A forradalom és szabadságharc hónapjai
A forradalom és szabadságharc hónapjai
A pesti forradalom híre március 19-én érkezett meg Gyulára, s az alispán összehívta a megye településeinek vezetőit. A falvak életében hatalmas változások zajlottak le: eltörölték az úrbéri szolgáltatások jórészét, megszűnt az úriszék. A lelkesedés azonban többeket a túlzásig magával ragadott, a törvény betűit áthágva a megadottnál még több jogot kértek, illetve sajátítottak ki maguknak.
Ilyen körülmények között a legfontosabb feladat a rend fenntartása volt. A nemzetőrség spontán szervezése a megyében május 5-ig tartott. A parasztmozgalmaktól való félelem arra ösztönözte a községek vezetőit, hogy a vagyonosabbakból szervezzenek őrsereget. Április 3-án Ambrus Lajos főszolgabíró a következő optimista jelentést tette az első alispánnak: „Dobozon ez ideig 26 önkéntes vállalkozó jelentette magát, s száma ötvenre határoztatott… csak öröm dereng a tevékenységre felhívott lakosok orcáin.” A beszámoló kedvező kicsengését beárnyékolta, hogy az alábbi sorral zárták: „nem nagy vonzalom van a lakosokba ezen őrseregekbeni beálláshoz”. Ellenszenvvel fogadta ugyanis a község lakóinak zöme az újabb tehertételt jelentő őrszolgálatot, s emiatt „alig ért el eredményt a legnagyobb fáradozás”. Dobozon végül 52 önkéntessel alakult meg a nemzetőrség.
1848. március 27-én az évnegyedes közgyűlés határozatot hozott a községi bizottmányok megalakításáról. A dobozi elnöke Szalai József lett. A sajtóvétségek felett bíráskodó megyei esküdtszék tagja lett Dobozról Aszalai József. A megyei állandó bizottmányban falunkat mellettük V. Szabó Ferenc képviselte.
Az áprilisi törvények – bár döntő pontokon megkezdték a feudális viszonyok felszámolását – nem elégítették ki a tömegek várakozását. A községi vezetés és a nép ellentéte mögött (több településen is) a legelőelkülönözéssel kapcsolatos, vitatott esetek húzódtak meg. A népmozgalmak vezetői azt követelték, hogy vagy az úrbéres földekből, vagy a közösen használt legelőkből a használatukban lévő, s szántóként használt legelőrészt az elkülönítés után is megtarthassák. A jómódú gazdák meg akarták ezt akadályozni, mert a lecsökkent legelőn a saját állatállományuk megtartása is veszélybe került.
Április 3-án a főszolgabíró még azt jelenthette, hogy hallott ugyan egy-két szót Dobozon is a legelő elkülönítése ellen, de „általjános panaszba nem tört ki az elégületlenség”. A következő év tavaszára viszont felforrósodtak az indulatok. Az elöljáróság nevében Debretzeni István bíró, Kis István törvénybíró, Szabó A. Mihály, Szűcs Mihály, Megyeri Mátyás, Tobaji Sándor, Tobai István, valamint Komáromi István (esküdtek) február 21-én az első alispán segítségét kérték: „A földesuraságunkkal kötött egyezséglevélnek érvénytelenné lett kimondása, s a földbeli viszonyoknak abból eredő megváltozása reménytelenül több bajt idézett elő Dobozon, mint azt egyelőre csak gondolhatnánk is.” Ugyanis „a birtokunkba volt… kerteket apróbb darabokra szaggatva a földesuraság új zselléreknek felosztotta, melyeken osztán némely tehetősebbek házakat építettek és már most az elébbeni rendszer visszaálltával ezen telkeket is visszakövetelik elébbeni tulajdonosaik, mit azonban emezek a közbejött építkezés miatt nem örömest engedhetnek… az leve választmányi ülésünk határozata, hogy amennyiben eszközölhető lenne minden bajokkal küzdőket elibünk rendelvén, egymáson való követeléseiket, mint már ezt a tegnapi napon sikerrel cselekedtük is, barátságos kiegyenlítés útján elintézendjük”.
A másik baj onnan ered, hogy „a zsellérek múlt évben legelői illetékességükben, szántással bizonyos darabocska földeket használtak, ezeknek felette sajnosan esik az, hogy most az elébbeni rendszer visszaállításával a legelőből éppen semmi hasznot sem húznak, annyival inkább, hogy nekik… semmi jószáguk nincsen”. A „volt földesuraságunk biróilag lett megintésünk után is, úgy látszik, az egyezség előtti rendszert elfogadni nem akarja… a részünkre kimutatott legelői résszel sem sokat fogna gondolni, kegyeskedjék bennünket felhatalmazni arra, hogy a legelőnkből ezen különben is sok inséggel küzdő… polgártársaink számára – csak ideiglenesen – szántás alá egy-egy kis darabocska földet szakíthassunk”.
Nem ismerjük a legelőelkülönítési szerződés megsemmisítésének a körülményeit. A korábbi állapot visszaállítása azonban a zsellérek érdekeit sértette, mert a szerződés felbontása után el kellett volna hagyniuk az időközben ott már felépített házaikat. Szombathelyi Antal alispán március 1-jén a központi szolgabírót és segédesküdtjét utasította az ügy helyszíni kivizsgálására. Március 3-án Nagy Károly járási esküdt tett jelentést: Dobozon a mai napon megjelent és felszólította az elöljáróságot, hogy nevezze meg azokat, akiknek panaszuk van. Ezeknek sikerült egymással megegyezniük. A jelentés további részéből kiderült, hogy a helyzet mégsem túl rózsás, bár „Egyedül Balog János maradt kárba, bizonyos irtásföldje iránt, ezt azonban még az ősszel bevetvén búzával, az kinek az új osztás jutott, ez jelenleg kiegyenlíthetetlen… Ilyféle panaszokra… többre is lehet számolni… mivel sokan vagynak, kik az egyezség kelte előtt ily irtásföldeket bírtak és használtak, s az egyezség megkötésével attól elestek, s azok kiknek egyezség szerint jutott, búzával még az őszön bevetették.”
A panaszos levél második pontja alatti kérést illetőleg – a jelentés szerint – megnyugtatóan nem lehetett intézkedni, mivel a legelőből egy harmadik jogai sértése nélkül egyes zselléreknek holdakat osztani lehetetlen, másként pedig őket nem lehet kielégíteni. Az egyezség felbontása alkalmával ugyanis, állításuk szerint azzal biztatták őket, hogy ők kárba nem maradnak. A közlegelőből pedig szántónak valót nem hasíthatnak ki.
1848 nyarán, amikor a szerb felkelés kitört, még nem volt szervezett katonai ereje a kormánynak. Jobb híján a nemzetőrséget mozgósították. A megyéből július 12. és augusztus 24. között, két váltásban, Nagybecskerek környékén teljesítettek szolgálatot. Köztük volt például az a Dékány Mihály nemzetőr is, aki július 17-én arról intézkedett, hogy az édesapja lássa el a nála hagyott üszőt.
Batthyány Lajos miniszterelnök augusztus 11-én engedélyezte, hogy a harmadik váltás helyett egy önkéntes zászlóalj álljon készen a harc végéig. Őket szeptember 16-án indították el Aradra, de csak 387-en jöttek össze. Köztük tizenhárom dobozi legény akadt, akiket később az 59. honvédzászlóaljba osztottak be.
1849. január 2-án az Aradra induló hatszáz főnyi nemzetőr közé Doboznak hat főt kellett küldenie. Damjanich katonáival önként vállalkoztak volna a vár megrohamozására, de ez végül elmaradt.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány felhívására a megye szabadcsapatot szervezett. Dobozról senki nem jelentkezett. A községben csupán tizenkilenc nemzetőrt írtak össze. Január 8-án, az állandó bizottmány az önkéntes csapatba mégis huszonhárom főt rendelt Dobozról felszerelni. Végül tizenhat fő állt be a seregbe: Tobai János, Balla János, Nagy Péter, Czinanó Lajos, Czinanó János, Szabó István, Kiss Mihály, Fejér Mihály, Köteles István, Bosányi Péter, H. Balog János, Gy. Nagy Mihály, Molnár György, Szathmári József, Kárnyáczki István, Sztojka József. Ők 1849 január végétől május végéig teljesítettek szolgálatot Arad alatt.
Időközben megindult a rendes katonaság, a honvédség szervezése is. Az első tíz honvédzászlóalj felállítására 1848 nyarán került sor. Békés megye a szegedi központtal szerveződő harmadik. (Damjanich János vezette) honvédzászlóalj toborzási területéhez tartozott. A toborzóbiztos június végéig 235 újoncot vitt Szegedre.
A sorozás szeptember 14-e után kezdődött. Minden 127 fő után két újoncot, a megyében összesen 2550 katonát kellett kiállítani. Ebből a létszámból október 29-ig 1911 főt állítottak ki. Ahol nem telt ki az előírt sorozási szám önkéntesekből, sorsolással döntötték el, hogy kinek kell bevonulni. Bizonyos esetben megengedték, hogy pénzen helyettest állíthassanak.
A dobozi elöljárók december 17-én a megye Központi Bizottmányánál panaszt tettek. Szerintük a község kiállította a rá kirótt negyven katonát. A doboziak kérésének aligha adhattak helyt: még január elején is hiányzott a négy dobozi legény. Bár a tavaszi hadjárat során sikerült csaknem az ország egész területét megtisztítani az ellenségtől, a hazának újabb fegyveresekre volt szüksége. Május 8-án a megyére kivetett 637 újoncból Doboznak tízet kellett kiállítania. Ez is vontatottan haladt, június 30-án néhány fő még hiányzott. Mindenki tisztában volt vele, hogy aki katonának áll, az bármikor otthagyhatja a fogát a csatatéren.
A doboziaknak azért nincs miért szégyenkezniük, hisz Békés megye 3326 honvédjéből 62 főt ők állítottak ki. Az 58. (Arad megyei) honvédzászlóaljban 23 fő, az 59. (Békés megyei) zászlóaljban tizenkét fő, a 33. (szegedi) zászlóaljban két fő, a 30. (hódmezővásárhelyi) zászlóaljban három fő, az 5. (győri) zászlóaljban öt fő, a 35. (a Zrínyi csapatból szervezett) zászlóaljban egy fő s a 74. (a Máriássy gyalogezredből szervezett) zászlóaljban egy fő szolágált. Két embert tüzérnek, egyet depósként alkalmaztak. A huszárok közül hét fő a 2. (Hannover), öt pedig a 9. (Miklós) huszárezredben teljesített szolgálatot.
A dobozi honvédek zöme az Arad körüli harcokból vette ki a részét. Az 58. és az 59. honvédzászlóalj mindvégig Arad – Temesvár körzetében teljesített szolgálatot. A 30. zászlóalj Arad, majd Szeged körül tevékenykedett. A 33. Óbecse környékéről Görgey alárendeltségébe került. Ott volt a branyiszkói áttörésnél, azután Kmetty vezetésével tért vissza Szeged vidékére. A 35. zászlóalj a Drávától a tartalékhadosztályba került, majd Kazinczy Lajos parancsnoksága alatt Máramaros vidékén állt helyt. Az 5. zászlóalj a péterváradi őrség részét képezte. A 74. Becskerek környékén, később Aradnál, majd pedig Bem mellett Erdélyben teljesített szolgálatot. A Hannover-huszárok a Délvidékről kerültek Görgey seregébe, és végigküzdötték a hadjárat valamennyi nagy csatáját. A Miklós-ezred is a főseregben teljesített szolgálatot.
A hadsereg élelmezése, a hadiszállítások lebonyolítása és futárszolgálat teljesítése is a lakosság vállára nehezedett. Nem tértek ki menekült honfitársaik befogadása elől sem: október 15-én a szerbek elől futók közül húsz embert helyeztek Dobozra. 1849 tavaszán és nyarán a Tisza-vidéken állomásozó katonaság ellátásának terhéből vette ki részét a megye.
Többször került sor önkéntes adományok gyűjtésére. Ilyenkor mindenki hazafias kötelességének érezte, hogy adjon valamennyit. Június 30-án, a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésekor a sérült és nyomorékká vált honvédek számára Asztalos József jegyző és V. Szabó Ferenc befizetéseiből 42 forint 45 krajcár gyűlt össze.
Az orosz betörést teljes mozgósítás, azaz általános népfelkelés elrendelésével próbálta meg feltartóztatni a kormány. Korponay János ezredes 1849 júliusában háromszor hirdetett népfelkelést: július 8–12. között, azután július 26-án Füzesgyarmatra. Ehelyett végül egy könnyebben kezelhető, ezerkétszáz gyalogosból és kétszáz lovasból álló mozgó népfelkelő csapat alakítására adott utasítást. Július 12-én Aszalay János jegyző és Kis István helyettes bíró végezte el a felkelőseregbe alkalmas tizennyolc–harminc év közötti fiúk összeírását. A jegyzék 177 nevet tartalmazott. 163-at találtak alkalmasnak a szolgálatra. A csapatba Doboznak húsz gyalogost és négy lovast kellett kiállítania. A gyalogosokat 8-án végleg, a lovasokat pedig ideiglenesen hazaengedték.
Július 29-én azonban Szarvasra és Füzesgyarmatra egyaránt népfelkelés kiállítását rendelte el az ezredes. A megyei védbizottmány tiltakozott. Sokan belátták, hogy nincs értelme az emberek életével játszani, a harc úgyis eldőlt már. Augusztus 3-án a császáriak megszállták Orosházát, az oroszok pedig 9-én elérték Sarkadot, 11-én Gyulát. A megye a székhelyét 10-én Mezőberénybe, 13-án Gyomára tette át. 16-án megtartotta utolsó ülését.
A szabadságharc Európa két legerősebb katonai hatalmával szemben elbukott. A reformokat, a polgári átalakulás megindulását azonban a győztes szuronyokkal sem lehetett feltartóztatni.
