Az ekevastól a malomkőig | Száz Magyar Falu

Az ekevastól a malomkőig

Dudar községnek a múltból alapvetően két, egymástól különböző pecsétlenyomatát ismerjük. Ezek közül az egyiknek – a XVIII. századból valónak – három különböző változatára bukkantunk rá kutatásaink során. Az egyiken 1737-es, a másikon 1746-os, a harmadikon 1790-es évszám látható. E három pecsétlenyomat ábrázolásai alig különböznek egymástól. A véset rajzának – heraldikai szaknyelven a címerképnek – ugyanúgy megvan a szimbolikus jelentéstartalma, mint az ország- vagy családi címerek ábráinak. Dudar XVIII. századi pecsétjein egy ekevasat, egy csoroszlyát és egy gabonakévét láthatunk. (Ebben a korban ez az ábrázolás a parasztfalvak általános címerképe volt!) Ezek a jelképek félreérthetetlenül adják tudtunkra, hogy a falu népe egyrészt földművesnek, másrészt – jogi-társadalmi állapotát tekintve – jobbágynak tekintette magát. A másik lenyomat a XIX. század közepéről való. Az ábrázolás ismét a mezőgazdasági szerszámok köréből merít, de most modernebb eszközök képe került a pecsétnyomóra.

A falu minden lakója életének középpontjában a föld áll. A dudariak a vetésforgó alkalmazása mellett nyomásos gazdálkodást folytattak, azaz a vetésforgó szerint egy dűlőben egyféle növényt termeltek, mindenkire nézve kötelezően (nyomáskényszer). A gabona az önellátást célozta, azzal nem kereskedtek. A zöldségféléket a konyhakertekben termesztették.

A környéken jól ismert falucsúfoló szerint „Dudaron huppanik az óma, tottyanik a körte”. Már a XVI. századtól kezdve találunk feljegyzéseket a falu almáskertjeiről. Az egyik legnevezetesebb dudari gyümölcs a szilva. Egyetlen jelentősebb helyi fajtája van, ez a „hosszi szíva”, amiből a dudari „szívalekvár” és az aszalt gyümölcs készül. Az almafák között a legjellemzőbb a toki alma, fája a hat-nyolc méteres magasságot is elérheti. A körték vagy „körtvélyek” között az apró, zöld héjú sózókörtét érdemes megemlíteni. A szőlőtermesztés nem volt jelentős. Szinte mindenkinek volt ugyan táblája a hegyen, de csak saját fogyasztásra termeltek. Összefoglalva az eddigieket azt mondhatjuk: a gazdag gyümölcskultúra ellenére nem folyt kiterjedt gyümölcstermesztés, a dudariak kevés ráfordítással csupán kihasználták a természet bőkezűségét.

Az erdő és a legelő viszont mindig is megkülönböztetetten fontos volt a dudari ember számára. Olyan lehetőségeket jelentett, melyekkel az időjárás kiszámíthatatlanságát és a sovány föld sokszor biztosra vehető gyengébb termését ellensúlyozhatták. Amikor a XIX. században a volt úrbéres gazdák számára megnyílt a lehetőség, hogy saját földjük legyen, állataik számára közös legelő- és erdőrészeket hagytak meg. Ezekkel az osztatlan legelőkkel, erdőkkel a gazdák közössége, azaz a „gazdaközönség” rendelkezett. Állataik nagy száma miatt rendszeresen problémát okozott a megfelelő nagyságú legelő biztosítása. Így volt ez a XVIII. század közepén, 1848-ban, az elkülönülési szerződés utáni években, a tagosításkor és a XX. századi földosztások idején is – ahogy arról a falu történetét taglaló fejezetekben már szó esett.

A Bakonynak ezen a részén a rideg állattartás volt a jellemző. Dudaron az első világháborúig a legfontosabb állatnak a szarvasmarha számított. De sertést is tartottak szép számmal, az erdőben makkoltattak. (1828-ban 438 szarvasmarha és 177 sertés; 1931-ben 519 szarvasmarha és 523 sertés volt a faluban.) E két állatfajta helyi jelentőségét mutatja magas számuk mellett az is, hogy tenyészállatokat is tartottak belőlük. A „gazdaközönség” a község által épített kanólat és bikaistállót bérelte az apaállatok elhelyezésére. (Nemegyszer megtörtént, hogy a „barmok” a temetőkertben kószáltak, s ezért a presbitérium büntetést rótt ki a gazdákra.)

A bakonyi erdőkhöz kötődik a paraszti vállalkozásként a háziiparok sorába illeszthető szénégetés. Alapanyaga elsősorban a gyertyán-, a bükk- és a kőrisfa, másodsorban a cser- és a tölgyfa volt. A vállalkozó (sokszor valamelyik uradalom) a szükséges fát a helyszínre hordatta. Ezután kiválasztották a boksa helyét, elegyengették a talajt egy körülbelül négy méter átmérőjű körben. A kör közepére került a „begyújtás”, azaz négy darab kihegyezett, kéményszerűen összeállított deszka. Majd a szenesítésre szánt ölfát a „begyújtás” köré rakták. Amikor elkészült a rakás, beterítették szalmával, haraszttal és avarral. Erre a rétegre került a föld, a hamu, a por és a homok három-négy centiméter vastagon. Ezt követően a száján beöntöttek egy-két lapátnyi izzó faszénparazsat. Amikor ez begyulladt, és a tetején kicsapott a láng, a „kémény” nyílását lezárták, és lefojtották szalmával, avarral, földdel, homokkal. A faszén akkor tudott szép lassan izzani, ha csak felülről kapott oxigént. Ezért a tetejét megszurkálták, és az így keletkezett lyukakon kiáramolhatott a füst. A boksa égési ideje általában öt nap volt. Az építmény fokozatosan megroggyant, majd egy napot teljesen lefojtva pihent. Ezután kibontották, és a még izzó faszénre hideg földet tettek – ezt hívták vetkőztetésnek. Egyszerre akár két vagy három boksát is égethettek, ilyenkor az egyes boksák meggyújtásának idejét egymáshoz képest eltolták egy-két nappal.

Bár a XVIII. században a keleti-bakonyi falvakban fontos kereseti lehetőség volt a hamuzsírfőzés, Dudaron inkább a mészégetésnek volt hagyománya. Nem véletlenül, hiszen a mészkő a település környékén több helyütt megtalálható a felszínen is. Az égetéshez alkalmas köveket az erdőben is gyűjthették (például a Csernyiresben), de a bányászott kő jobban megfelelt a célnak: a legalkalmasabb követ a Magos-hegy környéke adta.

A XIX. században a művelet vermekben történt, ezek két-három méter mély tölcsér alakú gödrök voltak. Átmérőjük felül kettő és fél-három méter, lent hatvan-száz centiméter. A verem aljára boltozatot építettek, és addig rakták rá a mészkődarabokat, míg egy szintre nem került a földfelszínnel. Az égetést a fűtőlyukon át a fűtőkonyhába helyezett fával végezték, tizenkét-tizenöt óra múlva készült el a mész. Úgynevezett gödörkemencében is égettek. Mélysége két méter volt, fent az átmérője százhúsz centiméter, lefelé kiszélesedett. A nagyobb darab tüzelőfákat már a bepakoláskor elhelyezték. A gödör szélére „tűzálló” muszakövet helyeztek, és erre került rá a mészkőboltozat kúp alakban. Majd szalmával, muszakővel és sárral fedték le a kemencét, és a veremkemencéhez hasonlóan kiégették a tartalmát.

Az 1900-as évek kezdetén terjedt el a gazdaságosabban „dolgozó” padkáskemence. A két méter mély gödörbe fél-egy méter magas tűzálló kőből (később téglából) henger alakú padkát építettek, ebbe helyezték az alapanyagot. A boltozat kialakítása után a kemence mintegy hatvan-hetven centiméterrel magasodott a födfelszín fölé. Egy ilyen kemence megrakásához két kocsi mészkövet és hat köbméter fát használtak fel. Ebből tíz-tizenkét mázsa mész készült el tíz-tizenkét órai fűtés alatt. Mészégetést még az 1959-ben alakult Jó Szerencsét Termelőszövetkezet idejében is folytattak a Kőalján.

Az erdő fáját a dudariak háziiparuk keretein belül másképp is hasznosították. A hidasok készítése a sertéstenyésztés kapcsán jövedelmező háziiparrá vált. Ezenkívül faszerszámokat, jármot, nyírfaseprűt és talicskát is készítettek eladásra.

A kereskedelmet részben maguk bonyolították, részben a faluban – a múlt század közepén még szép számmal – élő zsidó kereskedőknek adták el áruikat. Előfordult, hogy a két világháború között a dudari szilvát a palotai kereskedők helyben vásárolták meg, és maguk szállították el, a XX. század közepéig jellemzően szekerekkel. A háború előtt még 184 ló volt a településen, de használtak ökörfogatot is. Az utak meglehetősen rosszak voltak. Igyekeztek ugyan közmunkával javítani a helyzeten, de az utolsó házakat elhagyva nem lehetett könnyű szekérrel mozogni. (Dudar sokáig érintetlen társadalmát a rossz közlekedési viszonyok is segítettek megőrizni, a helyzetet a XX. század első felében tovább konzerválta a vasút hiánya.)

A dudariak a századelőn egy tavaszon ötven-hatvanezer nyírfaseprűt is el tudtak adni, főként az Alföldön, s hetente jártak Győr, Veszprém, Komárom és Pápa hetipiacaira, hogy az égetett meszet és faszenet értékesítsék. Az előbbit elsősorban Győr megye keleti felében árulták. Rédén, Bársonyoson, Péren, Pázmándon, Nyalkán át egészen a városig jutottak árujukkal, melyet útközben adtak el.

1912-ben a képviselő-testület tiltakozott az alispánnál az oszlopi út dudari határon kívüli szakaszának új nyomvonalra helyezése ellen. Véleményük szerint az „még üres kocsi vagy szekér közlekedésre is alig alkalmas”, márpedig „Dudar községnek legalább ötven lakosa ezen az úton viszi elkészített jármát, seprűjét, s a meszet eladni, kik éjjel mennek és éjjel jönnek az úton, ami pedig életveszélyes, s így a közlekedésre alkalmatlan”.

A faszenet falusi kovácsoknak, üzemeknek, faluzó szeneseknek adták el. (A szenesek olyan lovas gazdák voltak, akik fuvarozásból éltek; felvásárolták az árut, majd továbbadták.) Építkezések alkalmával bizonyos alapanyagok beszerzése céljából hosszabb utakra is kellett vállalkozniuk. A múlt század közepén deszkákért, épületfáért Komáromba, lécért, zsindelyért, szegekért Fehérvárra, nádért az Almádi csárdához jártak el a dudariak.

A földműves-állattenyésztő lét és a tekintélyes háziipar mellett háttérbe szorult kézművesiparnak is éltek képviselői a településen. Igaz, hogy leginkább helyi szükségletekre dolgoztak. Ezt mutatja, hogy céhek létezéséről nem tudunk. 1828-ban hét iparost írtak össze a faluban. De ennél bizonyosan többen foglalkoztak ilyen vagy olyan mesterséggel, mert az összeíróknak nem kellett felvenniük a szénégetőket, illetve azokat a kocsmárosokat és molnárokat, akik előre megállapított díjért dolgoztak. Csak azoknak jegyezték fel iparos mivoltát, akik főfoglalkozásként űzték az adott mesterséget. Akkor – 1828-ban – két takács, két kovács, egy csizmadia, egy bognár és egy mészáros szerepelt az összeírásban. Viszont megjegyzendő, hogy más forrásból legalább öt takácsról tudunk ebből az időből. Utóbbiak száma később is igen magas: 1876-ban tizenhárman dolgoznak ebben az iparban. 1870-ből fennmaradt a dudari református egyházközség őrizetében egy takács céhkorsó, melynek hasán az alábbi felirat olvasható: „Írdemes / takac ceh dudaron / abraham janos / cemaster ur / sam 1870 / K P / cerneji / lakos.” A felirat alapján a korsót készítő csernyei fazekas szlovák anyanyelvű lehetett. Valószínűleg ezek a takácsok is csak „másodállásban” voltak kézművesek, elsősorban földjeiket művelték. Elképzelhető, hogy a csernyei anyacéh filiáját alkották.

1876-ban működött még a faluban önálló vállalkozóként két kovács két segéddel és egy tanonccal, egy rézműves egy segéddel és egy tanonccal, egy szabó és egy vízimolnár. Volt azonban olyan szakma, amelynek nem volt a településen képviselője, ezért kívülről kellett mesterembert hívni a munka elvégzésére.

A kőműves rendszerint Nánáról, Esztergárról vagy Zircről érkezett. Egy alkalommal 1848-ban Oszlopról hívtak ácsot. 1853–1854-ben a református templom kiigazításához két ízben is igen messziről, a Fejér megyei Zámolyról hozattak mestereket ilyen munkára.

Idősebb és ifjabb Zanna József kiváló iparosok lehettek: a dudari egyházközség fizette oda- és visszaszállításukat, sőt még áldomást is kaptak. De dolgoztattak a nánai zsúpkötőkkel, és a csetényi pintérrel is.

A község vízimalmára utaló első adat a XVI. századból származik. A XVIII. század elején már bizonyosan állt az épület. 1761-ben „a Galya vizén vagyon a helységnek malma” – olvashatjuk. Arra már jóval nehezebb választ adni, hogy azonos volt-e ez a malom a XIX. század közepétől a forrásokban egyre gyakrabban megjelenő, a Kis-réti folyó mellé épített tóhelyivel. Ezt, amely „az egyház telkén épült”, az egyházközség 1854 novemberében adta el Takáts Ferdinánd molnárnak. Az új tulajdonos azonban néhány nap múlva meghalt. Ekkor Ledó Benjáminnak adták bérbe, amíg új vevőt nem találnak. 1855. augusztus 2-án sikeres alkut kötött az egyházközség a Bodajkon lakó Ujhelyi Gábor molnárral. Így azután az Ujhelyi család Tóhelyre költözött. 1861-ben az ekkortájt Dudarra költözött Blum Hermann vette meg a malmot. (Blum Hermann, egy lovasberényi zsidó kereskedőcsalád sarja az elkövetkező években olcsón vásárolt fel földeket a falubeliektől, és az 1880-as évekre – az uradalmat nem számítva – már a legnagyobb birtokkal rendelkezett a községben. 1903-ban bekövetkezett halála után birtokait eladta a család.)

A malom talán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert 1879-ben újra gazdát cserélt. Az új tulajdonos Farkas József, akitől azonos nevű fia örökölte 1903-ban. Az ifjabb Farkas József 1911-ben már túl is adott az épületen. Varga József vette meg. Ebben az időben már nem őrölt, mint darálómalom működött az 1930-as évekig. Majd sorsára hagyták az épületet, s ma már csak hűlt helyét mutatja.