A megélhetés néprajza
A megélhetés néprajza
A hagyományos népi és szellemi kultúra elemei az életformaváltás, a modernizáció következtében teljességgel kiszorultak a paraszti élet mindennapjaiból, így ezek már csak töredékesen, egyre kevesebbek emlékezetében és a múzeumok raktáraiban lelhetők fel. A természetszerűen bekövetkezett változás növeli a hajdani népélet eseményeiről, jelenségeiről, tárgyairól szóló írások jelentőségét. A dobozi népi kultúra legfontosabb területeiről főként Székely Lajos, Solymos Ede, Linder László, Oláh Andor, L. Sinkó Rozália és N. Martyin Emília írásaiból kapunk képet.
Péter László 1952. évi vegyes néprajzi gyűjtései között számos utalást találunk a dobozi emberek múltbéli nehéz életéről: „Ember annyi rosszat nem ílhetett, amennyit én íltem.” „…a szegínysíg elvitt Csabára szolgálni egy pár rossz cipőér, a jószág mellé, má 11 éves koromba.” „Doboz nyomorú fészek: ha sár, akkor sár, ha száraz, akkor nem terem semmit.” „…ezt a népet becsapta a történelem és a földrajz. Kétszáz évvel ezelőtt csupa mocsár volt ez a környék…Ebben a vízben hal is volt meg egy sásféleség, amelynek gumóját enni lehetett. Ha tehát a dobozi magyar semmit sem dolgozott egész éven át, mégsem halt éhen, mert volt hal is meg gumó is. Ha kicsit émelygős volt is a gumó, de meg lehetett enni. Az ármentesítő munka elvezette a mocsarak vizét, elpusztult a hal is, a gumó is. És akkor egyszerre hozzá kellett volna fogniuk a komoly munkához, amit századokon keresztül nem szoktak meg. Halászni ma is szeretnek. A pósteleki műréten dolgozók közül leghamarább a doboziak ülnek szabad időben a csatorna mellé: halászni. Csík is bőven volt még akkor.”
Az alaptevékenységek közül a gyűjtögetés, az önfenntartáshoz szükséges természeti javak felkutatása a megélhetést szolgálta. Alapvető élelmiszernek számított a gomba, amit a szegényebb sorsú, vagy más munkára alkalmatlan emberek piaci árusításra is szedtek. Táplálkozási célokra használták a dér csípte kökényt, nyárfából készült bélteknőben tartották a padláson, s télen fogyasztották, amikor már megráncosodott. A friss faepret kenyérrel ették, télen a tepsiben aszalt, nem kemencében, hanem árnyékos helyen, vékony anyaggal letakarva szárított epret fogyasztották, de pálinkát is főztek belőle.
A fűzfák között termő sóskát a gyerekek gyűjtötték kaskába, tarisznyába. Frissen szedve vagy főzelékként fogyasztották. A szedret leginkább a kukoricatöréskor szedték hordóba, edényekbe. Nyersen ették vagy sok cukorral megfőzött lekvárnak. Szintén a gyerekek tevékenysége volt a csipkebogyó szedése lekvárnak vagy eladásra. A ritkább erdőben termett a csicsóka, kiásása után azon nyersen fogyasztották. A gyerekek megették a szilvafáról a faenyvet. A határból a vadalmát, vadkörtét, ezeket fogyasztás előtt pár hétig búzában vagy a párna alatt érlelték.
Ősszel szedték az erdőben az édesgyökeret, nyersen, frissen pucolva vagy megszárítva, porrá törve fogyasztották, tejben megfőzve köhögés ellen használták. Gyógyászati célokra gyűjtötték össze saját használatra vagy eladásra a farkasalma levelét, a hársfavirágot, a feketegyökeret, mákhajat, szúrós tölgyfagubót, bodzafavirágot, kövirózsát, kamillát, csalánt.
A sertések hizlalására szedték a makkot, padláson való szárítás után, tökmaggal és kukoricával keverve etették fel a jószággal. A kisgyerekek kaskában, a felnőttek zsákban vagy az úgynevezett hátallóban vitték le az erdőből. Az utóbbi egy másfélszer másfél méteres házilag szőtt vászonterítő, amit átlósan kötöttek meg, s vállon átvetve teherhordásra használták.
A gyűjtögetés körébe tartozik a tűzrevaló összeszedése is. Hosszú kampóval, kákóval tördelik le a fákról a száraz gallyakat. Az ibolyát, gyöngyvirágot és vadjácintust a csabai piacra vitték eladni. Lakásdíszként, a tükör alá akasztva használták a kecskerágó piros, négyágú csillag alakú termését. Gyerekek felfűzték gyöngynek vagy másféle játékot készítettek belőle. A szerecsendió külső héjából nyert léből barna festék készült, amit azután bizonyos ruhadarabok barnára színezéséhez használtak.
A méhészet adta a hagyományos édesítőszert a paraszti háztartásokban. Kezdetben a méhrajokat az erdőből zsákmányolták, kasokat borítottak rájuk, és hazavitték a családot. A korábbi századokra jellemző hagyományos formát, a kasos méhészetet Dobozon 1899-ben váltotta fel a kaptáros változat. A kasokat vesszőből vagy gyékényből készítették, kívül betapasztották, télen a földre helyezett deszkákra tették ki a kertbe, tetejükre rossz kalap került, hogy az eső leszaladjon rajtuk. A zsúptető vagy az összekötött kéve kóró is hasonló célt szolgált.
A méhészkedés eszközei meglehetősen egyszerűek. Fontos szerszám volt az ötven centiméter hosszú, kétélű sejtvágó, más néven méhészkés. A méhész arcát volt hivatott védeni a vesszőből hajlított, tüllanyaggal bevont karika. A kaptárak megjelenésével terjedtek el a füstölésre használt, fából készült, harminc centiméteres méhészpipák.
A dobozi halászat múltjában Solymos Ede jeles néprajzkutató időben és területileg is három korszakot különböztet meg. A XIX. század végétől 1925-ig terjedő időszakban a bérlők egyszerű eszközökkel dolgoztak, 1925–1945 között a sarkadi cukorgyár bérelte a vizeket, 1945-től pedig a szövetkezet halászta a Körösöket. Halászható volt a Körös, a faluban folyó Holt-Körös, valamint az uradalom vize.
A Fehér-, Fekete- és Kettős-Körös vízjoga valamikor azoké volt, akiknek földje a víz szélén feküdt. A tulajdonosok önmaguk élték vagy külön-külön adták bérbe a részüket. Az 1889. évi gátépítések után a jogok a települések tulajdonába mentek át, így Gyula, Doboz és Sarkad lettek a vízbirtokosok. Egyes adatok szerint halászati társulat is létezett, ettől bérelte a halászatot 1912-ben Tar Kovács János, majd 1925-ig Kármánszky István. Halála után Godán Ferenc dobozi főorvos vette ki, és részes halászokkal dolgoztatott a Körösön.
A cukorgyár bérleti ideje alatt a gyár feles halászokat alkalmazott, akik, földművesek lévén, munkaidőben nem járták a vizet. Az igazgató kérésére Csongrád polgármestere Szalkai Mihály halászmestert ajánlotta a munka megszervezésére, aki testvérével és társaival, valamint a tiszai halászatban alkalmazott eszközökkel Dobozra költözött. Szalkai új eszközök és módszerek bevezetésével sikeresen tevékenykedett.
Falunkban 1945-ben alakult meg a halászszövetkezet, tagjai saját szerszámmal, bokorba osztva dolgoztak, majd 1952-ben termelőszövetkezetté alakultak.
A körösi halászat jellemzője, hogy hiányoznak a nagy szerszámok, az ősiek közül csupán a szigony, a pók és a csömpöly általános használatára vannak adatok. A dobozi csömpöly leírását Solymos Ede tanulmányából ismerhetjük: „3–4 m, vagy még hosszabb rúd végébe két oldalról bevéstek egy-egy ágat, stáfot vagy kávát, kb. másfél méter hosszúságúakat. Ezeket alul egy in tartotta össze. A kávákra erősítették a 2–3 m hosszú hegyes zsákot, melyen semmi súlyzás nem volt. A káváktól kb. fél méterre a zsákra fonalat kötöttek, ennek vége halászat közben a halász ujján volt, érzőnek nevezték.” A csömpöllyel halászathoz három-négy emberre volt szükség. Két módja volt. A hajóról a bokrokból szigonnyal kiugrasztó úgynevezett bokrászat, illetve a boronálás, melynek során több hajót összekötöttek véggel, minden hajóban három-négy csömpöly, a hajókat kétoldalt a partról kötéllel húzták lefelé, miközben szigonyosok a halakat felzavarták.
A dobozi halászok legrégibb eszköze a pók: a négy meghajlított kávára akasztott négyszer négy méteres emelőháló. A kávák találkozásához nyelet erősítenek, ezt használat közben a parthoz szorítják, és a hálót kötéllel emelgetik. Pókászóhelynek a tiszta fenekű, lassú folyású víz a legalkalmasabb.
A szigonyozás is igen ősi módszer. Dobozon a kétágú szigonyt használták. Ismert kerítőhalászati módszer volt a kétközölés. A kétközháló egy négy–hat méter hosszú, másfél öl széles, alul-felül zsinórra szedett háló, két szélén botra erősítve, az alsó ínon cserepekkel. A botokat kétoldalt fogva beláboltak a vízbe, s főként nyáridőben úgy húzták ki a halakat.
A vesszővarsát az 1920-as évekig használták a bérlők. A varsába követ tettek, karóhoz kötötték, a fenékre süllyesztették úgy, hogy a felfelé úszó halak a szájába jussanak. Nyáron, az állott vizekben kézzel is fogtak halat, kiöntésekben, kubikokban kosarakkal tapogattak, télen pedig a lékeken szákkal emelték ki a zsákmányt. Kevesen és ritkán használták a dobó- és kaparóhálókat.
Az öreg halászok a XX. század közepén még emlékeztek az egy fából vájt hajóra, tölgyfából volt vésve, középen válaszfallal, hogy első felébe a kifogott halakra vizet lehessen merni. Az első deszkaladikokat csongrádi hajóácsok készítették az 1910-es években.
A parasztok csupán kevés körösi hal nevét ismerik, de a halászok többfajta halra emlékeznek: harcsa, ponty (potyka), német bucó (orsóhal), selyemdurbincs (kosztrics), vágódurbincs (dübbencs), csík, kecsege, kárász, csuka, süllő, menyhal, cigányhal, tükörponty, törpeharcsa, vésett ajkú paduc.
A halat változatos módon készítették el. Fogyasztották sülve, főve, szalonnával rétegesen nyárson sütve. Sütötték tepsire helyezett nádszálakon zsiradék nélkül. Ismert étel volt a paprikás lisztben megforgatott és forró zsírban sütött apróhal. A doboziak nem ismerték viszont a halászlét, helyette a savanyú hallevest, a paprikás rántással készült csukalevest és a halpaprikást készítették.
Az itt élő lakosság fontos termelő tevékenysége volt, ahogy a gazdaságtörténeti fejezetekben már kifejtettük, főleg a XVIII. századtól, a földművelés. Láttuk, a búza volt az alapvető gabona, de árpát, rozst, zabot, kisebb mértékben kölest is termesztettek.
A település gabonatermesztéséről, a hagyományos munkafolyamatokról és azok változásáról részletesen ír tanulmányában Nagy Gyula. A talaj-előkészítés hagyományos módon trágyázásból és szántásból állt. Az emlékezet szerint kétszarvú, egyenes gerendelyű, talyigás faekét az 1880-as években már felváltotta a fagerendelyes, de vas ekefőjű eke. A gabonát a faluban 1900-ig kizárólag kézzel vetették, az uraság azonban már az 1890-es években vetőgépet használt.
A takarást Péter-Pál napján meg kellett kezdeni, a néphit szerint ezen a napon szakad meg a búza gyökere. A rokonok, szomszédok kisegítették egymást az aratásban, közben a doboziak az urasághoz, Gyulára és Bihar megyébe, az Almássy-birtokra is mentek aratni.
A gabona betakarítását kétkaccsos kaszával végezték, amit a vásárokon szereztek be. A rendeket a földre vágták, derekazóvillákkal csirkékbe gyűjtötték, majd vontatóra rakták. Az 1900-as évek elején terjedt el az uradalomban látott példák nyomán a gabona rávágása, kévébe kötése és keresztbe rakása. Az uradalomban egy-egy évben tizenöt–húsz, hat kaszásból és hat marokverőből álló banda aratott. A részes aratók minden tizenegyedik keresztet, illetőleg kommenciót kaptak munkájukért fizetségül.
A nyomtatás korában a vontatók szérűbe való mozgatása kocsi után akasztott szerkezettel történt, amit vontatótalyigának, masinának, göncölszekérnek hívtak. A szemnyerés, kevés gabona esetén (amikor a szegények a tarlóról szedegették a kalászokat) kidörzsöléssel, mosósulyokkal való bugázással, majd rostálással, kiszeleléssel történt. Az 1860-as években facséplővel csépelték a gabonát, kétfelől verve végig a kalászokat.
A tarlón lóval vagy kocsival történő nyomtatást (lejáratást) az 1890-es években váltotta fel a cséplőgépek használata. A szemeket szórással vagy rostálással tisztították meg. Idősebb emberek közül sokaknak a rostálás jelentette a megélhetés forrását.
Elraktározás előtt a gabonát az „Ásott-Körösön” dézsákban átmosták, majd megszárították. A termés mennyiségétől függően a gabonát a kamrában zsákokban, ládákban (ferslókok) vagy a helyi faragómesterek, ácsok által készített gabonás szekrényekben tartották. 15–20 holdas gazdák az 1860-as években fenyőfa vázas, vesszőből font falú gabonásokat építtettek az udvarra, később a módosabbak hombárt (gabonásfiókot) készítettek a kamrában. A nagygazdák a padláson, vagy vályogból, téglából készült kismagtárakban, az uraság a téglából épült, több emeletes magtárban tárolta a szemet.
Linder László írásából képet kaphatunk a településen élő pásztorok művészeti alkotásairól. Feltétlenül érdemes megemlíteni, hogy Manga János a Magyar Néprajzi Lexikonban a pásztorkészség címszavát egy a Néprajzi Múzeum tulajdonában lévő, XIX. század végi dobozi pásztorkészséggel illusztrálja.
A pásztorfaragások készítését az itt működő juhászok, kondások, gulyások vagy apjuktól, vagy idősebb társuktól tanulták el. Az 1900-as években főként karikás ostorok díszítésével foglalkoztak. A faragni tudó pásztoremberek mindig saját kedvtelésükre, hosszú időn át, sokszor két-három évig, nagy türelemmel készítették a gondos munkát kívánó, napjainkban már a népi díszítőművészet körébe sorolt tárgyaikat; ezzel magyarázható, hogy csupán kevés példány készült belőlük. A darabok értékét növeli személyes jellegük, az, hogy sokszor baráti vagy szerelmi ajándéknak készültek.
A dobozi cifra karikás készítése az 1900-as években élte virágkorát, éppen akkor, amikor a népi díszítőművészetnek ez az ága már leáldozóban volt. A díszes karikás elkészítése nagyon bonyolult feladat volt, sokoldalú ügyességet feltételezett. Nem mindenki tudta egyformán kidolgozni a karikás minden részét a figurák tervezésétől az elhelyezésig, a nyél készítésétől a kötésekig, a sallangok felkötéséig. Mindezeknek a munkafolyamatoknak a leírása is igen bonyolult, ezért a karikás készítésének csupán néhány lényeges elemét emeljük ki.
A szaruberakásos karikás két részből, az alkar hosszúságú díszített nyélből és a szíjból készült ostorból áll. Nyelét általában repedés nélküli szilva- vagy vadkörtefából készítették, amit két-három évig a kamrában szárítottak, majd olajjal és szénnel bekenték. Hosszúságát minden pásztor a saját karjához mérte. A nyél kicifrázása időigényes munka volt. A nyélnyakhoz szükséges marhabőrt ősi hagyományok szerint maguk a pásztorok készítették elő a felhasználásra. A nyers marhabőrt trágyába ásva maratták, hogy a szőr könnyen lejöjjön a ványoló fakéssel, majd néhány napos kifeszített állapotban történő szárítás után feldarabolva használták fel. A szironyt részben boltban vásárolták, részben maguk állították elő, mészbe, trágyába vagy sós vízbe téve. Az ily módon előkészített kutya, macska vagy őzbőrből hasított, milliméter széles bőrszalagokat kötésekre használták.
A nyél díszítése szaru, úgynevezett kócsag – elhasznált színes kaucsuk fésűdarabok –, sárgaréz, ezüstlemez, ezüstpénz felhasználásával történt. Rajzolással vagy anélkül faragták a nyélbe a motívumokat, majd a leforrázással lágyított szaruból megmunkált apró figurákat rézdrótból reszelt szegekkel a karikásnyél előre megtervezett szakaszaiba illesztették. Az ügyesebb pásztorok vésővel parányi mintázatokat véstek a szaruból készült figurákba, amiket aztán zsíros lámpakorommal, vagy egyszerűen piszkos kézzel bedörzsöltek, hogy a nyéllel egyfelületű figurákon a minták jól láthatók legyenek.
A szaruberakást a sallangozás, azaz az elnyűtt csizmákból készült pillangók felkötése követte, ami szintén nagy hozzáértést és gyakorlatot feltételezett. Minél több fonatú az ostor, annál vékonyabb, finomabb az anyag. Dobozon négy-, hat-, nyolc- és tizenkét fonatú karikásokat készítettek. A szép karikás valóságos büszkesége volt a pásztornak, nagy megbecsüléssel gondozta, szalonnával bekente, tisztogatta a berakásokat, és soha nem tette volna le a földre.
A dobozi pásztorművészet több, a XX. század harmincas éveiben még alkotó egyénisége névről is ismert. Linder László 1940-ben készült tanulmányából megtudhatjuk, hogy az általa megkérdezett pásztoremberek szerint a szarudíszítésű karikás Csonka-Biharból került Békés megyébe, s annak a tizenkét pásztornak a nevéhez fűződik, akik 1928-ban együtt pásztorkodtak Nagygyantén, majd szétszéledtek az Alföld minden tájára.
Köteles Ferenc, uradalmi csikósa pásztorkészségek és szíjkötések nagy mestere volt. Az 1869-es születésű, református vallású pásztorember 1906-ban készítette el első cifra nyelű karikását, melyből a későbbiekben vagy harmincat állított elő. A díszítőelemek (kés, villa, kanál, csengő, csillag, félhold, balta, bogrács, bicska, harang, bárd, pohár, üveg, pipa, kard, nyúl, kutya, ló, zászló, szív, címer) réz-, ezüstlemezből, szaruból és kócsagból formázottak.
Z. Megyeri Lajos is készített cifra nyelű karikásokat, mesterségét fiai eltanulták és folytatták. Molnár Lajos csikós és Köteles Lajos kanász szintén ebben a művészetben jeleskedtek. Előszeretettel használták már az 1930-as években a színes műanyag fésűket mint alapanyagot a színes virágminták, illetőleg a magyar címer megformálásakor.
Szolnoky Lajos sarkadi születésű számadó az úgynevezett berakásban jeleskedett. Tőle tanulta el a mesterséget Pál István, aki Vésztőn bojtárkodott, s 1896-ban került Rudolfmajorba gulyásnak. A karikáson levő figurákat sárgarézből, többféle színű fésűből, pakfongból, ezüstpénzből és szaruból készítette. Saját pásztorkészségén őzlábcsontokkal díszített szíjjal rézkarikára kötött bicskatok, sótartó, kovatartó, taplótartó, kovakő, tükörtartó, fésűtartó, bugyelláris található.
Kis Sándor gyulavári születésű kanász-számadó apósától, Kő Istvántól tanulta el a pásztorfaragások készítésének módját és motívumkincsét. A harmincas évek végéig őrzött faragásai (karikás, borotvatartó, bicskatok, tükör, szaru sótartó, szaru gyufatartó, képrámák) a békéscsabai múzeumba kerültek.
Hégely Mihály békési születésű pásztorember díszes karikásai készítését apjától tanulta el, aki uradalmi pásztoremberként számos pásztorkészséget csinált. Békési László dobozi kanász karikásán asztalnál ülő betyárt és táncoló párt ábrázoló kocsmajelenet, gémeskútból vizet húzó és nyájat terelő pásztor, felettük hold és csillagok, egy szerelmi jelenet, a magyar címer, szerszámok és állatfigurák, valamint Ferenc József császár képe látható – szaruból megmunkálva.
