Magyar kézen az erősség
Magyar kézen az erősség
A királyi haderő Nógrád, Drégely és a nógrádi várak elfoglalásával, majd Esztergom és Vác bevételével, Hatvan felperzselésével lerombolta a Buda védelmére kiépített északi végvárrendszert. Veszprémet és Palotát még a háború első évében visszafoglalták, a következő években Tata, Győr és Pápa is kapitulált. A keresztény hadvezetés sikerei Európa-szerte nagy visszhangot váltottak ki, és hozzájárultak a törökellenes összefogás gondolatának felélesztéséhez. VIII. Kelemen pápa (1592–1605) szívós diplomáciai munkája ellenére mégsem sikerült a lepantói győzelmet kivívott Szent Liga újbóli összekovácsolása. Spanyolország, Franciaország és Oroszország semleges maradt. Mint ahogyan a lengyel király is a török béke fenntartásához ragaszkodott.
A Szentszék, Toscana, a német fejedelemség és Rudolf magyar király és császár országai alkotta csonka törökellenes koalíció is jelentős erőt képviselt azonban. A pápa tízezer fős zsoldoshadat küldött, a német, osztrák és cseh rendek megemelték évi hozzájárulásukat. Az Erdélyi Fejedelemség és a román vajdaságok Havasalföld és Moldva csatlakozásával kialakult a keresztény koalíció keleti szárnya.
Drégely-Palánk és a nógrádi várak elvesztésébe nem nyugodott bele a török – ahogy arra már utaltunk korábban. 1594. augusztus elején az a hír járta, hogy a Drégelyből, Palánkról, Nógrádból és Szécsényből elűzött török, ezerfős tatár segédcsapattal kiegészülve, az elfoglalt várak visszavételére készült. A leginkább fenyegetett nógrádi, drégelyi és palánki őrségek megsegítésére az alispán nemesi felkelést rendelt el, és a bányavárosoktól kért segélyt. A támadás ez esetben elmaradt, tegyük hozzá, szerencsére, mert a létszámhiánnyal és hadfelszerelési gondokkal küzködő drégelyi és palánki őrség segítség nélkül, egyedül, aligha állhatta volna a török ostromot.
A Nagy Ferenc palánki kapitány által 1594. januárban jelentett fegyverzeti gondok az év végére a fizetetlen magyar gyalogság távozásával tetőztek. A zsold elmaradása miatt a többi katona szolgálata is kérdésessé vált. Nagy Ferenc kapitány jelentésében ismét felvetődik Drégely várával kapcsolatban a Szondy Györgyöt is foglalkoztató dilemma: „Ha ugyan végháznak kellessék ennek lenni…” Nem véletlen, hogy Esztergom 1595. évi visszafoglalása után Salamon Robgieser palánki fegyvertárnok a biztosabb esztergomi állás elnyerésére kéri Pálffy közbenjárását.
A hosszú háború első évének keresztény hadi sikerei nyomán a szultán 1596 nyarán ismét hadjáratra szánta el magát, hogy megtörje a keresztény koalíció ellenállását. Északon elvesztett pozíciói kiegyensúlyozására az ostromlott Egert 24 napi ellenállás után feladásra kényszerítette. A Báthory Zsigmond erdélyi hadaival egyesült keresztény sereg 1596. október 26–28-án Mezőkeresztesnél állta útját a szultáni haderőnek. A tizenöt éves háború legnagyobb ütközetében tizenkétezer keresztény és húszezer mohamedán harcos maradt a csatatéren. A mezőkeresztesi csatában derekasan helyt állt a palánki gyalogság.
A magyar tábort ért utolsó nagy roham szétszórta mind a lovasságot, mind a gyalogságot, akik még nem értek vissza állomáshelyeikre. Október 30-án a csatából menekülő Pálffy ezért arra kérte a bányavárosokat, hogy ideiglenes őrségül Szécsénybe százötven, Palánkra pedig száz fő gyalogost küldjenek. De azok nem teljesítették a kérést, mivel erre nekik sem a király, sem a főherceg nem küldött külön parancsot.
A következő években török és magyar portyák felváltva követték egymást. 1597 húsvétján a budai, pesti és hatvani törökök és tatár csapatok Vadkertet gyújtották fel, és elhurcoltak néhány embert. Az ellenségen a nógrádi és a drégelypalánki őrség ütött rajta, és jelentős veszteségeket okozva neki visszaűzte. Alig egy héttel később szécsényi, lévai és drégelypalánki gyalogosok ütöttek rajta a tatárok dunaföldvári táborán. A több mint egy órás ütközetben jelentős veszteségeket okozva több száz rabot kiszabadítottak, majd gazdag zsákmánnyal megrakodva hajóra szálltak, és átkeltek a Dunán. Májusban az egri törökök élelmiszer-szállítmánya ellen Esztergomból, Drégelypalánkról és Szécsényből kiküldött különítmény Görögország beglerbégjét lepte meg, aki seregével éppen ezen a tájon tartózkodott. A sereget a magyar vitézek szétverték, háromszáz harcost levágtak, hatvanat elfogtak, és sok rabot megszabadítottak a fogságból, majd gazdag hadizsákmányra szert téve visszatértek őrhelyeikre.
A századfordulóra állandósultak a török és magyar portyák, a hosszú háború állóháborúvá merevedett. Buda 1598. évi sikertelen ostroma után mégis a keresztény szövetséges erők voltak valamivel jobb helyzetben, Győr 1598. évi felszabadítása pedig valamelyest csökkentette Alsó-Ausztria fenyegetettségét, valamint lehetővé tette Bécs előterében a határövezet újjászervezését. Az Oszmán Birodalom figyelmét belső lázadások kötötték le, így 1599-ben a szultán békejavaslattal fordult Rudolf császárhoz. Az egyezség meghiúsult, mivel a török a békéért cserébe a hosszú háború előtti határok visszaállítását követelte.
A béketárgyalások kudarcát az év őszén eszeveszett tatárdúlással büntette a török. Májusban Drégely és környéke rettegte a tatár kán hadait, októberben feldúlták az Ipoly völgyének falvait, és Hont vármegye legnagyobb részét felégették. Pálffy még a béketárgyalások előtt figyelmeztette Vác, Nógrád, Palánk, Szécsény és Fülek várát, valamint a bányavárosokat, hogy a békekötés sikertelensége után a török ellenük fordítja dühét. A sikertelen tárgyalások után a küldöttségben részt vevő Pálffy azonnal kiadta a parancsot Vác várának kiűrítésére és felégetésére, valamint Drégelypalánk várának pusztán hagyására. Thurzó György október 9-én már a török támadásról írt: „A török álnokul tartja a frigyet, mert Drégelt és Nógrádot ostrom alá fogta, de még nem lövik – a tatár váltig rabol…”
A Felvidéket végigpusztító török és tatár hadak Drégelypalánkot is feldúlták és felégették. November 12-én Pogrányi Benedek dunáninneni alkapitány kéri a bányavárosok segítségét, küldjenek munkásokat a vár helyreállítására, amíg kedvező az időjárás: „Ha az mielőbb helyre nem állíttatik, senki sem lesz, kivált tul az Ipolyon, aki az ellenség háborgatásait, kirohanásait és pusztításait kiállhatja, sőt ez a bányavárosokat sem mulasztja el háborgatni.”
A bányavárosok attól tartva, hogyha magukra vállalják a vármegyék jobbágyainak a várak helyreállításával teljesítendő ingyenes közmunkáját, szabadalmaik sérülnek, elutasították Pogrányi kérelmét.
Ibrahim nagyvezír török és tatár serege végigrabolta a Felföldet Trencsénig. Az egyik csapat Nógrád és Drégelypalánk környékén, a másik a Vág két partján pusztított. A nagyvezír Érsekújvár és Léva között vonult fosztogatva és dúlva, egész Trencsénig. A magyar végváriak október 24-én egy Zólyom megyéből visszatérő tatár csapatot Szécsénynél szétvertek, kiszabadítottak több mint ötszáz rabot, és ezer lovat zsákmányoltak, valamint a török császár tábori zászlaját is.
1600 februárjában Drégely várát érte török támadás, de a katonák heves küzdelemben és súlyos veszteségek árán azt visszaverték. Az ütközet után Pálffy parancsára Nagy Egyed drégelypalánki kapitány tartott szemlét a Drégely várába húzódott katonaság körében a veszteségek és a hiányok felmérésére. Sok sebesült katona vérzett el, és maga a kapitány Nagy Egyed is súlyos sebet kapott. Az őrségből 52 katona hiányzott. A vár védelmét azonban szükségesnek látta, mivel a török gyakran portyázott Érsekvadkert táján, és embereket hurcolt el. A megfélemlített nép pedig be is hódolt a töröknek. A kapitány meghagyta helyettesének, hogy a várfal hézagos helyeit csináltassa be.
97 katona maradt az erősségben, nekik azonban se tarackjuk, se szakállas ágyújuk nem volt, csak szablyáikkal és puskáikkal próbálták meg feltartóztatni az ellenséget. Ráadásul a pénzhiány miatt katonái a lőport is nélkülözték, Pálffytól ezért sürgősen legalább egy fél tonna puskapor szállítását kérte.
A török–tatár csapatok felégette Palánk várának helyreállításához valószínűleg csak a támadás után két-három évvel kezdtek hozzá. Legalábbis ezt támasztja alá az 1602. évi országgyűlés közmunkát előíró tétele, amelyben Drégely-Palánk és Nógrád várához Zólyom megye közmunkásait rendelték. Az 1604. évi országgyűlés Drégely és Palánk várának megerősítésére Hont vármegye közmunkáját rendelte el.
A Bocskai-szabadságharc téli hadjárata idején, 1604 végén, önként megnyitotta kapuit Rhédey Ferenc seregei előtt Drégelypalánk. 1606. augusztus 6-án Bécsben Bocskai békét kötött Rudolf császárral, amely biztosította a végvárak szabad vallásgyakorlatát is.
A tizenöt éves háború a Habsburg-kormányzat és a török porta által 1606. november 11-én megkötött zsitvatoroki békével ért véget. A szerződésben a felek megállapodtak, hogy húsz évig nem vonulnak egymás ellen, a végvári harcokat szigorúan megtiltják, és a Habsburg császár az eddigi évi adó helyett kétszázezer forint értékű ajándékot küld a Portának. A békeszerződés a határokat a tényleges helyzet alapján rendezte. A tizenöt éves háború idején Drégelypalánkkal és a többi nógrádi várral, valamint Váccal felszabadult falvakról úgy rendelkeztek, hogy azok többé ne adózzanak a töröknek „és azokhoz semminémű iszpája és egyéb török akárhol lakjék semmi közit ne ártsa”.
A zsitvatoroki békét követő nyugalmasabb években tovább folytatták Drégely és Palánk javítását, megerősítését, őrségének feltöltését. 1607-ben Drégely-Palánkon ötven huszár, százharminc hajdú és három tüzér szolgált. A védőőrség havi fenntartására 693 forint 45 krajcárt költöttek.
A békeokmány új várak építését tiltotta, de a tizenöt éves háborúban elpusztult erősségek helyreállítását és újjáépítését a régi helyeiken megengedte. Drégelypalánk várának javítására az 1608. évi országgyűlés Trencsén vármegye ingyenmunkáját rendelte. Általában a munkásoknak kellett a palánkot karóval és a sövényhez szükséges vesszővel felépítenie. A természetbeni ingyenmunkát egyre több helyen váltották meg pénzzel, ahogyan ezt Trencsén vármegye tette. Az ingyenmunka helyett lerótt összegen odahordatott karókból és vesszőből még négy év múlva is elegendőt talált az északnyugati végvárak megvizsgálására 1612 nyarán kiküldött bizottság.
Ez a vizsgálat mérte fel az érintett végvárak állapotát, és kiterjedt az 1609. évi országgyűlés által a végvárak fenntartására közmunkaváltság fejében megszavazott portánkénti egyforintnyi adó felhasználására is. „És az épületeknek mivoltát megtekintvén – rögzíti a jelentés – elég romlottul láttuk az helyt és találtunk kész karót, melyet még harmad vagy negyedéve Trencsény vármegye hordatott volt, azt elégségesnek arányozván lenni, az mostani esztendőrte való épületre rendeltünk 100 szekér vesszőt Hont vármegyéből és ahhoz elegendő munkást, akik azt felépítsék, mert kész vessző is volt, akire Trencsény vármegye annak előtte megfizetett volt, száz szekérre való.”
Az 1613. évi országgyűlés Drégely és Damásd vára megerősítésére Hont vármegye három járását rendelte. 1618-ban Palánk javítására a selmeci járást jelölték ki. A várak jó karbantartásáról a vármegye is igyekezett gondoskodni. 1612. júliusi közgyűlésén Drégely és Palánk várainak javításához 69 porta után rendelt ki munkásokat. 1614 elején a nádor és az érsekújvári főkapitány parancsára Drégelypalánk várárkának kitisztítására és mélyítésére három járás portái után két-két munkás egyheti munkájáról határozott.
Az erődítési munkák nyomán 1615-re újjáépült a drégelypalánki külső palánk. 1616-ban a közgyűlés a gyarmati és a palánki vár helyreállítására minden jobbágytelek után négy karót és elegendő rőzsét rendelt. Az 1623. áprilisi közgyűlés személyesen az alispánt bízta meg Palánk, Damásd és Gyarmat várainak megvizsgálásával, a szükséges intézkedések meghozatalával javításukra, erődítésükre.
Az épületek megfelelő állapotban tartása mellett legalább annyira fontos volt, hogy a portyázó törökök elűzéséhez a huszárok lovai is a lehető legjobb kondícióban legyenek. A lovak a téli száraztakarmány után a zsenge zöld füvön való néhány heti legeltetés után nyerték vissza életerejüket. Erre szolgáltak a „füvelőhelyek”, amelyeket a vármegye biztosított a lovasság számára. A „füvelés” gyakorlati hasznát költői szépséggel Balassi Bálint – maga is végvári vitéz – énekelte meg pünkösd idejét köszöntő versében: Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak. / Mert fáradság után füremedt tagokat / Szép harmatos fűvel hizlalod azokat. / Új erővel építvén űzéshez inokat.
1614 májusában Keresztelő Szent János napjáig füvelőhelyet engedélyezett a közgyűlés száz-száz drégelypalánki és gyarmati meg ötven füleki huszárnak.
Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek a protestáns cseh rendek felkelésének megsegítésére vezetett hadjárata idején, 1619 szeptemberében Drégelypalánk is megnyitotta kapuit a fejedelmi hadak előtt. Miközben Bethlen II. Ferdinánd császár ellen hadakozott, a török ígérete ellenére elfoglalta Vácot. Esztergom után, amelyet 1605-ben vett vissza a török, újabb csapás érte a magyar végvárrendszert, az Oszmán Birodalom ismét egyre messzebb tolta ki a hódoltság határait. Ettől kezdve Nógrád, Palánk és a többi nógrádi vár 1663-ig szinte állandó harcot folytatott a portyázó hódoltató csapatokkal. A budai pasa a szokásos török recept szerint elárasztotta a hódoltatásra kiszemelt Hont, Nógrád és Bars vármegye falvait fenyegető levelekkel.
Vác elfoglalása után 1621 tavaszán a Bethlen ígéretében csalódott várak – köztük Drégelypalánk – visszatértek II. Ferdinánd hűségére. Bethlen alvezérei júliusban erre válaszul haddal állították ismét a fejedelem oldalára Palánk, Gyarmat, Szécsény, Végles és Zólyom őrségét. Hont megye ajándékot küldött a Palánkra érkező fejedelem megbékítésére. A nikolsburgi béke (1621. december 31.) adta vissza végül Ferdinándnak Hont megyét: Palánk ismét királyi fennhatóság alá került.
Bethlen 1626 őszén, a harmincéves háború újabb szakaszában, szövetségesi kötelezettségének eleget téve, harmadízben is hadjáratot vezetett Magyarországra. Az Albrecht Wallenstein császári generális által tönkrevert és Magyarországra szorított Habsburg-ellenes tábor hadainak fővezérével, Ernst Mansfelddel kellett volna egyesülnie, hogy együttes erővel legyőzve Wallensteint javítsanak a protestánsok sorozatos veszteségi mérlegén.
1626. szeptember 30-án Drégelypalánknál került szembe Bethlen török segédcsapatokkal megerősített hada Wallenstein üldöző seregével, csatát azonban egyikük sem kockáztatott. A fejedelem serege két nappal később visszavonult Szécsény felé, ahol egyesült a német protestáns hadakkal, Wallenstein pedig visszavonult Érsekújvárig.
Az összecsapásokból ismét a török került ki nyertesen. Murteza budai pasa Nógrádot ostromló seregeit Bethlen még nagy nehezen visszaparancsolta, Damásd várán azonban már nem segíthetett. A török október 18-án megostromolta és elfoglalta az erősséget. A hadjáratot a pozsonyi békekötés (1626. december 20.), valamint a császár és a török között létrejött szőnyi béke (1627. szeptember 13.) zárta le.
A zsitvatoroki békét megerősítő 1615. évi bécsi, 1618. évi komáromi, az 1625. évi kőhídgyarmati és az 1627. évi szőnyi békekötés ellenére a török igyekezett hatalmát a tizenöt éves háború előtti, sőt annál nagyobb területekre kiterjeszteni. Az esztergomi pasa már 1610-ben olyan falvakra vetett szemet, amelyek Drégely és Nógrád várához tartoztak. Szerintük ugyanis csak azok a falvak szabadultak fel a nógrádi várakkal, amelyeknek török földesura az illető várban szolgált. Azok a helységek viszont, amelyeknek szpáhijai továbbra is török kézen maradt várban laktak – mint Buda, Pest, Hatvan –, továbbra is nekik adóznak. Ennek a logikának az alapján a korábban hódolt Hont, Bars és Nyitra megyei helységek adóját maguknak követelhették. Egy másik gyakori megoldás szerint egy-egy, mélyen a magyar végvárak mögött levő települést valamilyen okból adóhátralékosnak nyilvánítottak, ezt követően pedig a török vár és a kiszemelt falu közé eső többi helységre is igényt tartottak.
1627 júliusában már javában folytak az újabb béketárgyalások a török és a Habsburg császár között, amikor Bakytth Péter palánki kapitányt és a többi bányavidéki véghelyet Pálffy István egy lehetséges, bányavárosok elleni támadásra figyelmeztette. Bakytth a szükséges intézkedéseket megtette és arról számolt be Pálffynak, hogy a török Vácot ágyúkkal erősíti. A budai pasa Ó- és Új-Buda között szorgalmasan arattat és takartat. Valószínűleg a boszniai pasa seregét akarja oda táborba hívni.
Az 1630-ban Bars, Hont és Nógrád megye sérelmére elkövetett török bűnlajstrom igen terjedelmes. A nógrádi várak vitézei még hivatalos útjaikon sem érezhették magukat biztonságban az éjjel-nappal csak Nógrád körül a hegyeken-völgyekben leselkedő ellenség miatt. Több esetben vágtak le, ejtettek foglyul levélvivő vitézeket, mint azt a három palánki vitézt is, akik a kapitány levelével Sápon jártak. Egyiküket Budán levágták, kettejüket pedig fogva tartották. A fosztogató, tolvajló váci törökök miatt többször panaszt tettek a megyék a váci bégnél, de eredménytelenül. Az esztergomi és párkányi törökök attól sem riadtak vissza, a fennálló „szent békesség” ellenére sem, hogy rajtaüssenek a szőgyéni váron, és ott több vitézt megöljenek.
A harmincéves háború befejező szakaszában, 1644–45-ben I. Rákóczi György erdélyi fejedelem vonult hadaival Alsó-Magyarországon át nyugat felé, hogy egyesüljön a protestáns hadakkal. Kemény János hadvezér fejedelméhez írott levelében szemléletes módon festette le az útjukba eső várak átadását: „az kiknek ölni, vágni kellett volna bennünket, mint Palánkból, Gyarmatból, futottak előttünk az kapitányok, az többi pedig hódoltak”.
A következő években a török egyre gyakrabban ütött be a végvárak mögé, és egyre nagyobb veszteségeket okozva pusztította a határvidéki területek javait. 1631 júniusában a váci törökök Palánk környékén portyázó csapatai marhákat raboltak el, és néhány hídvégi embert meg is öltek. Nógrád alatt a vicekapitány marháját vitték el a majorokból.
„Azonkívül száma nincsen éjjel nappal mennyit az erdőben leselkednek, a végbeliek pásztorit, lovászit ölik, hordják szabadjában, semmit sem gondolván a szent békességgel, minthogy senkitől semmi félelmek, semmi büntetések” – írja egy kortárs híradás.
Nem kímélte a gyermekeket, asszonyokat sem a hódolatlan vidékre betörő ellenség. A török várak körüli királyi végházak vitézei szinte örökös veszélyben forogtak, ha ügyes-bajos dolgaik végzésére kimozdultak állomáshelyükről. A szultán katonáinak bátorsága odáig terjedt, hogy 1630-ban Szőgyén épülő palánkját támadták meg, ahol több gyalogot és lovast levágtak és megsebesítettek, huszonnyolcat rabul elvittek.
1632 januárjában Drégelypalánkon is rajtaütöttek. Az őrség derekasan küzdött, 26-an estek el vagy kerültek fogságba. Hamarosan híre jött, hogy a budai, pesti és váci törökök Hatvannál gyülekeznek. Félő, hogy „derekasan elrontják a hódulatlanságot” – írta a szécsényi kapitány Gyarmatra.
Érsekújvárból a török készülődésről érkező egyre aggasztóbb hírek miatt Pálffy István intette szorgalmatos vigyázásra – segítséget ígérve – a drégelypalánki főkapitányt: „Jöve oly hírünk, hogy az palánkiak, gyarmatiak és szécsényiek kapdozásokért az török minden bizonyosan kegyelmetekre szándékozik s azt az három palánkot akarja megpróbálni.”
Bakytth főkapitány segélykérő levele nyomán az alispán már június 5-én összehívta a közgyűlést, hogy „Hont vármegyét és előtte való bástyácskáit megoltalmazza”. A vármegye két járásának hódolatlan falvaitól háztartásonként kirendelt gyalogokat küldte Palánk és Gyarmat megsegítésére. Emellett kétszáz gyalogot parancsolt kapákkal és fegyverrel az Ipoly folyó réveinek bevágására. A védők igyekeztek a környezet természeti adottságait is kihasználni. A török portyázó csapatok beütéseit az Ipoly-völgy mocsaras területein folyóparti bevágásokkal akadályozták. A gázlóhoz, révhez vezető utakat kidöntött fákkal torlaszolták el, így az átkelőhely használhatatlanná vált.
A török fenyegetettség elmúlásáig Palánkot hatvan parasztkatonával erősítették meg. A Drégelypalánk elleni nagy támadás elmaradt, de Gyarmat várát nem kímélték meg. 1639. szeptember 28-án éjfél után a pesti, budai, váci és esztergomi törökök csapata megrohanta és felégette a települést, sok lakosát lemészárolta, fogságba hurcolta. A gaztettek megtorlásául 1641 nyarán a drégelypalánki, nógrádi, gyarmati, szécsényi és füleki katonák portyára válalkozott csapata Bács megyében vitézkedett, és mintegy százhetven ellenséges harcost ölt meg és fűzött rabszíjra.
A hírközlő rendszer kiépítettsége sokszor bizonyult sorsdöntőnek a csatározásokban. A bányavidéki végek jól működő futárszolgálata nemegyszer akadályozta meg a török támadást, időben hírt adva arról. Hathatós módszer volt a „hírlövő mozsarak” alkalmazása, amelyeket az egymástól nem túl nagy távolságra, ágyúlövésnyire álló végházakban használtak a riasztásra. Az őrhelyekről leadott meghatározott számú, jól hallható ágyúlövés jelezte a veszélyt. Amint azt a szécsényi kapitány tudatja Gyarmattal az 1632. évi palánki török támadás után: „Estvére hetet lövetek. Ha többet lövetek bizonyosan újabb hírem jut, hogy megindult az török.” Horváth Mihály szentantali kapitány írja: „Én az szitnyai porkolábnak megparancsoltam az palánki, lévai lövésekre igen vigyázzon. Amellett meghagytam neki, ha oda lövéseket hall, ő is mindjárt lövessen az várban.”
Nem vezettek eredményre sem az 1628. évi szécsényi alkudozások, sem az 1642. évi szőnyi tárgyalások. A császári delegáció követe a nógrádi várak és Palánk visszavételével felszabadult falvak visszabocsátását követelte. A török azonban hajthatatlannak bizonyult, sőt a hódoltatást addig kívánta folytatni, amíg a Nagy Szulejmán idején birtokba vett területet nem teszi ismét a szultán adófizetőjévé. A nógrádi várak és Palánk ekkor benyújtott jegyzéke szerint 1627 és 1642 között kétszáz rabot vittek el, 267 embert öltek meg, 967 marhát hajtottak el a törökök. Húszezer forint rabváltságot préseltek ki a hozzátartozókból, és tízezer forint körüli egyéb kárt okoztak.
A határok kérdését a mindenkori katonai erőviszonyok határozták meg. Az omladozófélben levő magyar végvárak kevésszámú őrsége csak igen ritkán tudta útját állni a váraik közt áthaladó török portyázó csapatoknak. A hódoltság egyre mélyebben benyomult Hont megye területére, a XVII. század közepén már csak a bányavárosok, valamint Csábrág és Palánk vára, illetve közvetlen környékük tartotta magát. A drégelyiek és a hídvégiek is pusztán hagyták falujukat az 1630-tól állandósuló török beütések miatt. Drégelyre az 1640-es években kezdtek visszaszállingózni lakosai, ám békéjükért behódoltak a töröknek. Ibrahim budai pasa 1646-ban hitlevélben erősítette meg, amennyiben teljesítik adózási kötelezettségeiket nem háborgatja őket. „Én Ibrahim czelobi – írja – Budán adom tudtára mindeneknek az kiknek illik, kiváltképpen hatalmas Császárunk igaz híveinek, mivel az Drégely falva nagy nagy sok időktül fogvást pusztaságban lévén, most ujonnan épülni kezdett és hatalmas Császárunk birodalma alá hódoltatánk. Hogy azért ők békességesebben nyughassanak és épülhessenek alkudtam meg velek, adójok, summájok és szolgálattyok felől (…) Ebben fogadom emberséges hitemre hogy őket megtartom amíg jobban épülhetnek. Mellyrül adtam ez pecsétemmel erősített levelemet. Vátzon die 14. Mai. Anno 1646.”
Drégely újbóli benépesülése élénkítőleg hatott Palánk várának fejlődésére is. Az esztergomi érsek 1654-ben az utóbbi számára országos- és hetivásár-tartási engedélyt szerzett.
1647. augusztus 12-én a hírszolgálat kifogástalan működése és a végvárak katonáinak összehangolt támadása segítette elő a palánki, érsekújvári és lévai huszárok győzelmét az esztergomi törökök Nagysallóig portyázó serege felett.
1648-tól a török krónikák szerint is megélénkültek a végvári harcok. Az addigi kisebb-nagyobb portyákat, csetepatékat kemény csaták váltották fel, megszaporodtak – a békeszerződésekben egyébként tiltott – várfoglalások. 1649 januárjában, mialatt az országgyűlés Pozsonyban ülésezett, a török két ízben is rátört a bányavárosokra, és sok keresztényt hurcolt rabságba. A második kísérlete során azonban rajtavesztett. Forgách Ádám dunáninneni kerületi főkapitány a portyáról visszatérő török hadon Palánknál rajtaütött. Az elővédet szétverve megfutamították az egész sereget. A csatában 17 előkelő főtisztet foglyul ejtettek, sok katonát megöltek, harminc fejet vittek Érsekújvárba.
Német krónikák szerint 1649 augusztusában az éjszaka leple alatt a törökök elfoglalták Drégely várát és Palánkot. Novemberben a török követ az Alsó-Ausztriát és Északnyugat-Magyarországot pusztító portyákért, valamint Drégely és Palánk elfoglalása miatt bocsánatkérésre kényszerült III. Ferdinánd császárnál. A szultán és a Haditanács is megtiltotta a fegyveres összecsapásokat, ám a helyi végvári harcokat nem lehetett megállítani. 1652. augusztus 25-én Vezekénynél a bányavárosok ellen indult moszlim sereg ütközött meg a bányavidéki és dunántúli végvárak egyesített hadaival. A csatatéren nyolcszáz török és sok magyar is ottmaradt, köztük négy Esterházy.
A XVII. század legnagyobb magyar hadvezére, Zrínyi Miklós és kortársai tisztán látták, hogy a török ellen eredményes háborút indítani Habsburg-közreműködés nélkül nem lehet. 1655-ben a pozsonyi országgyűlés olyan feltétellel választotta meg III. Ferdinánd utódjának Lipót főherceget, hogy ígéretet tett: kiűzi a törököt az országból.
Az 1655. évi országgyűlés a magyar végvárak megerősítését rendelte el. Drégelypalánk védelmére kétszáz lovas és kétszáz gyalogos katonát állítottak, Nógrád várőrségének létszámát százötven lovasban és kétszáz gyalogosban határozta meg a törvény. Az őrségek létszámának szaporítására igen nagy szükség volt, hogy elejét vegyék a portyák veszedelmeinek vagy legalább a támadások visszaverésére legyen esélyük a többnyire létszámfölényben levő ellenség csapataival szemben.
Drégelypalánkra is érvényes volt Koháry István szécsényi kapitánynak Forgách Ádám bányavidéki főkapitányhoz 1654-ben írott panasza: „immár házainkból nem léphetünk ki, mert nap-nap után tör ránk a török és fogja el embereinket vagy gyilkolja le őket”.
1657. október 28-án Kúthy János drégelypalánki alkapitány Pyber Ferenc gyarmati kapitányhoz írott levelében a hatvani és váci törökök Korpona elleni készülődéséről hírt adva ekként buzdítja harcra a szomszédos végvárakat. „Mindazonáltal édes kapitány uram, kérem, mint jóakaró uramat, kegyelmedet szeretettel, hogy kegyelmed adjon hírt ez felől Koháry uramnak őnagyságának és ezen levelemet, ha kegyelmed jó akaratja, küldje in specie őnagyságának. Én ismét ha azt töröknek derekasan indulása leszen, tehát egy lovast készen benn tartok, ha fölmegyen tehát mindjárast küldöm kegyelmedhez. Ha kegyelmetek s őnagysága jó akaratja, lovassal, gyaloggal jönne, tehát bizon az törököt megverhetnénk.”
Köprülü Ahmed nagyvezír 1663. évi hadjárata során – Érsekújvár eleste után – Drégelypalánk őrsége nem várta be a török hadat. Elásta ágyúit a határban, majd felgyújtotta a várat, és elmenekült. Az ágyúkat 1679-ben Koháry István kiásatta, és Csábrágra szállíttatta.
Evlia Cselebi török utazó és történetíró szerint, aki részt vett a hadjáratban, Drégelypalánkot Kibleli Mohamed egri pasa és Káplán pasa hódoltatta. A hódítóktól kegyelmet kapott településről azonban a tatároktól való félelmükben elmenekültek lakói. Evlia Cselebi szerint Drégelypalánkra érkezve adtak parancsot a csanádi szandzsákbégnek a vár kijavítására.
Az 1664. évi vasvári béke a török birtokában hagyta az elfoglalt erősségeket, Drégelypalánk húsz éven át újra török végvár. Őrségének létszáma még 1607 és 1655 között – nagyjából – kétszáz fő körül mozgott. 1607-ben ötven huszár, százharminc hajdú és három tüzér, 1632-ben száz-száz huszár és gyalogos, valamint hat tüzér védte. A szomszédos Nógrád várában kétszerannyi, Gyarmaton másfélszer annyi katona állomásozott. A magyarországi végvárak őrségének létszámát 10 385 főben meghatározó 1655. évi országgyűlés védelmére kétszáz huszárt és kétszáz gyalogost rendelt.
1660 tavaszán tovább erősödött őrsége. A Haditanács által Stájerországból Észak-Magyarországra helyezett két német lovas- és két gyalogosezredből Drégelypalánkra és Gyarmatra egyaránt száz lovas és kétszáz gyalogos került. Többnyire azonban csak a papíron, a parancsokban, utasításokban igazak ezek a számok: a létszámhiány állandó, ahogy a zsoldé, az ellátásé is.
A palánki vitézek, hogy éhen ne haljanak, eladták fegyvereiket, lovaikat, ruháikat. Voltak, olyanok is, akik török szolgálatba álltak. Pogrányi Benedek a „Drégely Palánki lovas és gyalog vitézlő sereg” nevében kért orvoslást bajaikra Pálffy István dunáninneni főkapitánytól. „Az nagy fizetetlenség végett annyira jutottunk, hogy sokan közülünk nem tudván mihez nyulni puskájukat, némelyek szablyájukat, némelyek lovokat eladták, teljességgel elfegyvertelenedtünk, elruhátlanodtunk és el is fogytunk, úgyannyira, hogy az bástyákat vigyázókat föl majd nem is állíthatunk.”
Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni azon, hogy 1663-ban újra török kézre került Drégely erőssége.
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem
Albrecht Wallenstein császári generális
Drégelypalánk és Drégely vára elképzelt ábrázolása Gaspare Bouttats metszetén
A drégelypalánki vár ismert hiteles ábrázolása Johann Le Dentu tusrajzán az 1660-as évekből
