A vidék őskorától a magyar középkorig
A vidék őskorától a magyar középkorig
A település határából már a XIX. század második felében feljegyezték, hogy a földből régiségek kerültek elő. A folyószabályozások földmunkái, a kanyarulatok átvágása azokat a partos területeket is érintette, amelyeken ott sorakoznak a sokszor több ezer éves települések maradványai. Mogyoróssy János, a gyulai múzeum megalapítója, így számol be egy dobozi lelőhely felfedezéséről: „A hajdani híd mellett 1879-ben földmunka közben Kéry Elek 5 db kővésőt, 2 kőgyalút, 2 kőkalapácsot, kőnukleust és egy csontkés töredékét gyűjtötte össze.” Ugyancsak Mogyoróssy 1892-ben Doboz különleges, réginek látszó helyneveit tárgyalva így ír a Pogányhalomról: „Ma Révhalom, amelynek ma már csak fele van meg, fele a Kettős-Körös medrébe esvén elkubikoltatott. Ahol a révhajóból az utas a dobozi oldalon kilép, ahová lábát teszi, az a Révhalom, mely telve van agyag hamvvedrekkel és azok darabjaival, mégpedig oly bőséggel, hogy az érdeklődő bármikor oda megy, tetszése szerinti mennyiséget hozhat még ásások nélkül is, mert a földön hevernek, vagy darabjaik kilátszanak a földből. A halom ártérben, a Körös mederben fekszik, s a Körös lemossa a felső réteget, akkor kifeketéllenek az edények hamu és csontok társaságában bronz és vaseszközökkel. Találtak itt már aranypénzt, gyűrűt, láncot, fibulát. De érdekes az, hogy itt-ott a földben vörös égésnyomok is látszanak, szenes maradványok, sőt a csontok is égettnek tűnnek fel. Lehet, hogy ez a domb valami áldozóhely lehetett, hisz éppen mellette van »Pogánytelek« nevű hely, vagy csupán régi temetkezési halom. A föld- és cserépedények közt lócsontok is vannak, 1890-ben a révész árvíz után egy lófejet zablával vett ki szabad kézzel, a csontváz többi részét otthagyta.” Bár a képzelet kissé kiszínezte a leírtakat, az nyilvánvaló, hogy már jóval több, mint száz éve felfigyeltek a Doboz határából előkerülő régészeti emlékek sokaságára.
Érdeklődő helyi kutatók nagyrészt saját kedvtelésükre gyűjtögettek régiségeket a falu határában. Az 1930-as években Godán Ferenc községi orvos végeztetett „ásatásokat”. Figyelemmel kísérte a faluban és a határban folyó földmunkák során előkerülő régészeti emlékeket. A dobozi földbirtokos, gróf Wenckheim Lajos felesége is ásatott Faluhelyen. Az 1950-es években Lükő Gábor, a gyulai múzeum igazgatója hívta fel a figyelmet a Sámson várára, amelyet Haan Lajos, a megye történelmének kiváló ismerője is számon tartott, de már korábbi térképek is név szerint feltüntettek. Lükő Gábor a helyszínen igen jó megfigyeléseket tett, a sánc alakjáról felmérési vázlatot készített.
Az 1960-as évektől az 1980-as évekig tartó rendszeres régészeti kutatás a falu határában a dobozi származású Kovalovszki Júlia nevéhez fűződik. Az elsősorban Árpád-kori települések szisztematikus feltárására irányuló ásatássorozat az őskortól a középkorig, különböző korszakok régészeti emlékeinek megismerését eredményezte. Kovalovszki Júlia számos publikációban ismertette kutatásainak eredményeit, áttekintve Doboz történetét. Ásatásai a régióban egyedülálló módon az Árpád-kori települések minél teljesebb feltárását célozták. A feltárások az előkerült leletanyag megmentésén és az objektumok dokumentálásán túl a korabeli települések szerkezetének, településrendjének megismerésére irányultak. Jelen összefoglalásunk is elsősorban Kovalovszki Júlia dolgozataira támaszkodva született meg.
A régió első ismert lakói, az első neolit kultúra, a Körös kultúra népe a Balkán felől vándorolt az Alföldre. A korszak népei a vízfolyások közvetlen közelében, folyók magaspartjain települtek, a felmenő falú, osztatlan belső terű, vesszőfonatos oldalú lakóházak közvetlenül a felszínre épültek. A házak maradványain, az átégett paticsfalak töredékein kívül agyagból égetett hálónehezékek, plasztikus díszű edények töredékei jelzik a szántott felszínen az egykori települések helyét. A Körös kultúra gazdálkodásában a juh és kecsketartás mellett nagyon fontos szerepet játszott a halászat is.
A korszak lelőhelye ismert a Hajdúirtásban feltárt középkori falu lelőhelyéről, a Fekete-Körös partjáról. A magasparton a Körös kultúra jellegzetes edényeinek töredékei, kő-, és csonteszközök kerültek elő. Neolitikus leleteket említ Kovalovszki Júlia a Szanazugban, a Fehér- és Fekete-Körös összefolyásának zugában; a Fekete-Körös jobb partjától kissé távolabb, egy kis magaslaton; Kékfűben, a régi térképeken Pompolynak nevezett magaslaton; a Maksári-erdőben a Körös egy régi morotvája által körbezárt magasparton és a mai falu északkeleti széléhez közvetlenül csatlakozó irtásban, amelyeket át- meg átszel a Fekete-Körösbe a jobb oldalon beletorkolló Fok medre.
A késő neolitikus közösségek alapvető változásokon mentek keresztül az újkőkor végén. Megváltozott a településhálózat, a települések belső képe és a temetkezési szokások nagy része is. A Tiszántúlon a Tiszapolgári kultúra terjedt el. A korábbiakkal ellentétben erre a korszakra a viszonylag rövid ideig lakott települések voltak a jellemzők, az életmódban fontos szerepet kapott a szarvasmarhatartás. A korszak névadói, a rézeszközök még aránylag ritkák, ám az első arany ékszerek ebben a korszakban jelennek meg.
Dobozon két rézkori lelőhely ismert: a Kereszt utca 6. számú ház kertjében, 1977-ben egy hulladékgödröt tárt fel Goldman György, amelynek leletanyaga a Tiszapolgári kultúrába sorolható. A Sarkadi út melletti homokgödörnél a rézkor késői szakaszába, az úgynevezett badeni kultúrába tartozó gödröket tárt fel Medgyesi Pál az 1980-as évek elején. Innen egyfülű tál, gömbös testű agyagpohár került napvilágra.
A Krisztus előtti III. évezred elején lezajló átalakulások következményei azok a nagymérvű népmozgások, amelyek hatására új népelemek jelennek meg a Kárpát-medencében. Az Alföld területére balkáni-anatóliai elemekről tanúskodó csoportok hatolnak be az évezred közepén. Az új jövevények magukkal hozták a bronzöntés tudományát, amely egy új korszak, a bronzkor eljövetelét jelentette. A bronzkor több mint egy évezredes korszakát a Kárpát-medencében állandó népmozgás jellemezte. Újabb és újabb népcsoportok érkeztek, új települések alakultak ki, magukkal hozva sajátos anyagi kultúrájukat, amelynek emlékeit ránk hagyták. Dobozon, a faluhelyi erdészház előtti tisztáson, 1979-ben tártak fel egy kora bronzkori gödröt, amelynek a leletanyaga a korszak elején kialakult Makó kultúra jellegzetességeit viseli.
A bronzkor középső szakaszában Doboz környékén a gyulavarsándi kultúra népe telepedett meg. A kultúra települései nagy kiterjedésűek voltak és mindig a jelentősebb folyómedrek mentén alakultak ki. A korszakban mocsárral körülvett szigeteken, vagy folyókanyarulatok átvágásával erődített településeket is létrehoztak. A települések egy helyben való hosszú életét mutatja, hogy a lakóházak és az egyéb építmények pusztulása után ugyanarra a helyre újabb és újabb épületeket emeltek, és így valóságos településdombok – tellek alakultak ki. A gyulavarsándi kultúra edényművességére a sokszínűség jellemző, bronzművességük is igen magas színvonalú volt.
A Tiszántúlon, a bronzkor utolsó szakaszában a Gáva kultúra népessége telepedett meg. A Krisztus előtti XI–IX. században virágzó korszak gazdasága erőteljes fejlődésnek indult. A korszak lelőhelyeinek száma ugrásszerűen megnőtt, a nagy kiterjedésű települések mellett nagyon sok elszórt, apró, csak időszakosan lakott település egzisztált vidékünkön. Felvirágzott a bronzművesség, a kerámiaművességet is a formák sokrétűsége, a díszítések változatossága jellemezte.
Dobozon, a faluhelyi középkori település ásatása során a Gáva kultúra nagy kiterjedésű településének néhány részletét sikerült feltárnia Kovalovszki Júliának. A felszínre épített, tapasztott sövényfalú, tűzhelyekkel ellátott házak mellett – ezek között igen nagy méretűek, négy–öt méter szélesek, és tíz–tizenöt méter hosszúak voltak – kör alakú, két és fél–három méteres átmérőjű kunyhókat is találtak. A házakon kívül nagyméretű vermeket, gödröket is feltártak, amelyekből gazdag leletanyag került elő, ezeket ugyanis a háztartásokból kikerült hulladékkal, hamuval töltötték meg. Ide kerültek a törött edények, a használaton kívüli eszközök, az elfogyasztott állatok csontjai, halpikkelyek.
Talán a település lakói rejthették földbe azt a bronz leletegyüttest is, amely a Hajdúirtásban lévő középkori falu feltárása során, 1975-ben került napvilágra. Alig negyven-negyvenöt centiméter mélységben, a mai felszín alatt egy cserépedényben 87, nagyrészt törött bronztárgy és nyers bronzrög került elő. Az egykor nagy értékű, talán több nemzedék által összegyűjtött fémtárgyak a bronzöntés mesterségének magas színvonaláról, és az eszközkészlet sokféleségéről tanúskodnak. Sarlók, balták, vésők, fűrészpengék, lándzsahegyek, dísztűk, karperecek találhatók a kincsleletben. A töredékek és az alaktalan bronzrögök újabb beolvasztásra váró nyersanyagként jelentettek értéket.
A Krisztus előtti IX. század második felében a Fekete-tenger melléki ponthusi-kaukázusi területekről egy új, rendkívül mozgékony lovas nép tört be az Alföldre, véget vetve a Gáva kultúra fennhatóságának. Innen számítjuk a vaskor kezdetét. Az újonnan érkező, feltehetőleg kimmer törzsek létszáma csekély lehetett, ennek ellenére a virágzó Gáva kultúra hamar eltűnt az új hódítók bejövetele után. Ekkor alakult ki az úgynevezett mezőcsáti kultúra az Alföldön. A Kárpát-medence lakói közül ők használtak először vasat. Kezdetben csupán apróbb tárgyakat, ékszereket, később fegyvereket, használati eszközöket is készítettek vasból.
A korszak két nagy fontosságú lelete is Doboz környékéről került elő. A Marói-erdőben, 1960-ban Kovalovszki Júlia édesapja, Kovalovszki István egy férfi sírját találta meg. Az ott eltemetett férfi csontváza fejjel észak felé feküdt, lábaihoz magas fülű csészét, egy kis vasfokost, kést és egy köpüs lándzsát helyeztek. Hasonló sírlelet csak Szeged környékén ismert. A másik környékbeli lelet, egy unikális bronz leletegyüttes a dobozi határ közeléből, a sarkadi útelágazásnál, a Sarkad – Erdei tanya lelőhelyen került elő. A különleges típusú, lószerszámzathoz tartozó szíjelosztók, zabla oldaltag, bronz edények töredékei a Kelet-Balkáni és görög területek hasonló korú leleteivel mutatnak rokonságot.
A vaskor kezdetének viharos időszakát követően sem zárult le az újabb népcsoportok bevándorlása a Kárpát-medencébe. A szkíták a Krisztus előtti VII. században teremtik meg sajátos, az Alföld egész területére kiterjedő kultúrájukat. A közelben, Békéscsaba-Fényesen tárták fel egy nagy temetőjüket. Fontos megjegyeznünk azonban, hogy az akkoriban az Alföldön élőknek legfeljebb töredéke tartozhatott valóban a szkíta etnikumhoz.
Krisztus születése táján egy új nép, az iráni eredetű szarmaták jelentek meg térségünk tájain. A római források szerint a nagyállattartó szarmaták hosszú ideig harcban álltak a római provinciákkal, ám később békés kapcsolatot építettek ki a birodalommal. A nomád pásztorkodó, majd földművelést folytató, letelepedett életet élő szarmaták a két provincia, Dacia és Pannónia közé ékelődve hosszú ideig biztosították a római birodalom számára a békés szomszédságot. Szoros kereskedelmi kapcsolatban álltak a rómaiakkal, földjükön kiépített kereskedelmi és hadiút vezetett Pannóniából Daciába.
A szarmaták népének évszázadokon keresztül létező, állandó megtelepedése nagyon sok régészeti emléket hagyott ránk. Korabeli települések tucatjai sorakoznak az arra alkalmas, elsősorban vízparti területeken. A Doboz környéki ásatások is szép számmal eredményeztek a szarmata korból származó leleteket, amelyek változatos típusú objektumokból kerültek napvilágra. Ilyen leletek voltak a Hajdúirtásban folytatott ásatás területén és a Sarkadi út melletti homokbányánál. Szarmata kori településekre utaló leleteket ismerünk Kékfűben, a Pompoly magaslaton és a Rác-csapás dombosabb helyein, valamint a Maksári-erdőben, a régi Fekete-Körös bal partján. Az óvár környékéről egy különleges, hordó alakú agyagedény került a gyulai múzeumba. Szarmata kori temetőre utaló leletek – fehér és világoskék üveggyöngyök – kerültek elő a Hajdúirtásban, a Körösbe torkolló csatorna mélyítése alkalmával. Sírokat találtak sok színes gyöngygyel a Sarkadi út melletti utolsó háznál (vágóhíd) a körgát javításakor. A szarmata kor elején rejthették földbe azokat a római ezüstpénzeket, amelyeket 1977-ben, a Kereszt utca 6. számú ház kertjében találtak meg. A Marói-erdőben, egy díszes ruhában, gyöngyökkel felékszerez]ett nő sírját tárta fel a közelmúltban Gyucha Attila.
A már említett, Hajdúirtásban folytatott ásatás eredményei árultak el legtöbbet a környék szarmata kori településeiről. A középkori falu lelőhelyén Kovalovszki Júlia két szarmata kori házat és egyéb objektumokat tárt fel. A 4,3 x 3,2 méter és 5,9 x 5 méter alapterületű, egyetlen helyiségből álló házakat a földbe mélyítették. A beásott gödör alkotta a ház oldalait és padlóját. A házak belsejében cölöplyukak nem voltak, valószínű, hogy a tetőt a ház gödrén kívül állított ágasok, szarufák tartották. Gazzal, ágakkal fedhették be, ám ennek természetesen semmilyen nyoma sincs.
A házak belsejében minden esetben sikerült feltárni a tűzhelyet, amelyet kissé a padlóba mélyítettek. A 30–35 centiméter átmérőjű, tizenkét– tizenöt centiméter mélységű, gondosan körültapasztott kis gödrök igen erősen ki voltak égve. Belsejüket hamu töltötte ki, széttört cserepek darabjaival. A házak padlójáról és a szemetes- vagy tárlógödrök betöltéséből a korszakra jellemző leletek kerültek napvilágra. Nagyobbrészt kerámia, korongon formált, a római edények alakját mintázó tálak, korsók darabjai és egyszerűbb, kézzel formált, szerényebb kivitelű fazekak, bögrék töredékei. Az edénytöredékek között előfordult egy mázas díszítésű, római edény darabja is.
Különlegesen érdekes volt az a nagy kemence, amely csaknem teljesen épen került elő. Az egyik ház gödrének oldalába vájták be, előterét a ház belsejében alakították ki, szétrombolva vele a ház eredeti kemencéjének oldalát. A falba vájt nagy kemence fenekének közepén egy agyagoszlopot építettek, amely favázra erősített, szintén agyagból készült rácsozatot tartott. Ezzel az agyagrostéllyal vízszintesen kettéosztották a kemence belső terét. Ebben a kemencében agyagedényeket égettek ki. A kiégetésre szánt edényeket a rostélyra helyezték, s tüzeltek alájuk.
A letelepült, falusi életmódot folytató szarmaták békés életét az V. században, kelet felől érkező, harcias, nomád népek zavarták meg. A népvándorlás korának félelmetes hírű harcosai, a hunok vándorlása lakóhelyük elhagyására késztette Európa sok népcsoportját. A hunok nyugat irányú elmozdulása magával sodorta a gepidákat, osztrogótokat, szvébeket, rugiakat, herulokat, szkíreket. Az Alföldön igen mozgalmas, ám régészetileg alig megfogható korszak köszöntött be.
A hunok hamar hatalmuk alá hajtották a szarmatákat, akik ezek után hun politikai függőségben, hun szövetségen éltek. A szarmaták természetesen nem hagyták el lakóhelyeiket, a hun fennhatóság alatt élő földművelő népek különféle szolgáltatásokkal adóztak a hódítóknak. Attila, hun király hirtelen halála (453) után a hatalmas, ám ingatag alapokon álló birodalom hamar összeomlott. A hunokat követően, az V. század második felében a gepidák népe jutott hatalomra az Alföldön, az avarok 568-ban történt bevándorlásáig uralták a vidékét. Sem a hunok, sem a gepidák tárgyi hagyatéka eddig nem került elő Doboz környékéről.
Az avarok harcias, nomád életmódot folytató népe a Bizánccal folytatott, eleinte sikeres, majd kudarccal végződő csatározásainak eseményei az írott forrásokból követhetők nyomon. Az avar kor korai szakaszának végére keltezhető szegényes sírok kerültek elő a Hajdúirtásban. Az azokban nyugvók túlvilági útjára edényekben helyezték el az ennivalót, a halottakat üveggyöngyökből készült nyaklánccal, sima, egyszerű fülbevalókkal felékszerezve temették el. Az előkerült temetkezéseket a megtalált, jellegzetesen karcsú alakú, tölcséres szájú edények alapján a VII. század első felére keltezhetjük. A temetőben eltemetettek talán ugyanazon, köznépi család tagjai lehettek.
Az avarok Kárpát-medencei történetének második fejezete a VII. század utolsó harmadában, új népelemek bejövetelével kezdődött. A régészeti leletanyag változásain jól követhető ez a bevándorlás. A korábban említett, Hajdúirtásban feltárt lelőhely egyes tárgyai arról tanúskodnak, hogy az avar kor későbbi szakaszaiban is volt élet azon a településen.
A lelőhelyen Kovalovszki Júlia egy Árpád-kori település részletét tárta fel. Objektumai közül harminchat bizonyult félig földbe mélyített ház maradványának. A szarmata kori házak esetében már ismertetett technológiával épített házak leletanyagának egy része az Árpád-kort megelőző időszakból származik, ezek alapján a házak egy részét a késő avar kor idejére keltezik. Egyes építmények közepén szabad tűzhely nyomai is megfigyelhetők voltak, ahol sütőharangok töredékei kerültek elő. A ház közepén elhelyezkedő tűzhely átforrósodott sütőfelületére helyezték el a megsütni való lepénykenyeret, és a sütőharanggal borították le azt, majd a parazsat visszakaparták a sütőharangra, így gyorsan megsült az étel.
A házakból a háztartások szegényes eszközei kerültek napvilágra: cserépbogrács töredékei, vaskések, csontszerszámok, orsógombok. A település leletanyagának egy része a késő avar korra keltezhető, ám a település más objektumaiban talált Árpád-kori leletanyag a magyarság megtelepedése utáni időszakra vall. Az ásató régész megítélése szerint az élet ezen a településen folyamatos volt a XII. századig.
Az avarok második bevándorlási hulláma után, a VII. század végétől viszonylag hosszú ideig tartó, békés időszak következett, amit Nagy Károly frank uralkodó, majd Krum bolgár kán hadjárata zúzott szét. Az Avar Birodalom, a korábbi, Kárpát-medencei birodalmakhoz hasonlóan összeomlott, ám lakói, valószínűleg nagy számban megérték a magyar honfoglalást.
Dobozon egyelőre nem került elő a honfoglaló magyarság emlékanyaga, ám a közeli települések határaiban, Gyulán, Sarkadon, Békésen, Békéscsabán feltárt honfoglalás kori temető és a Hajdúirtásban feltárt, korai magyar település igazolja, hogy ezt a vidéket a magyarok már korán birtokba vették.
Az első írásos források korából, az Árpád-korból származó falvak sorának a maradványaira bukkant Kovalovszki Júlia a mai falu határában. Ezek a települések nagyjából azonos időben, a honfoglalás vagy az államalapítás korában keletkeztek. Legkorábbinak és legrövidebb életűnek az látszik, amelyet a Hajdúirtás területén azonosított a régész. A település a honfoglaló magyarok bejövetele előtt már létezett, de viszonylag korán, már a XI–XII. században meg is szűnt. Hasonlóan korán keletkezett az a falu is, amely Felső-Doboz néven a XVI. századig fennállt, ennek az emlékét őrzi a Faluhely elnevezés. Korai eredetű az a falu is, amelyet a késő középkorban Alsó-Doboznak neveztek, maradványai a református templom közelében kerültek elő. A korai írott források csupán egyetlen Dobozt említenek, ám a régészeti ásatások eredményei azt bizonyítják, hogy azonos időben több település is létezett a területen. Feltételezhető, hogy a név mindegyik településre vonatkozik, és csak jelzővel különbözették meg őket egymástól, ahogy a késő középkori források is megemlítik Alsó- és Felső-Dobozt.
Doboz határában található egy kicsiny, korai földvár is, a Sámson vára, amelyet feltehetően a X– XI. században építettek, és a területén folytatott ásatás eredményei alapján a XIII. században már nem használtak.
Kovalovszki Júlia 1961–1983 között Hajdúirtásban, 1976–1980 között pedig Faluhelyen végzett szisztematikus településfeltárást, csaknem tízezer négyzetméteres területen, ahol összefüggéseiben is alkalom nyílt megfigyelni a falu hajdani képét. A Fekete-Körös bal partján egy igen korai, Árpád-kori település maradványait őrzi a föld. A települést két, határozottan elkülönülő részre osztotta a Körösbe torkolló kis ér, amely egy ma már alig látható, száraz meder. Ennek jobb partja és a Körös közötti száraz területen volt a falu magja házakkal, árkokkal, az erecske bal partja mentén viszont lazább, elmosódottabb településjelenségek voltak megfigyelhetők.
A feltárt településrészlet felülnézeti rajzán jól láthatóak a különböző irányú és tagolású árkok, amelyek egyenesen, majd szögletes iránytöréssel haladnak tovább. Az árokrendszer szélessége három méter, mélysége egyes szakaszokon száznyolcvan centiméteres volt. A nagy árokhoz csatlakozott egy másik, keskenyebb, sekélyebb árok is, a két árok együtt körülbelül hatvan méter szélességű területet fogott körbe.
Ezek az árkok nem egyszerűen vízelvezetésre szolgáltak, több, hasonló korú településen feltárt jelenségek adataival összevetve megállapítható, hogy azok a lakott hely képének meghatározó elemei voltak, bizonyos területeket közrefogtak, elkülönítettek, láthatóan rendszert alkottak.
A kör alakú vagy félköríves árkokról feltételezhetjük, hogy a belőlük kidobott földdel, esetleg a tetejükön húzódó sövénnyel együtt állatok védelmét szolgálhatták az időjárás viszontagságaival szemben. Az árkok meghatározták a lakóházak helyét is, a környezetükben feltárt, összesen harminchat ház helyzete az árkokhoz igazodott.
A félig földbe mélyített lakóházak a hasonló korú településeken feltárt házakhoz hasonlóak voltak. Alapterületük 240 x 240–280 x 360 centiméter, mélységük 60–100 centiméter közötti volt. A házaknak nem volt felmenő fala, hanem a földbe mélyített gödör oldala képezte a falat, a gödör alja pedig a padlót, a cölöpökön nyugvó nyeregtető emelkedett csak ki a felszín fölé. A négyzetes lakótérbe a déli vagy a keleti oldalon nyitott, lépcsős bejárat vezetett le. A bejárattal szemben alakították ki a ház tűzhelyét olyan módon, hogy a megfelelő helyen a gödör sarkában meghagyott eredeti agyagtömbbe vájták bele a tűzteret, amelynek az alját esetleg letapasztották.
A földbe ásott, négyszögletes lakóházak mellett kör alaprajzú, sátorszerű építményeket, amelyek az állatok mellett foglalatoskodó férfiak lakóhelyei lehettek, valamint kutakat, gödröket, vermeket is feltártak az ásatás során. A településen, mint már említettük, késő avar kori leleteket is találtak, ezek alapján feltételezi Kovalovszki Júlia, hogy a falu a honfoglalást megelőző időkben is létezett ezen a területen, az egyik házban talált XII. századi ezüstpénz pedig a település életének a végét jelzi.
Talán ekkoriban veszíthette el jelentőségét a szintén korai eredetű Sámson vára is. A mintegy száz méter átmérőjű, lekerekített sarkú, háromszög alaprajzú sánc ma átlagosan alig egy méter magasan emelkedik ki a környezetéből. Keleti harmadát a modern kori gátépítések során belefoglalták a Körös gátjába. Kétharmad részét egykoron a Fekete-Körös ölelte körül. A sáncon és vonulata mentén kívül-belül vörösre égetett rögöket lehet ma is találni a felszínen.
Kovalovszki Júlia a területen folytatott ásatás alkalmával két helyen vágatta át a sáncot, és belsejében is húzott néhány kutatóárkot. Az egyik sáncátvágás metszetében sikerült jól megfigyelnie a sánc szerkezetét. Gerincét sövényfalak közé döngölt, négy méter széles földfal alkotta. A sövényt egymástól ötven–nyolcvan centiméterre álló, húsz-huszonkét centiméter vastag cölöpökre fonták. A másik átvágásban feltehetően egy fából készült torony részletét sikerült feltárni, amely a sánc vonalában helyezkedett el. A csak kis részben feltárt építmény falai mentén cölöpök sorakoztak. A helyiségnek a sánc alapjával azonos színű padlóját hamu és faszén borította, belsejét égett rögök töltötték ki. A leletek alapján a vár a X–XI. századtól a XIII. századig állhatott fenn.
Az írásos források nem említenek templomot a már megismert települések közül egyiknél sem. A Hajdúirtásban feltárt, és a Nagy-Lencsésben lévő falvaknak valószínűleg nem is volt, a mai falu, az egykori Alsó-Doboz középkori templomának is csak sejteni lehet a helyét. A középkori település feltételezett központjában, a református templomtól nyolcvan–száz méterre, a Körösök kissé kiemelkedő partján, a közelmúltban, házalap ásásakor nagy mennyiségű embercsontra bukkantak. Épületmaradványok nem kerültek ugyan elő, de a temetkezések zsúfoltsága templom körüli temetőre engedett következtetni. I. László és Kálmán törvényei nyomán a falusiak a templom körüli megszentelt földbe, a cinterembe temetkeztek, amelyeket a korai időkben árokkal, később esetleg fallal vettek körül.
A Faluhelyen folytatott kutatómunka eredményeként, az egykori Felső-Doboz templomának alapjait találta meg Kovalovszki Júlia. Az 1976–1980 közötti ásatások során az egykori templomnak sikerült az alapozását feltárni. Kiderült, hogy korábban az épületet teljesen elbontották, az alapozás is csak részben maradt meg, helyenként másfél–két méter mélységű gödrökkel összeturkálva. Az egyhajós, négyzetes szentélyű templom döngölt agyagalapozásának rétegei közé téglatöredék rétegeket tettek, és feltehetően a falak is egykor téglából készültek. A felmenő falakból természetesen semmi sem maradt meg, a bejárat helyét sem lehetett meghatározni. A templom feltárásakor kitermelt törmelékből egy fehérre meszelt homokkőfaragvány apró töredéke került elő, ami arra enged következtetni, hogy egyes kiemelt építészeti részletek, ajtó és ablakkeret kőből készülhettek. A szintén a törmelékből előkerült terazzotöredék azt bizonyítja, hogy a templom egy részében, esetleg csak az oltár körül öntött padló lehetett.
A templom építési idejét írásos források alapján nem lehet meghatározni, és az előkerült régészeti leletek sem nyújtanak ehhez használható támpontot. A hasonló alaprajzú falusi templomok építési idejét általában a XIII. századra helyezi a tudomány, ám arra is van példa, hogy hasonló típusú szentegyház már állt a XI. században. A Faluhelyen feltárt templom a jellemző téglaméretek alapján talán a korábbi építésűek közé tartozik.
Belsejében tizennyolc, a templom körül pedig további 66, összesen 84 sírt tártak fel az ásatás során. A temetőben hagyományos módon, fejjel kelet felé temették el a halottakat. A templom belsejében volt néhány olyan sír, amelynek a keltezése csak a szentély pusztulása utáni időre, a XVI. századra tehető. Ezekből nagyon kevés régészeti lelet, néhány egyszerű ruhakapocspár, apró bronzveretekkel díszített öv, és néhány későközépkori pénz került elő.
A templom közelében, tőle északra, körülbelül húsz méterre egy érdekes, eddig párhuzamok nélküli régészeti jelenségre bukkantak a feltárás alkalmával. Mintegy öt méter átmérőjű, szabálytalan kör alakú területen vörösre átégett réteget találtak, amelyet Árpád-kori edénytöredékekkel is kevert, laza földréteg borított. Valószínűleg ezen a helyen, a felszínen égették a templom építéséhez szükséges téglákat.
Az Árpád-kori templomtól hatvan-hetven méterre két, félig földbe ásott ház maradványai kerültek napvilágra.
A letaposott agyagpadlón számos vasszerszámot találtak: különböző méretű halászhorgokat, késeket, sarlótöredékeket, kézi korongon formázott edények, cserépbogrács töredékeit. A leletek alapján megállapítható, hogy a ház valószínűleg a XIII. században pusztulhatott el.
Vaskori csésze a Marói-erdőből
Szarmata kori fazék a Hajdúirtásról
Árpád-kori lakóház rekonstrukciója
A Faluhelyen feltárt templom felszínrajza
Későközépkori cserépedény Doboz-Deák-zugból, amelyben az ezüstkincset megtalálták
