Jeles napok, vigasságok

Teljes szövegű keresés

Jeles napok, vigasságok
December 14-én, Luca napján, de az 1930-as években még az újévkor is „vasazni” jártak a serdülő és a nagyobbacska legények. A „vasazás” egyes elemeiben – keresztény köntösben ugyan – a magyar ősvallás varázslásos nyomai máig felismerhetők. A dömösiek ekkor rokon családokhoz jártak, de bármely falubelihez bekopogtak. Ha beengedték őket a tornácra, rákezdték: Dicsértessék az Úrjézus Krisztus! / Vas legyen a táljuk, fazékjuk! / Jó tojó legyen a tyúkjuk, lúdjuk! / Adjon Isten száz malacot, egy ólat, / Bort, búzát, békességet, / Holtak után örök üdvösséget. / Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!
Újévkor a következővel rukkoltak elő: Dicsértessék az Úrjézus Krisztus! / Boldog újesztendőt kívánni jöttem én, / Ennek a szép téli napnak sugárzó reggelén. / Adjon Isten minden jót az újesztendőben, / Fehér kenyér dagadjon nyárfatekenőben! / Hús, bor és ruha legyen bőven, / A patikákat feledjük el ez újesztendőben! / Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!
Az elmondottak után a legények (gyümölcs)aszalékot, diót, mogyorót vagy pár fillért kaptak.
Karácsonykor öt-hat betlehemes járt házról házra Dömösön. Versengtek, ki volt több helyen, ki kapott szolgálataiért több ajándékot. Versenyeztek a szomszéd falvakkal abban is, hogy melyikük betleheme a szebb. A hagyomány úgy tartja, hogy a XIX. század végén még a kissé kapatos, dudáló, furulyáló és éneklő pásztorokat – noha megjelenésük meglehetősen nagy zajjal járt – beengedték a karácsonyi éjféli misére.
1773–76 között a falu kántora és jegyzője nemes nemzetes Bozóky Mihály volt. Kéziratos kántorkönyvét, melyben számos betlehemes ének található mind a mai napig őrzik a dömösi utódok. Egyik énekének változatát – a Dömösön eltemetett, nagy tudású Kőrösy László irodalmi munkáival kiegészítve – Volly István adta ki Esztergomi bábos, betlehemes játék címmel. Bozóky Mihály 1780 körül lejegyzett, kéziratos karácsonyi énekeiből álljon itt egy példa:
Farsangkor, egyévi udvarlás után a fiatal pár megtarthatta az „eljegyzőt”. Az öregek ezt az eseményt tréfásan „lábfogónak hítták”. A jövendőbeli vőlegény szülei a választott násznaggyal megjelentek a lányos háznál, és megkérték a lány kezét. Utána nemsokára az eljegyzés következett, amikor is elvitték a jegy- és más gyűrűket, ékszereket: fülbevalókat, függőt, násznagykendőket. Azt követően, hogy a két fiatal gyűrűt cserélt, szabad volt a szülők jelenlétében a menyasszonyt szájon csókolni.
Ezt követte a móringolás: a menyasszony jövőbeni jólétét szolgálta. Abból állt, hogy a vőlegény szülei egy bizonyos összeget fizettek a lányos szülőknek. Ebben az aktusban könnyen felfedezhető a leányvásár ősi szokása. Ha nem tudtak fizetni, aláírtak egy kötelezvényt, hogy fiuk halála esetén egészen addig maguknál tartják a menyecskét, amíg az újra férjhez nem megy.
Az esküvőt szinte valamennyi esetben a jó terméshez kötötték. Arra a betakarítás: aratás, gyümölcs- és szőlőszüret után került sor. Rossz termés esetén a kézfogót elhalasztották a következő jó termésig. A templomban háromszor hirdették (s hirdetik ma is), valahogyan így: „Ha akadálya van a pár egybekelésének és valaki erről tud, jelentse!” Ezzel a szokással a házasságszédelgést előzték meg.
A nemzetiszínű szalagokkal felpántlikázott kalapos-botos „vőfények” már egy hónappal a lakodalom előtt járták a falut, s a következő rigmusokkal hívták meg a nagyszámú vendégsereget: „Mikor kimentem tisztem dolgára, / Rátaláltam a szüzek táborára, / Velem egy szűz igen csak meghadakozott, / Mondván nékem: pardont adott. / A felső koszorút diadallal elnyertem, / Az alsó koszorút a vőlegény úrnak által engedtem.” (Részlet.)
Végigvonulva a falun táncolták, húzatták a csárdást. A lakodalmas házhoz érkezett fiatalok elé kölest szórtak, mondván: Így szaporodjatok!
Benn, az udvaron vagy a házban a násznagy ékes köszöntő beszédek közepette átadta az új asszonyt, s kérte a fiú szüleit, hogy szeressék és tanítsák meg az anyai és az asszonyi dolgokra.
Az esküvői háznál az oda nem hivatalos „menyasszonylesők” számára a „menyasszony májából készült kalácsot” osztogattak, és üvegekből bort kínáltak hozzá.
Ezután a vőfélyek és koszorúslányok tréfás versek kíséretében hordták fel a jobbnál jobb fogásokat. Mikor a hangulat magasra emelkedett, ellopták a menyasszony cipőjét. Azt a vőlegénynek vidám feladatok teljesítésével kellett kiváltania. Máskor kotlósfészket készítettek, benne tojással. Erre ültették menyasszonyt, hogy majd ő is sokfias legyen. Ezt a fészket is a vőlegénynek kellett visszaszereznie a vendégek nagy mulatságára.
Amikor a lakodalomi hangulat a tetőfokára hágott, és éjfélt ütött az óra, az úgynevezett menyasszonytáncot húzatták, amely táncot nemcsak Dömösön, Maroson (Nagymaros) és Verőcén (Nógrádverőce) is ismertek. A négy-öt tagú bandát az 1930-as években legtöbbször Marosról hívták muzsikálni. Legkedveltebb a Nándor és a Flóri prímás vezette banda volt. A menyasszonytáncért már akkor is pénzt szedtek. A nagyobb bevétel reményében a tánc akár egy félórán túl is eltartott. Ez idő alatt végig a következő nótát énekelték a lakodalmasok:
Az előbbi kurta mellett, 1922-ben Pilismaróton Kodály Zoltán egy négysoros változatot is lejegyzett. Ez a Dömösön is ismert lakodalmi ének, a magyar néphagyomány egyik gyöngyszeme. Magyarországon jobbára csupán a Dunakanyarhoz közel eső területeken: Nógrád, Pest, Hont és Esztergom megyében ismert. A számos lejegyzett dallam birtokában büszkén állíthatjuk, hogy a Dömösön ismert ének – a meglévők mellett –sajátos, egyéni ízű változat. Eléneklése után a menyecskekendővel „bekötték” a menyasszony fejét, s kezdetét vette az „elhálás”.
A lakodalom másnapján néha délig énekeltek, táncoltak, majd felkerekedtek, és a menyasszony háza elé mentek, ahol egy fára borosüveget, egy ruhadarabot meg egy sült tyúkot kötöttek. Ez volt a „tyúkverő”. Meg kell említeni, hogy a ruhák kiaggatása valamely halotti hely mellett a magyar ősvallás egyik ismert eleme. Eredetét a nép ma már nem ismeri.
A török háborúk utáni évektől kezdve elszaporodtak a faluban a táncos mulatságok. Ekkoriban a kápolna mellett vezeklő szent ember és a több száz ájtatos hívő mellett a duhajok, a dévajok is elszaporodtak, élvezték a viszonylag békésnek mondható életet. Az 1755-ös évben az ivás és táncolás közbeni túlkapások, a rendbontások annyira gyakorivá váltak Dömösön – és egész Esztergom vármegyében –, hogy a botrányok elhárítása végett a nyilvános táncot és a muzsikát a megye urai kénytelenek voltak betiltani. Ennek okán a XIX. században már hatósági engedélyhez kötöttek mindennemű ilyesféle mulatságot, és évenként húsz táncvigalmat engedélyeztek összesen a megye területén.
Dömösön „1844 december 1-én a helység elöljárói lekötelezték magokat, miszerint a korcsmai zene és táncz mulatságot csak a plébános kért jóváhagyása mellett fogják megengedni, és pedig 9 óráig, a lányoknak naplementéig. Hétköznap soha.”
A bálokat az 1920–30-as években is szigorú szabályok mellett lehetett megtartani. Ezeken legtöbbször – igaz ugyan, hogy csak a „miheztartás” végett – a csendőrök is megjelentek. A dömösiek báli rendbontásra nem emlékeznek. A leányok mellett az anyákat és a menyecskéket is illett megtáncoltatni. Egy sem árulhatott petrezselymet. Ez szigorú szabály volt, és a bál rendezői gondoskodtak betarásáról. A tánclépéseket leginkább a menyecskék tanították.
A jeles napokon kívül tartott, alkalmi bálokon a párok csak az asztalok között táncolhattak. A bevételt legtöbbször a kiadások fedezésére és jótékonysági célokra fordították. A falu felekezeti békéjére jellemző módon a katolikus és a református fiatalok közös táncvigalomba jártak.
A két falu (Marót és Dömös) közös báljain csárdás tempóban, a Tizenhárom ezüstpityke… kezdetű ének dömösi dallamváltozatával leánycsúfolót is énekeltek:
A Gyöngyös Bokréta, 1935-től (Magyar) Bokréta Szövetség igencsak támogatta a báli alkalmakat. A szövetség több mint négyezer taggal folytatta a népi hagyományok gyűjtését, illetve bemutatását, az azokat bemutató ünnepségek csúcsa többnyire augusztus 20-ra esett. A bemutatott műsorokon több mint hetvenöt tánc kétszáz változatát, harmincöt-negyven játékot, illetve szokást mutattak be. Közülük számos itt hangzott el utoljára, és itt került kép- és hangrögzítésre.
A mozgalmat sokan bírálták, de végül is az idő a kezdeményezőket igazolta. Ma már tudjuk, hogy érdemes volt a népi kultúrát feléleszteni és visszaforgatni oda, ahonnan vétetett. E mozgalom élharcosa, szervezője a feleségével együtt 1945. január 1-jén tragikus körülmények között Bajóton elhunyt Paulini Béla újságíró volt.
1938-ban, az István-napi bálra a felvidéki (a régi Esztergom megyéhez tartózó) Kéméndről lovas kocsival hoztak muzsikus cigányokat. Ezektől a muzsikusoktól ragadt rá a dömösiekre egy, a csárdás és a foxtrott keverékéből összegyúrt mulató nóta. A táncdalra s annak pattogó ritmusára, Amerikát gúnyoló szövegére még ma is emlékeznek:
A legényeknek és a nős embereknek külön báljuk volt Dömösön, de együtt is rendeztek vigalmat. Ezeknek legtöbbször a Sáp (Schaub)-féle Zöld Hetes vendéglő adott otthont. A zenét Víg Jenő muzsikusai szolgáltatták. Volt Katalin-bál, farsangi bál, húsvéti locsolóbál (ez utóbbin csak a férfiak fizettek belépőt). A bál helyét és idejét, ha már tíz-húsz ember öszszegyűlt, hol Kecskés János, hol Varga Lajos kisbíró dobolta ki. Az 1930-as években leginkább a nagymarosi Radics család muzsikusait hívták a talpalávalót játszani. Elegánsak, jól öltözöttek voltak. A magyar cigányzenészeknek külön utcájuk volt Maroson.
A farsangi bál néha napokig tartott s csak húshagyó kedden hagyták abba. A Szent István-napi esti búcsús bált mind a tanácsi, mind az új önkormányzati rendszer szervezi és támogatja. Mind a mai napig rendszeresen sor kerül az augusztus 19–20-án megrendezett Dömösi napokra, melynek programját a Dömös hajón történő kiránulás és a Duna-parti tábortűz melletti közös tánc zárja.
A farsangi és a szüreti mulatság maskarásai korommal kenték be az arcukat. A játék hevében egymást ijesztgetve mások arcát is bekormozták. A porták közelébe érve az udvarokról igyekeztek minden mozdíthatót elvinni, ami a kezük ügyébe került. Leginkább a disznófüstölőt és a disznóölések utáni élelmiszertárolókat látogatták. Némelyek ezekre a helyekre már jó előre kolbászt, oldalast, sonkát akasztottak, és (szörnyülködve) dicsekedtek, hogy tőlük mi mindent vittek el a „maskarák”. A jókora túlzások jelezték, hogy a károsultak mennyivek tehetősebbek az átlagnál.
Noha a szőlő már régen nem jelentős terménye Dömösnek, a maskarákkal, kormozókkal, pártás leányokkal, népviseletbe öltözött lovagló hetyke legényekkel, szekerekkel, hintókkal felvonuló szüreti mulatságok szokása fennmaradt.
Az iskolák pénzszerző rendezvényei mellett legtöbbször a katolikus és református egyház ifjúsági egyesületei szerveztek színielőadásokat. Ezek bevételét jótékony célra fordították. Leginkább népszínműveket és énekes darabokat mutattak be. Nagy sikere volt a Szegény csizmadiának, 1934-ben pedig a Betyár kendője című népszínműnek, amelyben fontos cselekményt formáló feladata volt a betyárdaloknak, nótáknak.
A Sári bíró lányában leginkább népdalokat énekeltek a történet színesítésére. Greff László 1954-ben már szakmailag felkészült rendezője volt a Gülbabának.
Sztancsik Mária zongoratudásával és zenei irányításával még Kálmán Imre Csárdás királynő, Kacsóh Pongrác János vitéz és a kolhoz témájú, Aranycsillag című operettnek az előadásába is bele mertek vágni a dömösi műkedvelők. Vállalkozásukat minden esetben siker koronázta.
Dömös népi hiedelemvilágában valaha fontos szereplő volt a boszorkány. Ilyen hírbe néhány idősebb asszony keveredett. Az egyikről tudták, ha valaki tehénére néz, az másnap véres tejet ad. A gyermekek féltek tőle. Közelében a beszédüket is suttogóra fogták. Néhányan látni vélték, hogy a Cseres oldalában éjjel veres, tüzes szemű kutyák csaholnak dühösen, ha valaki arra megy. Egy idős bácsi még látta az „asszonyfőt”. Még a sziklát is megmutatta, hol esett a dolog. A Pilis mélyén gombázott. Eleredt az eső. Beállt egy kiálló szikla alá, s ekkor meglátott egy öregasszonyt, aki nem falubéli volt, de „…se szentlászlai, se szentlelki nem vót. Elindult az esőben, de nem ázott meg. Még a főd is száraz maradt utána, pedig zuhogott.”
A Dobogó-kő, ha lábbal megdobbantják, zúg-búg, mert üres a belseje. A hegy belsejéből ered a jéghideg Miklós-kútja is: mert hideg van odalenn. A Fényes-forrásban ha valaki megmossa magát, szép lesz. Régi királyaink jártak a Király-kútnál, midőn Árpád várában laktak. Az Aranyos-forrás aranyat rejt, s ha kimerik, a fenekén ott csillog a tiszta arany. A Három-forrás három tündérnek lakhelye, akik eltűnnek, mint a tündérek, hogy később árnyékként jelenjenek meg. A Kerékvágási-kútba ha valaki beléesik, csak akkor szabadul, ha más állat is belé pottyan. A Szőke-forrás egy aranyhajú leány forrása, ahol titkon mosdik. A Fingó-kút a szeleket hajtja. A Csele-patak mellé hajdan ájtatos asszonyok aggatták a fákra a ruháikat, s minthogy erre jártak a kálváriára, itt gyógyultak meg a betegek.
Rám hegye ércet rejt és Árpád vára alatt Árpád öröksége: kincsei vannak elrejtve. A kincsek ördöglakatokkal zárt nagy vasládákat töltenek meg. Ezeket csak úgy lehet felnyitni, ha messze vidékről hozott vért verítékező fűvel érintik azokat. A füvet meglelni nagy bajjal jár, mert annak megtalálására az égő templomi gyertya fénye mellett a keresztútnál kell a sátánt segítségül hívni.
Egy dömösi mese a vízi leányokról szól, akik éjjel merészkednek elő leginkább. Testük félig hal, és nagy lármát ütnek. A Duna mellett járókat ijesztgetik, a gyermekeket elragadják, seregestül jönnek ki a Dunából, elbújnak a vetésekben s az erdőkben, visszhangzó lárma mellett a fákra menekülnek, mint a majmok, és földön csúsznak, mint a kígyók.
Az utóbbi rémmeséket állítólag a fatolvajok terjesztették, hogy tevékenységükben senki ne zavarja őket addig, amíg az éjszaka leple alatt az erdőből lopott fát a Duna partjára nem vitték, és a csónakba nem rakták.

Más a pásztorokrul

Ének a menyasszonytáncoltatáshoz

Lakodalmasok 1930 körül

Jaj, de szépen harangoznak

A Gyöngyös Bokréta mozgalom tréfás táncindulója

Muzsikusok (1930-as évek)

Ünneplő legény és leány (1930-as évek)

Színielőadás résztvevői a két világháború között.
A szereplők: (balról jobbra, állnak) Greff László, Levicsek Sándor, Kecskés Rudolf, Mócsai István, Kládek Gusztáv és Vitéz Oszkár, (ülnek) Bánár Juliska, Poder Margit, Kládek Mariska, Olasz Gizella, Fekete István, Kecskés Emma (?), Vitéz Ilona,Tóth Ilona, (előttük ülnek, illetve fekszenek) Sztancsik Lajos, Ungvár/i/ (?) István, Mihalovics Ferenc

A Gülbaba előadás helyi sztárjai (1950-es évek eleje)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT