Deáki Összefoglaló
Deáki
Összefoglaló
Összefoglaló
Deáki közepes nagyságú község a Kisalföld keleti csücskében, a Mátyusföldnek nevezett terület szívében. Első pillantásra semmiben nem különbözik a körülötte fekvő magyarlakta településektől, közelebbről szemlélve azonban nyomban szembetűnnek sajátosságai. Mindenekelőtt egyedülálló szellemi értékei, lakóinak évezredes szívóssága, a szülőföldhöz, nyelvünkhöz, kultúránkhoz való ragaszkodása, konok és kitartó élni akarása.
Évezredes történelme nagy folyamában Deáki népének minden nemzedéke megtapasztalta a nemzet sorsának minden fordulóját. A legsúlyosabb gyötrelemként érte meg fájdalmát és tragédiáját, mégis megtartotta hite. Hiszen már kezdetben olyan falucska lakója volt, amely szorosan kötődött a magyar államalapításhoz, a kereszténységhez. Első uralkodónk, Szent István királyunk megkoronázása után egy esztendővel, már 1001-ben említi Wag néven okirat, s ez a dokumentum nem más, mint a becses pannonhalmi alapítólevél. Az akkori birtokot a népével együtt királyunk a Szent Benedek-rendi apátságnak adományozta, így vált Deáki hosszú évszázadokon át a klerikusok, a bencés szerzetesek falujává. Ez a kivételezett állapot nemcsak a település, de a környék fejlődésére is ösztönzően hatott.
A barátok itt előbb kápolnát, majd monostort és templomot emeltek.
A falu templomáról már az Árpád-kor első felében, II. Paszkál pápa egyik oklevelében szó esik 1103-ban, Szűz Mária tiszteletére szentelték. Ezt bővítették később. Az újabb, immár nagyszabású munkálatok 1220 körül kezdődtek, a napjainkban is álló kéttornyú, háromhajós, román stílusú istenháza építése 1228-ban fejeződött be. Elkészülte után a környék legjelentősebb egyházi épülete volt. IX. Gergely pápa rendeletére Jakab nyitrai püspök szentelte föl 1228. november 14-én. Az ünnep napját onnan ismerjük, hogy az Árpád-korból fennmaradt néhány liturgikus szertartáskönyv egyikét – a Halotti beszéd című nyelvemléket is tartalmazó Pray-kódexet – a XIII. század első felében a deáki templomban is használták. A szentelés nevezetes eseményét a kódex 26. lapjára jegyezték fel, hozzáfűzve azt is, hogy másnap a rendház tagjai részére készült felsőtemplom oltárát is megáldották. A falu mai nevét csak 1237–1240-ben említik a napjainkéhoz hasonló – Dyaqui – alakban az oklevelek.
A viszonylag békés szerzetesi lelkigondozó-építő munkát a XVI. század háborúi bolygatták fel. A folytonos hadjáratok mellett a reformáció, a hitújítás kihívásával is szembe kellett nézniük a deáki szerzeteseknek. Rövidebb időszakok kivételével a falu mindig a pannonhalmai főapátsághoz tartozott. Bár a XVII. században a nép egy része a református hitet választotta, a településen tevékenykedő bencés szerzetesek nem voltak híján a türelemnek. Együtt gyarapodott vagy éppen együtt szenvedett katolikus és református, keresztény és keresztyén.
A település fejlődésének alapjait már a XVIII. században lerakták a szerzetesek, az igazi gyarapodás időszaka azonban a dualizmus kora, a XIX– XX. század fordulójának néhány évtizede. Deáki polgárosodik, népességében sokasodik, a környék egyik legjelentősebb nagyközségévé fejlődik. Elöljárósága és népe jól használta ki az új korok adta lehetőségeket. Hamar felismerte a vasút, a iparosodás jelentőségét. Nem véletlen, hogy ebben a községben hozták létre a XIX. század végén a vidék legnagyobb hengermalmát. A XX. század elején Deáki – egy újabb rövid időszak után – ismét visszakerült a pannonhalmi bencés apátság tulajdonába, amely a XX. század első éveire korszerű mezőgazdasági nagyüzemmé fejlesztette itteni majorságát.
A történeti Magyarország felbomlása után, az 1920. június 4-i trianoni békediktátummal Deáki új államkeretbe, Csehszlovákiába került, de katolikus és református hitére támaszkodva kisebbségi sorban is megőrizte magyarságát. 1938 őssze és 1945 tavasza között újra egyesült anyaországával, de aztán ismét az alávetettség korszaka következett. A magyarságukhoz ragaszkodóknak távozniuk kellett szülőföldjükről, voltak, akiket Csehországba deportáltak a hatóságok mezőgazdasági kényszermunkára, másokat a lakosságcsere-egyezménnyel Magyarországra telepítettek. Az utóbbiak helyébe pedig magyarországi szlovákok érkeztek a faluba, véglegesen megbontva az addig csaknem színmagyar település népességének egyensúlyát. Az együttélés kezdeti kényszere azóta békés egymás mellett éléssé változott.
Hogyan is mondotta Deáki legmesszebbre és legmagasabbra jutott fia, Serédi Jusztinián – született Szapucsek György –, Magyarország esztergomi érseke, hercegprímása a bíborosi kinevezését követő üdvözlésekre válaszolva Rómában? Vagyunk, élünk és élni akarunk!
Szülőfaluja ezredéves történelmének az összefoglalása is lehetne ez a néhány szó, s egyben üzenet az újabb nemzedékeknek. S fűzzük hozzá Isten egy másik szolgájának, Czibor tiszteletesnek egykori üzenetét. Akkor maradhatunk meg, ha „…gyermekeink ajkán továbbra is drága magyar anyanyelvünkön buzog elő az imádság. Fiaink és leányaink ezen a nyelven dalolják öreg szülőiktől tanult, kedves nótáikat. Énekelünk és imádkozunk és dallal telik meg ajkunk, örvendezünk és sírunk, mert élünk. Mikor, hogyan szólaltatja meg életünk hárfáját a Teremtő. Minden napunk más, mint a múltban élőké s mint az utánunk jövőké lesz. Derekunk munkába görnyed, karunk tettre lendül, mint ükapáinknak s mint majd egykoron unokáinknak. Földre hajlunk, hogy az égbe érjünk. Beszélünk a földdel, hogy jobban megértsük a mennynek szavát. Visszatekintünk a múltba, hogy jobban a jövőbe lássunk. És mindenért, de mindenért magasztalva áldjuk Isten szent nevét, Akié egyedül a dicsőség mindörökkön-örökké.”
