konzisztórium) szervezte, irányította a továbbiakban az egyház dolgait. Önálló lett az egyházi gazdálkodás, hozzárendelődött a szükség szerinti jövedelem, így például a csapszék bevételét is ekkor engedte át a város az egyháznak.

A XIX. század elején ismét építkezett az egyház: előbb 1808–10-ben megbővítették a templomot. Ekkor épült a főhajóhoz az északi és a déli mellékhajó. Néhány év múlva, 1814-ben hombárt építettek a Duna partján, ez egyúttal kocsmaként is működött.

A kormány 1826-tól rendeletben írta elő, hogy az anyakönyvek több adatot tartalmazzanak, és pontosabban rögzítsék az adatokat. Ezt követően sokkal beszédesebbek lettek a vecsei mátrikulák, többet elárulnak a korabeli viszonyokról. A reformkor vecsei egyházi életéről más forrásból nincs is ismeretünk, ebben az időben ugyanis a vecsei egyház hanyatló időszakot élt, rosszul sáfárkodtak a vagyonával. A korabeli lelkészről, Zilahi Juhos Imréről utódai jogos nehezteléssel állapították meg, hogy negyedszázados ittléte alatt az anyakönyveken kívül semmiféle írásos feljegyzést nem hagyott rájuk az egyház és a község életéről.

Így fordulhatott elő, hogy a torony átépítéséről is csak közvetett adatok maradtak fenn. Pedig erről a toronyról azt mondta az itt átutazó kalocsai érsek, Klobusiczky Péter, hogy ilyen szépet csak Rómában látott. Amikor Szász Károly 1892-ben püspöki viziten járt Vecsén, Csikay Imre lelkipásztor azt írta a jelentésében, hogy „valami Hild nevű mester” a torony építője, mert ez a név van a torony gombjára írva. Pedig a tornyot építő Hild József neve akkor már jól ismert mint a XIX. századi magyar klasszicista építészet egyik legjelentősebb alakjáé. Az építés időpontjának megállapításához a helyi szájhagyomány segített: a vecsei nép sokáig emlegette, hogy az állványzatról játék közben lezuhant egy fiúgyermek. Ezt a tényt pedig pontosan rögzítette a halotti anyakönyv, amely szerint 1832. október 12-én halt bele a balesetbe a tizenkét éves Gyikó Lajos.

A református egyház tevékenysége megélénkült, mondhatni virágkorát élte 1856 után, amikor ide kerül lelkésznek Csikay Imre, aki több mint negyven évig szolgált Dunavecsén. Első dolga volt az egyház zilált anyagi helyzetének rendezése. 1856-ban a helyi műkedvelő ifjak színdarabot adtak elő, és a bevételt az iskolai könyvtár fejlesztésére ajánlották föl. Még abban az évben tizenhét hold földet kapott az egyház a községtől. Ezen faiskolát alapított az ifjú lelkész, hogy terjedjen Vecsén az intenzív szőlő-gyümölcs termesztés. A következő évben új iskolát építettek a lányok számára, rá egy évre pedig takarék magtárt szervezett a szegényeknek. A leginkább rászorulók kamatmentesen kaptak kölcsön gabonát aratásig. 1859-ben már a lakosság kulturálódására is gondolt a népkönyvtárat szervező Csikay. A szegényebb családok gyermekeit tankönyvekkel segélyezte az egyház az ötvenes évek végén, hogy a korszerűbb tantervet bevezethessék.

1860-ban a Földváry család a református egyháznak adta a Nagy-szigetet. Három év múlva ténylegesen is birtokba vették a reformátusok, ekkor gyümölcsöst telepítettek oda. A hatvanas évek elején fölépült a fiúk iskolája is, majd pedig felújították és kibővítették a parókiát. 1875-ben lezárták az ótemetőt, és megnyitották az újat: a régi vecsei sírkert már szinte körbeépült lakóházakkal. A nyolcvanas években renoválták a templomot, utána elkészült az új toronyóra. 1892-ben Szász Károly püspök látogatta meg a gyülekezetet. Több mint hetven év után került sor püspöklátogatásra a környéken.

Közel negyvenévi eredményes, értékekben gazdag szolgálat után, 1895-ben elhunyt az öreg pap, Csikay Imre. Utódjának 1897-ben Máthé Eleket hívta meg lelkipásztorául a gyülekezet, akit – korai halála után – Lukácsy Imre követett a parókián 1913-ban, szinte a nagy világégés előestéjén.

Az egyház élénk hadi segítő munkát végzett a háború idején, pedig voltak veszteségei. Az elesett híveket meggyászolták, a bevonultatott presbitereket, egyházi alkalmazottakat igyekeztek helyettesíteni, részt vettek az erdélyi menekültek befogadásában, a hadi sérültek kórházi gondozásában, az özvegyek, árvák megsegítésében. 1916-ban bevonultak a harangok is, elvitték a templom három bronzát, hogy ágyút öntsenek belőlük.

A csapások, veszteségek ellenére arra is volt ereje a gyülekezetnek és a buzgón munkálkodó vezető lelkésznek, hogy megszervezzék és útjára bocsássák a település és környéke által igényelt polgári iskolát 1917–18-ban. A kommün idején különösebb károk nem érték a vecsei egyházat, a vagyonuktól ugyan papíron megfosztották őket, de ténylegesen nem mert az egyházhoz nyúlni a helyi direktórium.

A tanácshatalom vége és a románok kivonulása után ismét megélénkült az egyház tevékenysége. Először az elveszített harangokat sikerült pótolni, 1921-ben. Azután a lelkek, az erkölcsök, a hit erősítését határozták el a gyülekezet vezetői: nőszövetséget, leánykört szerveztek, vasárnapi iskolákon, szeretetvendégségeken, vallásos estéken foglalkoztak a hívekkel, megszervezték az anya- és csecsemővédelmet, s a szegénygondozást is.

Az egyház alkalmazottai, a lelkész, a kántor, a polgári iskola tanárai minden fontos, új községi szervezet, új kezdeményezés kovászai, vezetői, lelkes munkásai voltak ezekben az években. Gondozták a nőszövetség könyvtárát, szervezték a népművelési bizottság vetített képes előadásait, segítették a leventenevelést, a cserkészéletet, az ifjúság sportját. Az 1924-es esztendő legfontosabb egyházi eseménye Ravasz László püspök látogatása és a templom teljes renoválása volt. A húszas évek második felében határozta el az egyház az új polgári iskola építését. A terv végül 1929-ben valósulhatott meg.

A harmincas évek közepén feszültség támadt az egyház és a polgári iskola vezetősége között a rendezetlen tanári fizetések, s az iskola anyagi támogatása miatt. A vita azzal ért véget, hogy a megfeszített munkában elfáradt idős lelkész, az iskolát alapító Lukácsy Imre nyugalomba vonult, s a gyülekezet ifjú, agilis utódot választott a vecsei egyház élére: a harminchárom éves, irodalmi sikerekkel is dicsekedhető Molnár Lajost. „El tudok képzelni iskolát templom nélkül, de templomot iskola nélkül nem” – mondta beiktató beszédében az új lelkész, és valóban mindvégig szívügye volt a vecsei polgári iskola sorsa.

Az új lelkész nagy lendülettel kezdett az egyház és az iskola anyagi gondjainak megoldásához. Fáradozása rövid idő alatt eredménnyel járt. Lelkipásztori gondozó munkáját egy helyi újság, a Dunamente kiadásával is erősíteni igyekezett. 1936. júniusában jelent meg az első szám. A lap vállalt profilja egyházi, hitéleti jellegű volt, de bőven akadtak a falu életéről, eseményeiről szóló írások is a havonta megjelenő Dunamentében.

Molnár Lajos irányításával a dunai Nagy-szigeten 1935–36-ban állandó RKIE tábort létesített az egyház. Az RKIE a Református Keresztyén Ifjúsági Egyesület rövidítése. Ez az országos ifjúsági szervezet nem a harmincas évek közepén került kapcsolatba Dunavecsével. A sziget alkalmi táborozási hely volt már 1921 óta. Budapesti KIE szervezet fiataljai jelentek itt meg legkorábban, önkéntes munkatábort szerveztek ekkor a pentelei római település, Intercisa feltárására, majd az évek során jó kapcsolat alakult ki a KIE és a vecsei református egyház között.

Az új, állandó tábor tizenkét darab nyolc személyes faházból állt, mindegyik adakozásból épült, homlokzatukon a címer az adakozót jelölte: az Akadémia, a fővárosi és a svájci KIE szerepelt a donátorok között. Középre került a központi, úgynevezett Petőfi-ház, Vecse község adománya. Tűzhely, kút, táborárboc, harangláb, sportpályák egészítették ki a tábor létesítményeit. A haranglábat a kis haranggal együtt Slezák László harangöntő mester adományozta. A Dunamente szerint volt „repülő-labda pálya” is, ami alighanem a röplabda egészen korai hazai fölbukkanását jelzi. Lehetett fürödni a két sziget közötti keskeny, sekély ágban. Ezen át kopjafás töltéshíd vitt a Nagy-Duna partjára, ahonnan dereglyékkel, motorcsónakkal látogathattak be Vecsére a táborlakók. A Református Élet egy 1937-es cikke szerint „… a Duna közepén levő sziget a maga bokraival, fűz- és ezüstnyárfáival, akácaival, friss levegőjével, mély áhitatos csendjével valami csodálatos légkört teremt az ottlévők között.”

A második világháború előtt kétszer szervezett a KIE száz fős nemzetközi tábort, ahová Európa szinte minden részéből érkeztek a protestáns ifjak. Kitűnő tudósok, egyházi vezetők tartottak foglalkozásokat a konferenciákon, beszélgettek el a fiatalokkal. A KIE tisztségviselő gróf Teleki László így méltatta a tábor értékét 1943-ban A vecsei KIE-tábor című írásában: „…a magyar ifjúság legelhanyagoltabb rétegeinek: a napszámos, iparos és kereskedő ifjúságnak valóságos nemzetmentő állomása, hol beteg lelkek találnak gyógyulást…”

Nyaranta cserkésztábort is szerveztek a szigeten. Járt ott a népi író Veres Péter meg a kitűnő pedagógus, Karácsony Sándor is, és több nyarat töltött a fiatalok közt a népdalgyűjtő Balla Péter, aki bemutatta, tanította a népdalokat a cserkészifjaknak. 1938 augusztusában nagy létszámú nemzetközi cserkésztábort szerveztek.

A cserkésztáborozások érdekes és népszerű színfoltja volt a tábortűzi színjátszás a vecsei Duna-parton. Ezen a vendég és a helyi cserkészek együtt adtak műsort, Vecse népe tömegével özönlött a tábortűzhöz, és lelkesen ünnepelte a cserkészifjakat. A főcserkész, gróf Teleki Pál kultuszminiszter, a kitűnő földrajztudós, aki kétszer is volt magyar miniszterelnök, szintén megfordult a Nagy-szigeten. Tiszteletére a helyi cserkészcsapat este tábortüzet rakott a Duna-parton, a teniszpálya mellett. A szigetről a tábortűzhöz érkező főcserkésznek a 138-as számú vecsei cserkészcsapat parancsnoka, Berde Károly tett jelentést. Ezután Teleki letelepedett egy padra, és a műsor végéig ott maradt.

1939-ben testvérgyülekezet választottak a vecsei reformátusok. A visszatért Felvidékről a harmaci gyülekezetet fogadták testvérükké. Zászlót, ezüst keresztelőkancsót és tálat ajándékoztak a harmaci gyülekezetnek. Amikor Erdély 1940-es visszatérte után, 1941 nyarán a homoródszentmártoniakkal testvérközségi kapcsolatra lépett a település, hamarosan a két falu református gyülekezete is testvéri szövetségre lépett egymással.

A második világháború idején ismét a hadigondozás vált a legfőbb fela-dattá. Folyamatos kapcsolatot tartottak a frontszolgálatot teljesítő hívekkel, és gondoskodtak az itthon magukra maradt hozzátartozókról. Rendszeresen közöltek a hadigondozásról szóló híreket a Dunamentében. Az utolsó megjelent számban, 1944 szeptemberében külön rovatban sorolták föl a hősi halottakat, a bomba sújtottaknak gyűjtött adományokat, leveleket adtak közre a közeledő frontról.

A KIE-tábor is szomorú sorsra jutott a későbbiekben: már az 1941-es árvíz is megtépázta, de helyreállították a károkat, és 1944-ig még fogadták a táborozókat. A front alatt azután teljesen kifosztották, megrongálták, 1948-ban pedig egy balatoni üdülőtáborba szállították a megmaradt házakat. Végül még a szigetet is Sztálinvároshoz, Fejér megyéhez csatolták az ötvenes évek elején.

1945 után a református egyház hozzáfogott önmaga újjáépítéséhez. Az átmeneti években nagy erőfeszítéssel próbálta megtartani a polgári iskolát, és a kialakult versenyhelyzetben megőrizni annak színvonalát. Tette mindezt annak ellenére, hogy az egyház birtokait államosították. Az egyház esélyei azonban évről évre, sőt hónapról hónapra romlottak, s a fordulat éve, az iskola államosítása után a tevékenységét erősen korlátozta a rendszer. Lelkipásztora továbbra is Molnár Lajos volt, egészen 1971-ig.

A helyi református egyház közéleti tevékenysége a nyolcvanas évek második felében kezdett újra erősödni. A romániai forradalom után azonnal segéllyel keresték föl a volt testvérközség, Homoródszentmárton népét. A két gyülekezet élénkülő kapcsolata, kölcsönös látogatásai készítették elő a községek közötti kapcsolat újbóli fölvételét is. 1990 őszén kezdődött meg a tanítás az újjászervezett, és gróf Teleky Józsefről elnevezett református általános iskolában. A kilencvenes évektől szakiskolai rendszerben működik a református gazda- és gazdasszonyképzés is.

A kereszténység felvételét követően, valószínűleg már a tatárjárás előtt plébániás hely volt a falu. A XIII–XIV. században a korabeli oklevelek tanúsága szerint a környékbeli településekkel együtt a közeli szigetfői esperességhez, illetve a váci püspökséghez tartozott. A reformáció elterjedése után, a XVI. század közepén a katolicizmus kiszorult erről a vidékről, s csak a XVIII. század második felében bukkantak föl újra Vecsén is, mint a környék más helyein, az első katolikus betelepülők. Egy 1785-ös összeírás szerint mindössze 31 katolikus élt a mezővárosban. A katolikusok aránya még az egy százalékot sem érte el akkor. Ám a korábban tisztán református lakosság mellett lassan, de folyamatosan nőtt a számuk a XVIII. század végétől. Leginkább a bevándorló alkalmi munkások, zsellérek, szegényebb emberek közül kerültek ki akkoriban a település katolikusai. A beköltöző iparosok közül is a legtöbb ehhez a felekezethez tartozott, és a cigányság szaporodása is növelte az arányukat. Ez a tendencia jellemzi a XIX. századot is.

A kiegyezés és Trianon közötti fél évszázadban Vecse lakossága nyolc és fél százalékkal nőtt, eközben a reformátusok aránya kilencvenről hetven százalékra csökkent, míg a katolikusoké hat százalékról huszonöt százalékra emelkedett, vagyis az 1920-as években már minden negyedik vecsei polgár katolikus volt.

A közel ezer vecsei katolikus hitbéli igényét és anyagi erejét is jelzi, hogy 1927-ben megvették és imaházzá alakították a Fő utcán a Váradi-féle házat. Élénkült a közösségi életük, megalakult a Szent Rafael Katolikus Leányklub. A harmincas évek végére a vecsei lakosságnak már csaknem harminc százaléka volt katolikus. 1952-ig Apostag leányegyházaként (fíliájaként) működtek, ezután mintegy negyedszázadig (1978-ig) önálló egyházközségként. Ezekben az években saját papjuk volt, azóta megint Apostaghoz tartoznak a vecsei katolikusok.

A rendszerváltás után megélénkült az egyházi életük, tovább szaporodott a katolikusság lélekszáma, ma már a vecseiek bő egyharmada ezt a hitet követi, kinőtték a régi kápolnájukat. Elhatározták, hogy tornyos templomot építenek: 1999 végén kezdődött meg a gyűjtés az új katolikus templomra, a költségek felét a hívők vállalták, a másik felét az egyház. Azóta megtörtént az új templom alapkövének ünnepélyes elhelyezése a régi kápolna szomszédságában.

A zsidóság viszonylag későn jelent meg Dunavecsén. Az első Mózes-hitű kereskedők a XIX. század közepén telepedtek le a mezővárosban. 1850-ben tíz izraelitát tartottak számon itt, miközben a szomszédos Apostagon nyolcszáznál többen, a közeli Tasson csaknem háromszázan laktak.

Amikor az 1860-as évek közepén a Földváryak szabadon kezdték bérbe adni, majd árulni földjeik egy részét, akkor több zsidó nagybérlő és földbirtokos – főleg Apostagról és Kunszentmiklósról – földhöz jutott a vecsei határban. Az 1870-es népszámlálás negyvennégy zsidóról tudott, a millennium idejére pedig a lélekszámuk már meghaladta a százat. Többségük továbbra is kereskedő volt, akadt köztük nem egy módos virilista is, de számos kisegzisztencia, szűkösen élő fuvaros, kisiparos is kikerült körükből. Annak ellenére, hogy az 1900-as évek elejére szétköltöztek a faluban, s különösen a Fő utcán építkeztek szívesen, ahol üzleteik is voltak, mégis viszonylag zárt közösségben éltek, zsinagógájuk is volt. Az 1918-as novemberi zaklatások, üzletfelgyújtások, majd az 1919-es fehérgárdista atrocitások miatt a két világháború között száz alá csökkent a létszámuk. A második világháború idején csaknem mind odavesztek a keleti, hó borította harcmezőkön a munkaszolgálatban vagy Auschwitz gázkamráiban.

A baptistáknak 1888 óta vannak nyomai Vecsén. Az 1900-as évek elején a szomszédos Csabonypusztáról egy szolgalegény, Balogh Zsigmond érkezett ide és kezdett missziózni a faluban. Az ő házánál jöttek össze az érdeklődők, és hatására tért át előbb néhány család, majd beköltözőkkel gyarapodott a baptisták száma. Sokáig a tanyavilágban éltek a legtöbben, Fehéregyháza-pusztán, Bauer Miksa nagybérlő kastélya mellett volt imaházuk is 1907-től.

A fehéregyháziak az ötvenes évek elején, az államosítás után beköltöztek a faluba. 1955-ben vettek egy nádtetős kis parasztházat a Petőfi Sándor utcában. Ezt használták imaháznak, a hatvanas években még bővítették is, majd 1981–82-ben lebontották, és kalákában megépítették az újat. Legtöbben az ötvenes években vallották magukat baptistának Dunavecsén, ma húsz-huszonkét családot tartanak számon a gyülekezetben. Élénk kapcsolatot ápolnak hittársaik máshol lévő, nagyobb közösségeivel, közülük is szorosabbat a közeli Dömsöd gyülekezetével.

A vecsei nazarénusokat a faluban egyszerűen csak hívőknek nevezik. Összetartó, igen erősen zárt közösséget alkotnak. Erkölcsi normájuk alapja a falubeliek véleménye szerint a sok gyerek és a szorgalmas munka. Egyik idősebb tagjuk néhány éve egy füzetbe leírta mindazt, amit a gyülekezetük múltjáról a legidősebbektől megtudott.

A régiek emlékezete szerint az 1850-es években élt itt három vízimolnár, a három Hernáth fivér. A munkájuk egy időben Újvidékre sodorta őket, ahol megismerkedtek a nazarénus hit tanításaival. Miután – az új hitre áttérve – visszajöttek Vecsére, Hernáth Gábornak a hajóállomás közelében álló házában gyűltek össze rendszeresen azokkal, akiket sikerült Vecsén megtéríteni. Más változat szerint egy osztrák származású hajós kezdett itt téríteni.

Hasonlóan emlékezik vissza a nazarénusok vecsei föltűnésére Csikay Imre református lelkész az 1892-es püspöki látogatás előtt a község „vallás-erkölcsi állapotáról” írt jelentésében. Csikay szerint „a nazarénusoknak nevezett rajongók a 60-as években kezdtek föltűnni községünkben, mikor egy, a szél által partra vetett újvidéki gabona hajó legénysége rajongásukkal megmételyezték Hernát Gábor családját – megvakult ő és családja s megvakítottak egyebeket is”.

Az új hit elterjedéséhez hozzájárult a református egyházi vezetők ellentmondásosnak ítélt szerepe a földesúri perben. Egy 1870-es adat szerint mindenesetre már „van néhány nazarénus is” Vecsén, akik 1884-ben a mai Mártírok útján, a volt Hagyó-féle portán építették föl első gyülekezeti házukat. A századfordulóra ugrásszerűen nőtt a számuk, ekkor már legalább kétszáz tagot tartottak számon. Egyházszolgáikat (tulajdonképpen a papjaikat) maguk közül választották. Első egyházszolgájuk, az alapítók közül való Értekes József, 1923-ban hunyt el.

Most nyolcvanöt megkeresztelkedett felnőttet tartanak számon, a nazarénus családokban élők száma, a gyermekekkel együtt pedig mintegy kétszáz fő. A kilencvenes évek első felében, a szerbiai háború idején délvidékről menekült testvéreket fogadtak a közösségbe. Készülnek fölépíteni új, háromszáz főt befogadó imaházukat.