Ház, otthon, szokások | Száz Magyar Falu

Ház, otthon, szokások

A palócság centrumához tartozó Drégelypalánk néprajza – csakúgy mint a terület egészéé – nagy változáson ment át az idők folyamán. A népszokások a hagyományos paraszti életforma átalakulásával fokozatosan eltűntek, csak egyes elemeikben élnek tovább vagy folklorizálódtak. De ugyanúgy jellemzik és meghatározzák a falu múltját, őrzik az embert és mindennapjait, mint történelme, vagy talán még markánsabban. A „népi nagy emlékezet” mint történelmen kívüli kategória időtlen erejű és örök érvényű képet ad a közösségi jellemvonásokról, az életmódról, munkáról, szórakozásról, a közösség összetartó erejéről.

A török megszállás hatott az etnikai összetételre, az elnéptelenedés kiegyensúlyozására szlovákokat, németeket telepítettek a palócok közé. S bár nincsenek pontos adatok arról, hogy milyen módon befolyásolta mindez a hagyományokat, a szokások változásait, azért ezt is mérlegelni kell. S az idegen hatások mellett a falvak egymásra hatása is fontos, meghatározó mozzanat a szokások alakulásában.

A palóc falvak kapcsolata egymással gazdasági, társadalmi szükségszerűség. A lakosságot: építkezését, szokásait, viseletét tekintve közelebb hozták egymáshoz a XVIII. század végén és a XIX.század elején kialakuló falucsoportok. Ezek megformálásában igen jelentős szerep jutott az egyháznak, a közös templomnak és parókiának, a közös földesúrnak is.

A Börzsöny lábánál elterülő falvak: Drégelypalánk, Hont, Bernecebaráti, továbbá Ipolyvece lakosságát a közös kereskedelmi, közigazgatási – Ipolyság megyeszékhellyel, vásáraival – központon kívül számos gazdasági (közös munkaalkalmak, robot, fuvarozás) és rokoni kapcsolat egész rendszere fűzte össze.

A századfordulóig kétnyelvű Ipolyvece (magyar és szlovák) katolikus magyar lakossága Drégelypalánk magyar lakosságával érintkezett gyakrabban, s köztük alakultak ki házasságok révén rokoni kapcsolatok is, szorosabbá fonva az érintkezés szálait a két falu között.

A falvak számára Trianon után a legközelebbi piachely Balassagyarmat lett. A századfordulón már a más-más csoportokba tartozók közelebb álltak egymáshoz, mint a XIX. században, hisz a vásározás, a közlekedés fejlődése, az új munkaalkalmak következtében a kapcsolatok sok vonatkozásban kiszélesedtek.

A tagosítás körüli időkben, ahogy azt egy korabeli feljegyzésben olvashatjuk: „…egy palócra 4 kat. hold terület esik. E négy holdból levonandó egy legelőre, utakra hasznavehetetlenekre, marad tehát 3 hold, e három holdból egy hold ugarnak hagyandó s így, ha az időjárás kedvez két hold termésből kell megélnie egy palócnak, abból kell fizetnie az adót, a papot, kántort, vicinálutat, megyei hirdetőt és még jó Isten tudja mit…”

A XIX. század derekán a családi élet szerveződéséről így tudósít a megfigyelő: „Általában még most is uralg közöttök a régi patriarchalis élet, az úgynevezett volt jobbágyok most is többnyire együtt lakoznak, némely faluban harminc-negyven tagból álló család is tartózkodik egy fedél alatt, választván tekintettel a korra és ügyességre egy gazdát s egy gazdasszonyt, előbbit a külső ügyvitel, utóbbit a belső gondokra, rendelkezésre. A gazdának – korra való tekintet nélkül – minden családtag kész köteles hódoló szolgája.” (Pap Gyula: Palóc népköltemények.)

A tagosítás után a paraszti kapitalizálódás folyamata ellentmondásosan alakul. Egyik-másik községben a gyarapodás a jellemző, de a legtöbben – s Drégelypalánk is erre a sorsra jut – a nagycsaládok felbomlása a változás legfőbb tünete, a természetes szaporulat és az eladósodás révén egyre több a nincstelenek vagy a már csak egy-két holddal rendelkezők száma. A föld nélküli vagy föld nélkülivé vált családok a környéken, majd távolabbi építkezéseken keresnek munkalehetőséget. Az 1890-es, 1900-as évektől a szegényebb rétegekből egyre többen dolgoznak távol a falujuktól, s hetenként vagy kéthetenként járnak haza élelmiszerért, tiszta ruháért. Ez a munkásréteg lett a változások kovásza a faluban. Lassan megszűnt a vallásnak, a templomnak a település minden lakójára egyaránt érvényes összetartó ereje. A jobb módú, gazdagabb családoké volt az első hely a templomban, az ünnepi miséken, a körmenetekben ők kaptak fő szerepet.

A döntő változást azonban a századforduló, majd a világháború és az ezt követő esztendők hozták el a falu életében a hagyományokhoz való viszony tekintetében. Ekkortájt már nem volt ritka, hogy a falu közösségének egyik-másik tagja a régi szokásokat a maga számára nem tartotta kötelezőnek. Egyre gyakrabban megtörtént, hogy a szülők gyereküket nem engedték a többiek közé, amikor azok lucázni, ablak alá énekelni vagy kiszét hajtani mentek.

A vallásosság is, amely sok esetben megtartója és erősítője volt a hiedelmeknek, rítusoknak, egyben együtt járt bizonyos „babonás szokások” elhagyásával. Egy 56 éves (1952-ben) drégelypalánki asszony leánykorában anyja, aki vallásos volt, nem engedte kiszét hajtani, „nem hitt a babonában”, nagyanyja viszont „babonás volt”, emiatt anya és lánya sokat veszekedtek egymással. Egy másik, 77 éves (1952-ben) ugyancsak drégelypalánki templomjáró asszony csak annyit tudott: azért hajtották a kiszét, hogy szeplősek ne legyenek, „de mégis szeplős volt, aki volt”.

Igen jelentős körülmény az a változás is, amely a különböző korosztályok életformájában, gondolkodásában végbemegy. A századforduló utáni évtizedekben a család összetartó ereje egyre jobban fellazult. Az idősebbek példamutatása mind kisebb szerepet kap, az ifjúságot egyre inkább a szűkebb családon kívüli hatások alakítják. Az sem ritka, hogy a fiatalság szégyelli mindazt, ami a múltra, a lenézett paraszti körülményekre jellemző.

Az 1950-es években készített néprajzi felmérésekből érdekes képet kapunk a Drégelypalánk életmódjában és szokásaiban bekövetkezett változásokról. Az ősi továbbéléséről és az új, a megváltozott körülményekről az 1903-ban született Tóth József mesélt.

Az 1950-es években a községben élők között volt egy-egy főfoglalkozású gulyás, juhász, kanász, és hat-nyolc ember élt halászatból. Bár már a század elején sem tartották a jószágot tavasztól őszig éjjel-nappal a legelőn, de csak mert az uraságé volt minden.

A XIX. század végéig használt a parasztság faekét a szántáshoz. Körülbelül 1890-ig arattak sarlóval, s a nagygazdához érkezett „tótoktól” tanulták el a kaszálást. A cséplést nyomtatóval és kézi cséppel egyaránt végezték 1895-ig, de zsúpszalmához még használták a XX. század közepén is a kézi csépet. A háromnyomásos gazdálkodáshoz sosem jutottak el, mindig kétnyomásos rendben művelték a földet, mert kevés volt. Nagyobb mennyiségű takarmányt körülbelül 1900-tól termesztett a parasztság, a fő konyhakerti növény ekkortájt már a krumpli.

A nincstelenség, földnélküliség, a megélhetés hiánya Budapestre kényszerítette az embereket, főleg kőműves melletti munkára. 1945 előtt, de azután is eljártak a faluból. Az idevándorlás csak időszakos volt. Mezőkövesd környékéről jöttek mezőgazdasági munkások dolgozni a hercegprímás uradalmába.

Vásár- és piachelyeik Vác, Pest és Balassagyarmat voltak.

Az ősi mesterségek közül élt még a tetőverő (nádazó), de már megszűnt a magyar szűcs, a szárazmolnáré, vízimolnáré és szénégetőé.

Faeszközöket, gyékényből, szalmából, vesszőből, kukoricahéjból kötött használati tárgyakat nem készítettek, a cserépedényeiket is tót fazekasoktól vették. A háziipar jelentős volt. Még az 1950-es években sok nő font és készített házivásznat.

A helység szélén épített csűrök, pajták, gabonavermek még léteztek, de a vermet már nem használták, ahogy a vízimalmot sem. 1910-ben még volt egy kémény nélküli konyha, kemencével fűtöttek. Konyhai szabad tűzhely pedig még az ötvenes évtizedben is előfordul, de ezeket nagyrészt felváltották a „sparheltek”.

A kiházasítás kelengyéje a XX. század közepén egy teljes szobabútor és a stafírung volt. A szegényeknél ez a bútorzat szekrényből, ágyból és két székből állt. 1910-ben már általános ajándék volt férjhezmenetelkor a szekrény, ez váltotta fel a sublótot, az pedig a még ősibb ládát. Ez a szegényeknél kiegészült két-három párnával, a gazdagok hat párnát adtak.

A nagycsaládos együttélés is általános volt még az 1950-es évtizedben, a házas gyerekek nyolcvan százaléka élt és gazdálkodott együtt a szülőkkel. A lányok az apai jussból nem örököltek földet, pénz kaptak, de nem a részüknek megfelelő összeget.

A XX. század elején még közösen, kölcsönös segítséggel végezték a gabona- és szénatakarást.

A társas élet, szórakozás népszokásai közül ismerték és játszották a kampózást, a „sem-sem gyűrűt”. Játszóhelyük a széles utca.

1910–25 között működött egy parasztemberekből álló zenekar. Citerán, furulyán játszottak. Hagyományos, a régiektől tanult táncuk a lassú és gyors csárdás, ehhez jött divatba 1920-tól a vanstep (one step). A társasélet, a mesemondás színhelyei és alkalmai a fonó és a kukoricafosztás. Házasságkötéskor, lakodalomban a jegykendő, jegying adása már megszűnt. Az ágyvitel, a menyasszonytánc, fektetéskor a gyertyás tánc is. A kotyolás élt tovább még a XX. század derekán. A halotti tor 1944-ig. A hangos szóval siratás szokása korábban élt a faluban, de külön siratóasszonyok nem voltak. A maskarának öltözés sem volt általános népszokás, disznótorkor a cigányasszonynak öltözést jegyezték fel.

A palóc falvakban sokáig élt és töredékeiben ma is él a népi vallásosságnak az a formája, amelyben keveredik egymással az egyházak tanítása a hiedelemvilág misztikus jelenségeivel, a nép utánzó, játékos kedvével. Így alakultak ki a naptári év egy-egy jeles napjához, a különböző ünnepekhez kapcsolódó hagyományok. Az egyik legeseménydúsabb időszak az adventi, karácsonyváró ünnepkör. A legtöbb szokás talán december 13-ához, Luca napjához fűződött.

Luca napja általánosan a szerelmi jóslások időpontja volt. A leányok ólmot öntöttek, hogy megtudják, milyen foglalkozású lesz a párjuk. Ekkor többféle asszonyi munkát is tilos volt végezni (fonás, mosás, fosztás, kenyérsütés). Alkalmat kínált ez a nap a gonosz, ártó szellemek elűzésére is. A karácsony előtt házról házra járó betlehemezés nem volt hagyomány Drégelypalánkon, idegenek mutatták be néha játékukat a Kisjézus megszületéséről. A karácsonyi ünnepi asztal alá szénát, szalmát tettek, hogy ott szülessék meg a Kisjézus, ilyenkor a család halottait is odavárták. Drégelypalánkon a gazda a Kisjézus emlékére szénát, Szent József emlékére szekercét és fúrót tett az asztal alá.

A drégelypalánki Benkő Veronika mesélte 1952-ben: „…leánykoromban a gazdáknál karácsonykor az asztal alatt egy porció széna volt. Szegény házaknál nem, mert ott állat sem volt.” A gazdasszony az ebéd ideje alatt a férje sapkáján ült. Az ebéd végeztével felkelt, bebújt az asztal alá, ott meghevert, és azt mondta: Így heverjenek a tyúkjaim.

Hogy az állatok együtt maradjanak, a kanász az éjféli mise után az ostort végighúzta a templomajtó küszöbe előtt. Amikor az éjféli misére harangoztak, mindig megfújta a tülköt. Ez a szokás az 1940-es években eltűnt az öregpásztorokkal együtt.

A karácsonyböjti ebéd rendje is a hagyományokon és hiedelmeken alapult. A terített asztal morzsáit a földeken szórták szét, hogy jó legyen a termés. A karácsonyfára aggatott gyümölcs is ennek ígéretét jelentette.

A farsang a lakodalmak, a disznótorok és főként a fiatalság szórakozásának ideje. Nem hiányzott az asztalról a még ma is ismert és közkedvelt pampuska (fánk), a herőce (forgácsfánk) és a mákos-mézes ferentő, frentő (guba).

A tavaszi ünnepkört kezdő virágvasárnaphoz kötődő szokás a kiszehordás, villőzés. Drégelypalánkon az 1930-as évek elejéig hajtották a felöltöztetett szalmabábut, a kiszét. A kiszére való ruhát a lányok virágvasárnap ebéd után hordták össze. A féketőt valamelyik nem régiben férjhez ment menyecskétől kérték kölcsön. Amikor a ruha együtt volt, rendesen valamelyik idősebb lány szüleinek udvarán öltöztették fel. Jeles ünnepre való ruhát adtak rá, fejére tarajos féketőt tettek. Az öltöztetésben minden lány részt vett, mert azt tartották, hogy az a lány, aki a kiszét öltözteti, még abban az esztendőben férjhez megy. A bábura minden ruhadarabot ráadtak, amit akkoriban a menyecskék viseltek, csak a szoknyák száma volt kevesebb. Mikor az öltöztetéssel elkészültek, a kiszét az a lány vette fel először, akinek a házánál az öltöztetés történt, ő ment elöl, amikor elindultak az Ipoly felé, a többiek meg utána. Az udvaron keresztül kimentek a kertek aljára, a faluvégén tértek a főutcára, majd a főutcán végig az Ipoly hídjára. A hídon a kiszét levetkőztették, és a szalmabábut a rákötözött rongyokkal és a két fadarabbal együtt az Ipolyba dobták.

Gazdag Józsefné 56 éves (1952-ben) asszony szerint a kiszét azért hajtották és vitték végig az udvaron, a kertek alatt, majd a falun, hogy ne dögöljenek a baromfiak, mások szerint a disznók.

Nagyon vigyáztak arra, hogy hátra ne fordítsák, mert azt tartották, hogy „akkor nagy dög lesz a faluban”. Menetközben legalább egy rövid ideig mindegyik lány vitte, hogy abban az esztendőben férjhez menjen. A kisze vízbe dobása után az Ipolyban megmosakodtak, hogy szépek legyenek, ne legyenek ragyásak. Utoljára Terényi Ilona vitte a kiszét 1933 körül. A harmincas évek után szépen lassan elmaradt a szokás, mert „babonának tartották és szégyellték”.

A húsvéthétfői locsolkodás általánosan elterjedt vízzel, ma már kölnivel és parfümmel is. Május eleje és pünkösd a nyár eleji népszokások ideje. A faluban több lánynak, aki már a férjhezmenés előtt állott, sőt a fiatalabbaknak is állítottak májfát. Drégelypalánkon szokásban volt a lányok pünkösdi „királynéjárása”, menyasszonynak öltözött társuk vezette őket. A nyolc-tíz éves lányok pünkösdvasárnap délutánján szépen felöltöztek, az egyik lány fejére koszorút tettek, ő volt a menyasszony, egy másik lány pedig a vőlegény. Egy harmadik lány kosarat vitt a kezében, abban gyűjtötték az adományokat. A többiek kísérték őket. Több ilyen csoport járta a falut. A jobb módú családok lányai a jobb módú házakhoz, a szegényebbek a szegényebb házakhoz mentek. Megálltak az udvaron a konyhaajtó előtt és énekeltek: I-mi-ma-ma i-mi-ma-ma piros pünkösd napja / Holnap leszen, holnap leszen a második napja / Pé-pő, pé-pő, Kukorica Pá’mesterné lánya // Jó megfogjad, jól megfogjad a lovadnak száját, / Ne tapossa, ne tapossa a pünkösdi rózsát. / Pé -pő, pé- pő, Kukorica Pá’mesterné lánya.

Az 1940-es években járták a lányok utoljára a pünkösdkét.

A nyári ünnepkör szegényesebb a télinél, illetve a tavaszinál. Jóformán csak a Szent Iván-napi (június 24.) tűzgyújtást és tűzugrást jegyezték fel, ami lényegében leányszokás volt, s a párválasztás, a férjhezmenetel érdekében történt: a dalok párosító jellegűek, a lányok, legények viszonyát énekelték ki.

Szent Iván napja előtti vagy utáni vasárnap este, amikor már sötétedett, a lányok kimentek a drégelyi Nagyoldalra délutáni ünneplő ruhában, s ott a hegy tetején gallyakból tüzet gyújtottak. A tűzgyújtáshoz szalmát és gyufát vittek magukkal. Az emlékező szerint, amikor a tűz égett, „ezzel az egy nótával a falu összes lányait és legényeit kiénekelték – engemet is a férjemmel”. Miközben daloltak, egyenként ugrálták át a tüzet. „A faluban hallgatták az éneket, nagyon hangzott a faluban”: Tisza, Duna lementyibe, / Hej, Botka András hosszú szűrbe. / Gyerünk haza András bácsi, / Hej mind elhordják a lányokat. / Kit aranyér’, kit ezüstér’, / Hej Csaszni Marit egy pár csókér’.

A lányok ugrás közben felfogták a szoknyájukat, hogy meg ne gyulladjon. Amíg a tüzet ugrálták, állandóan rakták rá a gallyakat, amit ott helyben szedtek össze. Amikor minden lányt kidaloltak, csendben hazamentek.

„A lányok nagyon várták ezt az alkalmat, a legényeknek gyakran mondogatták, hogy szentivánra kidalolunk benneteket.” Előfordult, hogy valamelyik legényt nem azzal a lánnyal énekelték ki, aki tetszett neki. „Ilyenkor az a legény megharagudott és káronkodott a lányokra, amikor lejöttek a hegyről.”

Az Ipoly melléki palócság ősi viseletéről sok adatot közöltek a kutatók.

A ruhák otthon készültek, a palóc nagycsalád életében jelentős szerepe volt a kender termelésnek és feldolgozásnak, ebből és az otthon font gyapjúból szőtték a ruhákat a férfiak számára.

A XIX. században a férfiak általános hajviselete volt a vállig érő befonott haj. A „vrekocsba” fésült haj köznapi viselet volt, ünnepen a templomajtóban kivették a fésűt, és széjjeleresztették a hajukat, arcukat borotválták, nagy, felálló kicsavart bajuszuk volt az ékességük.

A fiatalok alacsony, az öregek magas süveget hordtak. Testükön rövid derekú vászoninget viseltek bőrszíjjal vagy tüszővel, kétszeles, hosszú, szűk gatyával, ezeket is otthon szőtték. A fiatalok legénykorukban szégyelltek volna mást felvenni, mint bő gatyát. Vászoningüknek ujjnyi keskeny kézelőjét piros, kék vagy zöld fonallal, keresztöltéssel varrták ki. Nyakukban fekete fátyol vagy vászon nyakravalót hordtak. A szűrposztóból készült nadrágot és kabátot már a XIX. században is vásárban vették, szűrszabó készítette azokat. Az emlékezet megőrizte a gubát is, mert jobb szolgálatot tett a rövid ködmönnél.

A fehér posztóból készült szűr általános viselet volt, ezt csuhának is nevezték, hímzéssel, kevés rátétes technikával díszítették. A legény nem gondolhatott addig házasságra, amíg nem tudott magának szűrt vásárolni. A férfi esküvői ruhájának fő dísze a cifraszűr volt, s ezt öregkoráig viselte az ünnepeken.

A két világháború között az öregek tovább hordták fiatalkori ruhadarabjaikat. Az ifjúság azonban már bricsesznadrágot, kabátot, városi formára szabott inget viselt. Ingük fölé télen barhetből vagy zsandárkából (vastagabb vászon vagy flanel) való meleg inget vettek.

Drégelypalánk parókiája négy községet kapcsolt össze: Drégelyt, Hontot, Ipolyvecét, Hídvéget.

Mikor a hontiak látták, hogy a drégelypalánkiak az ünnepi viseletet elhagyják, ők is végleg áttértek a városi ruhákra. A módosabb gazdák némelyike azonban őrizte a régi viseletet, lenézték a „bolti anyagot”, mert nekik módjukban állt az otthon előállított kender- és lenvászonból a régi ruhákat elkészíteni. Az „új divatot” mindig a szegények hozták.

A nők hajviselete, főkötőik színe, díszítése, szoknyáik száma és hossza, az ingvállak hímzése, a kötény formája, a pruszlik, a mell- és fejkendő anyaga, megkötésének módja, az új menyecskék főkötője, szőttesmintáik nem élnek úgy tovább Drégelypalánkon, mint Hollókőn, Bujákon, Kazáron, Rimócon vagy Őrhalmon.

Az ünneplőnek hordott vászongatya már csak mutatóban maradt fenn egy-két idősebb ember viseleteként, 1920-ig volt általános ünnepi öltözet a férfinép körében. A lányok és az asszonyok bő szoknyás viselete tartósabbnak bizonyult. Kiszorult a főkötő és az ünnepi kötény, de idősebb asszonyok még hordtak ünnepnapokon csizmát. A férfiaknál az 1950-es években már nyoma sem volt a pitykés mellénynek és a szűrnek. Viseletük a környékbeli falvak közül Orosziéhoz, Berénkééhez és Jenőéhez hasonlított a leginkább. Ahogy házasodni is a jenőiekkel, az orosziakkal, a veceiekkel, és patakiakkal házasodtak korábban, később a hídvégiekkel is.

Hosszú, keskeny szalagtelkekre építették lakóházaikat, melyek tipikusan észak-magyar palócházak. Az ősi faépítkezés csak szórványosan, elsősorban a gazdasági épületek vonatkozásában maradt fenn. A telek egyik oldalán hosszában, utcára néző homlokzattal épített házak voltak a jellemzőek, mint az északi községekben általában. A házak két-három ablaka az utcára, egy az udvarra nézett, az udvar oldalán széles eresz, sokszor tornác épült.

Általános volt a palócságra jellemző, nagy, füstlukas, vízvezetős, sarkain lépcsőzetes zsúpolású tetőzet. A házak elöl egy szobával – az első házzal –, hátul egy másikkal és közbül a pitvarral, belülről fűlő, lapos, négyszögletes kürtős kemencével épültek. Módosabbaknál a lakóhelyiségek száma eggyel vagy kettővel volt több. Az udvaron (az utcai részén színes kerítés, léces vagy deszkakapuval, itt-ott előkerttel) sok helyütt a lakóházzal szemben a nagy kamrát és magtárt magában foglaló kisebb épületek álltak. Ezzel egy vonalban – hátrább –, az udvar vége felé a sertés és aprójószág és a lábasjószág (ló és ökör) istállóját helyezték el. Az udvart a beltelek hátsó kertjétől, mely rendszerint gyümölcsös és kaszáló, a csűr választotta el. Szemben a hosszant húzódó lakóházzal szolgált a kút, amely főképp gémes, csak itt-ott volt kerekes. Az új időkben az építkezés anyaga a fa helyett a tégla vagy a vályog lett, a szalma vagy nádfedelet pedig felváltotta a cserépzsindely. Még a XX. század közepén is közel húsz olyan lakóház és gazdasági épület állt a faluban, amelyek népi műemléki, építészeti szempontból jelentősnek mondható. Ezek mind az 1870–1880-as időszakban épültek.