A török végvár

Teljes szövegű keresés

A török végvár
Drégely sikertelen visszafoglalási kísérletével lezárult az erősség török kori történetének első korszaka, negyven éven át a hódítók végvárrendszerének a tagja maradt. Amíg az Ipoly menti végvárak magyar kézen voltak, Hont megye 949 és fél szabad porta után fizetett adót a királynak, 1553-ra számuk 272-re esett vissza: a megyének tehát alig nyolcadrésze nem hódolt be a töröknek.
Az 1552-es hadműveletekkel, Temesvár, Szolnok, Hatvan és a nógrádi várak bevételével a török félhold alakúra fogyasztotta a Magyar Királyságot. Az erősségekbe őrséget állított, és megszervezte a megszállt területek közigazgatási hálózatát.
A Török Birodalom legnagyobb közigazgatási egységei a vilajetek, élükön a szultán által kinevezett beglerbéggel, aki pasa rangot is viselt. Utóbbi honosodott meg a magyar nyelvben. A vilajetek további közepes nagyságú egységekből, szandzsákokból álltak, amelyeket szandzsákbég irányított. A közigazgatás legkisebb egységei a sokszor a török–magyar határ területén átnyúló nahijék voltak.
Kialakult a birodalom két vilajetből álló magyarországi tartománya. Az újonnan meghódított és a már az 1540-es években török kézre került várakkal a korábbi laza várláncolatokkal szemben egybefüggő, zárt, jól védhető tartomány jött létre. A török–magyar határon széles sávban kettős igazgatási és adóztatási terület, az úgynevezett hódoltság alakult ki.
Az Oszmán Birodalom legtávolabbi európai tartománya, a magyarországi hódolt terület stratégiai szempontból, katonailag igen fontos szerepet töltött be. A magyar végvári rendszerrel szemben egy másik végvári rendszer nézett farkasszemet: a török várak láncolata. Itt állomásozott a megszálló katonaság, itt működtek a katonai igazgatás központjai. Mindemellett a hadsereg ellátását biztosító hadi felszerelés és élelmiszer lerakataiként is funkcionáltak. Stratégia fontosságuk miatt a birodalom északnyugati vidékén lévő várakban mindig magasabb volt az állandó katonaság száma. A magyar területen belül is – csakúgy, mint az európai birodalmi részen – elkülönült a békésebb, védett hátország és az állandó harcoknak kitett külső végvárrendszer.
Ennek megfelelően a török várak hálózata a Habsburg-királyság területével szemben fekvő Dunántúlon és az északi részeken a legsűrűbb, de láncként körbefogja az egész meghódított területet. Ezeknek a létrehívása azt a célt szolgálja, hogy a településeket, az adójövedelmeket és a birtokok szétosztását a szandzsáknál kisebb, áttekinthetőbb körzetekben tarthassák számon. Ugyanakkor a nahijék számos esetben csak formális közigazgatási egységnek tekinthetők. Különösen a magyar területekkel határos szandzsákokban találjuk meg őket, ahol funkciójuk a török adóztatás kiterjesztésének szándékolt irányait mutatják.
A török védelmi stratégiájának alapköve volt Buda biztosítása. A Buda körül kiépített többszörös védőgyűrű, amelynek részeivé váltak a meghódított nógrádi várak, egyben a hódoltság északi határát is jelentette. Új várakat – ahogy ők nevezték a régiektől megkülönböztetve azokat: palánkokat – építettek az útvonalak és a folyóvölgyek biztosítására. Az Ipoly menti út ellenőrzésére szolgált Derbend (Damásd) palánkja, Nógrád várának megerősítésére Bügürdelen. Az elavult Drégelyvár helyett építették Drégelypalánkot.
A vár élén a várkapitány (dizdar) és helyettese (kathüda) állt, nagyobb helyeken egy írnokkal egészült ki az adminisztráció. A kapitány egyben a legelitebb alakulat, a zsoldlisták élén álló gyalogos müsztahfizok parancsnoka volt. Az erősségben állomásozó nagyobb csapatnemek egy vagy több aga alatt szolgáltak, a kisebbeket a parancsnok (szer) vezette. Zsoldjuk alapján azonos megbecsültséggel bírtak a topcsik, a tüzérek. Élükön parancsnokok, szerek álltak.
A várőrség egyik legfontosabb alakulata, a portyázó hadviseléshez szükséges lovasalakulat, a fáriszok egysége. Agáik eredetileg tíz tizedet, egy századot irányítottak, számuk aszerint alakult, hogy hol szolgáltak. Ebbe az állományba sorolták azt az egy-két keresztényt is, akit kalauzként vettek fel. A zsoldlista végén az őrségnek leggyengébb csapatrészei, a gyalogos azabok, és a lovas-gyalogos martalócok állnak. Az utóbbiakat muszlim aga parancsnokolta, legénységét a XVI. század közepén keresztény délszlávokból toborozták.
A magyarországi török végvárakról számos olyan részletes zsoldfizetési lista (defter) maradt fenn, amelyek egy-egy vár vagy várkörzet katonáinak nevét és zsoldját tartalmazzák.
Drégelyvár első török őrsége feltehetően Nógrád várából és a Buda körüli északi végvári vonal többi erősségéből, Esztergomból, Vácról és Visegrádról érkezhetett. Az általunk ismert első zsoldlista, az 1557–58. évi szerint Drégely várában négy fegyvernemből (gyalogos müsztahfizokból, tüzérekből, gyalogos azabokból és gyalogos-lovas martalócokból) álló, 211 fős őrség állomásozott. Egy évvel később 1558–59-ben már csak kétszáz katona, 1565–66-tól esett kétszáz alá a létszám, 1569-ben 184 főt számlált. 1558–59-ből ismerjük az őrség összetételét. A vár kapitánya ekkor Rusztem dizdar, napi zsoldja húsz akcse. Helyettese, Haszon Musztafa kihaja napi 8 akcse zsoldot kapott. A várőrség elit gyalogos alakulata öt tizedből állott 48 katonával, akik napi hat akcse zsoldot bírtak. Összesen tehát ötven müsztahfiz védte Drégely várát. A tüzérek száma nyolc volt, ők napi hat-hét akcse zsoldban részesültek. A gyalogos azabok teljes létszáma hét szakaszban 56 (tizedek). Parancsnokuk, Redseb Sahszüvár aga napi tizenöt akcse, helyettese, Üvejsz Musztafa rejsz napi tíz akcse zsoldot kapott. A legénységnek napi hat akcse zsoldot fizettek.
A Drégely várában szolgáló negyedik fegyvernem, a martalócok létszáma együttesen kilenc tizedben 86 fő. Parancsnokuk Musztafa Abdullah szer martoloszán tizenegy akcse, helyettese Grbács Berenik szermáje hét akcse zsolddal, a legénység napi négy-öt akcséban részesült.
A névsorokból a katonák etnikai és vallási összetételére is lehet következtetni. Közismert, hogy a magyarországi török várak őrségének jelentős része, több mint kilencven százaléka, a Balkán-félszigetről került ide, többnyire Boszniából, Hercegovinából, Szerbiából és a Szerémségből származtak. Származásukat nemritkán nevükben is jelölik, például Mohammed Boszna drégelyi azab katona boszniai származású volt. Érdekességként megemlíthető, hogy a drégelyi vár 1557–58. évi őrségében egy, a környékről származó magyar renegát is szolgált.
A délszlávok jelenléte a kevesebbre becsült alakulatokban volt számottevő, a martalóc egységek szinte teljesen keresztény rácokból álltak. Megerősíti ezt a Drégely várában állomásozó martalóc csapatok 1588–89-i zsoldlajstroma. Eszerint az Ali Diváne aga és Hasszán Mohamed szermáje parancsnoksága alatt álló nyolc szakaszban szolgáló 64 katonából neveik alapján ötvenen tekinthetők rácoknak, tehát a martalócoknak közel nyolcvan százaléka.
A török várkatonaság készpénzbeni zsoldfizetése mellett 1570-től új fizetési forma, a zsoldtimár vált rendszeressé Magyarországon is. A birodalmi gyakorlatnak megfelelően a gyalogos azabokat és a tüzéreket a várak közelében lévő falvakban kollektív szolgálati birtokokhoz juttatták, s ezek jövedelme fedezte fizetésüket.
Az ezer fő alatti őrséggel ellátott várak gyalogosai és tüzérei részesültek úgynevezett timárbirtok adományban. Általában egy-egy egység (tized) katonái kaptak közösen akkora birtokegyüttest, amelynek jövedelme megegyezett évi ezernégyszáz–ezernyolcszáz akcse zsoldjukkal. A várőrséget Drégely várában is kétféle módon fizették. 1579-ben 71 lovas martalóc zsoldban részesült, 58 főnyi gyalogság zsoldként timárbirtokot kapott.
A török igazgatási szervezetben a katonai és a polgári igazgatás nem vált el élesen egymástól, hiszen minden erő, anyagi és társadalmi egyaránt a hódításokat szolgálta. Ebből az következett, hogy a közigazgatási beosztás azonos volt a katonaival. Minden jelentősebb vár szandzsákszékhely is egyben.
A magyarországi erősségekbe telepített harcosok legfontosabb feladata a török uralom minél nagyobb területre történő kiterjesztése volt. Háború idején fegyveres erővel, a viszonylagos nyugalom évtizedeiben katonai erőszakkal növelte az adófizető falvak számát. Hódoltató portyái sikeres végrehajtása érdekében a védelmi vonalat alkotó végvárak szoros együttműködése alakult ki, számbeli fölényt képezve így a szembenálló oldal keresztény katonaságával szemben. A drégelyi törökök ezért portyáztak együtt többnyire a nógrádi lovassággal, és kényszerítettek újabb falvakat a szultán fennhatósága alá.
A királyi kincstár ellátásában még mindig fontos szerepet betöltő alsó-magyarországi bányavárosok meghódoltatása hosszú évekig nem járt azonban sikerrel. A legnagyobb szálka a nógrádi szandzsák két várához legközelebb eső Bakabánya volt a török szemében. A mindenkori nógrádi bégek hol fenyegetőző, hol békülékenyebb, hízelkedő hangú levelekkel szólították fel a várost, hogy hódoljon meg.
1561. június 9-én Sabán bég fenyegető levelében például így ír: „Mi, Sabán bég, hagyom és parancsolom tinektek bakabányai bírák és polgárok s mind az egész váras, hogy ez levél látván, az hatalmas császárnak hódoljatok meg és legyetek jobbágyi és jöjjetek be hozzám, miképpen az többi falu és várasok meghódultanak az hatalmas császárnak: mert ha meg nem hódultok meghigyjétek azt, hogy benneteket mind feleségestől rabbá teszlek, várastokat mind porrá teszem és hozzá mi kárt fogtok vallani avval, amit ide befizetnétek. És bizonnyal meghigyjétek, hogy soha békével meg nem maradhattok előttem. Erre hamar választ várok tőletek. Mert ha meg nem hódoltok az hatalmas császárnak és be nem jöttök hozzám én is hamar rágondolok. Ez levél költ Nógrádon hétfőn, az nagyságos Sabán bég.”
A nógrádi bég 1562 júliusában Korpona városának küldött fenyegető levelet. Hódoltatási törekvéseit ekkor már a városok megfélemlítésére indított portyákkal is nyomatékosították. Mintegy ötvenfős csapatuk egészen Bakabánya kapujáig lovagolt, az őrség űzte el őket lövéseikkel. Bosszúból a határban portyáztak, és néhány embert elhurcoltak.
Besztercebánya városát Hasszán füleki bég szlovák nyelvű levelében hitegeti, méltányos bánásmódot ígérve: „Tudtotokra adom tehát, hogy császárunk megparancsolta nekem, hogy ne raboljak a bányavárosokban, a városokban, az itteni s az ottani falvakban, melyek a hegyeken túl fekszenek. Különben megadja nekünk az Úr Isten, én gyönyörűen fogok veletek bánni. Arra adom nektek hitlevelemet, hogy hitemre, emberségemre és a császár hitére ne féljetek semmit. Igérem nektek, azon falvaknak, melyek ott köröskörül fekszenek. Hitemre ne félj semmit Pojnik, Lipcse s más falvak. Erre még tudtotokra adom, hogy nem kell semmit sem félnetek. Pecsétemmel megerősített hitlevelem. Ezzel nem kell félnetek. Isten veletek. Fülekről az Úr 1562 esztendejének július 30-ik napján. Hasszán bég, füleki tekintetes úr.”
A bányavárosok gyűlése segélykérő levelet terjesztett Miksa elé, amelyben arra kérte a trónörököst, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket a szüntelen betörések megakadályozására. A főherceg elrendelte, hogy a bányavárosok védelmére helyezzenek Korponára a fogságba esett korponai kapitány helyére újat, és kétszáz huszárral meg kétszáz gyalogossal erősítsék meg a várost. Megparancsolta biztosainak, hogy a bányavárosokat védő végvárakban állítsák vissza a szécsényi vereség előtti létszámot mind a gyalogságnál, mind a lovasságnál. Továbbá bizonyos számú gyalogos felfogadásával bízta meg őket, ötven főt Bakabánya megerősítésének, a többit pedig az erdőkben kószáló martalócok elűzésének a parancsával.
Miksa tudatta a bányavárosokkal azt is, hogy a király figyelmeztette a budai pasát: a nógrádi bég hagyjon fel Bakabányát és Korponát hódoltató törekvéseivel. Mivel „az ilyen tettek ellenkeznek az újjonan megkötött békével, mivel e városok töröknek sohasem fizettek adót”. A király kapott is erre írásbeli ígéretet a pasától, sőt az „meg is parancsolta a nógrádi bégnek, hogy sem írással, sem tettel ne kívánjon semmi törvénytelent, vagy terheset olyan községektől, amelyek előbb császárjának nem adóztak”.
Az 1568-ban beköszöntött békekorszak ellenére sem tett le azonban Amhat – ekkor már nógrádi és drégelyi szandzsákbég – Bakabánya zaklatásáról, főleg mert fizetés helyett a szultán a várost adományozta neki. „Jól tudom, hogy ti azzal beszélitek ki magatokat, hogy most a hatalmas császár és király között békesség vagyon, mi is elismerjük és tudjuk, hogy békesség vagyon, de ti ne bizakodjatok ebben, mert a hatalmas császár fizetésem helyett titeket adott énnekem. Most várom tőletek, mit adtok énnekem s mennyiben alkuszunk meg és csak azt kívánom tőletek, a mi illet…” – írja.
Az őt posztján váltó Isza bég jussáért egy évvel később Musztafa budai pasa emelte fel szavát Barbarich György bakabányai kapitánynál: „Mi Musztafa pasa az hatalmas Török Császárnak főhelytartója Budán és gondviselője Magyarországnak. Vitézlő Barátunk! Köszöntünk és barátságunk ajánlásának utána. Ezön kérünk kegyelmedet, mint jó barátunkat, hogy az bakabányaiaknak hagyja meg kegyelmed, hogy az adójokat adják be az nógrádi Isza bégnek, ne történjék valami háborúság belőle és rajtok is ne essék valami nyomorúság, miért hogy Isza bégnek tisztihöz vagyon foglalva. Ugyanez kívánságunk, hogy kegyelmed ebben ellentartó legyen. Isten tartsa meg kegyelmedet. Datum Buda 27. die Aprilis 1571. Jó választ várunk.”
Barbarich György kapitány a pasának adott válaszában az 1568. évi drinápolyi békére hivatkozva visszautasította Bakabánya meghódolását, „most ez bakabányaiak az én kegyelmes uramnak és fejedelmemnek mindenkoron hívei voltak és az még mely bennek élni fog, örökké hűségesek akarnak országában lenni … engem azért tart itt ő felsége a sok jámbor vitézekkel együtt, hogy nem akarja őket soha meghódoltatni, hanem azt mi tehetségünk szerint megoltalmazzuk és az mi hazánknak szolgálhassunk. (…) Kérem Nagyságodat, hogy Nagyságod parancsoljon az nógrádi bégnek, hogy ilyen formán ne csatázhasson ide fel mifelénk, kárt ne tegyen az én kegyelmes uram jobbágyiban, se ő magokban, se marhájokban, az mint minden nap míveli mind az lovas törökkel és martalócok által …és Nagyságod azt két császár közt való fogadást és hiteket ne szegje meg, hanem Nagyságod az ő hitek és fogadások szerint szomszédságképen lakozzék.”
A bakabányai kapitány, a Bakabányát minden jövedelmével zsoldjául követelő Isza bégnek kemény hangú levelében azt is kilátásba helyezte, mi vár az elfogott török portyázókra:
„Azért kérem kegyelmedet, hogy kegyelmed hagyja meg az vajdáknak és agáknak, hogy ilyen formán ki ne bocsássák az vitézeket, azaz lator martalócokat, kik az hatalmas császártok hiti és fogadása ellen kárt tesznek az én kegyelmes fejedelmem hiveiben, mert bizony én nekem is gondom lészen reá és vagyon is, hogyha valamelyet közölök kapathatok, soha oly jó vitéz ember nem lehet, kit mindjárast nyársba nem vonatok, mert az ilyen erős frigy alatt ember lator ellen nem tud ereszkedni. Meg is kérem kegyelmedet, hogy afféle írásnak, ki nem képes és nem is illik, békit hagyjon. Ezt akartam az kegyelmed levelére választ tennem és tudtodra adnom. Isten tartsa neg Nagyságodat. Költ Bakabányán 1. die Maji, 1571. Horváth György bakabányai ő felsége kapitánya manu propria.”
A török portyák mégis tovább folytatódtak Bakabánya környékén. Hol az aratónépből ragadták el néhányukat, hol a marhát hajtották el. Decemberben a Selmec alatti Szitnyatőn portyáztak, ahonnan negyven embert elhurcoltak, és felgyújtották a házaikat.
1574 novemberében a bányavárosok immáron sokadszor kértek segítséget a királytól a nógrádi bég egyre durvább hangú fenyegetéseivel szemben. Jelentették neki azt is, hogy a budai pasa a bányavárosok között fekvő falvakat a szpáhiknak osztotta ki. Tudatták, hogy a török Drégely falvának templomát építi és megerősíti, hogy aztán innen portyázhasson.
A rommá lőtt Drégelyvárat a török nem hozatta rendbe, helyébe 1575-ben a drégelyi templom megerődítésével Új-Drégelyt, azaz Palánkot építi meg. Erről május 26-án Kovács Bálint csábrági kapitány így írt sógorának Nagy Fábián helyettes kapitánynak Korponára:
„Ezt írhatom kegyelmednek, hogy az palánkot igen csinálják. Tegnap kezdték csinálni, azt therekek is csinálják, mint az szegénység… talán ma elvégzik az felállatását.”
A bányavárosok, felismerve a palánképítés nyomán rájuk leselkedő örökös veszedelmet, panasszal éltek a királynál. Elmondták, hogy a nógrádi bég az esztergomi és szécsényi bégektől támogattatva Drégelynél a templomot erős palánkkal veszi körül, amelyben kétezer ló is elfér. Ez Bakabányától alig három mérföldnyire fekszik, ahonnan a török naponta portyázhat ide Korponára, de még Selmecet is megjárja aznap. Ez viszont azt jelenti, hogy többé nem lesznek biztonságban, mivel városaik teljesen nyíltak, végváraik katonái fizetetlenek, a védelem rendszerének állapota a szétszórtsággal jellemezhető.
1576-ban Ferhát nógrádi bég, aki a bányavárosokat több ízben tűzzel és pusztítással fenyegette meg, olyan kijelentést tett: „hogy ha ez évben a bányavárosokat meg nem hódoltatja, a pasa minden kegyelem nélkül élve megnyúzathatja”. Igyekezett is, hogy sikerrel járjon. Előbb Németit égette fel, majd júliusban a palánki törökökkel Bakabánya alatt portyázott, a hónap végén pedig Zsibritót égette porrá templomával együtt. Ferhát az éppen a vidék török végváraiban szemlét tartó budai pasa tekintélyét is latba vetve szólította fel Bakabányát meghódolásra. A válaszra sem méltatott bég 1578 februárjában a bakabányai városi malmokat gyújtatta fel, júniusban Korpona alatt, majd Bakabánya határa alatt portyáztak. Szeptemberben Léva külvárosán ütött rajta a háromezer lovas és gyalogos.
A török az 1580-as években sem hagyott fel a bányavárosok környékének pusztításával. 1582. november 5-én egy nagyobb sereg Korponát rohanta meg, de a város védői heves harcban és súlyos áldozatok árán megfutamították a támadókat. 207 korponai polgár esett el vagy került fogságba. A veszteségek és az örökös veszélyek miatt a város erősítést kért a királytól.
A török beütésekre válaszul megélénkültek a magyar portyák is. 1582 tavaszán a bányavidéki végek katonái ütöttek rajta a Nógrád mellett épített új erősségen, Bügürdelenen. Egy évvel később pedig a damásdi erődítményre csaptak le a magyar vitézek. A szórványos magyar portyák mellett végül Ernő főherceg engedélyt adott Pálffy Miklós dunáninneni főkapitánynak a szervezett visszavágásra.
1588 őszén a keresztény sereg Plabenstein – azaz Kékkő – ellen intézett támadást. Az ostromról szóló hadijelentés szerint tizenöt órán át tartó szakadatlan harcban a sereg elfoglalta a külső védművet, levágta őrségét, a többieket pedig a fellegvárba szorította. Végül egy kőtornyot kivéve az erősséget is bevették, és nagy zsákmánnyal tértek vissza állomáshelyeikre. A magyarok által Nógrádpalánknak nevezett Bügürdelen ostromát is tartalmazta az eredeti haditerv, ám ez a kedvezőtlen időjárási viszonyok, az áradások miatt meghiúsult. A kedvező időjárást kivárva a következő év tavaszán Dobó Ferenc bányavidéki főkapitány nagy sereggel megrohanta a várat, és a sorompón is betörve az őrség egy részét levágta, a többit pedig foglyul ejtette, amint azt Ferhád budai pasa 1589 április 25-i levelében panaszolta Ernő főhercegnek. Ugyanez év szeptemberében Drégelyen ütöttek rajta a magyar vitézek, hogy foglyokat ejtve azok váltságdíjával pótolják, illetve egészítsék ki rendszertelenül fizetett zsoldjukat.
Az 1580-as évek végén egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a béke válságba jutott. A mindennapi csatározások, lesvetések, rajtaütések mellett a szomszéd várak török és magyar vitézei gyakran hívták ki egymást párviadalra. 1589 őszén a drégelypalánki törökök hagytak a bakabányai kapu előtt párviadalra szólító jeleket. Pogrányi Benedek korponai kapitány Pálffyhoz fordult, ha nem is bajviadalt, legalább kopjatörést engedélyezzen: „A drégelypalánki törökök az elmúlt időkben hoztak ide a sorompóba egy kopját és egy szál tollat. Immár azokra, kik felvették gyakortasággal írogatnak ezek is engem erősen untatnak, hogy megengedném nekik, ha nem is a bajviadalt, legalább csak a kopjatörést, mivelhogy énnekem sem egyikre, sem másikra Nagyságod akarata nélkül nincs autoritásom, meg nem engedhettem nekik, hanem választhatják azt, hogy Nagyságodnál törekedjem érettük. Azért könyörgök Nagyságodnak, hogy a kopjatörést engedje meg nekik, és adjon szabadságot nekem arra, hogy 200 lovas törököt – mert ugyan nem akarnék többet – hivathassam a többi ifjak is törjenek fát egymással, ne állítsák azt a pogányok, hogy orczáinkat előttük elrejtjük, mivelhogy ők a dolognak indítóik. Ha ők sokaságukban és hatalmasságukban bíznak, mi a mi Istenünkben bízunk. Eger alatt is nem régen volt e féle játék. Az Úr Isten az Ő híveihez kegyelmességét megmutatta. Legyen az Nagyságod bizodalmában is. Ezzel a Nagyságod méltóssága magasztaltatik.”
1590 tavaszán Bory Mihály bakabányai hadnagyának és Ibrahim aga, a drégelypalánki lovasság parancsnokának bajviadala szolgáltatott okot a két fél közötti összeütközésre. A két vitéz között egy fogolycsere során keletkezett háborúság, amit csak így gondoltak rendezhetőnek. A fennálló békekötési szabályok miatt azonban előbb engedélyt kellett kérni a budai pasától. Magyar részről Pálffy Miklós dunáninneni főkapitány is hozzájárult aztán. A viadalon kívüli összecsapások megakadályozására azonban kikötötte, hogy Ibrahim agát csak száz lovasa kísérheti. A párviadal napját május 12-ére tűzte ki Sibrik Gáspár bakabányai kapitány.
A bajok már akkor elkezdődtek, amikor a viadal színhelyére, a bakabányai mezőre több mint száz török érkezett. Ibrahim kísérője, Hasszán csákvári aga mentegetőzött hogy csak tíz-tizenkét kíváncsi katonával több a létszám, akiket még veréssel sem tudott visszaküldeni. A helyzetet tovább rontotta, hogy a török vitéz olyan vad lovon jelent meg a viadalon, amely a viaskodó ellenfelet harapta s rúgta. Ibrahim viszont nem volt hajlandó más lóra ülni, ezért a viadal hosszas vita után elmaradt, a törökök hazaindultak. Ekkor a Bory Mihály kíséretében lévő érsekújvári lovasság, fittyet hányva a még érvényben lévő békére és a lovagi szabályokra, az adott szó szentségére, rátámadtak a törökökre, és közülük sokakat megöltek.
A hitszegés annyira felbőszítette a törököket, hogy Bakabánya, Selmec elpusztításával fenyegetőztek. Az ütközet diplomáciai vihart is kavart, Ferhád budai pasa külön futárt küldött a Portára az ügyben, Ernő főhercegtől pedig a bűnösök szigorú megbüntetését, a foglyok és a zsákmány visszaadását követelte. Az ütközetben részt vett katonák közül végül három érsekújvári lovast az ügy lezárásával megbízott Pálffy bebörtönzött, és a büntetésük feletti döntést vagy a kegyelmet a királyra bízta. A budai basát az ítélettel és különféle ajándékokkal igyekeztek megnyugtatni.
Két év múlva, 1592 májusában a bakabányai ütközetből épphogy megmenekült Ibrahim is igen közel került a halálhoz. Május 25-én a palánki törökök bakabányai portyájuk során két polgárt és egy darabontot levágtak, és néhány asszonyt elhurcoltak, amikor az ottani helyőrség elfogta. A bányavárosok Ibrahim fejét követelték, aki „a gyilkoló és rabló törököknek mintaképe és sok éven át a szegény emberek elhurcolásával és levágásával errefelé nagy kárt okozott”. Felháborodva vették tudomásul, hogy Pálffy a törököt fogva tartóitól kiváltotta. Levelet intéztek Pálffyhoz, hogy a nevükben kérje meg a főherceget, végeztesse ki valahol titokban az agát, mert ha kiszabadul, még több kárt tehet a környéken. Mindazonáltal valószínűsíthető, hogy Ibrahimot szabadon engedték.
1590-ben, amikor ismét megerősítették az 1568. évi drinápolyi békét, az már csak formálisan létezett. Az előző évtized végére a két fél csapatösszevonásai, egyre élesebb összeütközései jelezték, hogy bármikor végleg felborulhat a kényes egyensúly. A helyi harcok az északkeleti országrészben, valamint délnyugaton, a dunántúli és horvátországi végeken bármely pillanatban háborúba torkollhattak.
A háborúra az ürügyet Haszán boszniai pasa Sziszeket 1591 és 1592 után 1593 nyarán ismételten megostromló seregének a horvátországi királyi erőktől elszenvedett súlyos veresége szolgáltatta. III. Murád szultán augusztus elején hadat üzent Rudolf császárnak. Szinán nagyvezír az ősz folyamán elfoglalta Veszprémet és Palotát. A királyi haderő ellentámadásba ment át. Székesfehérvár bevétele nem sikerült ugyan, viszont november 3-án Pákozdnál vereséget mértek a budai pasa seregére.
Az északi hadszíntér kulcsfontosságú várát, Füleket, Christoph von Teuffenbach és a környékbeli végvárak csapataiból álló királyi sereg 1593. november 9-én zárta körül. A Fülek felszabadítására küldött török felmentő sereget november 11-én a Karancsberény melletti Romhánypusztánál szétverték. November 24-én Pálffy Miklós dunáninneni főkapitány is megérkezett hétezer fős seregével az ostromlott Fülekhez. A várat november 27-én vették be. Elestének hírére a kisebb nógrádi erősségek – Divény, Kékkő, Buják, Hollókő, Somoskő és Szécsény – őrsége is önként megadta magát. Ezután a hadvezetés úgy döntött, hogy a tél közeledte és az utak járhatatlansága miatt a hadműveleteket felfüggeszti, azokat majd tavasszal folytatják.
Pálffy útban állomáshelyére, Érsekújvárra, december 6–7-én birtokba vette a törökök által elhagyott Drégelyt és Palánkot is. A két vár elfoglalásáról és az addig bevett erősségekról Thurzó György így tájékoztatta nejét, Czobor Erzsébetet: „Mi csak szerencsére ágyu nélkül Drégelyre jöttünk, mely bizony erős vár mint Lietava. Az Úr Isten úgy megrettentette a törököt, hogy az ép várast, Palánkot meg nem gyujtván pusztán hagyta és úgy adta Isten kezünkben. Az második kastélyt (Drégelt), ki bizony az is elég erős, meggyujtván, azt is pusztán hagyta, de Isten segítségébül azt is nem nagy kár nélkül megoltánk. … Innét, miérthogy igen hideg is vagyon és az egész tábor is igen megszűkült, nem tudom még hova megyünk. Igy már az Úr Isten tizenegy várat adott kezünkben, úgymint Füleket, Szécsényt, Drégelyt, Divényt, Kékkőt, Somoskőt, Ajnácskőt, Hollókőt, Bujákot, (Szandát) és az Uj -Palánkot, kit Drégely-Palánknak is hínak.”
Drégely tehát 41 év után felszabadult az oszmán uralom alól. Pálffy Nagy Ferenc volt lévai alkapitányt és helyettesét bízta meg őrségének ellátásával.
Nagy Ferenc palánki kapitány 1594 elején arról értesült, hogy nagyszámú török katona gyűlt össze Nógrádnál, Palánk ellen készülnek, a vidéken portyáznak. Még aznap este levélben kért segítséget Majthényi László zólyomi főkapitánytól. Majthényi hadnagya vezetésével huszárokból német és magyar gyalogságból álló osztagot küldött a palánkiak segítségére. Egy héttel később a Drégely és Palánk vára közt fekvő oroszi malom táján jelent meg a török. Nagy Ferenc kapitány szerint „Az hidat akarják levágni, ha a víz megárad, semmi segítség ide nem jöhet, kire Isten nem segíti őket.” Pálffyhoz intézett levelében ezért kéri, a főkapitány viseljen gondot a két várra, hogy meg tudják védeni a hidat. Ötszáz gyalogos ugyan képes az utánpótlás szempontjából fontos hidat megoltalmazni, és szükséges az elromlott két tarack megjavítása is.
1594 január végén Mátyás főherceg Pálffyt bízta meg Nógrád várának visszafoglalásával. A hadműveletek irányitásában is részt vevő főherceg Drégelypalánkon szállt meg. A Pálffy vezette négyezer gyalogosból és hétezer lovasból álló sereg előtt a törökök március 10-én tették le a fegyvert, a szabad elvonulásért cserébe. A győzelem hírét német, olasz, angol földön diadalittasan röpítették szét az oszmán török terjeszkedéstől rettegő Európában.

Janicsár

Török íjász

Szpáhi

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages