Forradalomtól a háborúig

Teljes szövegű keresés

Forradalomtól a háborúig
A falvakban 1848-ban – csakúgy, mint Pesten – megalakultak a nemzetőrcsapatok. Először a rend fenntartása volt a feladatuk, de a külföldi katonai behatolások miatt hamar csatarendbe kellett állítani őket. Dömösről 88, az esztergomi járásból összesen 1763 fő jelentkezett önkéntes nemzetőrnek – jelentette június 23-án Andrássy Mihály alispán a haditanácsnak. A megyei 2. nemzetőrzászlóalj első századába tartoztak a dömösiek is a szomszédos falvak regrutáival együtt. Gyors kiképzésen vettek részt Esztergomban. Kapitányuk Bozzai Gábor lett. Főhadnagyul a maróti jegyzőt, Rencz Ferencet választották meg. A szükségben a gyors előléptetés nem volt ritka.
Az újoncok vadászpuskákkal, kaszákkal, karddal, fokos-csákánnyal gyakorlatoztak. A sebtében kiképzett nemzetőrök szerepe különösen a szabadságharc elején volt jelentős, amikor még nem volt Kossuthnak reguláris hadserege. A szerbek mozgolódtak legelsőnek, majd a történelemből jól ismert, Jellasics-féle horvát támadást kellett kivédeniük az újoncoknak. Csak sejteni lehet, hogy a dömösiek a szomszéd falvak nemzetőreivel vállvetve hol harcolhattak, szinte mindenütt ott voltak, ahol zengett az ég. Halottakról nem szóltak a jelentések.
1849 január közepén császári megszállás sújtotta Esztergom térségét egészen Vácig, de 1849 elején, a „dicsőséges tavaszi hadjáratban” a honvédsereg Vácról is kiszorította a császáriakat, akik a Duna jobb partján állomásoztak Visegrádtól Esztergomig, várva a visszavágásra alkalmas időre. Müller hadnagy 1848. április 19-én Dömösön kelt levelében a következőket jelenti a basshaszi (Basaharc) osztrák főhadiszálláson tartózkodó Wimpffen bárónak, a 13. császári és királyi (K. und K. ) gyalogezred főparancsnokának:
Nagymarosra a Dunán átszállítottak egy császári egységet. Az ottaniakat megfélemlítették és a település felgyújtásával fenyegetőztek, ha a magyarokkal lepaktálnak. A parasztok, a bíró és a plébános kihallgatáson elmondták, hogy „tegnap este közvetlen a császáriak eltávozása után egy 30 főből álló magyar huszárjárőr ment keresztül, és a császári erők felöl tudakozódva és arról, hogy milyen parancsokat adott az osztrák tiszt”. A marosi plébánost, aki született pozsonyi (valószínűleg német) halállal fenyegették meg, ha a jövőben a császáriakkal szóba mer elegyedni. A császári plakátot erőszakkal elvették tőle és az egész települést felgyújtással fenyegették meg.
„Az ellenség (magyar) őrjáratai egyre gyakoribbak lettek. (…) Tegnap este és éjszaka 24-30 huszár Nagymarostól Szob irányában őrjáratoztak.”
Müller hadnagynak tudomására jutott, hogy a következő „alsóbb magyar parancsnokok” is Vácon kell legyenek: Klapka, Dembinszky, Uminsky és Damjanich.
A magyarok támadását kivédendő a marosi oldalon álló hajókat az osztrák parancsnok meglékeltette, a Visegrádnál horgonyzókat azonban nem, hogy ha menekülni kellene, legyen mivel. A huszárok a dömösi harangok ágyúöntés céljából történő elvitele ellen fellépő plébánost, Priszticset ellenszegüléséért Vácra hurcolták, halállal fenyegették, és fogságra vetették.
Az 1870-es törvényhatósági rendelkezések nyomán Dömös élén bíró, jegyző, négy tanácsnok (illetve tanácsos), pénztárnok, közgyám, kerületi orvos, a község legtöbbet adózó polgáraiból tíz virilis képviselő és tíz választott képviselő állt.
A falu alapvető gondja volt, hogy soraiból nem került ki kellő számú közigazgatási munkára alkalmas értelmiségi. Valójában nem volt olyan urasága sem, aki támogathatta volna.
Az iskolába járásnál fontosabbnak ítélték a fiatalok a paraszti munkát. 1880-ban a község lakóinak száma ezerkétszáz fő, a házak száma 224, adózó (vagyonnal, földdel bíró) 251 fő volt. A faluban ekkor 1012 katolikus és 176 református volt. A zsidó, illetve más vallásúak száma tizenkettő– húsz között változott. Feltűnően sok a mindkét nembeli özvegy: 76 fő és 73 az árva. Katonának 1877–79 között évenként tizennégy–tizennyolc legényt hívtak be.
A húsz mesterember mellett az irányítók száma igen csekély: két uradalmi tiszt, két tanító és egy katolikus pap. Huszonöt év alatt a dömösi születések száma 1180, míg a halálozások száma 1112 volt. Tehát évi két-három fő szaporodása volt Dömösnek, ami az országos átlaghoz viszonyítva igen kevés. Az iskolaköteles gyerekek száma százkilencven.
Dömös határa ebben az időben 4115 katasztrális hold, ennek negyede szőlő. Az éves pénzbeli jövedelmet tekintve egy lakosra naponként átlagban 24,6 krajcár jutott, emellett az állattartás hozott némi bevételt.
Igavonó ökörből 112, tehénből és tinóból 72 darabot számláltak. A nyolcvan ló mellett három szamár is ette a bogáncsot. Nyáron rendszerint felszaporodott a birkák száma, húsvét után elérte a nyolcszáz darabot. Disznóból minden háznál volt egy-kettő, összesen háromszáz. Kecskéből csupán tíz mekegett. A hatvan kaptárral csupán pár méhészkedő család foglalkozott. Az udvarokban tucatjával kapirgáltak a tyúkok: a XIX. század végén 2680 darabot számoltak meg belőlük.
Évenként választott bírók, utca-, mező-, kis- és koldusbírók igazgatták a falut. Az 1920-as években Urbán Mihály, majd Kecskés János és Varga Lajos volt a kisbíró. Doboltak, felolvastak: szolgálták Dömöst. A többiek az utca, illetve a mező rendjére figyeltek, és intézkedtek, ha kellett. A koldusbírót maguk a koldusok választották. Az „idegen” koldusokat kiebrudalta a faluból, a faluhoz tartozók között rendet tartott. A második világégés után Vitéz István lett a bíró, Kládek Béla volt ebben a rangban az utolsó.
Az úri világ deresrendszere a mai ember számára értelmetlen és taszító. Nemes embert nem lehetett deresre húzni. A XIX. század második felétől már megszűnt a deres és a bíróság által kimondott testi fenyítés mint büntetés. A régi rendszerből mégis megmaradt egy és más: a tyúkpereket a vasárnapi mise előtt a községházán, a csendőrök jelenlétében tárgyalták, akik az esztergomi, később a maróti csendőrőrsről jöttek Dömösre. Előttük és a falu bírája előtt történtek a bejelentések. A bíró ott, helyben, jól vagy rosszul, de döntött.
A deresre húzás büntetését ebben az időben már pár pofon vagy a szigorú rendreutasítás helyettesítette. Mindenesetre az apróbb nézeteltéréseket igyekeztek a falun belül megoldani, bíróság nélkül, mert az egyszerű embernek ügyvédre nem volt se pénze, se ideje, s a közösség, a falu jó hírére is vigyázni kellett. A bebörtönzött a földesúrnak nem hajtott hasznot, így az úrnak is érdekében állt a dolog helyi elintézése, akár kisebb testi fenyítés formájában.
A községben említésre méltó nagy botrányok nem történtek. A falu nem szerette a vagánykodókat és a duhajokat. Az öregek emlékezete szerint egyetlen jelentősebb verekedés volt az 1920-as évek végén, amikor is farsang idején két fiatal megbicskázta egymást egy lány miatt.
1809-től a vármegye elkezdte a járványokat megelőző oltásokat. 1822-ig 19 700 gyermeket oltottak be himlő ellen. A védőoltások előtt a halálozások nagy részét a gyermekbetegségek okozták, a felnőtteket is tizedelték a járványok. Közülük a legnagyobb rendet az alultápláltság és a szegénység nyomán burjánzó, külföldön csak magyar betegségnek nevezett gűműkór és tüdővész vágta. Az 1831-ben dühöngő kolerajárvány Dömöst sem kímélte. A falu határát mindenütt katonák vigyázták. A Dunán nem lehetett átmenni, és hajó sem köthetett ki. Egy dohányt szállító hajó 32 emberét 51 lóval „szoros vigyázat alatt” a Duna-parton zárlat alá vették, mert gyanús halottat találtak a matrózok közt.
A penicillin feltalálása előtt számos olyan betegségen nem tudtak segíteni, amelyeket ma rutinszerűen meggyógyítanak. Az első körorvos 1850-től Esztergomból látta el a környező községeket, így Dömöst is. 1880-as években dr. Berényi Gyula lett a szentgyörgymezeiek, a marótiak és a dömösiek közös gyógyítója. A szegénységi bizonyítvánnyal rendelkezőket ingyen kezelte. 1893-ban a körorvosi központ Marótra költözött, a körzet Pilisszentlélekkel gyarapodott dr. Konrád Rezső és dr. Szilágyi Bertalan körzeti orvos működése idején. Az Isteni gondviselés nevű gyógyszertárát 1912-ben nyitotta meg Pap László Maróton, ez a dömösiek gyógyszertára mind a mai napig.
A régi faluban a zsúppal, fazsindellyel fedett épületek között pusztító gyakori tűzvészek óráiban a legtöbbször egész házsorok égtek porrá. A kéményeket legtöbbször sárral, agyaggal betapasztott ágfonatokból, sövényből készítették, s ha a közte levő agyag lepergett, azonnal gyulladt, ezért írták elő később a téglakémények használatát. A disznópörzsöléseknek is külön helyeket jelöltek ki – biztonsági okokból – Dömösön.
Az országban 1831-ben alakul az első önkéntes tűzoltó-egyesület. Gróf Széchenyi Ödön munkája és kezdeményezésére már az 1860-as évek elején számos nagyvárosi egyesület működött. Mindennek ellenére a legtöbb község szervezett csapat nélkül várta az eseményeket. A törvény értelmében beszerzett drága szerszámok, „vízipuskák” sok településen, gyakorlat híján, gondozatlanul hevertek. A legénység legkisebb létszámát négy főben határozták meg. Az ideális a nyolc vagy az ennél több tagot számláló egység volt. Nyári tűzőrséget még az 1850 években is gyakran az iskolások látták el a toronyból szemlélve a határt, s a harangot is ők verték félre, ha aratáskor tűz támadt. Nem csoda, hogy néha az egész termés odaveszett. A maróti tűzeseteknél a dömösiek, míg Dömösön legtöbbször a jobban felszerelt marótiak segítettek a kár enyhítésében.
Az 1871. évi XVIII. törvény írta elő a tűzoltóság megalakítását, mely Dömösön is létrejött, de a kellő felszereltség és gyakorlatozás híján nem volt hatékony: huszonöt év alatt nyolcszor sújtotta a falut tomboló tűzvész – írták 1880-ban. A dömösi tűzoltók első sikere 1906-ban egy maróti tűzoltás volt, a tíz forint jutalmat, amit kaptak, az egyesület tagjai utolsó fillérig elitták. Ettől kezdve azonban otthon is eredményesek voltak. Jelentősen csökkent a tűzesetek száma és az anyagi kár is.

A Duna-parti depó és a libák

Életre-halálra. Amatőr színielőadás jelenete az 1930-as évekből

Falusi idill híddal, lámpával és kerekes kúttal az 1920-as években

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT