A remények Dunavecséje | Száz Magyar Falu

A remények Dunavecséje

A kommün elmúltát néhány napos dermedt csend, várakozás követte.

A román megszállók augusztus 12-én vonultak be a településre. Három hónapig zaklatták, sarcolták a helybelieket, akik üldözöttekké váltak saját otthonukban. Gyakran fuvaroztatták magukat, mindennaposak voltak a rekvirálások, eleinte még nevetséges fizetségért, később már arcátlanul – hadi kárpótlás címén – teljesen ingyen. A hívatlan vendégek november közepén takarodtak ki a községből, december 10-én pedig megérkezett a fehér gárda, és most a volt kommunista vezetőket szedték össze, vitték a kalocsai börtönbe. A következő év elején lezajlottak a bírósági eljárások. Összesen huszonöt ítélet született vecseiekkel szemben, az internálástól tíz év börtönig terjedően.

A község lakói, mint magyar honfitársaik szerte az országban, szintén nehezen ocsúdtak a háború veszteségeiből: még 1920-ban is szállingóztak haza a volt hadifoglyok, és hozták a híreket azokról, akik örökre ottmaradtak. Trianon sem csak újsághír volt Vecsén, hiszen ide, az ország közepére is jutottak vagonlakók és az iskola emeletén meghúzódó menekült családok az elszakított területekről. Még egy új, eddig ismeretlen járvány, a spanyolnátha is végigsöpört a bénult, gyászba borult országon, s a kór természetesen elérte ezt a falut is. Itt huszonhét áldozatot szedett, főként a fiatalok között pusztított.

Aztán lassan mégis megindult az élet: a jószágot napról napra etetni, gondozni kellett, és újra tavasz jött, a vetés ideje, majd a nyár, az aratás parancsa, és eljött az őszi szüret is megint. A föld szűke és a megélhetés, a család eltartásának kényszere egyre sorvasztotta a község törzslakosságát A szerencsétlen úrbéri pervesztésnek és az egyezségnek folyamatosan itta a levét Vecse a baljós alkut követő évtizedekben. Már a kiegyezés táján megkezdődött az elvándorlás a településről, szokásba jött az egyke, s mindezt tetézte a világháború emberirtása. A millennium esztendejétől, 1896-tól 1935-ig terjedő negyven esztendő átlagában az ezer lélekre eső természetes szaporodás Vecsén 3.3 ezrelék volt. Ezt az arányt a szomszédos községek (Solt, Apostag, Szalkszentmárton) meghaladták, de messze fölülmúlta például a szintén közeli, sváb lakosságú Harta a maga 14,7 ezrelékével.

A község ifjú segédlelkésze, Kovács István, akinek a hitvese anyai ágon az őshonos vecsei Orr családból származott, döbbenten érzékelte a település népesség-összetételének kedvezőtlen változásait. Az 1930-as években több cikkben kongatta meg a vészharangot és hívta fel a figyelmet mélyebb demográfiai összefüggésekre is. A népi írók hatására falukutatói, szociográfus módszerekkel közelítette meg a kérdést, és megállapította, hogy a stagnáló lakosságszám mögött – a törzsökös református népesség szempontjából – tragikus tendenciák rejlettek. A református lakosságnak ugyanis legföljebb a nincstelen rétege szaporodott a község átlagának megfelelően, a törpe- és kisbirtokos réteg körében ugyanakkor évtizedek óta meredeken csökkent a születési arányszám. Csakhogy ez a réteg tette ki a helyi népesség többségét még a XX. század elején is! Másképpen fogalmazva: az alig növekvő (sőt inkább stagnáló) lélekszámon belül erősen növekedett a bevándorlók, főként a földtelen katolikusok, nazarénusok, baptisták száma, s csökkent a törzsökös református népességé.

„Dunavecse a látszatok világa” – vélte a faluja jövendő sorsáért aggódó lelkipásztor, pedig „a csoda nem a fürdőváros megvalósulásában fog megnyilatkozni”. Helyette a nyolcvan éve vajúdó birtokviszonyok rendezését, a földreformot sürgette gyógyír gyanánt, mert úgy vélte: az elvándorlás és az egyke terjedése a földtelenség miatt sújtja, pusztítja a református törzslakosságot. Annak hanyatlása, pusztulása pedig egyenlő volt Kovács István számára Dunavecse hanyatlásával, pusztulásával. Az egyke Dunavecsén címmel 1943-ban közölt tanulmányában az érvelését az alábbi drámai hangú mondattal zárta: A vecsei kérdés ez: gyermek vagy halál?

Több szempontból is hasonlóan érzékelte Dunavecse helyzetét a mesz-szebbről jött szociográfus-falukutató, Erdei Ferenc. Ő az 1937-ben megjelent Futóhomok című könyvében (tehát nagyjából a Kovács István-féle tragikus hangvételű vecsei írásokkal egy időben) az egész Dunamellék ősi református parasztfalvainak többségéről a Kovács Istvánéhoz hasonló diagnózist állapított meg. Különösen feltűnőnek találta Dunapataj és Solt süly-lyedését. Sajátos módon azonban másként sokkal biztatóbbnak értékelte Vecse jelenét és jövőjét.

Így írt ezekről a falvakról: „Pataj és Solt a 17. század óta mezővárosok és társadalmuk nagyítva tükrözi a megfáradt kis parasztközségek életét. (Harmadik mezőváros társuk, Dunavecse kiemelkedett a stagnálásból: járási székhely, járásbírósága, adóhivatala, sok nyugdíjasa, fejlett vendéglátó ipara van, és szép dunapartja kedvelt üdülőhellyé teszi.)”

Kovács István vitába szállt Erdeinek ezzel a passzusával. Az egyébként éles szemű szociográfust megtévesztette a külső kép – írta Kovács, mert „a jövő Dunavecséje kicserélődik”, miközben a település „egyre inkább háttérbe szorul abban a tájban, melyben elhelyezkedik”.

Valóban a felszín tévesztette meg Erdeit Vecsével kapcsolatban, és a lényegest Kovács István mondta ki? Kinek volt, kinek lett végül is igaza? Utólag persze könnyű megállapítani, de úgy tűnik, hogy mind a kettőnek a maga szemszögéből, és egyiknek sem teljes egészében. Dunavecse járási székhely szerepe megszűnt 1970-ben. Üdülőhely volta is odaveszett már a hetvenes évekre – leginkább a környezeti szennyezések miatt. A lakosság összetétele is jórészt megváltozott ekkorra. Tovatűnt mindaz, amit Erdei a falu értékének tartott, míg Kovács István borúlátó jóslata lényegében bevált. Dunavecse mégis talpon maradt.

Milyen szemléleti különbségek magyarázhatják a két felfogás ilyen mérvű eltérését? Ennek jobb megértéséhez térjünk vissza az 1930-as évek Dunavecséjére. Ismerjük meg azt a sajátos mezőgazdasági szerkezetváltozást, amelynek gyökerei a korábbi évtizedekbe vezetnek vissza.

Sok embert elcsábított a dualizmus évtizedeiben Vecséről a dinamikusan fejlődő főváros. Akik eleinte csak alkalmanként fordultak meg a pesti piacokon, kis portékájukon túladva később alaposabban is körülnéztek, mit lehetne ott kezdeni. Ipari munkára, altisztnek maradtak fönn egyre többen. Főleg a mai Dél-Pest (Soroksár, Pestszenterzsébet, Kőbánya) kertes övezetében leltek albérletre, majd vett meg később némelyikük kis családi házat. De az otthoni, üresen maradt házak is hamar benépesültek: szegény sorsú, napszámoskodó katolikus, hívő családok bérelték vagy szerezték meg olcsón, részletre, s a tenyérnyi kertekben szívós munkával próbáltak gondoskodni a szaporodó család kenyeréről.

A népesség összetételének ez az átalakulása s ezzel összefüggésben a gazdasági szerkezetváltás mutatta Erdei Ferenc számára a dinamikusan élő, gazdálkodó falu képét a népesség-összetételében változatlan, gazdálkodásában hagyományőrző, „álmos”, megrekedt Patajjal szemben.

A Pestre szakadt vecseiek azonban többnyire mégis „kétfele élők” maradtak: lehetőség szerint megtartottak otthon néhány hold földet. Vagy valamelyik családtag kezén, vagy bérben műveltették az otthon maradó napszámosokkal, akik így tudtak előbb-utóbb maguknak is szerezni egy kis birtokot. A „pestiek” pedig a szabadságukat a nagy nyári munkákra időzítették, otthon töltötték Vecsén.

A fővárosban maradt elvándorlók nem voltak valami népszerűek az otthoniak körében. A vecsei ember szerint „ezök az átvedlöttek a maguk formájjút má mög sé ismerik Pestön, jáccák ott a naccságát”. Ők pedig, honvágyukat csillapítandó, a harmincas évektől minden januárban megszervezték Pesten a találkozójukat. Alkalmanként két-háromszáz „fővárosba szakadt” vecsei jött össze egy kis nosztalgiázásra. A másik hasonló nagy esemény nyárra esett: a Kőbányán élő falubeliek hajókirándulást szerveztek haza minden augusztusban. Alkalmanként ezer ember is eljött ilyenkor a szülőfaluba, egész napos ünneplésre, mulatásra, közös szórakozásra az itthoniakkal.

Vecse életképességét, városias jellegét a két világháború között járási székhely szerepe is erősítette, formálta. Az adott korszakban a járás fontos közigazgatási szerepű egység volt, a járási szolgabírói hivatal és a többi hatalmi, igazgatási szervezet, intézmény jelentős szellemi erőt koncentrált Vecsére. Mindez ugyancsak hozzájárult a városias jelleg megőrzéséhez, illetve erősítéséhez.

A központi közigazgatási szerep miatt nőtt az értelmiség száma is a köz-ségben. A pap, tanítói kar, jegyző, orvos hagyományosan jelen lévő kis csoportjához csatlakoztak a polgári iskolai tanárok, az igazságszolgáltatásban tevékenykedő jogászok, a különböző központi intézményekben alkalmazott egyéb tisztviselők meg a pénzintézeti alkalmazottak. Ez a kör adta az úri kaszinó törzsközönségét, közülük kerültek ki a helyi művelődést szervező, irányító személyek, a népművelő előadások szereplői is.

A XX. század első évtizedeiben a település szerkezete, külső képe is az alföldi mezővárosok korszerűsödésének megfelelően alakult át. Szétfeszült a hagyományos szerkezet, a belső településmag sűrű beépítettsége oldódott, miközben folyamatosan tartott a XIX. században megindult kiáramlás a kertekbe, vagyis a korábbi akloskertekben is lakóházak épültek, utcasorok alakultak ki. A lakóterületek bővülését segítette, hogy 1923-ban a református egyház felszámolta és kiparcellázta a hétholdas ótemetőt, és itt hamarosan kialakult az Ó-hegyi, a Gerle és a Rózsa utca. Ugyancsak a két világháború között épült ki az Alszögön az Újváros több utcája. Itt a legszegényebb zsellérek, a katolikusok, a „hívők” telepedtek le.

A korszerűsödő jelleget erősítette a Fő utca és a központ tereinek kiépülése is. A századfordulón felépült Csikay-ház mintegy jeladás volt a városias építkezésre: sorra tető alá kerültek a zsidó kereskedők, a sikeresebb iparosok, módosabb gazdák, igényes értelmiségiek lakóházai, amelyek csinosították Vecsét.

Az 1920-as években kitelepítették a központból a vásárt, rendezték, épületbontásokkal tágították az egymáshoz illeszkedő két központi teret, egymás után épültek föl a település képét markánsan meghatározó középületek a Fő téren és környékén: a járásbíróság (1925), a járási székház és a Hangya szövetkezet üzlete (1927), majd a polgári iskola (1929), miközben 1925-től kigyulladt a villany a főutcán, a fontosabb középületekben és jó néhány magánházban is.

A jelentősebb vecsei középületek tervezését, kivitelezését fővárosi építészekre, Bayer Lajosra és Török Ignácra bízták. Néhány év múlva, 1936-ban kiskockakő burkolatot kapott a Fő utca, betonjárdák is épültek.

A település köztéri szobrai közül legrégebbi az 1930-ban felavatott első világháborús hősi emlékmű a Fő téren. A helybeli szobrász, Weisse Béla alkotása egy egész alakos bronzszobor: harci riadót fúvó, trombitás magyar honvéd. A talapzaton koronás címer, a címer alatt a felirat: MINDENT A HAZÁÉRT 1914–1918.

Van a szobron egy másik felirat is: egy emléktábla, amelyet 1848 centenáriumán, 1948. március 15-én helyeztek el a lelkes vecsei lokálpatrióták, ünnepélyes keretek között. Ebből a táblából támadt utóbb a „kislak-vita”. Így szól a vitatott szöveg: „E szobor helyén állott egykor a kis lak a nagy Duna mentében, melyben Petőfi szülei laktak 1840–44-ig.” Korábban azt feltételezték, hogy a szobor helyén álló s később lebontott kocsmát Petrovics István a hússzék mellett szintén bérelte, és a család ott is lakott. Ez a feltételezés azután az alapos kutatások nyomán megdőlt, de – amint erről a Petőfi éveit megörökítő fejezetben részletesebben is megemlékezünk majd – a tábla a helyén maradt.

A városiasodó Dunavecse polgárosuló lakói egyesületekbe, körökbe szerveződve igyekeztek életfeltételeiken javítani vagy éppen művelődni, szórakozni. Egyrészt tovább éltek az előző korszakban szerveződött körök és egyesületek, másrészt újak szerveződtek a változott viszonyoknak, új igényeknek megfelelően.

1925-ben megalakult a tűzoltó-egyesület. A település ősi ellensége, a „vörös kakas” ellen a védekezés eddig is közösségi feladat volt. Kivette ebből a részét az elöljáróság a lajtkocsikkal, fecskendőkkel, közkutakkal, az egyház a torony tűzőreivel meg a félrevert harangok szavával, később a gőzmalom elnyújtott, riasztó kürthangjával. És persze a tűzhöz vödrökkel, szerszámokkal rohanó nép, hogy „vízzel-vassal” felvegye a harcot a hajlékokat pusztító tűzzel. Most az új egyesülettel ez a spontán küzdelem vált az eddiginél sokkal szervezettebbé.

A szövetkezés eszméje is a dualizmus idején bukkant föl Vecsén. Az évtizedek óta működő hitel-, Hangya és szeszfőző szövetkezethez most újabbak csatlakoztak. 1926-ban megalakult a villanyszövetkezet, amelynek célja a villanyvilágítás meghonosítása volt a településen. A kunszentmiklósi Berger és Wolf céggel szerződtek, és még abban az évben kiépítettek ötven közvilágítási lámpát, bekapcsoltak az ellátásba hatvan fogyasztót. 1927-ben a tejszövetkezet kezdte meg tevékenységét.

A két világháború közti Dunavecse vonzó külső képére, élénk társadalmi életére fölfigyelt a szomszéd község szülötte, az író Nagy Lajos is. Egyik legismertebb, legolvasottabb szociografikus műve, a Kiskunhalom, Apostagot hozza közel olvasóihoz. Amikor az utas vonaton közelíti meg Kiskunhalmot, átutazik Dunaszemesen, vagyis Dunavecsén. Ezt látta az író a vonatból reggel az állomás körül:

„Dunaszemesen megélénkül a kép, csupa fa mindenfelé, a tökéletes síkságot néhány bucka megtöri, a vasút mentén csinos új házak kis teraszokkal, oszlopocskákkal, jól ápolt konyhakertekkel, melyeket – szinte üdítő – vadonatúj dróthálós kerítés övez.”

A mű egyik szereplője, aki a fővárosban vállalt munkát, mert otthon kevés a föld a megélhetéshez, a délutáni hajóval érkezik haza. A dunaszemesi hajóállomáson várja a felesége, és gyalog indulnak Kiskunhalomra:

„Ballagnak az állomásról hazafelé. Kocsma, kis földszintes szálloda s az emeletes gőzmalom mellett vezet el az útjuk.”

Kiskunhalom pesti nyaralója, Fleischerné ifjú hódolójával este felé gyalog sétál át a négy kilométerre fekvő Szemesre. Előttük így tárul ki Dunaszemes a nyári estében:

„Az asszony egészen felüdült Szemestől, ó az már egészen más, mint Kunhalom. Csinos konyhakertészeteket lehet itt látni s jól ápolt gyümölcsösöket. A házak közt is akadnak oly szépek és újak, hogy Pesten is megállnák a helyüket mint villák a külső részeken vagy Pest környékén, például Sashalmon vagy Rákoshegyen. Van a községnek valami városi jellege. Az országút a községen keresztül vezet, még autók is robognak rajta. Benzinfelvevő állomás a piactéren. Maga a piactér… hát legalábbis tűrhető. Mindenesetre egy ilyen községben, távol a fővárostól, az Alföldön. Az iskolaépület emeletes, és hatalmas nagyok az ablakai. A járási székhely modern, új épület; a református templom régies, de stílusos – ez az egyetlen temploma Szemesnek. És a pompás, terebélyes nyárfák a téren… A vegyeskereskedés, mármint az egyik, amelyik először útjukba akadt, akkora, mint egy pesti csemegeüzlet a körúton.”

A település élete persze nem volt konfliktusoktól, súlyos gondoktól mentes a két világháború között sem. A földhiányról, az elvándorlásról és az egykéről már szó esett. Láthattuk azt is, hogyan próbálta kivédeni az ezekből fakadó veszteségeket a település életrevaló népe. De a gazdasági világválság sem kerülte el a falut a harmincas évek elején A mezőgazdasági árak zuhanása, a bérek „mélyrepülése”, a munkanélküliség a szegényebb rétegeket viselte meg inkább, de a kisebb-nagyobb birtokosok egy része is erősen eladósodott. S a válság következményei sem különböztek a másutt előforduló esetektől. Nagy Lajos hőse, Fleischerné Dunaszemesen régi pesti ügyvéd ismerősébe botlik, aki most itt praktizál. Az ügyvéd szavai pontosak, hitelesek:

„Ami különben a munkát illeti, hát az van elég, kérem. Hiszen tetszik tudni, vidéki praxis, a folytonos árverések, illetve végrehajtások, és azután árverések, mert, ugyebár, a bank, tetszik tudni. …Apropó, árverések. Nem akar nagyságos asszonyom állandóan Dunaszemesen nyaralni, vagy talán életfogytig, hogy hosszabb terminusról ne is beszéljünk? Potom pénzért, ugyebár, ez nem sok, vehetne egy ingatlant. Házat, hozzátartozó egy hold kertet, gyümölcsfákkal, igen jóképű, testhez álló ingatlan, úgyszólván ingyen. …Például ez a Hajdu Kovács-féle ingatlan, na igen, a szóban forgó, ez kérem véresen komoly, amennyiben végrehajtást szenvedett Hajdu Kovács Pál kijelentette, hogy ha neki menni kell a házából, hát aki oda be akar költözni, azt leszúrja. Nincs is rá vevő kérem, abszolúte nincsen. Hát tetszik látni, ami a komolyságot illeti!”

A válságból aztán kilábalt az ország, kilábalt Vecse is, de a század ötödik évtizede a békésebb előzmények után baljósan indult. A nagyvilágban megint háborús vihar dúlt, ennek szele hamarosan elérte a falut. És megmutatta a természet is kíméletlen hatalmát. Még egyszer – és Vecse eddigi történetében utoljára – zabolátlanul pusztított a Duna áradása. Már 1940-ben víz alá kerü1tek a földek, az ár- és belvíz elöntötte a határ egy részét. 1941 februárjában előbb a templom fölött fenyegetett gátszakadással a soha nem látott tömegű jeges vízár, de itt még sikerült lázas közmunkával, nyúlgáttal kivédeni a nagyobb veszélyt. Aztán a roppant erejű ár Vecse és Apostag között február 16-án mégis átszakította a védművet. A víz egészen a szabadszállási határig szaladt, s csak a vasúti töltés állta útját. A visszaforduló áradat a vecsei határban előbb a tanyavilágot öntötte el, majd a vasúton át bejutott a falu keleti részeibe. A tartósan elöntött területeken 65 ház szét-ázó falai rogytak össze. Terményben is súlyos károk keletkeztek: a következő évben is víz alatt állt a határ egy része, így három éven át nem lehetett művelni, hasznosítani az elöntött földeket.

Ki sem heverte még a falu a határát szabadon járó víz pusztításait, máris messze a határain túlra tekintett – egészen a visszatért Erdélyig, ott is Homoród völgyéig, Szentmárton faluig. A dunavecsei járás főszolgabírója, az erdélyi születésű Balthesz Károly kezdeményezésére a járás nyolc községe testvértelepülést választott az oklándi járásból. 1941 júliusában látogattak Erdélybe a vecseiek, majd a következő év októberében viszonozta a vendégeskedést az oklándi járás küldöttsége. Az ígéretes egymásra találást tönkretette, a testvéreket újra elszakította egymástól a háború, ami az első években még inkább csak közvetve sújtotta Vecse népét. Kevesebb volt a vecsei bevonuló és a sebesült, hősi halott is, mint az előző nagy világégésben. 1943 tavaszáig négyen haltak meg és öten tűntek el a 87 bevonulóból. Vecse első hősi halottja az itt született vitéz Jávor Dénes repülős főhadnagy volt, akit 1941 augusztusában még komor pompával temettek szülőfaluja földjébe, a családi kriptába. Temetésén megjelentek a település vezetői, valamint a Hadiakadémia hallgatói, a dalárda is közreműködött.

1944-ben, a német megszállást követően azután felgyorsultak és egyre rosszabbra fordultak az események. Mind több embert hívtak be, szaporodtak a hírek hősi halálról, eltűnésről, fogságba esésről. Áprilisban elhurcolták az összes vecsei zsidót, közel száz embert. Többségük soha többé nem tért vissza a faluba, mindössze féltucatnyian élték túl a holokausztot. Az áldozatok nevét a második világháborús emlékmű őrzi.

Pest bombázása még távoli, baljós eseménynek tűnt, aggdalomra inkább az ott élő hozzátartozók sorsa adott okot, de már ekkor elszórtak néhány bombát a vecsei határban is a szövetséges repülők, a Dunába hulló aknák pedig a helybeliek szeme láttára robbantottak föl egy-egy hajót. Sokak emlékezetében megmaradt a közkedvelt utasszállító, az Erzsébet királyné pusztulása. 1944 áprilisában futott aknára Vecse és Apostag között, 482 utasával. Szerencsére csak harminc könnyű sérültje volt a katasztrófának. „A nagy Hajókirály halott!” – írta a Dunamente a magyar személyhajóflotta büszkeségének katasztrófájáról.

Nyártól egyre erősödtek a harci zajok, októberre megközelítette a front a falut. A hónap közepén egy Kecskeméten kelt katonai parancs Vecsét is megnevezte a kiürítésben részt vevők pihenő és étkeztető állomásaként. A hónap utolsó hetében a 3. magyar hadsereg főszállásmestere már itt adta ki parancsait a kiürítési kötelezettségről s a hátrahagyott javak megsemmisítéséről, megrongálásáról. Aki úgy érezte, hogy mennie kell, útnak indult Nyugatra, de a vecsei lakosság zöme – köztük a leventekorú ifjúság is – otthon maradt, dacolva a kiürítési és mozgósítási paranccsal. November 3-án reggel érték el a szovjet csapatok a község északi határát, és még délelőtt elfoglalták a falut. Kisebb csetepatéra, tűzpárbajra csak a község délkeleti végén került sor, itt magyar katonák próbáltak meg rövid ideig ellenállni, a többszörös túlerő láttán azonban hamar megadták magukat.

Néhány hétig mégsem volt még béke a faluban, mert a közeli solti hídfőt nagy erővel védő németek a Dunántúlról és délről többször lőtték a falut. Ezeknek a támadásoknak vecsei polgárok és szovjet katonák is áldozatul estek, és anyagi károkat is okoztak a becsapódó lövedékek. A harci zaj csak november közepén, a hídfő elfoglalása után ült el, bár még január elején is lőtték az országutat a túlsó partról német harckocsik, és még január 31-én is érte német légitámadás Vecsét.