Élenjáró elöljárók
Élenjáró elöljárók
Visszatérve Deáki közigazgatásához: az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc után a megcsonkított községi önállóságot az 1871. évi XVIII. törvénycikk orvosolta. Önkormányzati jogát településünk is a képviselőtestület által gyakorolta, tagjainak számát – minden száz lakos után egy tag – a népesség nagysága határozta meg. A képviselő-testület felét választották, a másik része a község legvagyonosabb, a legtöbb egyenes adót fizető lakosai köréből, az úgynevezett virilistákból állt. Az utóbbiak jegyzékét évente a járási szolgabíró állapította meg.
A törvény életbe lépése utáni években az 1879. február 21-i testületi ülésen vett részt a legtöbb, huszonhét képviselő. Egy későbbi adat szerint a képviseleti intézmény harmincöt főt számlált, a nagyközség legtehetősebb és köztiszteletben álló polgárai alkották.
A bíró és a jegyző mellett az önkormányzat munkáját jelentősen segítették a faluban élő értelmiségiek. Közülük is kiemelkednek a lelkipásztorok – Gulyás Elek és dr. Wargha Samu katolikus pap, Szabó Zsigmond és Tóth Kálmán református tiszteletes, a felekezeti elemi iskolák tanítói, Markó Pál és Földes Lajos, valamint a pannonhalmi főapátság uradalmát képviselő számtartó.
Az 1850-es években Deákiban csoportosan letelepedett izraeliták gazdasági térnyerését mutatta, hogy a nyolcvanas évektől néhány esetben két tag képviselte őket a nagyközség vezetésében. A helyi önkormányzat végrehajtó szerve az elöljáróság, amely végrehajtotta a felsőbb közigazgatási hatóságok, illetve a képviselő-testület határozatait.
Településünk vezetőségét a bíró, a törvénybíró, négy esküdt, a közgyám, a községi pénztárnok, a községi jegyző és a körorvos alkotta. Az elöljáróság törvényben rögzített összetételét sokáig figyelmen kívül hagyták a község irányítói. A közgyám – aki a községi gyámügyekkel foglalkozott – tisztségére Szinek Gábort, a pannonhalmi apátság képviselőjét, az uradalom számtartóját a főszolgabíró felszólítására csak 1878-ban választották meg. Az elöljáróságnak hosszú ideig nem volt pénztárnoka, a község pénzügyeit 1888-ig a bíró kezelte. Ez az állapot egészen 1911-ig tartott, amikor „a községi vagyon hűtlen kezelése miatt” a képviselő-testület felállította a községi pénztárosi állást, és olyan határozatot hozott, amelyben leszögezte: 1912 januárjától a községnek járó összes bevételt, a vármegyei és állami adókat a pénztárnok a községi jegyzővel vagy helyettesével köteles beszedni, és azokat naplókban vezetni.
A deáki önkormányzatot is a községi bíró vezette, ő képviselte a települést, elnöklete és felügyelete alatt tartották a képviselő-testület üléseit. A XIX. század második felétől azonban irányító szerepe fokozatosan háttérbe szorult. A közigazgatás tényleges vezetőjévé a jegyző vált, tevékenysége – amely kiterjedt a közigazgatás csaknem minden ágára – meghatározóan hatott a község életére. Feladatai egyre növekedtek, egyedül már képtelen volt ellátni hivatalát, ezért a község anyagi hozzájárulásával 1909-től új tisztviselőt, egy segédjegyzőt is alkalmaztak.
Több évtizedes szolgálat után, 1900. április 28-án elhunyt a község jegyzője, Varga István. Helyét Pataky Géza foglalta el, aki azonban hamarosan többévi községi adóhátralékot halmozott fel.. A képviselő-testület a Pozsony vármegyei alispánhoz küldött panaszlevélben a leváltását kérte, mondván, a tartozás olyan nagy, hogy „manapság már azt sem tudjuk, hogy kinek fizessünk”.
Az adóügy felelőtlen kezelésén kívül Patakynak azt is a szemére vetették, hogy több alkalommal az ittassága miatt képtelen volt a testületi ülések jegyzőkönyvét vezetni.
A jegyző lakásában működött a jegyzői hivatal, egyben ez volt a községháza is. A kis helyiség, illetve az épület átalakítását már 1898-tól szorgalmazták. A járási főszolgabíró hivatalból kezdeményezte egy tanácsterem építését a jegyzői lak udvarán a korábban emelt fogda és az ott álló két melléképület helyén. Nem volt megfelelő hely a testület üléseinek megtartására, ezért a képviselők úgy döntöttek, hogy a község „valamelyik gazdának egyik szobáját fogja kibérelni, s ezen helyiségben fogja tartani gyűléseit ezentúl”. A helyzet csak 1908-ban oldódott meg, amikor a község Mágner Adolf 99. szám alatti házát megvásárolta és az épületből jelentős átalakítással új hivatalt hozott létre.
A községi jegyző szolgálatáért a Deákitól lakást és fizetést, valamint különféle juttatásokat kapott. Többek között tíz hold szántót, területe azonban az állandó tavaszi belvíz miatt csaknem minden évben használhatatlan volt, ezért megváltása nagy terhet okozott falunak. A jegyző járandóságát 1904-ben véglegesítették: addigi ezerkétszáz korona fizetését ezerötszázra emelték, ugyanakkor a szántó használatát megvonták tőle mondván, hivatali munkája miatt úgysincsen ideje a föld művelésére. Kárpótlásul a szolgálati lakáshoz újabb háromszáz négyszögöl kertet jelöltek ki számára.
A község lakosságának egészségügyi ellátásáról a körorvos gondoskodott, aki az elöljáróság tagjaként rendszeresen részt vett a képviselő-testület ülésein. Deáki a szomszédos Pered faluval közösen alkalmazta. A körorvos, dr. Gara Dávid – székhelye Pereden volt – 1890-től a községgel kötött megállapodás szerint minden második hét szerdáján rendelt Deákiban. Úgy tűnik, hogy a lakosok orvosi ellátása nagyobb gondoskodást igényelt, mert 1898-ban már hetente egyszer, csütörtökönként fogadta itt a betegeket.
A körorvos kiszállásának költségeit a község fedezte. Megtaláltuk egy másik körorvos nevét, dr. Pollák Ignácét is, aki a XIX–XX. század fordulóján foglalta el állását.
Az elöljáróság tagjain kívül az önkormányzat és a faluközösség működésében jelentős szerepet játszottak a községi segédszemélyzet tagjai, akik általában évente kaptak megbízást feladataik elvégzésére. A kisbíró – általában a halottkém feladatát is ellátta – a jegyző és a bíró hivatalában segédkezett. Ő dobolta ki – közhírré tétetik! –a község vagy valamelyik felettes hatóság rendeleteit, valamint a magánszemélyek hirdetéseit.
A dobolás még a XIX. közepéig a faluban két helyen, a katolikus és a református templom előtti téren történt, az 1880-as évektől azonban már másutt is. Szolgálatáért a kisbíró természetesen díjazásban részesült, ennek mértékét a képviselő-testület állapította meg. Helybeli dobolásért egy korona járt, ennek fele a községi bírót, másik része őt illette. A nem deáki illetőségű lakosok hirdetéseiékért két koronát fizettek, amiből egy korona a községi pénztárba került, a másik egy koronán viszont fele-fele arányban a bíró és a kisbíró osztozott. A forrásokból ismert Nagy Zsigmond (1881), Takács Pál (1900), Puskás Ignác és Tóth Ambrus (1902), Szőcs István (1910) kisbíró neve. A „közhírré tétel” végett a faluban utoljára dobot verő kisbírót Érsek Istvánnak hívták. Megbecsült foglalkozását az 1970-es évek elejétől a falurádió, vagy ahogy Deáki egyik szomszéd községében, Nagymácsédon csúfolták, a „karón kiabáló” váltotta fel.
A kisbírón kívül a községi segédszemélyzetet a halottkém, két mezőőr – 1902-ben Szőcs Géza és Szabó Ambrus, 1909-ben Pap Elek és Kis Imre – alkotta, akik szolgálatukért a községtől a Banta-dűlőben ezerkétszáz négyszögöl szántót kaptak, és a mezőn elkövetett kihágásokért kirótt összeg negyedrésze szintén őket illette. Kisegítőként működött még a két bakter, azaz éjjeliőr: 1902-ben Vörös István és Nagy Antal, 1909-ben Szabó Ambrus és Nagy Antal. A harangozó – 1902-ben Tóth János –, akit a Fölszegen felállított harangláb – utóbb csak az esti harangszó idején vagy tűz esetén – harangjának a kongatására is köteleztek. A községi bábák – szülésznők – törvényben elrendelt jogállását a testület hosszú éveken keresztül nem ismerte el, és elutasította a fizetésükhöz való önkormányzati hozzájárulást. Nagy Sándorné és Pavel Ferencné voltak az első bábák, akiknek a község évi ötven-ötven korona bért szavazott meg..
Deáki önkormányzati iratait, dokumentumait a bíró, esetleg a törvénybíró, később a jegyző írta alá. Az okmányok hitelességét a község pecsétje is megerősítette. A XIX. század második felétől a hivatali használatból fokozatosan kiszorult a viaszpecsét, helyét itt is gumibélyegző vette át. Az új községi pecsét is megtartotta a falu korábbi jelképét, amely Deáki mezőgazdasági jellegére utalva ekevasat és csoroszlyát ábrázolt. A 3,3 centiméter átmérőjű jelbeütő körirata: DEÁKI KÖZSÉG PECSÉTJE. 1904-ben azonban az új, három és fél centiméter átmérőjű községi bélyegzőből végleg eltűnt a több évszázados pecsétkép. Körirata: „POZSONY MEGYE, GALÁNTAI JÁRÁS, DEÁKI KÖZSÉG PECSÉTJE”. Ez 1910-ben ismét megváltozott, nagysága kis mértékben, 3,4 centiméterre nőtt. Felirata: „POZSONY VÁRMEGYE 1910”, a korábbi jelkép helyén, középen: „DEÁKI KÖZSÉG”.
Sajátosan fejlődött településünk a XIX. században, az átalakulás már az 1800-as évek első évtizedeiben megindult, és jelentősen megváltoztatta a falu arculatát. A későbbi gyarapodást döntően befolyásolta a községi önkormányzat rossz anyagi helyzete, a század utolsó két évtizedében a község pénztára többnyire üresen kongott. Az 1887-ben emelt vágóhídon kívül a falu más jelentős építkezésre nem tudott költeni. Az általános pénztelenség a rossz gazdálkodásából következett, a bajokat bankhitelek felvételével igyekeztek orvosolni. Gyakran azonban már erre sem volt mód, ezért a kisebb összegeket az uradalom intézőjétől, vagy a faluban élő tehetősebb zsidó kereskedőktől kölcsönözte a község.
Csak az 1900-as évek elején sikerült a településnek talpra állnia, elsősorban azt követően, hogy Pataky Károly jegyzőt elmozdították állásából. Deáki hamarosan rendezett nagyközséggé fejlődött. Utcáit közmunkával évente folyami kaviccsal szórták fel, majd 1906-ban dr.Wargha Samu plébános javaslatára megkezdték a gyalogjárók, azaz járdák kiépítését a házsorok előtt. Az utcarendező bizottság rendelete alapján minden lakos köteles volt a portája előtti járdarészt kiegyenlíteni és kaviccsal fedni. 1906-ban először a Fő utcának a jegyzői laktól a plébániáig terjedő részén, illetve a Dora István előtti úton, a következő évben pedig a község további részében folyt a munka. Az utcákat fásították, a községi faiskola adta hozzá a csemetéket. Bár a tagosítás idején a Pered felé vezető utcában is működött faiskola, 1903-ban megszüntették, és az úgynevezett Kovács-kertben alakítottak ki újat. Felügyeletével Kurucz Elek képviselőt bízták meg mondván, hogy „a fakezelés és ápolásához szakértelemmel bír”.
A község utcáinak szépítése után, Tok Károly javaslatára, 1908-ban a képviselő-testület új utcaneveket hagyott jóvá. A Rakottya utcát Millenniumi, a Kendert Rákóczi útra, az Új sort Új utcára keresztelték, a községet hosz-szában kettészelő utca hivatalosan is a Fő utca nevet kapta. Ezenkívül a Kálvin út, valamint a Felső malom, Alsó malom, Szent Mihály és Temető utca megjelöléseket fogadták el. Szintén 1908-ban cserélték ki a község anyagi hozzájárulásával a Fő-szegen álló harangláb megsérült harangját, amely a Fő-szegen lakóknak továbbította a templomi harangok jelzését. Az utóbbiak riasztották a falu népét, ha tűz ütött ki, ezen jelezték a községi éjjeliőrök az esti nyolc, majd kilenc órát is.
Deáki szűkös anyagi helyzete miatt az új községháza felépítését több mint egy évtizedig halasztgatták. A létesítésére 1905-ben kiírt pályázatot Toma-schek János neves nyitrai építész nyerte. A község a tervekkel egyetértett, ám a pannonhalmi bencés rendet képviselő Galba Béla számtartó azokat túlméretezettnek ítélte, ezért főapátság mint uraság anyagilag nem támogatta a kivitelezést. Ezért felülvizsgálták a terveket, és újabb pályázatot írtak ki. Erre Tomaschek már nem jelentkezett, a beérkezett ajánlatok alapján végül Szedlár Lőrinc helyi vállalkozó építette fel a falu központjában a községházát, amelyet 1908-ban adtak át. Hivatali célra az épületbe áthelyezték azt a távbeszélő állomást, melyet már a régi községházán is használtak, ahová 1905-ben vezették be.
A település társadalmi-gazdasági fejlődés jelentősen elősegítette Deáki népességének a növekedését. Pótolta azt a csökkenést, amelyet az 1849-ben, majd 1866-ban a községben is pusztító kolerajárvány okozott, amikor 52-en, illetve 115-en estek áldozatául a kórnak. Ennek ellenére 1847 és 1921 között a lakosság száma csaknem a kétszeresére, 1714 főről 3093 főre növekedett. Mindez elsősorban a magas népszaporulat, illetve a községbe betelepült két új népcsoport, a zsidóság és a cigányság jelentős lélekszámának az eredménye. Az izraeliták főként iparral és kereskedelemmel – baromfi- és tojáskereskedéssel – foglalkoztak, és jelentékenyen hozzájárultak Deáki gazdasági fejlődéséhez. Egyházi és anyakönyvi szempontból a galántai rabbinátushoz (hitközségi hivatalhoz) tartoztak. Az 1860-as években alakult deáki izraelita közösség elnöki tisztét Blau Simon töltötte be a XIX–XX. század fordulóján.
A cigányság megjelenése a zsidóság letelepedésével megegyező időszakra tehető Deákiban. A XIX. század végére a cigányok száma rohamosan emelkedett, ezért a képviselő-testület 1903-ban megtagadta további beköltözésüket a faluba. A már ott élő cigányok helyzetének orvoslásához az elöljáróság a főszolgabírótól kért segítséget, illetve további bevándorlásuk fékezésére 1901-ben negyven, 1906-ban már száz korona értékben úgynevezett letelepülési díj fizetését írta elő az idegenek számára.
Ezekre az intézkedésekre többek között azért volt szükség, mert a lakosság számának ugrásszerű növekedése megbontotta az addigi, megfelelőnek mondható közrendet. Elszaporodtak a különböző kihágások, elsősorban a lopások. Felszámolásukra és a közbiztonság javítására az elöljáróság saját hatáskörben létrehozta a hadnagyi és a tizedesi állást tíz főből, valamint a koldusbíró tisztségét. Ez utóbbi betöltőjét a község területén lakó szegények és koldusok felügyeletével bízták meg. 1903-ban Futó Péter hadnagyi, Puskás Ignác (1912-től Tóth István) tizedesi rangban tevékenykedett, 1904-ben Nagy Jánost, 1912-ben Tóth Istvánt nevezték ki koldusbírónak.
A betelepüléssel egy időben Deákiban felgyorsult a népmozgás. A job-bágyok felszabadítása után az uradalomnak gazdálkodásához állandó cselédséget, részes aratókat és bérmunkásokat kellett alkalmaznia. A falu ekkor számos új családdal gyarapodott, miközben sok helybeli fiatal máshol keresett megélhetést. Elsősorban a gyorsan fejlődő városok – Pozsony, és főként Budapest – vonzották a vállalkozó kedvű ifjabb nemzedékeket. Ekkor alakult ki az a szokás, hogy a deáki leányok egy része a fővárosban vagy Pozsonyban, Galántán, Vágsellyén szolgálónak szegődött jómódú, nemritkán zsidó családokhoz. A legények viszont csak elvétve vállaltak idénymunkát vagy szolgálatot más településeken. Egyes deáki parasztgazdaságokba a helybeli fiatal férfiakon kívül Peredről, Vágsellyéről, Felső-, illetve Alsószeliből, Vágvecséről kerültek ki szolgalegények.
Serkentően hatott a XIX–XX. század fordulóján a község és a környék gazdasági és társadalmi fejlődésére, hogy a Budapest–Bécs közötti vasúti fővonalról szárnyvonalat építettek Vágsellyéről Negyedig. A budapesti Gregersen Guilbrand és Fiai cég által lefektetett pályát – melynek első vasútállomása Deáki volt – 1909. október 17-én, az előző napon tartott műszaki vizsgálat után adták át a forgalomnak. A szárnyvonal által érintett községek lakosai – miként a korabeli sajtó írta – éljenzéssel és koszorús lányokkal – fogadták az első szerelvényt. A község elöljárósága a vasút gazdasági előnyeire hivatkozva 1911-ben olyan döntést hozott, hogy Deákiban szállodát kell építeni, mondván, a galántai piacra igyekvők a falun utaznak keresztül, és a szomszédos települések többsége is a deáki vasútállomást veszi igénybe. A fogadóból nem lett semmi, de a kocsmák száma szaporodott.
A gazdasági fellendülés a falu arculatát tekintve is változást hozott. Új utcák alakultak ki, ebben az időben épült be Kovácspusztától a falu végéig terjedő rész, az Akó környéke, az Új sor és a Rakottyai házsor. 1912-ben 97 ezer korona értékű gőzekét kapott a főapátsági uradalom, keskeny nyomtávú gazdasági vasutat is építettek.
A főapátság a XX. század elejére elérte, hogy uradalmait – mai értelemben véve – agrármérnöki végzettségű szakemberek vezessék. Deáki majorságát is folyamatosan fejlesztette, ahol az arató- és cséplőgépek mellett szalmabálázót, paprikaszárítót, sőt tejhűtőgépet is üzemeltetett. 1900-ban, majd 1903-ban egy-egy új istállót, 1907-ben magtárat épített összesen 33 581 korona költséggel. Ugyancsak 1907-ben egy lóval vontatott keskenyvágányú, úgynevezett mezei vasúti pálya lefektetésére kért engedélyt, amelyet 1912-ben már üzemeltetett Gelencepusztán. A bencés uradalmat két év múlva a komáromfüssiből az ölbői jószágkormányzói kerületbe sorolták.
A község és a Szent Benedek-rendi főapátság között a XIX. században megszűnt földesúri jogviszonyt a kapcsolat más formái váltották fel. Hagyománnyá vált, hogy a katolikus gyermekeket a főapát bérmálta Deákiban. Az új főapát beiktatása után a falu elöljárósága hódoló látogatást tett Pannonhalmán.. 1910 februárjában például dr. Hajdú Tibor főapáttá történő beiktatása alkalmából Futó Péter bíró, Varga Ernő jegyző, Tóth Kálmán református lelkész és Dóra István elöljárósági tag utazott a Szent Márton-hegyi kolostorba.
Deáki látványos gyarapodását megszakította az 1914 nyarán kitört első világháború. A férfiak hadba vonultak, a mozgósítottakkal együtt elvitték a lovakat és leszerelték a templomok harangjait. A közellátás nehézségei és a fokozatosan bevezetett kötelező beszolgáltatások jelentősen rontották a lakosság megélhetésének esélyeit. Hatósági rekvirálások is előfordultak.
A frontra vezényeltek hozzátartozóinak a segélyezésére alakult meg 1917-ben a községi hadigondozó bizottság. Ennek az esztendőnek a májusában 14 hadiözvegyet és 23 hadiárvát támogatott a tíztagú testület, amelynek tagjai Csimma Mór bíró, Varga Ernő jegyző, Kiss Pál közgyám, Tóth Kálmánné, a református esperes neje, Markó Pál kántortanító, Márkly Istvánné, az uradalmi kasznár felesége, Tok Károly kisbirtokos, Földes Lajos református igazgató-tanító, Dora István kisbirtokos és Epölyi Mainrád katolikus plébános voltak. Deáki lakosai közül kilencvenkilencen estek el az első világháborúban.
A deáki képviselő-testület és iskolatanács 1912-ben
A Budapesten cselédlányként szolgáló Dóra Margit fényképe 1913-ból
A katolikus iskola kisdiákjai 1914-ben
A Monarchia hadseregében az első világháborúban szolgált deáki katona, Szabó Rezső és felesége, Komjáti Otília
