A Szondy-kultusz | Száz Magyar Falu

A Szondy-kultusz

A község kulturális élete intézményekben, a száraz adatokban szemlélve, így foglalható össze: egy általános iskola, egy óvoda, egy művelődési ház, egy könyvtár, egy kiállítóterem, egy sportpálya, a Szondy napok – július közepén.

Drégelypalánk szellemi hatóereje mégis országos, a magyar kulturális élet középpontjában áll. Hány szellem- és lélekóriást adhat egy kicsi hely a tágas időfolyamban? Ha egyet ad, s az Szondy György, már halhatatlanná tette magát.

Az apró Drégelypalánk „századok óta virúló örök híre”, a hős és heroikus törökverő küzdelme által, lelket emelő nemzeti példává, mítosszá magasztosulva él és hat évszázadok óta.

A hely szellemét jelentő hősi mítosz alakja az árva jobbágyfiú, aki magasra jut: tehetsége elismerése lesz a drégelyi kinevezés. Az esztergomi érsekség kastélyának, az alig várrá erősített építménynek a kapitánya lesz, százötven főnyi várkatona ura.

A jobbágyfiú – akinek származását, sőt nevét sem ismerjük pontosan – a katonáival tíz-tizenkétezer főnyi sereget tartóztat fel négy napig, veri vissza támadásait, s életüket áldozzák valamennyien az utolsó emberig.

Felesleges lett volna az önfeláldozás? Szondy György alakja és Drégely vára nemzetközi és nemzeti viszonylatban is halványabb talán az „egri csillagoknál”, Eger váránál, Dobó Istvánnál vagy Sziget hőseinél, a törökverő Zrínyiekénél.

Szondy György neve mégis él, példája számtalan irodalmi feldolgozás ihletője, irodalmi alkotások sokaságában tűnik fel sorsa és helytállása.

Miért ilyen népszerű? „Történelmünk tele van hősökkel, hazafiakkal, vértanúkkal, kik, mint ő, nemzetünknek áldozták életüket. Vannak köztük nagyobbak, kiknek élete és halála mélyebb és maradandóbb hatást gyakorolt az ország sorsárára: vannak olyanok, kik hatalmasabb eszközökkel rendelkezve, előkelőbb, fényesebb színpadra helyezve oly tettekkel szerezték meg a halhatatlanságot, melyek mögött a kis Drégely esete csekélységgé törpül.

De a legnagyobbak, a legkiválóbbak közt is kevesen vannak, kik egyéniségük bájával, férfias jellemük varázsával, egész életük kristálytisztaságával, önfeláldozásuk nagyszerűségével oly igaz rokonszenvet élesztenének, mint Szondy György” – írja Acsády Ignác.

S ha a történelem sem a várról, sem annak védőiről s hős kapitányáról nem őrzött meg jelentős forrásokat, ha nem is került elő komoly históriai leírása a Drégelyen történteknek, pótolja ezt a szépirodalom, felidézve és jelképpé magasztosítva a hősi kort. Bár a közgondolkodás Arany – és persze Tinódi Lantos Sebestyén – művét ismeri elsősorban – Arany János tette valóban halhatatlanná Drégelyt és Szondy Györgyöt balladájában –, előtte és utána is ihletője volt költőknek és íróknak.

Az irodalmi feldolgozások sora a kortárs krónikásoktól a legendákon, népi mondákon, az eszményeket kereső, példát állító XIX. századi szépirodalom kiemelkedő alkotásain át a XX. századig ível. (A feldolgozásokat részletesen a Függelékben tekintjük át.)

A XIX. század első harmada támasztja fel a hősöket, népesíti be a nemzet históriáját történelmi alakokkal, hajdani nagyságainkkal. Szükség van a nagy elődökre, útmutatást és példát adnak a megszülető nagy nemzedék nemzetfelemelő céljaihoz. A század első felének költői, írói a szembesítő, felrázó és lelkesítő példát találják meg a múlt hagyományait kutatva, később a vigaszt, a reményt. Ezért idézi meg Szondy alakját és Drégelyt Kölcsey Ferenc, Czuczor Gergely, Arany János és Jókai Mór.

Száz év alatt lassan gyarapodva született meg a kultusz, a múlt és a jelen nagyjainak ünnepe. Az ünnepek, az országos és helyi megmozdulások cselekvési lehetőségekké váltak az utókor számára, aminek motiválója, mozgatója az a meggyőződés, hogy „Nemcsak nagyot tenni, hanem a nagyot elismerni és dicsőíteni is érdem.” És a hős emlékét szoborállítással, kegyhelylyel, emléktáblával, zászlóval, éremmel, a nagy évfordulók megtartásával ápolták tovább.

1860-ban Hont vármegye lelkiismeretét Pongrácz Lajos, a Szondy-kultusz kibontakoztatója és legbuzgóbb híve kezdi ébreszteni: a Pesti Naplóban, az országos lapban ad hangot annak a méltatlan helyzetnek, hogy míg Szondy nevét az egész ország zengi, Drégelyen „maiglan pusztán áll a hegy, melyre maga az ellenség temetteté a legyőzött hőst, de az általa emelt hármas emlék is …rég eltünének a helyről”. És élni kezd Szondy emléke az egykori Hont megyében.

Az események sorát a drégelyi Szondy-emlékszobor, illetve emlékkápolna felállításának gondolata indítja el és teremti meg. A Hontmegyei Kaszinótársaság 1860 októberében tartott ülésén indítványozza, hogy Szondy Györgynek állítsanak méltó emléket Hontban. Báró Majthényi László főispán tesz erre indítványt a kor szellemében fogalmazva a köznek címzett felszólítást:

„A hazaszeretet, … megyénkben is nyert egy vértanut, bír egy megszentelt helyet.

Drégelvár romjai, melyeknek mohosult falain a hazáért ott küzdve elhullott hősök lelke leng, egy csata színhelyéül szolgáltak, melyben egy honfi harcolt a százszorosan túlnyomó török ellenében; nem a győzelemért, … de küzdött hős lelkének ösztönét követve egyedül, s meghalt, mert azt hitte, hogy elesvén a vár melyet megvédeni fogadott, ő sem élhet tovább. Hazánkban, annyi jeles egyén és tett honában, aránylag kevés az emlékszobor; … őseink… nem érc és gránitból, hanem szívökben emeltek emléket, maradandókat; … most azonban nem csak szükség, hogy Magyarország határán belül minden lak egy-egy erősséget képezzen, melyben a hazához, nemzetiséghez hű ragaszkodás képezze a magát meg nem adó várőrséget, hanem minden egylet … tettel hirdesse, hogy hazájának híve, nemzetiségére büszke: hogy … bízik jövőjében, kegyelettel csügg multján, s a rég elporlott ősök hamvaiban is tiszteli a honszeretetet és a polgári erényt. …teszem a t. kaszinói közgyűlés előtt azon indítványt, hogy: Szondi, Drégelvár hőslelkű védőjének emlékére szobor állíttassék s az eszme valósítása iránti kezdeményezést ezen egylet fogja föl.”

Még 1860-ban megalakult az emlékválasztmány, amely javasolta, hogy Szondy György szobrát közadakozásból állítsák fel. A társadalom minden rétege érdeklődött, de a kibocsátott aláírási íveken nehezen gyűlt a pénz, 1866-ig mindössze ötszáz forinttal rendelkezett a kassza.

A lassan feledésbe merülő ügyet Pongrácz Lajos alispán új útra terelte a kegyeleti kápolna tervével, hogy megnyerjék Simor János esztergomi érseket ügyük anyagi támogatásához. A bizottság tagjai a Szondy-emlék ügyében röpiratot is kibocsátottak 1868-ban Szózat a Szondy-emlék ügyében. Szobor-e vagy kápolna címmel. A névre küldött röpiratokért csordogálni kezdett ismét a pénz, még Erzsébet királynő is adakozott száz forinttal.

Lendületet adott a megvalósításhoz az a remek ötlet is, hogy „néhány külmegyei egyént tiszteletbeli taggá válasszanak, kiknek nevei fényt áraszthassanak” ügyükre. Így lett a bizottság tiszteletbeli elnöke Simor János hercegprímás („mint különben is Drégelyvár ura”). Tagjai: Arany János költő, Horváth Mihály történész, Ipolyi Arnold (a megye nagy szülöttje, ez időben egri kanonok), Knauz Nándor történész-levéltárnok és Brach Ferenc barsmegyei főorvos.

Ezután 1873-ig ismét szünetelt az emlékügy, a tagok vitái, nézetkülönbségei miatt. Eleinte főleg akörül csaptak össze az indulatok, hol is álljon

az emlékmű. Ipolyságon mint Hont megye székhelyén, Palánkon mint a „Drégel” alatt elvonuló pest–selmeci úton vagy közvetlenül Drégely vára alatt mint az elvérzett hős testének, halálának helyszínén. A röpirat megcáfolhatatlanul okos és szép érvelése is a „Drégel” melletti döntésre ösztönözte a közvéleményt: „itt esett el a vár vitéz védelmében Szondi”, „itt van közelében maiglan ismeretlen sírja”, „itt s ezt énekelték meg eddig is a nemzet dalnokai”, „itt beszél róla a néphagyomány”, „s ezt a helyet keresik fel a hazai történeti hagyományok iránt lelkesülő honfiuk és honleányok”. De a legtartósabb nézetkülönbség abban a sarkalatos kérdésben nyilvánult meg, hogy kápolna vagy szobor alakra emeltessék-e az emlék.

A pártoskodást a hercegprímás döntötte el, amikor 1873-ban azt indítványozta az emlékbizottságnak, hogy a drégelyi csata közelében emeljenek egy emlékkápolnát, s abban helyezzék el a hős szobrát. Később az érsek a kivitelezés teljes összegét is magára vállalta. (Harmincezer forintot: az adakozásból összegyűlt háromezret visszaadta, hogy a megye fordítsa azt egyéb kulturális célokra.)

Még ebben az évben elkezdődött az építkezés, a következő évben elkészült Lippert tervei alapján, és 1885-ben a bíboros érsek felszentelte. Hoszszú idő után arcot kapott végre a kultusz kegyhelye. Az épület huszonhárom méter magas toronyból, hajórészből és félkörű szentélyből állt, benne helyezték el Szondy György szobrát.

Nagy hírverést kapott az esemény a korabeli sajtóban, a legterjedelmesebb írások természetesen a Nógrádi Lapokban olvashatóak. Már az újság 1885. február 22-i számában megjelenik a hír: „Drégely – Palánk. Szondy György műemlék Drégely–Palánkon a hős névnapján Szt. György napján fog felszenteltetni. Az ünnepélyt az e végből alakult emlékügyi bizottság rendezi. A felszentelést maga Simor János hercegprímás végzi, aki a Szondy emlék megteremtője volt. Nagyszabásúnak igérkezik az ünnepély »a hősies halállal kimúlt nagy férfiú« emlékéhez mérten. A Szondi műemlékügyi bizottság mindent elkövet, hogy e nagy hős áldott emléke méltó kifejezést találjon az ünnepélyen, s e végből intézkedni fog, hogy ne csak a közeli vidék, de főleg a szomszéd vármegyék, sőt az ország nagy része képviseltesse magát ezen a hazafias ünnepélyen. Az ünnepélyen a balassagyarmati és esztergomi dalárdák működnek közre, hazafias dalokkal.”

A Nógrádi Lapok 1885. október 11-i száma a Hírekben már a kápolna átadásáról, avatásáról tudósított: „A drégeli Szondi kápolnát október 6-án szentelte fel Simor János hercegprímás.

A Hont megyei intelligentia nagy számban jelen volt. A honti notabilitások este a főispán vendégei voltak, vacsora után a megyeház nagytermében.”

A hosszú cikk áttekinti az emlékmű létrehozásán buzgólkodó választmány munkáját is, kiemelve a hrcegprímás érdemeit. Majd az emlékhely regényes helyszínének és a romoknak rajzosan szemléletes leírása után a hontiak büszkeségének, a kápolnának a képét látjuk a kívülálló szemével. Ünneprontó a kép, az igyekezet és az eredmény nagyszerűségét rombolja:

„A prímásnak palánki pusztája mellett, alacsony dombon emelkedik szerényen, igénytelenül. Egyszerű falusi kápolna benyomását teszi. Belül is igen egyszerű berendezésű, s említést csak a puszta, négyszögletesen faragott oltár üvegfestménye és Kiss György Szondi szobra érdemel.”

A büszke hontiak az ünnep tiszteletére Szondi-emlékérmet készíttettek Gerl Károly körmöcbányai pénz- és éremvésnökkel. Költői pályázatot is hirdettek, s örömmel fogadták a beérkező negyvenkét pályamunkát.

Pongrácz Emma, a Hont megyei alispán lelkes lányának kezdeményezésére Szondi zászlót rendeltek a kápolna részére. Ennek a költségtöbbletét Ipolyi Arnold fedezte, aki a gazdag aranyhímzéseket a besztercebányai zárdában készíttette.

Pongrácz Lajos kezdeményezésére drégelyi ereklyéket is elhelyeztek a kápolnában: néhány golyót, gránátot, levelet s a várból egy kályhatöredéket.

Amit a korabeli újságíró nem részletezett, az az ünnepség emelkedettsége. „Nagy hatású hazafias alkalmi beszédek” hangzottak el a főispán (Majthényi László) és a bíboros szájából. A látványos felvonulás, az ünnepi körmenet a fennen lobogó nemzeti és egyházi zászlók alatt, az ünnepi mise egyházi méltóságok segédkezésével a hontiak szerint impozánnsá tette az ünnepséget, és határtalan lelkesedést ébresztett.

Az ünnep tiszteletére Pongrácz Lajos megjelentette a Szondi Albumot, a kiadvány hamarosan olyan népszerű lett, hogy „a szomszéd Nógrád megyéből is csoportosan jelentkeztek, akik bírni kívánták”, ezért 1886-ban Neumann Jakab könyvnyomdájában másodszor is kiadták Ipolyságon.

Mit tartalmaz a díszes album?

Értékes történelmi tanulmányokat, levéltári dokumentumok ismertetését, korabeli okiratokat, leveleket, hadtörténeti ereklyék leírását, Drégelyt ábrázoló rajzokat, egy irodalmi tanulmányt, az emlékbizottság előtt tisztelgő magánleveleket meg a kortárs költők múltat felidéző és az ünnepélyt lelkesen üdvözlő költeményeit.

Ez a gazdag, színes, változatos tartalom is tükrözi a hontiak és elsősorban Pongrácz Lajos ügybuzgalmát, akinek sikerült a „nemes ügy” javára művészek, kutatók és történészek sorát megmozgatnia. Így került Drégely ismét az érdeklődés középpontjába került, s komoly, alapos kutatásra ösztönözte a helyi tudósokat, akik a régi történelmi feldolgozások után új, forráskutatásokra épülő történelmet írtak.

Nagy Iván, a balassagyarmati történész Drégely vára című munkájában a vár történetét dolgozza fel, leírva az ostromot is. Hőke Lajos levéltáros Drégelypalánk című tanulmányában szintén feldolgozza a vár történetét, de jelentős hangsúlyt kap nála az ostrom, Drégely eleste, s azt is megjegyzi – mert a példa hatásával és erejével is többen foglalkoztak –, hogy „Szondi és társai halála korántsem szolgált példaként az szomszéd erődvárak őreinek”, Ság, Gyarmat, Szécsény, Salgó és Hollókő várait „az őrség az ellenség szabad martalékának gyáván otthagyta”. Hőke Lajos arról is említést tesz, hogy a vidék elfoglalása után miként gazdálkodtak a törökök az Ipoly völgyében.

Horváth Jenő Drégely várának és környékének stratégiai jelentőségével foglalkozik, s elsőként hangsúlyozza, hogy Szondyék példájának, a várvédők önfeláldozásának van nagyobb jelentősége; hatása az egri és a szigetvári hősökre vitathatatlan. Vizsgálja az ostrom tragikus kimenetelének okait is, és elemzi következményeit.

Velics Antal orvos, orientalista a bécsi Császári Levéltárba került defterek lefordításával mutatja be hitelesen a XVI. századi Drégely állapotát, amiből érdekes következtetéseket lehet levonni a helység népesedési, nemzetiségi és gazdasági viszonyaira, valamint az erődnek a török határvárak rendszerében betöltött szerepére. Kubinyi Ferenc paleontológus, politikus írásában ugyancsak a vár történetével foglalkozik, de kibővíti azt Palánk históriájával.

A történészek kutatómunkáját mélyítik el a történészek és önkéntes régészek felkutatta ereklyékről szóló leírások. A korabeli levelek és okiratok másolatai, melyek az Országos Levéltárban, a bécsi Császári Levéltárban és a Császári Hadi Levéltárban található eredeti levelek alapján készültek, s a török veszély közeledtéről tudósítanak. A település múltjához, történelméhez szemléletes adalékok a Drégelypalánkról készült legrégebbi rajzok: Bouttats Gáspár rézmetszete 1695-ből és Braun György festménye szintén a XVII. századból.

Az album irodalmi anyagát – színvonalát, a művek művészi értékét mérlegelve – nem állíthatjuk a tudósok munkái mellé. Miért nem közölt Pongrácz Lajos irodalmi nagyjaink műveiből, mért tette az emlékezést ebben a vonatkozásban is helyivé? Csak találgathatunk. A pályázat nyerteseivel és a „többi előkelőséggel” elsősorban a „hazafiúi buzgalom”, és nem a tehetség ihlete ragadtatott tollat (Lithvay Viktória, Pongrácz Elemér, Dalmady Győző, Gerhardt György, Czibulya Vilmos). S legalább akkora lelkesedéssel ünneplik hőssé emelve a hercegprímás Simort, mint Szondyt. „A második díjjal jutalmazott költői pályamű Csengeri Jánostól” (budapesti rendes állami tanár) ilyen ihletett pátosszal indítja és zárja a verset: Igen! Kápolnát, templomot a hősnek, / Ki itt hullt el keresztért és honért; / Kinek fejére glóriával fűztek / Az angyalok örökké-zöld babért. // Nagy Isten! nékünk ki Szondit adtad / S hazánkra oly fényt árasztál vele, / Vedd kegyesen tömjénét e falaknak, / Miket hazánk főpapja emele; // Oltára itt is hogy legyen nevednek / Buzgó fohászt hol milliók rebegnek: / Kikért itt Szondi életét áldoza, / Legyen boldoggá nemzet és haza.

A lehangolt húrú lantosok mellett ismert, jelentősebbnek tartott helyi költők is csatlakoztak az ünnephez (Pajor István, Csalomjai Gáspár Imre) és az országos hírű, népszerű Ábrányi Emil. De az ő soraikból is a nemzeti frázisok, a sekély, átélés nélküli érzelmek, a mesterségesen szított lelkesedés hangjai áradnak.

Pajor István első díjjal jutalmazott pályaművében (melynek mottója: „Hazádnak rendületlenül…”) Vörösmarty is érdeklődéssel figyelné a hazafiság frázisait, Szondy György emlékezete így üzen a honnak: „Oh nincs a honfiszívnek áldozatra / Magasabb eszménye, mint a szent haza… / Ha ez veszélyben, törne bár darabra / A vérző szív, megkell hajolnia. / Így érez a hős és letörli könnyét, / S a két árvától sajgva elszakad; / Egy gondolatban feltalálja üdvét: / Nincs a hazáért túlnagy áldozat!

És a záró részben: Mind hősül haltak ők, kegyelmet egy se kért, / Kardjuk most is merőn szorítja az aczélt, / Melynek csapásitól ezernyi tar veszett, – / Sirathatod Ali gyászos győzelmedet! / Mert él a HON, melynek romlását esküvéd, / ÉL A SZABADSÁG: a romhalmaz csak a tiéd: / A rom, melyből a míg fennáll egy morzsalék, / Hirdetni fogja a védők dicső nevét; // Hirdetni fogja hogy: bár késve érkezett / Adóját meghozá híven a kegyelet; / S E HŰK KÖZÖTT (a kit csodálnak annyiszor / Erényeiért) ELSŐ A BÍBOROS SIMOR! // S örök tanú lesz e szent csarnok, hogy a hold / Az isteni napnak csak múló árnya volt; / Mert bár tiporva lőn ezerszer a kereszt, / Nincs földi hatalom, a mely legyőzze ezt.

Ábrányi Emil Drégel romjai előtt című költeménye ebben a lelkes és patetikus hangorkánban Kölcseyék szellemét idézi, de a korérzület dagályosságával fűszerezve: Oh, Drégel, áll soká még! Bárha rom. / Fajunk erényét szebben hirdeted / Mint sok pompázó czifraság! Te ránk / Hatalmas múltad visszfényét veted, // Magyar vitézség ős templomjaként / Örök szilárdan ott állj szirteden; / Előttünk, késő nemzedék előtt, / Minden köved egy-egy oltár legyen!

Az irodalmi anyag legértékesebb része a költőelőd, Tinódi Sebestyén versének hasonmás közlése A jo vitez Zondi Gyorgy-ről.

Így zajlott le az első Hont megyei Szondy-ünnepség. De a teljes képhez hozzátartozik, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a politika berkeiben zajló ízetlen kísérőjelenséget, az ellenzéknek és a kormánypártnak az eseményt körítő viszályát.

Az ellenzék bírálta a kormánypárt ünnepet kisajátító, magát erőszakosan előtérbe toló szereplését, de főként azt a szerintük elfogadhatatlan ellentmondást, hogy az igaz hazafiasságot olyan emberek ünnepeljék, akikből ez az érzelem teljesen hiányzik. Úgy látják, hogy különösen érvényes ez a honti politikai élet vezéreire. Maga a hercegprímás is idegenkedett a „hivatalos hatalmak durva visszaéléseitől” – adnak hangot gyanújuknak –, ezért döntött először a kápolna csendes felszentelése mellett – amiből végül semmi sem lett.

A kultusz még egyszer feltámadt, az ünnepet még egyszer megülték 1902-ben, a 350. évfordulóhoz érve. Ezúttal nem készült díszes album az események megörökítésére és megőrzésére, de a Honti Lapok júliusi számai részletesen beszámolnak mindenről. Az elődök már kialakították azt a szertartásrendet, amelyet a 350. évforduló ünnepi mozzanatai megismételnek. Múzeumavatás, körmenet, ünnepi istentisztelet, koszorúzások, díszközgyűlés, díszlakoma, örömtüzek, tűzijáték és beszédek, pohárköszöntők sora jelentette az eseményt a szép júliusi vasárnapon.

„350 év… – áll a megyei újságban. – Immár ennyiszer fordult meg az esztendő, hogy megyénk nagy hőse, Szondy György feláldozta magát hazájáért (…) Telnek az évek (…) a napok egyhangon, egyformán tűnnek tova a végtelenbe (…) a dolgozó napok verítékes munkában (…) elfeledkezünk mindarról, a mi magasabb a lét vagy nem lét kérdése felett (…) De a mostani nagy dátum, a háromszázötvenedik fordulója dicső halálodnak fölserkent tunya nembánomságunkból, és (…) eszünkbe jut, hogy az élet rideg küzdelmein kívül más is van, amiért élni érdemes és kötelesség ; – eszmények, a mik szükségesek az ember szivének, lelkének: a haza (…) szabadság.”

És Hont vármegye ismét elzarándokolt Drégely hősének kegyhelyéhez. Az előkelő vendégek, a fényes közönség fogadására és vendéglátására tekintélyes összeget fordítottak, de a rendezőségben természetesen ismét ott volt Magyarország hercegprímása, aki a tetemes költségek fedezését vállalta. Küldöttségek érkeztek Gyarmatról, Selmecről, és a fővárosi sajtó is képviseltette magát. A nobilitás és az egyház nagyjai mellett ott volt a nép is, akinek szórakoztatásáról külön gondoskodtak.

A július 6-i ünnep kétségtelenül legmaradandóbb és legfontosabb eseménye a Honti Múzeum megnyitása és átadása volt. A lokálpatriotizmus mosolyt ébresztően kedves megnyilvánulásai azok a vélekedések, hogy „A Honti Múzeum megnyitása és a Szondy ünnep ismét olyan dolgok, amelyek (…) jogos irigységet keltenek irántunk a szomszéd megyékben”, s hogy „ például a nógrádi (múzeum), mely legalább 10 éves, nyomába se ér a mienknek, mely csak most nyílik meg.”

Az intézményt egyébként Pongrácz Elemér hozta létre a semmiből, úgy, hogy „Se helység, se pénz, se tárgy de sőt még egy kis jóakarat sem állott rendelkezésére.”

Lits Gyula akkori főispán megnyitó beszédének néhány gondolata is figyelemre méltó, mert benne az ezeréves Magyarország nagyra növesztett öntudata, a millenniumot ünneplő ország büszkesége szólal meg: „Az európai népes családok között alig van nemzet, melynek történelme eseményekben gazdagabb, tanulságokban bőségesebb lenne, mint a magyar nemzet története a honfoglalástól fogva egész a legujabb korig. (…) Váljék ez a szerény gyűjtemény (…) Hontvármegye ezeréves történetének tükrévé – melynek fényében lássuk meg a követendő példákat. Gyűjtsük össze erre erőinket, és ne feledjük, hogy csak az a nemzet és nép tarthat számot és jogot a jövőhöz, a melyik múltját megbecsülni képes.”

Hasonló eszmeiségű pohárköszöntő hangzott el a díszlakomán a Szondy-serleg felszentelésekor a főispán szájából és a pohárköszöntők áradatából: „Te megmutattad, miként kell meghalni a hazáért, az utókor megmutatja, miként kell élni a hazáért, – s, ím nézd és lásd: Él magyar, áll Buda még s amíg áll s a míg él, ront vagy javít, de nem henyél. Áldott legyen emléked a magyar földön, míg magyar él a földön. Hősi halálod emlékére s azért üritem a serleget, a kiért s a miért elvéreztettél: a királyért s a hazáért.”

„Az ezernyi nép számára” tartott tábori misét is a népet honszerelemre buzdító hazafias beszéddel zárták. És micsoda külsőségek közepette zajlik minden! Kivonul a lovas bandérium, a várban mozsarak durrognak, a vár ormán a vármegye, a hercegprímás és Nógrád megye lobogója leng, a várrom tövében lombsátor díszlik. A délutánt a közönség vígságokkal, tánccal töltötte cigányzene és az esztergomi katonazenekar hangjai mellett. Este kilenc felé kigyúltak a várromon az örömtüzek, csak a tűzijáték remeknek ígérkező látványosságát tette lehetetlenné a „gonosz idő”.

Acsády Ignác akadémikus Szondi jellemrajza című munkáját Pongrácz Elemér olvasta fel a díszközgyűlésen. Matunák Mihály, a múzeum titkára, a vár körül végzett ásatásairól tartott előadást. A zenei rendezvények, az ünnepre komponált zeneművek előadásaira szép számú közönség gyűlt össze. Sipos Antal, ipolysági zeneszerző két művet ír Szondy emlékére: a Drégelyi rege, illetve a Szondy gyászdala címűeket. A 350. évforduló előestéjén a kaszinóban tartott hangversenyen az elsőt játszotta el Czervinka Henrik zongoraművész. A balassagyarmati dalegylet az ünnepi misén Richter Ferenc Magyar miséjét adta elő.

A Szondy-ünnep költőinek névsora és alkalmi verseik feledésbe merültek.

Ivánka István ódáját a múzeum átadására írta. Sajó Sándor Drégelypalánk, Tóth István Drégelyvár romjain, Lipóczy György Szondy emlékezete és Prónai Lajos Drégely című versét az üres frázisokban megnyilvánuló „honszerelem” dagasztja.

Lipóczy György versének záró szakaszát nem kevésbé: S ti néma vértanuk, kik ott alusztok: / Ébredjetek! Már cseng az üdvharang. / Mozduljatok s nyiljék meg még sirotok, / Felétek száll bűvös Hozsánna-hang: / Hősök porából kél a glória, / Szabad legyen s boldog Pannónia.

Luby Sándor A drégelypalánki varga című versében a népmondát dolgozta fel, s valóban kedves epizód lehetett a díszlakomán „mikor egy palánki ökölnyi fiúcska az asztalról meglepő értelmezéssel és hangsúlyozással elszavalta” az egyetlen színvonalasabb költeményt.

Ez az ünnep sem múlt el, mert nem is múlhatott el bíráló felhangok nélkül.

Amit az Epilóg írója keresett benne, az a hangzatos szavak mögötti igazság, az ünnep magasztos jelenségei mögött megbúvó valóság: Szép volt, magasztos volt, lélekemelő fenséges ünnep volt. Az álom eloszlott… Hol a fényes katonaság, a lelkes ifjuság, a legelső magyar küldötte, a kormány tagjai, a honvédelmi miniszter? Sehol semmi. Csak polgárok, szürke polgárok. Hát ezentul is csak a polgárok dolga lesz a hazáért meghalni.

A világháborúk XX. századában olyan idők jönnek, amikor a magyarokat „tunyaságukból” nem a hőskultusszal kell felrázni, ébreszteni. A kultusz, az ünnep tartalma nagy változáson megy át, de alkalmainak megmaradnak a kerek, nagy évfordulók. A világháborúkkal új hősök születnek. Trianonnal eltűnik Hont megye, Drégelypalánk Nógrád megye része lesz. S a béke beköszöntével, 1945 után a kultusz fenntartása, az emlék őrzése a megyeiek és főként a település hagyományápoló elkötelezettjeinek szívesen vállalt küldetése, feladata lesz. Egy-egy jelesebb évforduló – a 400. (1952), a 440. (1992) – még megmozdítja a megyét, és koszorúzással, ünnepi beszédekkel, műsorokkal, népünnepéllyel emlékeznek a hősre. Közintézmények, szervezetek veszik fel Szondy nevét. A fiatalok körében táborokkal, túrákkal próbálják éltetni és átmenteni a hagyományt. Mindezeknél fontosabb azonban a hétköznapok prózaibb kultuszápolása, a vár, a kegyhely és az emlékek fenntartásán fáradozók munkája.