Vizek ölelésében | Száz Magyar Falu

Vizek ölelésében

Doboz és környéke a Kettős-Körös völgye tájegység része. Egy igen mély neogén süllyedék, a békési felett fekszik. A Kőolajkutató Vállalat a süllyedék szerkezetének, a süllyedékbe lerakódott üledékek megismerése céljából 1979 és 1981 között 4656 méteres talpmélységű fúrást mélyített le. A fúrás viszonylag vékony (mintegy négyszáz méter) triász-júra-kréta-miocén, vastag (mintegy 3700 méter) neogén és vékony (mintegy ötszáz méter) pleisztocén-holocén rétegeket tárt fel.

A felszínt elsősorban újholocén öntésagyag és réti agyag, illetve felső-pleisztocén iszapos (infúziós) lösz borítja. A száraztérszíni löszök hiánya a terület mély fekvésének a következménye. Az 1781-ben ásott Óvári-csatorna egy hatalmas, szigetekkel (Nagy-sziget) és kisebb kiemelkedésekkel (Őzes, Bodor egre, Pap-kerék) tűzdelt rét vizét vezette le a még szabályozatlan Fekete-Körösbe a természetes parti lejtőscsatornán, az úgynevezett Ó-vár erén keresztül. A felszín közeli üledékek őslénytani vizsgálata során kimutatott 36 puhatestű maradvány analízise azt bizonyítja, hogy a jégkorszak végén, tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt, Doboz környékét hatalmas kiterjedésű állóvizek, mocsarak és lápok uralták. A júliusi középhőmérséklet a napjainkban tapasztalható 22 Celsius-fokos átlagnál hűvösebb, 16–17 Celsius-fok közötti érték lehetett.

A terület gyenge lejtésére és mély fekvésére utal a XVI. és XIX. század közötti vízrajzot rekonstruáló, a következő oldalon bemutatott térkép.

A táj jellegzetes helyi domborzati formái, a terebélyes kiemelkedésű laponyok és az alacsonyabb porongok tették lehetővé, hogy az ember meg tudott telepedni ezen a mocsaras tájon. Az állandó vízveszély, a nagy erdőterületek ugyanakkor a megtelepedés feltételeit igen szűkre szabták. Jellemző, hogy 1715-ben Doboz lakosai mindösszesen egy hold földet műveltek, s elsősorban faszerszámok készítéséből és pákászatból éltek. A főleg 1855 és 1857 között végrehajtott szabályozás során, a Fekete-Körös Szanazug és Békési összefolyás (Fekete- és Fehér-Körös) közötti szakaszát levágták, a Fekete- és Fehér-Körös vizét az újonnan ásott Kettős-Körösbe vezették. A Doboz környékén található vadvizek levezetésére csatornákat alakítottak ki. A mai vízrajzot szemléltető térképen jól kivehető, hogy a település határait, öt kilométernyi szakasz kivételével, vízrajzhoz kötődő tájelemek alkotják. Északon a V-2. csatorna, keleten a Fekete-éri-csatorna, a Holt-Fekete-Körös, illetve a Fekete-Körös, délen az Icce-ér, illetve kiegyenesített része, az Icce-éri-csatorna, nyugaton a doboz–gerlai határcsatorna és Sebes-éri-csatorna, néhány száz méteren pedig a Holt-Fekete-Körös, majd egy jelentéktelen csatorna határolja.

A község belterületén és külterületén található helynevek gazdagságában (mintegy ötszáz a számuk) a táj erős tagoltsága, és történelmének viharai tükröződnek. Ma már csak helynevek őrzik a török időkben elpusztult Déter, Felső- és Alsó-Doboz, Szanna, Icce és Maró nevét.

Doboz környékének talajai viszonylag fiatalok, hiszen a szabályozás előtt még hatalmas területeket borított el a Körösök vize. A mezőségi talajok a vízmentes területeken, a szikesek az időszakosan vízzel borított és rossz lefolyású, az öntéstalajok az árhullámok terein, a rétiek pedig a pangó vizekkel borított helyeken alakultak ki. Hajdan a mocsarakból kiálló magasabb szinteken viszonylag nagy területeket foglaltak el az erdők. A mocsárerdők közelében képződött réti talajok tulajdonságai napjainkig megőrizték az erdőgazdálkodásra utaló jellegüket. Doboz talajainak megoszlása a következő: hatvan százalék réti, harminc százalék öntés, öt százalék mezőségi és öt százalék szikes.

Érdekes, hogy a Holt-Fekete-Köröst kísérő erdők (Faluhelyi-, Madár-foki-, Papholt-, Sebes-foki-) és a Marói-erdő bemutatott mintázata, területe az eltelt évszázadok ellenére mennyire hasonló. Meglepő, hogy Doboz határának 1788-ban és 1999-ben is közel húsz százalékát tették ki az erdők. Jelenleg ezerszáz hektárnyi területet foglalnak el. (Összehasonlításképpen: Doboz lakott területe 383 hektár, zárkerti része 69 hektár, külterülete 5065 hektár.) Ma már megközelítően négyezer hektárnyi szántóföldi művelés alatt álló területen az egykori erdőkre utalnak a frissen szántott felszínen itt-ott, például a Pósteleki-szőlők és a Marói-erdő között, megtalálható bánáti csiga (Helicigona banatica) héjtöredékek.

A léghőmérsékletet tekintve Doboz és környéke pozitív anomáliával rendelkezik. Átlagos évi középhőmérséklete hazánk legmagasabb értékei közé tartozik (11,0–11,2 Celsius-fok), a napfénytartalom évi összege eléri a kétezer órát. A környező területekhez viszonyítva, feltehetően a Körös jelenlétének köszönhetően, itt valamivel több csapadék hullik: évi négyszázhatvan és ötszáznyolcvan milliméter közötti. Csapadékszegénysége mellett a területet, a végleges szabályozásig, sokszor fenyegette és sújtotta a Körösök árvize. Legutóbb az 1980 júliusában bekövetkezett békési gátszakadás hozta szorult helyzetbe Dobozt. Ekkor az ár a községet félszigetként fogta közre. A Kettős-Körös vízhozama árvíz esetén elérheti akár a másodpercenkénti kilencszáz köbmétert is.

Meglepő, hogy a nagymérvű tájátalakítás ellenére is sok természeti értéket megőrzött Doboz határa. Ezt elsősorban a kezdetektől folytatott erdészeti tevékenységnek köszönheti. Ennek ellenére nem lehetünk elégedettek: botanikai és zoológiai ritkaságai ellenére egyetlen hektárral sem rendelkezik, amely a Körös–Maros Nemzeti Park védelme alá tartozna. (Csupán a kastélykert hathektáros területe, a Békéscsabára vezető műút melletti vadkörtefa és a Szanazugi-erdőben található tíz idős fehér nyár élvez helyi védettséget.)

A gerinctelen faunából a puhatestűek, a rovarok közül a nagylepkék és a bogarak érdemelnek említést. A megye keleti erdőségeinek endemikus faja az öt milliméteres nagyságot is elérő dobozi pikkelyes csiga (Hygromia kovacsi). Ezt a fokozottan védett, százezer forintos eszmei értékű fajt 1972-ben írta le Varga és Pintér a Marói-erdőben talált példányok alapján. A kovacsi species nevet megtalálójáról, a békéscsabai Kovács Gyuláról kapta. A ház sajátos skulptúrájáról nyerte a magyar elnevezésében a pikkelyes jelzőt.

Unikális a Kárpát-medencére nézve endemikus illír tarsza (Isophya modestior stysi) nevű szöcske előfordulása a Sebes-foki-erdőben

A rovarok közül a védett bőrfutrinka (Carabus coriaceus), a rezes futrinka (Carabus ullrichi), a mezei futrinca (Carabus granulatus), a selymes futrinka (Carabus convexus), a szarvasbogár (Lucanus cervus), a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), a diófacincér (Megopis scabricornis) érdemel említést.

Az 1990-es években a természet közeli állapotú Sebes-foki-erdő vizsgálata során Varga Zoltán debreceni professzor és munkatársai 487 nagylepkefajt mutattak ki. A mediterrán faunakörhöz tartozó fajok mellett (farkasalmalepke, pergamen-púposszövő, fekete öves bagoly, magyar tavaszi fésűs bagoly) állatföldrajzi szempontból talán legérdekesebb a tízezer forintos eszmei értékű kis apollólepke (Parnassius mnemosyne). A berni konvenció által fokozottan védett faj a hűvösebb posztglaciális klímafázisok során hatolt le az Alföldre. A klímaváltozásokat átvészelő reliktumpopulációi a Sebes-foki-erdőben találhatók meg. Mivel a Sebes-foki-erdő kis apollólepkéi a Nyugat-erdélyi-szigethegység peremén és a Magyar-középhegységben élő népességtől eltérő genetikai állományúak, megóvásuk, élőhelyeik megőrzése kiemelkedően fontos feladat.

A község halfaunája kevésbé ismert. A Kettős-Körös megközelítően tíz faja közül a három védett érdemel említést. Nevezetesen a halvány foltú küllő (Gobio albipinnatus), a szivárványos ökle (Rhodeus sericeus amarus) és a széles durbincs (Gymnocephalus baloni). E három közül az ökle vagy másképpen Szent Péter hala a legmagasabb eszmei értékű: tízezer forint.

A dobozi erdő gerincesfaunája is rendkívül gazdag. Elsősorban a madarak és emlősök kutatásának eredményei érdemelnek említést. A községben és határában eddig kimutatott madarak száma meghaladja a százat. Újabban a Sebes-foki-erdőben megfigyelték a fokozottan védett, százezer forint eszmei értékű darázsölyv (Pernis apivorus), a kétszázötvenezer forint eszmei értékű kis héja (Acipiter brevis) fészkelését és szürke küllő (Picus canus), barátcinege (Parus palustris) jelenlétét. E két utóbbi faj a Délkelet-Alföldön unikális.

Faunatörténeti érdekesség, hogy Csath András, aki a Dobozon élt és dolgozott, az 1930-as években foglalkozott a falu környékén megfészkelő túzok megmentésével, mesterséges keltetésének és felnevelésének problémájával. Sajnos a fiókák táplálására nem talált megoldást, s így a túzok kipusztult Doboz környékéről. Szintén Csath András nevéhez fűződik a kétszázötvenezer forint eszmei értéket képviselő uhu (Bubo bubo) előfordulásának dokumentálása is.

A vadgazdálkodásban jelentős emlősvadállományt a szarvas, a dámvad, az őz, a vaddisznó és a mezei nyúl alkotja. A területen őshonos volt egykor a szarvas, a dámot az 1700-as évek végén telepítették be, s ma már a terület állandó nagyvadja. Ez a nem kóborló, ezért adott esetben jelentős kárt okozó fő vad itt alkotja populációmennyiség és – minőség tekintetében hazánk egyik legjelentősebb állományát. Agancsa terjedelemben nem nagy, de fajsúlya igen jó, átlagban sötétebb színe és szép alakja, csipkézettsége, négy kilogramm feletti tömege miatt kedvelt trófea. A fekete egyedek sem ritkák.

Az őzállomány az úgynevezett „békési őzek” génállományába tartozik. Agancsfelrakás és testalkat tekintetében a génállományon belül két csoportot lehet megkülönböztetni. Az egyik csoportba a Sebes-foki-erdőben megtalálható, viszonylag nagy fejű és testű egyedek; a másikba pedig a kisebb testű példányok sorolhatók. Csizmazia György szerint a romániai speciális biotikus viszonyok miatt kisebb testű példányok az erdélyi részekről húzódnak le a Körös-völgyön keresztül.

A vaddisznó az 1950-es évek elején tűnt fel a „zöldfolyosón” történő migrációja következményeként. Az eredményes vad- és erdőgazdálkodás céljából, vadaskert jellegű tenyésztés érdekében, az egyes erdőtesteket újra bekerítik, hogy a nagy létszámú vadállomány ne rágja le a fiatal telepítéseket.

A terület emlősfajainak száma megközelíti a negyvenet. Ezek közül a terület hegyvidékkel való kapcsolatát a védett nagy patkósdenevér (Rhinolophus ferrumequium, a nyuszt (Martes martes), a mókus (Sciurus vulgaris), a nagy pele (Glis glis) és a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius) előfordulása jelzi. A nagy patkósdenevér a Mecsek és a Bihar-hegység közötti őszi és tavaszi háromszázhúsz kilométeres vándorlása során pihen meg itt.

A Doboz környéki vizekben a kettőszázötvenezer forint eszmei értéket képviselő vidra (Lutra lutra) sem ritka.

A Fekete- és a Fehér-Körös mentén fekvő erdők ma az Alföld keleti részének legnagyobb kiterjedésű, összefüggő folyó menti keményfás ligeterdei. Az erdős sztyepp tölgyesek mellett az Alföld természetes vegetációjában a legnagyobb kiterjedésű erdei életközösségei voltak. Természetközelibb állapotban ma az Alföldön a zárt tölgyesek övébe eső Szatmár-Beregi-síkon, és az erdős sztyepp övébe tartozó Körösök mentén maradtak fenn.

A Körösök menti táj eredetileg egységet képezett a Körösök teljes völgyével, egészen az erdélyi Sziget-hegységig. Az erdők a folyókat követve ereszkedtek le a hegyekből, foltokra szakadozva szigeteket alkottak a nagy mocsarakban vagy a füves pusztákon. Az Alföld keleti peremén az erdők legmélyebben a Körösök vidékén nyúltak be, és itt is maradtak meg a legtovább. Az erdőség nádasokkal, nyílt vizekkel, rétekkel váltakozva Szalontáig, Biharugráig húzódott a XVIII–XIX. század fordulójáig.

A Doboz környéki táj eredeti természeti állapotában víz járta, erdős, az évenkénti elöntések által befolyásolt mocsaras vidék volt. A folyók, és az erek partján puhafás, a hátakon elegyes keményfás ligeterdők, a vízállásos laposokban nedves rétek, magas sásosok, az állóvizes mélyedésekben égeres, és kőrises láp mocsárerdők lehettek. A Fekete- és a Fehér-Körös mellékén falunktól a Bihari-hegyek lábáig terjedő hatalmas erdőségek több évezreden át életet adó lehetőséget nyújtottak az ember számára.

A vizes, lápos, nádas erdős-ligetes táj kedvezett a sertéstartásnak, és így már az Árpád-házi királyok idején is „királyi sertéshizlaló hely” volt. A szalontai és dobozi erdőkben makkoltatták a szürkébe menő rőt sertéjű szalontai híres fajdisznókat. Az erdei legeltetés (feltehetően marha és ló is) elősegítette a fáslegelők kialakulását.

A középkori oklevelekben többször lehet találkozni erekkel, vizekkel, halastavakkal, amelyeket az ember a maga számára próbált formálni. A fokgazdálkodás Doboz, és a békési Magsár határában több helyen is élt (Sebes-fok, Ibrán-fok).

A XVIII. század végére fokozatosan az erdős-mocsaras táj mozaikossága vált uralkodóvá. Az összeköttetés a Bihar és Arad megyék határán húzódó erdőháttal lassan megszűnt. A határokon kívüli sávban gyepűt hoztak létre, amely a XX. század közepéig végképp felszámolta az összefüggő erdőket a XX. század közepéig. A XVIII–XIX. század fordulójáig fennmaradt zártabb erdőtömbök a korabeli térképek alapján már jól azonosíthatók a mai erdőterületekkel.

A lápokban és mocsarakban még éltek olyan mocsári növények, amelyek mára teljesen eltűntek: kolokán (Stratoides aloides), kis tüskés hínár (Najas marina), mocsári aggófű (Senecio paludosus), macskagyökér (Valeriana officinalis), nyári tőzike (Leucojum aestivum).

A tájra jellemző nagy kiterjedésű tölgyesek többnyire a magasártéren tenyésztek, de vízmentesítés után sok helyen helyüket szántók foglalták el.

A XIX. századi folyószabályozás körülbelül a század végéig drámai változást okozott az élővilágban és az élőhelyeken. Korabeli adatok alapján a folyószabályozások során 1857–1890 között főleg a gátak és a csatornaépítések környékét érintette a nagyobb arányú erdőletermelés.

A Fehér- és a Fekete-Körös a folyószabályozások óta Szanazugnál folyik össze, onnan ásott mederben halad tovább. Az egykori folyómedrek, kisebb folyók, erek, amelyek az erdőkben és Dobozon át is kanyarogtak, Holt-Körös ágakká, kiszáradt medrekké váltak.

A folyókanyarulatok átvágásával a folyó felgyorsult. Az erek elzárásával az áradásos területet mentesítették az évenkénti elöntésektől, ami gyors kiszáradásukhoz vezetett. Megváltozott a talajvízáramlás, az egykori nedves helyek fokozatosan elszikesedtek. Mindenütt pusztult, száradt a lápvidék, jól nyomon követhető a nádasok pusztulása is. Dobozon a nádas és a láp évekig égett, erről tanúskodik a Nyárégés nevű határrész, amely később szántóföld lett. A fűzlápok teljesen elpusztultak (Füzes-sziget, Fűz-kerek), az égeresek jelenlétére is már csak helynevek utalnak (Bodor-eger, Kerek-eger).

A községi használatú mellett a doboziak is uradalmi erdők voltak, amelyeket a XIX. század közepétől egységes kezelés jellemzett, a magról, csemetéről történő mesterséges felújítás, a vágásterületek tarvágás utáni tuskózása, a felújítások ápolása, amely általában mezőgazdasági köztes művelést jelentett.

A XX. század elejére a mocsarak végleg eltűntek, és a víztől megszabadult legelők nagy részét is feltörték. A gátak közé szorított folyók mentén másodlagos élőhely keletkezett. A maradék vadvizek a mentett oldalon csatornákkal levezetésre kerültek. A szántóföldi és az erdészeti „monokultúrák” váltak uralkodóvá. A hajdani ártéri ligeterdők csak néhány területen élték túl a környezetváltozást, ezeknek jelentős része Doboz környékén a Holt-Fekete-Körös mederrészeinek nedvesebb élőhelyein találhatók.

Az 1950-es években kezdődő program során a Fekete-Körös mentén olyan területek is erdősítésre kerültek, ahol korábban nem voltak erdők. A mai dobozi erdők túlnyomó részét a Körösöket kísérő tölgy-kőris-szil ligetek (Fraxino pannonicae-Ulmetum) képezik, amelyek különböző eredetű öntéstalajon élnek. A csapadékszegény éghajlat ellenére az erdők aljnövényzete erdei fajokban gazdag.

Lombkorona-szintjükben a kocsányos tölgy és a magyar kőris játszik jelentős szerepet. Egyéb fafajok csak szórványosak, elegyfaként fordulnak elő, elsősorban mezei szil, tatárjuhar, vénicszil, mezei juhar, vadalma, vadkörte, zselnicemeggy, gyertyán, és a hárs.

Cserjeszintjükben fagyal, galagonya, kökény, kányabangita, kecskerágó, veres gyűrűsom található. A cserjeszint nélküli kocsányos tölgyes, kőrises állományokban az érzékenyebb erdei fajok hiányoznak, helyüket a csalán veszi át.

A mocsaras részekből kiemelkedő szigetszerű erdők, időnként víz járta magaslatok, mezőségi talajú hátságok, erdős puszta jellegű maradványok jellemezték a Gerlai-erdő (Békéscsaba), és a Marói-erdő (Doboz) területét. A folyó és vízjárta helyek mentén a tölgy-kőris-szil ligeterdő, illetve az erdős sztyepp jellegű táj a természetes vegetáció értékes maradványaként az erdő egy-egy részleteként ma is megtalálható.

A régi uradalmi erdőtelepítések nyomai jól láthatók. Idős kocsányos tölgy, vadgesztenye fasorok, öreg szürke nyárak, a hajdani vízfolyások szélén idős fákkal szegélyezett, néhány helyen már alig felismerhető erdei sétautak.

A Marói-erdő jelentősebb fajai a cserjeszintben a mogyoró (Corylus avellana) és a kányabangita (Viburnum opulus). A tűrőképes erdei fajok szép állománya található itt, több ezer tő gyöngyvirág (Convallaria majalis) és salamonpecsét (Polygonatum latifolium).

A Holt-Körös (egykori Fekete-Körös-ág) medre húzódik keresztül a Sebes-foki-erdőn, amelynek ezáltal kedvező a vízellátottsága. A Holt-Körös mentén található keményfa ligeterdő őriz értékes ligeterdei fajokat, ilyen a Duna-völgyi csillagvirág (Scilla vindobonensis) helyenként tömeges előfordulása.

A Papholt- Faluhelyi- és a Madárfoki-erdő változatos élőhelyeket tartalmazó erdők, nagyrészt keményfás ligeterdő tömbök, de találunk benne jellegtelen kőriseseket és kocsányos tölgyeseket, szikes tisztásokat és sok fekete dió- és akácfaültetvényt is. 1998–99-ben egy részüket a Sarkadremetei-erdővel együtt vadaskertté alakították.

A hajdani Fekete-Körös medre mentén gazdag flórájú erdőkre utaló fajokat találunk. A Holt-Fekete-Körös mentén elszórva szép, idős kocsányos tölgy, fehér- (Populus alba) és fekete nyár (Populus nigra) ligetfoltokat lehet találni.

A Körösök szabályozása előtti gazdag láp- és mocsárrétek fajkomponensei ma a részben elszikesedett folyó menti ágyakba vonultak vissza. A Sebes-foki-erdő tájképileg legszebb részein Holt-Körös zugaiban fordul elő a víz felszínén úszó védett növény, a sulyom (Trapa natans) és a rucaöröm (Salvinia natans). A változatos fajösszetételű nádasban előforduló fajok a vízi harmatkása (Glyceria maxima), a vizi mételykóró (Oenanthe aquatica), az ágas békabuzogány (Sparganium erectum), (Alisma plantago-aquatica) és a négyélű füzike (Epilobium tetragonum).

A hullámtéren a mai napig lehetőség van a folyókat követő füzesek, puhafa ligeterdő maradványok spontán kialakulására (fűzfélék, fehér és fekete nyárak). Idős puhafaligetek keskeny sávját megtalálhatjuk a Fehér-, Fekete- és a Kettős-Körös mentén. Tájképi és az élővilág szempontjából is fontos a jelenlétük.

A Körösök menti árvízi töltéseken a nedves kaszálórétek, a szikesek és a löszpusztagyepek fajai keverednek, így a réti margitvirág (Chrysanthemum leucanthemum), a keserű édesgyökér (Glycyrryza echinata), a mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus) és a tejoltó galaj (Galium verum).

Doboz község belterületén, a Holt-Fekete-Körös által körülölelt zugban található a már említett, védett dobozi kastélykert. A Wenckheim-kastélyhoz tartozó angol stílusban készült kertben száz-százötven éves kocsányos tölgyek (Quercus robur), platánfák, hársak, vadgesztenyék, páfrányfenyő és erdei fenyő facsoportokat láthatunk. A dobozi védett vadkörtefa (Pyrus achras), a dobozi hídon átérve, Békéscsaba felé haladva az út jobb oldalán, a Marói-erdővel szemben található. A Marói-erdőben a vadkörtefa vonalában délre haladva az erdőben is megtalálhatjuk az erdős sztyepp jelenlétére utaló öreg galagonyákat és vadkörtefákat.

A Szanazugi védett fehér nyárfák (Populus alba) az üdülőtelep felől erdei úton közelíthetők meg. A Holt-Fekete-Körös medre mentén haladva tíz óriásméretű fehér nyárfát láthatunk. A dobozi erdők több részletében még találkozhatunk idős hagyásfákkal, amelyek kíméletet és tiszteletet érdemelnek.