Újra szabadon, magyarként
Újra szabadon, magyarként
A világpolitikai események az 1930-as évek végén nemcsak a felvidéki magyarság, hanem Deáki népének sorsában is döntő változást hoztak. A magát demokratikus mintaállamnak hirdető Csehszlovákiában a megoldatlan nemzetségi kérdés súlyos belpolitikai válságot okozott. A Münchenben 1938. szeptember 29-én angol, francia német és olasz részvétellel tartott konferencián arról döntöttek, hogy Csehszlovákia szudétanémetek lakta területeit Németországhoz csatolják.
1938. október 1-jén a magyar kormány jegyzékben szólította fel Prágát, hogy a müncheni egyezmény harmadik kiegészítő nyilatkozata előírta: rendezze Csehszlovákia a magyar és lengyel területi követeléseket kétoldalú tárgyalásokon. Ha a vitás kérdéseket nem tudják megoldani, három hónap türelmi idő után újabb négyhatalmi tanácskozást tartanak.
A magyar–csehszlovák határtárgyalások hírére október 5-én a Vágsellye körüli falvakban tömegmegmozdulásokat szerveztek Magyarország mellett. Több százan vonultak Peredre az 1848-as honvédemlékműhöz, amelyet megkoszorúztak, Deákiban mintegy harminc házra magyar lobogót tűztek. Október 8-án – újabb rendkívüli ülésén – a magyar minisztertanács kimondta: a csehszlovákiai magyarlakta területeket „nem történelmi, hanem etnikai alapon” követeli vissza.
Kánya Kálmán külügyminiszter vezetésével október 9. és 13. között, magyar–csehszlovák tárgyalásokat folytattak Révkomáromban, amelyek azonban eredménytelenül megszakadtak, mert a csehszlovák megbízottak csak a magyarlakta területek autonómiáját ajánlották fel. A magyar fél a magyar többségű területsáv átcsatolásához ragaszkodott, nem érte be a Csallóköz felajánlott átengedésével. Október 22-én kapta meg Budapest a harmadik ajánlatot, amely több mint kilencven százalékban elismerte a magyar területi igényeket, de nyolc úgynevezett vegyes népességű terület hovatartozásában továbbra sem tudtak megegyezni.
A vitatott vidékeken a magyar kormány október 24-i jegyzékében népszavazást követelt, és kijelentette: ha erre nem kerül sor, akkor a müncheni egyezményt aláíró négy hatalom döntőbíráskodását kéri. A nem vitás területeket viszont azonnal adja át Csehszlovákia. Két nap múlva Prága látszólag elfogadta a bíráskodást. Mégis újabb huzavona következett, végül német–olasz eszmecsere után, október 30-án Csehszlovákia, majd nyomban Magyarország is döntést kért. Anglia és Franciaország érdektelenséget mutatott az ügy iránt, német és olasz döntőbíráskodás következett, amelyet november 2-án hirdettek ki a bécsi Belvedere-kastély aranytermében. Ennek értelmében Csehszlovákiától visszacsatolták Magyarországhoz a déli, mintegy 650 kilométer hosszú magyarlakta sávot – a csallóközi Somorjától az ugocsai Feketeardóig –, amelynek területe 11 927 négyzetkilométer, lakossága a másfél hónappal későbbi, 1938. december 15-i népösszeírás szerint 1 041 101 fő volt, ebből magyar 83,7; szlovák 12,9; rutén két százalék.
Deákit 1938. november 10-én érte el a 2. magyar honvéd hadtest egyik alakulata, a katonák a községháza előtt felállított díszakapu alatt a falu lakói lelkes, ünnepélyes fogadtatásával vonultak be a plébánia előtti térre. A Pered felől érkező egységet – a helyiek emlékezete szerint – egy Tulipán nevű főhadnagy vezette. Négy nap múlva – november 14-én, hétfői napon – meglátogatta szülőfaluját Serédi Jusztinián esztergomi érsek, és hálaadó misét celebrált a községnek Magyarországhoz való visszatéréséért. A hercegprímást a templom kapujában dr. Herczegh Ferenc bencés plébános, Czibor József református lelkész és Tóth Ferenc bíró fogadta. Az istentisztelet után Serédi a temetőben virágcsokrot helyezett el szülei sírjára, és felkereste Deákiban élő hozzátartozóit.
Az anyaországgal való újraegyesülés alkalmával – az országos mozgalomhoz hasonlóan – Deáki központjában országzászlót állítottak fel díszes talapzattal. A költségek nagy részét a Magyarországra elszármazott deákiak vállalták, a nemzeti díszlobogót is ők ajándékozták az avatási ünnepségre. Az obeliszk talapzatára az ország címerét vésték a Szent Koronával, tetején – a zászlórúd tövénél – kiterjesztett szárnyú turulmadárral. A jelet 1940-ben szentelték fel, és a háború végéig az országzászlónál rendezték a falu ünnepségeit, különböző társadalmi megmozdulásait.
A katonai közigazgatást december 15-én polgári váltotta fel. A korábbi csehszlovák törvények, rendeletek helyett fokozatosan vezették be a magyar jogszabályokat. Az első bécsi döntés nyomán a felvidéki magyarság – s természetesen Deáki népe is – megszabadulva a nemzeti elnyomástól újra szabadon élhetett. Az anyaországgal az impériumváltozás után megszakadt kapcsolatok szinte néhány hét alatt helyreálltak. A helyi képviselő-testület újjáalakult, tagjainak nagyobb része az utolsó csehszlovák választásokon, az Egységes Magyar Párt listáján szerzett mandátumot. A harmincfős önkormányzat élén az 1938-ban megválasztott bíró, Tóth Ferencet állt, aki 1942-ig viselte tisztségét, amikor vitéz Dora Lénárdot nevezte ki a posztra a vágsellyei főszolgabíró. A község hivatali ügyeit továbbra is a jegyző vezette. A visszacsatolás után Šubík Juliust (Gyula) az állásából eltávolították, Gáspár Lajos került a helyére, tisztségét 1945-ig viselte. A megváltozott hivatali ügyrend következtében 1938-ban Sass Józsefet előbb segédjegyzőként, később adóügyi jegyzőként alkalmazták, a község írnoka Alaksza Ferenc.
A gazdasági viszonyok rendezéséhez hosszabb idő kellett. Az új országhatár ugyanis elvágta a cseh és szlovák területekkel húsz év alatt kialakult kereskedelmi forgalmat. A deákiak elvesztették a piacozás szempontjából jól bevált, északabbra fekvő szlovák településeket, egyesek pedig azokat a pozsonyi és környékbeli munkahelyeket, ahová korábban ingáztak, de azok Szlovákiában maradtak. A pannonhalmi főapátság kezelésébe visszakerült felvidéki uradalmak vezetőinek – így a Deákit is magába foglaló, újonnan alakított révkomáromi jószágkormányzói kerület vezetőjének, Nagy Vencel jószágkormányzónak – szembesülniük kellett azzal, hogy a birtok egyik korábbi húzóágazata, a marhakereskedelem és a fűszerpaprika kivitele is szinte teljesen megszűnt. Ráadásul a vidékről elköltözött csehek a gazdasági felszerelés nagy részét is magukkal vitték. A termelést a kalocsai és szegedi fűszerpaprika versenye miatt sem volt érdemes fenntartani.
A deáki uradalom mégis rövid időn belül talpra tudott állni, mert a továbbra is jól jövedelmező zöldség- és gyümölcstermesztés mellett bevezették a gyógynövényekét. A hazai gyártókkal – például dr. Bitera Gyulával – kötöttek szerződést, és gyógynövénylepárló üzemet, úgynevezett mentagyárat, olajütőt és dohányszárítót létesítettek. Nyersanyagellátásukra nagyüzemi módszerekkel hatszázötven holdon termesztették a petrezselymet, a borsosmentát, a lestyánt, a zsályát, az angelikát, a koriandert és más gyógy-, illetve fűszernövényeket. A dohányt gőzgéppel szárították, a mentagyárban – ennek három kazánnal fűtött, összesen tizenkét lepárlóüstje volt – kísérleti gyógynövény-laboratórium is működött, ahol például a sósborszesz egyik válfaját is gyártották. A főapátság uradalmát az 1940-es években Tóth Ferenc főintéző, Vámossi József és Pollák István gazdasági írnok vezették, illetve felügyelték. A két majorban – Gelencepusztán és bent a faluban – összesen negyven család (178 fő) élt. Az alkalmazottak lakásait a papi birtok felújította és korszerűsítette, a villanyvilágítást a lakóépületeken kívül a gazdasági helyiségekbe és az istállókba is bevezették.
A deáki munkaképes lakosság számára továbbra is elsősorban a mezőgazdaság adta a megélhetést. Az 1938. évi statisztika szerint az őstermelők 58 százalékát a törpebirtokosok alkották. A községben ekkor 71 öt és tíz közötti, 39 tíz és húsz közötti és 21 húsz és ötven közötti katasztrális holdas magángazdát találtak. Rajtuk kívül cselédből 83, napszámosból 329 foglalkoztatottat írtak össze. A helyi kisiparban ekkor 218-an dolgoztak. Az úgynevezett iparrevízió során főleg a zsidó származású mesterek száma csökkent. A felújított cégbejegyzés alapján továbbra is a környék malomiparának jelentős üzeme volt a Száz Elek és Társai Hengermalom, amely 1960-ig működött, később már államosítva. 1940-ben a hengermalom igazgatótanácsának tagjai: Nagy Lajos, Nagy Miklós, Kurucz Áron, Madari Ernő és Tok Ferenc. A deáki fogyasztási szövetkezet – melyet továbbra is a galántai Hanza Áruközpont látott el áruval – módosított alapszabályzattal működött, ekkori vezetősége: Somogyi László, Vájlok Lukács, Varga Géza, Pákozdi Ernő és Futó Elek. Szintén megújult a helyi hitelszövetkezet, amely csatlakozott az Országos Központi Hitelszövetkezethez. A tagjai által jegyzett üzletrészek ötszöröséig vállalt felelősséget. Öttagú igazgatósága: Tóth Ferenc, Takács Dániel, Nagy Lajos, Bús Benedek és Tóth Géza. 1939-ben alakult a deáki tejszövetkezet. Az Országos Tejszövetkezeti Központ tagjaként tejfölöző kisüzemet hozott létre a faluban a Kurucz Árontól vásárolt 393. házszámú ingatlanon. Ennek vezetője Liska Lajos, majd Kiss István volt.
A második világháború kitörése, majd az ország hadba lépése Deákiban is éreztette hatását, elsősorban a gazdasági nehézségekben és a közszükségleti cikkekre bevezetett jegyrendszerben. Mind több férfi kapott behívó parancsot, és sajnos mind több deáki halt hősi halált a keleti fronton.
Hazánk 1944. március 19-i német katonai megszállása után májusban megkezdték a zsidóság deportálását. A községben élő száznyolc izraelitát május 8-án először helyben gyűjtötték össze, majd 11-én beszállították őket a vágsellyei gettóba. Innen németországi koncentrációs táborokba kerültek, kevesen élték túl elhurcoltatásukat. Csak néhányan tértek haza, de hamarosan kivándoroltak Deákiból. A Fő utcán zsinagógájuk üresen maradt, idővel tönkrement, már régebben lebontották. A helyi izraeliták emlékét ma már csak temetőjük, és sírköveik héber felirata őrzi.
1944. május 30-án hadi célokra leszerelték és elszállították a katolikus templom kétszáztizenegy kilogramm súlyú kisharangját. A keleti front összeomlása után egyre gyakrabban jelentek meg Deákiban a visszavonuló magyar és német katonai egységek. Novemberben a községben helyeztek el egy négyszáz fős német alakulatot, egy magyar tábori kórházat harminc beteggel, illetve ápolószemélyzettel, valamint a miskolci légvédelmi tüzéralakulat hatvan katonáját. Ebben a hónapban – 20-án – a falu felett áthúzó amerikai repülőgépek két bombát dobtak le, amelyek a község határában robbantak fel. Sem emberéletben, sem anyagiakban nem esett kár.
Deáki élelmiszer- és gabonakészletét a beszállásolt és elvonuló katonaság szinte teljesen felélte. A tél kezdetén hiányzott a tüzelő. A főszolgabírónak tett jelentésében a jegyző közölte: a község teljesen kimerült és nem képes sem polgári menekültek, sem a katonai egységek befogadására. 1944 telén a faluból mintegy százötven ifjút – a leventéket – Németországba vitték, ahol a hadiiparban és a védelmi állások kiépítésén kellett dolgozniuk. A háború után térhettek haza, többen közülük azonban csak évek múlva, mert hadifogolyként a Szovjetunióba kényszermunkatáboraiba hurcolták őket. A visszavonuló német katonák felrobbantották a községi vágóhidat.
Az 1944 októberében puccsal hatalomra került nyilasvezér, Szálasi Ferenc 1945 márciusában vonult át a falun. Ünnepélyes fogadására az országzászló elé rendelték az elöljáróságot, azon Herczeg Frigyes bencés plébános nem volt hajlandó megjelenni. Bátor tettéért megtorlással fenyegették, de az elmaradt, mert március 29-én, húsvét előestéjén a szovjet hadsereg elfoglalta Deákit és a szomszédos településeket.
Miután elüldözte a főapátság gazdatisztjét, alaposan megtizedelte az uradalom és a község állatállományát s egyéb ingóságait a Vörös Hadsereg. Távozása után a különböző csehszlovák állami rekviráló bizottságok fosztogatták az uradalom és a község megmaradt javait. A papi birtok vagyoni leltárkönyvében ebben az időben rendszeresítették a „fizetés nélkül elvitték” című rovatot, amely hamarosan a legsűrűbben teleírt részévé vált a kötetnek. 1945. május 29-én a csehszlovák kormány rekviráló bizottsága megjelent Deákiban, és a Szlovák Nemzeti Tanács 4067/45-VI. számú határozata alapján államosította a főapátsági uradalmat. A gazdaság utolsó jószágkormányzóját, Bíró Lucián bencés szerzetest elűzték.
A harcok során a község köz- és lakóépületeiben több mint 330 ezer pengő értékű kár keletkezett. A háborúban elesett deáki hősi halottakat 182 hadiárva és 113 hadiözvegy siratta.
Deákiba bevonuló magyar csapatok 1938 novemberében
Deáki leventék az országzászló előtt
Kakastollas csendőr, magyar ruhás deáki lányokkal az országzászló előtt
Szabó Jenő egy doni bunker előtt
