Huszonöt botot hegedültetek kendre!
Huszonöt botot hegedültetek kendre!
Községünk jelentős történeti múlttal rendelkező település. Bizonyítja ezt az is, hogy a csákváriak a lakóhelyükre és környékére vonatkozó történeti néphagyományt minden időkben őrizték, számon tartották. Dobos Ilona (1922–1993) néprajzkutató 1966-ban Csákváron számos értékes történeti mondát gyűjtött a XIX. század utolsó harmadában született adatközlőktől. Gábor Éva 1947-ben az 1848-as hagyományokat kutatta a településen, e fejezet szerzője 1978-ban gyűjtött itt ugyanebben a témában.
A Csákváron feljegyzett történeti mondák legrégebbi rétegébe azok a Mátyás királyhoz kapcsolódó anekdotikus történetek tartoznak, amelyeket 1966-ban a 79 éves Tóth Lajos mondott el:
Mátyás József főherceghez jött vendégségbe. Kódorgott a pusztákon. Egy gulyás odahívta, meghívta, hogy egyék vele vacsorát. Gulást ettek. Odament Mátyás vacsorálni. Mátyás a másik elől elvette a húst.
– Te csak úgy elveszed előlem a húst? Úgy kapsz mindjárt vacsorát… Veszed el a kezed!
Telt-múlt az idő, elhívták a gulyást a kastélyba, hogy miért ütött a kezére. Meg volt ijedve a gulyás, hogy mért hívja a király. De aztán megmondta neki, hogy én voltam az, akinek a keze fejére ütöttél. Nem lettem megbántva.
Azt is hallottam, hogy Mátyás király itt vadászott a Vértes-hegybe. Aztán voltak neki testőrjei. Megszökött előlük a bokrokba. Nem találták a királyt. Rablókra akadt, aztán azok meg föl akarták akasztani. Mert Mátyás álruhába járt.
– Addig várjatok, amig belefújok a sípomba!
Belefújt, akkor ott termettek a huszárjai, akik őrizték Mátyást. Kiirtották a rablókat, azokat kötözték fel. Rajta maradt: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!” A parasztnépnek nagyon pártját fogta. Kint járt a földeken.
Mátyás erdélyi születésű volt, nagyon jó magyar lehetett. Nem akarták ám az urak! Kapáltatott velük a szőlőhegyen lefelé. Haragudtak rá, oszt a királyt el is emésztették, még pedig csúnya módon. Felfogadtak embereket, aztán a klozetba, mikor a király kiment, hátulrul beleszúrtak, alulrul. Ott állt benn egy fölfogadott ember. Csúnya halála volt szegénynek.
A török korban fúrt alagútról az 1966-ban 75 éves Meggyesi József mesélt: Alagút itt Csákváron van, Gántra vezet. A régi világból, mikor a törökök hajszolták a magyarokat, hát oda bújtak be, azt beszélték.
Egy másik barlanghoz Rákóczi-kori monda fűződik, amelyről 1864-ben Mórocza Lajos a mezőváros jegyzője tájékoztatta a földrajzi neveket gyűjtő Pesty Frigyest.
A határban van szinte a Kőszikla ormában egy barlang, mely a nép előtt Frádi-lik név alatt ismeretes. Ez a Rákóczi szétvert hadából ide menekült vitéznek mondatik, ki e barlangot lakta élete fogyásáig, s házi szerek faragásával szerezte be élelmiszerét. A regélő állítja, hogy atyja még neki is mutatta azon bükkfából készült lisztes hombárt, mely Frádi faragványa volt. A nép azt regéli, hogy Frádi ellensége által üldöztetvén, a kőszirtes hegytetőről a barlangja előtt állott kődarabra lovával leugrott, lova elveszvén, maga megmaradt, s hogy azon kőszirten a lova patkója helye is meglátszott volna sok esztendeig.
A jobbágykori robotról, katonafogdosásról, a császári katonák beszállásolásáról, a megszégyenítő büntetésekről is maradtak ránk történetek:
Negyvennyolc előtt robotba kellett menni a grófokhoz. Akkor olyan időszak volt, hogy akinek családja volt, az boldogult. Mer ha leszolgálta a robotját, akkor még ű kapott fizetést. Meg akkor űróla nem feledköztek meg. Azok az emberek pusztultak vagyonilag, akinek nem volt családja. Mer az a két fő, nem tudták lebonyolítani a robotot meg a dézsmát, de akinek családja volt, azok boldogultak.
Azelőtt úgy fogdosták a legényeket katonának. Nem sorozták őket. Akit el tudtak fogni, beöltöztették katonaruhába. Volt itt egy olyan ember, hajszolták itt az uccán, a Cigány uccán. Meg mentek végig a pandúrok, aztán megkötözve kísérték a Cigány uccán be, végig. Volt ott egy kút. Arra ment a kút felé, odament a kúthoz, átugrotta a kutat. Nem tudták elfogni, elszaladt.
Azelőtt volt itt pöllöngér. Amelyik rossz volt, azt odaállították. A templom előtt meg volt a szégyenkő. Amellik lány megjárta, megesett, azt ott a templom előtt lepöködték. A legényt meg belecsukták a kalodába. (Harangozó András, született 1880.)
A pöllöngérkút az egy falukút vót. De aztán odacsináták a régi öregek a pöllöngért. Lopott vagy becstelenséget követett el, akkó nem kütték járásbíróságra. A biró, a törvénybiró, esküdt emberek elitéték, hogy ott van a pöllöngéren a kaloda, be kő csuknyi. Azér lett az pöllöngéri kút, mer aztá aki arra ment, a haragosai: Phü! A másikat meg nézték, azt röhögték. Szóva egy megszégyenitő büntetés vót. Itt vót a falunak a közepén. Hazudok, mer hát a falunak az alsó szélin, de az utcának a közepin vót fölállitva, az Öreg utcán, aki most Kossuth utca. (Hajnáczki József)
Kitették a katonákat a pöllöngéren. Mészárosék laktak ott, azokat úgy hívták, hogy Pöllöngéri Mészáros. (Tóth Lajos)
Itt voltak a katonák, ulánus katonák. A háziasszonynak kellett megfőzni azt az egy font húst. Ha nem jól csinálta, jól odavágtak neki a kardlappal. (Juhász József, 1966-ban 79 éves)
Holánerok (ulánus katonák) voltak bizony itt is, nem is egy. Aki nem fizetett, annak kettő is volt a nyakán. Egy fél font húst megettek, meg egy egész kenyeret. Öreganyám mesélte, hogy volt egy katona náluk, aki mindig csak rétest meg pogácsát akart enni. Öreganyám nem győzte sütéssel. Kérte is a szálláscsinálót, ahogy tegye el máshova. De az azt mondta, hogy nem teszi: »Szokja meg a kenyeret, meg a húst, az van neki előírva. Ne adjon, komámasszony mást neki enni!« Könnyű vót azt mondani! (Balázs János, 1947-ben 72 éves)
Csákváron az 1848-as hagyományok nem csupán a helyi történéseket, hanem a közelben lezajlott pákozdi, móri csata és a megtorlás emlékét is megőrizték:
Ezt a nagy kűfalat, ami van a szérűskertbe, robotosok hordták össze. Negyvennyolcba, március 15-én dalolva mentek haza a földekről. Kossuth apánk eltörölte a robotot. (Tóth Lajos)
A házunknál katonaistálló volt. Katonalovak eddegéltek ottan. Egy alkalommal háború lett. Forgás támadt, abrakóni köll, fújták az abrakulást. De a ló dobogott, hun az egyik lábával, hun a másikkal. Azt kérdi öregapám, mi baja van ennek a lónak?
– Háború van, menni köll!
Be kölött fogni, és két lóval elmentek Pákozdra. Ott volt a mi kocsink is. A gróf fia ott feküdt a kocsi alatt. Soká, má három nap is ott volt. Azt mondták, hogy fölváltják… Dédöregapám mérgelődött, nem tudja, mennyi dolog van itthon! Ezt már nem lehet hagyni, elmenek érte. Annyira dühbe gyütt az öreg. Elment érte, meg is találta.
– Hát, te nem találsz haza? Már régen lejárt az idő, a dolog meg marad!
Ledobja a takarót magáról a gróf:
– Mit beszél kend, menjen haza? Én gróffi vagyok, és itt hentergem a kend kocsija alatt, itt köll kuncsorognom. Elhallgasson kend, mert olyan huszonöt botot hegedültetek a valagára, hogy megemlegeti!
Erre elhallgatott az öreg.
– Majd elmegy az annak az idejében! – mondta neki Esterházy gróf.
Elsaslogott az öreg haza, szomorúan. A munka maradt. Másnap egészen csend. Majd elkezdett szólni az ágyú, hogy még az ajtók is mozogtak. Akkorra felváltották öregapámat. Eljött haza, de akkorra már hordták a sebesülteket. (Harangozó András)
Öregapám mesélte gyakran, hogy ő is bevonult 48-ban huszárnak. Önként vonult be lóval. Ustoros huszár volt, oszt tőre volt, meg ustora. A karikás ustor végén drót volt. Ha azzal a dróttal megvágott valakit, hát annak nem maradt a nyakán a feje.
A pákozdi csatában is részt vett öregapám. Mer az ugy vót, hogy a horvátok nagyon akartak harcolni. Osztán Jellasics, a vezér nem akart addig megütközni a magyarokkal, míg a német nem biztosította a segítséget. Hát Jellasics kikerülte a magyarokat, s Bécs felé vonult. A sereg mindenáron csatát akart. Így állt meg Jellasics a Pákozdi-tónál, és azt mondta katonáinak: »Nohát, ha akartok, most verekedjetek.« Azok akartak is, de úgy, ahogy ők gondolták, csakhogy a magyarok minden oldalról bekerítették őket, oszt belészorították a Pákozdi-tóba. Csúfos vereség volt. Soká fájt még a horvátoknak. Talán még ma is fáj. Öregapám meséte, hogy még azután is avval mérgesítették a horvátokat: »Kell-e feredő? Jöttök-e még Pákozdra?« (Balázs János)
A móri csatába öregapám egyéves volt. Mikor Perczel Mórnak a csapatait elárulták a svábok. A Vértesbe ingbe-gatyába menekültek a magyar honvédek.
Mondta öregapám, hogy nálunk is tele lett a szoba menekültekkel. Széjjelugrasztották őket. A móriak svábok voltak. Elbujtatták a szénakazalokba a németeket. A honvédeknek meg adtak szállást. Levetkőztek, nyugodtak voltak, hogy nincs ott senki. Mikor lefeküdtek, megtámadták őket a németek. (Szabó József, 1966-ban 59 éves)
Öreganyám beszélte, hogy ellopták a szénát a kazalból a német katonák, a vasas németek. A kazlakból kiszedték a szénát. A gazda ha szólt, megverték. Egy ember elment panaszra a kapitányságra, azt mondták, fogja meg, verje meg. Az öreg meg vadászember volt, fejbe lőtte azt a vasas katonát. El köllött az embernek szökni a faluból. Oda volt nyolc évig, a szomszédainál tanyázott. Agyonlőtték volna őt is, az öreg Varjast.” (Tóth Lajos)
Szabó Jenő prépost-plébános 1946-ben mesélt el egy történetet a megtorlás napjaiból, amit Molnár Miklós 86 éves vértesboglári harangozótól hallott:
A vértesboglári plébánost Streitnek hívták, híres volt a házipatikájáról. Azzal gyógyította a környék népét. Így akadt azután olyan, aki Streit érzelmeit felfedte a németek előtt, és elárulta őt az átvonuló német seregnek. Streit plébánost Kőnig nevű káplánjával együtt elfogták. Csákváron keresztül hurcolták, és itt a községen kívül lágerozták. Lezsó András volt akkor a csákvári plébános. Igen jómódú ember. Jellemző rá, hogy Streit egy paraszt által küldött üzenetben arra kérte, hogy: »Csak annyi eleséget küldjön, amennyi a moslékból megmarad.« Lezsó András ki is küldött a fogolynak naponta eleséget. Ugyanakkor Windischgrätz megtudta, hogy Lezsó a foglyokat titokban támogatja, megkérdezte: »Ön milyen párti, plébános úr?« »Ami jön, tábornok úr« – válaszolta Lezsó. Streit Miklós sorsáról csak annyit tudott a harangozó, hogy kivégezték. Kőnig Mór káplán megmenekült, és később fehérvári kanonok lett.
Talán a Fejér megye északi részén (Csákberény, Zámoly, Vértesboglár, Bicske) végrehajtott igen erős megtorlás hatására 1849-ben levették a csákvári református templom tornyáról a kétfejű sast. Egy 1848-ra keltezett csákvári mázas cseréphordót ma is őriz a budapesti Néprajzi Múzeum. Bort vagy pálinkát tarthattak benne. A hagyomány szerint a Tárnok–Sóskút–Martonvásár térségében lezajlott 1849-es ütközet előtt kapta kapitányától korábbi tulajdonosa, egy honvéd altiszt, aki szíjjal a vállára vetve hordta. Letöredezett szélén állítólag a harcok során szerzett kardcsapások nyoma látható.
Libényi János csákvári származású szabólegény – ahogy a vonatkozó történeti fejezetben megírtuk – 1853-ban Bécsben sikertelen merényletet követett el I. Ferenc József ellen. A helyi néphagyomány szerint a császár megtorlásul le akarta ágyúztatni Csákvárt. Egyes elbeszélők szerint a kegyelmet a mezőváros számára az elöljárók és papok küldöttsége, mások szerint a földbirtokos Esterházy szerezte meg:
Libényi János megszúrta Ferenc Józsefet. Ott lakott a hídon előttünk. Az öreganyám beszélte, hogy a szómazsákokat mindet ki köllött szórni, hogy nincs-e valami írás. Ferenc József azt mondta, hogy amiért a nyakába szúrt, de az a kemény gallér az nem eresztette át a tőrt, osztán így nem ment bele a tőr, Csákvárnak azt ígérte, hogy el lesz ágyúzva, porrá löveti. Aztán mentek az elöljárók, papok, hogy ne csinálja, mert ők nem tehetnek erről. Elvetemült legény volt. Ők nem ismerték, csak mikor kicsi volt, akkor lakott ott. Ferenc József megkegyelmezett, hogy Csákvárt nem ágyúztatta le, de nem kaptunk vasutat sohasem. Libényi azt mondta, hogy német ruhát varratott mindig. Haragudott, hogy német ruhát kölletett varrni. Azért akarta leszúrni Ferenc Józsefet. Öreganyám az tutta, mer az még élt. (Tóth Lajos)
Libényiről tud az egész Csákvár. Öregapám azt mesélte, hogy Libényi kért szabadságot. Aztán a király meg nem adott szabadságot. Megleste a parkban, osztán agyon akarta szúrni, aztán a király nyakszegélyének ment a bajnét. Ferenc Jóska Csákvárt agyon akarta lövetni. Esterházy járt közbe. Ferenc Jóska sose mert eljönni Csákvárra Esterházyhoz vadászni. (Szabó József)
Tóth Lajos betyártörténeteivel zárjuk a csákvári történeti elbeszélő hagyományok sorát:
István bátyám az tudott a betyárokról. Ők a szegény embert nem bántották, az urakat mög kifosztották. Egyszer egy bodajki vásár alkalmával ment a szegény asszony a vásárra. Megkérdezte a betyár, hová megy?
– Bodajkra, a vásárba. Tartozok egy zsidónak, el kell adnom a tehenemet, hogy meg tudjuk fizetni.
– Ne menj sehova, csak eriggy vissza! Majd estére beszélek a zsidóval.
Hát aztán este elment a betyár a zsidóhoz.
– Azonnal add ide minden adósleveledet, hordd ide!
Előszedett a zsidó mindent. Azét a szegény asszonyét is. Ügyesen megmentette a tehenét. Beüzentek az urasághoz, aggyon ki egy birkát vacsorára, meg egy tehenet. Adott is. Ott tanyáztak, ott Fornán. Azok kutya gyerekek lehettek!
A csákváriakat nem csupán a történeti elbeszélő hagyomány, hanem a kereszténység felvétele után szívósan tovább élő ősi hitvilág is foglalkoztatta. Az 1960-as években a gyűjtők, Gémes Balázs és G. Vámos Mária Fornapusztán, Dobos Ilona Csákváron még számos hiedelemtörténetet rögzíthettek a váltott gyerekről, a garabonciás diákról, az ördöngös kanászról, a patkányirtóról, a szemmelverésről, a boszorkányokról és a Luca székéről:
A gyereket miko’ nem volt megkeresztelve osztán az annyjátu ellopták a boszorkányok, kicserélték. Kicseréték, osztán maratt egy olyan szerencsétlen néma. Vá’tott gyereknek mon’ták.
Monták, hogy aki két foggal született, garabonciás deák lett belüle. Aztán ment falurul falura. Aztán a’ nem evett mást csak aludttejet, de amelyik faluba bement, aztán nem adtak nekije aludttejet, hogy milyen jégesőket bocsátott! (Farkas József juhász, Forna)
Apósom mesélte, hogy Németegyházán volt egy kanász, oszt őrizte a disznókat kint, oszt arra mentek a huszárok. Aztán fölfogadott a tiszttel a kanász, hogy ő a disznókat különben fölhajtja a borázdán, mint űk fölmennek a lovakkal. Akkor az öreg kanász legyugta a bottyát, és a szürit ráakasztotta. Egyet durrantott az ostorral, a kannak odaütött, aztán mentek föl a disznók a borázdán. Különben mint a huszárok, fölmentek. Egy hordó sört fizettek a huszárok nekie.
Ilyen patkányirtóról is hallottam, ez is rokonyunk volt. De hát hogy hugyan hajtotta el, nem tudom. Anyósomnál volt sok. Azt mondta neki, hogy hát:
– Hugom, ne gyertek, a kutyákat is megkössétek, vagy csukjátok be, hogy ne háborgassanak! Valamit aztán írt az ajtóra. Reggelre aztán mentek a patkányok olyan ordítással, hogy hát… (Meggyesi József)
Hallottam egy patkányirtóról, hogy belekajdászott a likba. Hogy ezt mongya, hogy: kilenc patkány van, de csak nyolc van, akkor mögen elszökött egy: itt csak hét van; egészen egyig. Utóbb elmentek a patkányok. (Tóth Lajos)
Harmincegybe. Apánkkal átment ide ebbe az uradalmi házba. A Turman József ott lakott. Hazagyün a gyerek. Márnap regge – oan hatéves lehetett – aszondta, hogy ő nem kel fő máma.
– Mér nem kesz fő?
Aszongya:
– Tudja Isten.
Mondom:
– Hát ke fő kisfiam, hát nem kő az ágyba marannyi, hát nem vagy beteg!
Nem fáj semmije se. Akkó tíz óra felé: – Idesanyám, bontsa el az ágyat! Lefekszek. Itt lakott szegény, itt a Németh Janinak az anyja. Aztá másnap, vagy harmannap megin úgy vót. Aszongya nekem: – Zsófi, elhiszed, hogy ez a gyerek verésbe van?
Hát, mondom: – Nem tudom, csak látom, hogy kívánkozik az ágyba. Poharat fogott, vizet öntött bele, égett a tűz, három parazsat beletett. Avval a vizze megmosdatta, az inge ajjáva megtörűte, a szájába öntött. Nem vót semmi baja se. Megin kétszer mikó elment hozzá, megin úgy járt. Igen. Akinek összeér a szemöldöke, ránéz a gyerekre, megcsudájja, ilyen szép, olyan szép. Azér a kisgyerekekre is fordítva adják az inget, akkó nem árt neki a szem.
Egyszer idesanyám mesélte, hogy megellett a tehenünk. Rá második szomszédban vót egy öregasszony, az megverte, evitte a pokláját, aztán fölakasztotta valahová a kéménybe. Véreset adott a tehén, véres tejet adott. Arra meg azt szokták mondanyi, hogy az ajtóba valami rossz kést kell szúrnyi, hogy akkó nem mer odamennyi. (Hajnáczki Józsefné Fazekas Zsófia)
Németegyházán meg a kovácsmesternek a felesége vót boszorkány. Egy hétnél tovább a segédek nem maradtak meg. Gyütt egy, azt mondta a másiknak:
– Várj, megállj, majd én fekszek kívül!
Ő kívül fekütt. Amint aztán éjjel ment be hozzájuk, hát az osztán észrevette, visszájáról a kötőféket a nyakába dobta. Fölkeltették a kovácsmestert, hogy egy vidéki ember ott van, leesett a lováról a patkó, megvasalhatják-e? Azt mondja a kovácsmester:
– Hát csak vasaljátok meg!
Aztán megvasalták. A kezire két patkót ütöttek. Reggel aztán mentek reggelizni, a felesége meg bent feküdt az ágyba. Lehúzza a takarót róla az ura, látja, hogy azon a patkó. Az se tudta, hogy az ő felesége a boszorkány.
Luca székét csináltunk, meg is ugrasztottak a boszorkányok. A katolikusoknál 12 órakor van ez a mise. Mink meg a torony alatt ültünk a széken. Aszonták a régi öregek: – Megtuggyátok, kik a boszorkányok. Nem változtatták át magukat. A falu végén a legszélső házban volt egy asszony, az is ott volt. Három volt. Szaladtunk, futottunk, a széket ott hagytuk. Akkor kő az utolsó szöget beleütni, mikor harangoznak be éjjel. A boszorkányoknak a kéménybe volt egy abrincsuk, aztán azon fordultak átal amivé akartak. Kutyává, lóvá, vagy tyúkra, vagy kokasra. (Meggyesi József)
Régen csinálták a Luca széket, osztán mikó gyüttek ki a templomba, meglátták a boszorkányokat, mert rajta állt a Luca széken. Azok különböztek a többi néptől, mert szarvuk vót. (Farkas József)
Régi ház faoszlopos gádorral (1913)
A „pöllöngérkút” az Öreg utcában (1913)
Kettős gémeskút a Cigány utcában (1913)
A piactér (XIX. század végén)
Csákvár látképe a XIX. század végén
